Halmai Tamás
A harangbeszéd grammatikája
Kányádi Sándor Csángó passió című verséről
„…a bűn, mely szétfut a világ
terein mint történelem”
(Rakovszky Zsuzsa: Éjszaka)
„…de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.”
(Pilinszky János: Passió)
A moldvai magyarság archaikus katolicizmusáról legfrissebben Iancu Laura néprajzi tanulmányaiból értesülhettünk – aki verseiben is meg-megjelenti ezt a természeti létrendbe ágyazott, bűntudatközpontúan szigorú szakrális ethoszt. Kányádi Sándor kiskompozíciója értékes hozzászólás ehhez a kérdéskörhöz, földrajzi és szellemtani határokon túllibegő szemantikával:
Csángó passió
elmennek a harangok
minden nagypénteken
rómába mennek
odamenegetnek
s ott felejtik
a nyelvünket
(1987)
Mit ígér, mire hangol a költemény minőségjelzős fölirata? Legalább három jelentésdimenziót életre lobbant. A krisztusi szenvedéstörténet csángó fölfogása és a nevezett népcsoport történelmi vesződségei éppúgy kilélegzenek belőle, mint – finom járulékként, etimológiai föltevéssel – a ’csángó, csángáló, vándorló-kallódó passió’ jelentésirány.
A fokozásos igehasználat („elmennek” – „mennek” – „odamenegetnek”) a különtördelt, kétsoros zárlat hatását készíti elő; s valóban, emlékezetesen sűrű közlést kapunk.
A népi vallásosságban gyökerező elképzelést, mely szerint a nagycsütörtök estéjén elhallgató harangok Rómába mennek (azaz a világ némasága alapít méltó akusztikát a föltámadás eseményéhez), Kányádi játékos többértelműséggel vonja be. A „s ott felejtik / a nyelvünket” birtokos viszonylata a csángók beszédeként azonosítja, de a többségi magyarság moldvaiakkal azonosuló gesztusaként is értelmezhetővé teszi a kijelentést. Melynek hatásgazdagsága abból fakad: nyelvük – anyagi és hangzó értelemben egyaránt – a harangoknak is van; s úgy lehet, amit igazán érvényesen szeretnénk mondani, ahhoz nem szájra és szavakra, hanem a méltó zengedezés rajtunk túli alakzataira van szükség.
Miféle feledékenység a harangoké? Olyan, amely a lemondó odaadással, az önátadó aszkézissel rokon. A Róma jelölte – és a Vatikánra mutató – célzat értelmében a harangok és/vagy a moldvai magyarok és/vagy a mindkettővel azonosuló beszélők a kereszténység szívében felejtett nyelvvel tanúsítják bizalmukat a hallgatag Gondviselés iránt.
„Nyelvünket” a harangok ott felejtik, mert emlékeznek az égi hazára, ahol a logoszokon szólás adománya identitásképző készség, s mert a népek végső anyanyelve a közös és egyetemes (katholikosz) lelki kiáradás – melyre a harangbeszéd grammatikája okít.
Hogy a nyelvvesztés történeti rémképe is átlebeg a szövegen? Kisebbségi, nemzetiségi nézőpontból bizonyosan. De valódi többségben mindig a mennyek vannak; s a vers – éppen többértelműségei révén – ezt a magaslati interpretációt pártolja mindenekfölött.
Kányádi Sándor apolitikus civil habitusa (mely minden irányban nyitott interjúiból előfénylik), személyes missziós jelenléte (az író-olvasó találkozókon) egyetemes etikai mércékre mutat vissza; a „nemzet költője” is így lehetett – vagy így lehetne. Pártos/felekezeti határokat nem ismerően – s erre épp a Csángó passió az egyik bizonylat – közösségi etikák, kisebbségi jogok, történeti igazságok iránt egyik legérzékenyebb költőnk-értelmiségink volt. S műveiben: maradt is.
*
Hadd vonjak – lehetséges kontextusok gyanánt – néhány további verset e csöpp remekmű társaságába! Elsőként a kisszerkezetek – Kányádinál gyakori – esztétikai kompaktságát példázandó:
Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal
egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra
(1984)
Ez a sajátos hommage látszólag a megközelíthetetlenség mítoszát táplálja – de közelebb hajolva úgy látni, inkább a találkozás kétértelműségére épít. Hiszen érthető a cím a személyes ismerkedés elmulasztott lehetőségeként éppúgy, mint a föl nem ért művészi-spirituális minőségek példázata gyanánt. A „csuhakötél” és a „megváltás” Pilinszky lírai világára utaló motívumai között a Trapéz és korlát (1946) című első kötetet (avagy annak címadó versét) is fölidézi a szöveg; s a magasság alatt intonált beszédmodor a csöndes alázat magatartását rajzolja ki. A „porondra” helyhatározója legvégül akár Karinthy Frigyes A cirkuszának parabolikus művészábrázolását is az értelmezésbe citálhatja – feszültséget teremtve az „Ülünk az ég korlátain, / mint elitélt fegyencek” Pilinszky-féle katolikus-egzisztencialista létértelmezésével. A bravúr kényszeréről Kányádi versbeszélője úgy mond le (a föld megtartó otthonosságát választva), hogy a mesteri mutatványokra makulátlan csodálattal tekint.
*
Egy másik költemény ugyancsak a nyelv motívumát emeli középpontba; de jambikus-félrímes könnyedsége nem metafizikai, hanem történeti tereket nyit:
Filológia egy kalangya árnyékában
Még ez a nemzedék, s kihal
az aratás „romantikája”.
Kihull egy véka régi szó,
az Idő-rosta kirostálja…
Nem értik majd az unokák,
ha azt hallják, hogy valaha,
egy kalangya hűs árnyékában,
milyet szundított nagyapa,
s hogy milyen fürge marokszedő-
leány volt akkor nagyanyó,
mint ahogy én is képről tudom,
milyen is volt a hadaró…
Még ez a nemzedék, s kihal:
kalangya, kéve, asztag – és
e kedves, szép szavakkal együtt
annyi, de annyi szenvedés.
(In: Harmat a csillagon, 1964)
A szöveg párhuzamosan jeleníti meg és értelmezi a falusi-paraszti életvalóság fölszámolódásának folyamatát az ahhoz tartozó nyelvi univerzum szűkülésével. A verslogika legföltűnőbb vonása talán az, hogy a szavak avulékony rendjére a beszélő nem egy elégikus-nosztalgikus veszteségtudat jegyében tekint; ellenkezőleg: az eltünedező lexémák örvén a szenvedtető mindennapok magunk mögött hagyását üdvözli.
*
Végül a térségi elszigeteltség szervező gondolata okán simítom a Csángó passió mellé a költő egyik legismertebb alkotását:
Isten háta mögött
üres az istálló s a jászol
idén se lesz nálunk karácsony
hiába vártok
nem jönnek a három királyok
sok dolga van a teremtőnek
mindenkivel ő sem törődhet
messzi a csillag
mindenüvé nem világíthat
megértjük persze mit tehetnénk
de olyan sötétek az esték
s a szeretetnek
hiánya nagyon dideregtet
előrelátó vagy de mégis
nézz uram a hátad mögé is
ott is lakoznak
s örülnének a mosolyodnak
(1985)
Ez a páros rímes, finoman jambizált alakulat a címében az isten háta mögött szófordulatot téríti vissza szó szerinti jelentéséhez, zárlatában pedig az „előrelátó” jelölő időbeliségéből bontja ki a térbeli irányultság („hátad mögé”) sóvár esélyét. Önreflexív nyelviség keretezi ily módon a létbeli elhagyatottság, a transzcendens elárvultság közösségi sorstapasztalatát (melynek hiányokkal terhelt voltát a strófák harmadik sorának csonkasága is érzékelteti). Az utolsó pillanatban fohásszá emelt mű a szeretet és a mosoly bizodalmával zárul – azaz nyitja meg magát a megszólított, teremtő Gondviselés remélt válasza előtt. Szakrális dialógus nyitó aktusát olvassuk – hogy, akár bennünk magunkban, felelni kész erők kelhessenek életre.
Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.
