Ezen a csütörtökön kettő említésre érdemes eseményben volt részem.

Ha összeolvasom a napom két történetét, akkor egynek, összetartónak találom azokat, hiszen például magam közös vagyok bennük, s a városom is, Veszprém. A história, amelyet fölfedeztem, azt példázza, hogy ami a világról szól, az nem érdekes, ami önmagáról, az igen.

Elkezdtem a Firmin-Didot-féle, 1883-as francia kiadás nyomán készült Émile ou de l’éducation olvasását Győry János nagyszerű fordításában, továbbá a pályán, a partnerem fölött 3:0 arányban győzelmet arattam.

A regénybe, amelyet J. J. Rousseau hol értekezésnek, hol összefüggéstelen gyűjteménynek, hol röpiratnak nevez, hogy aztán többnyire sommásan műnek minősítse, valósággal belecsöppentem. Korábban számos alkotásról kiderült, hogy irántuk ifjabb koromban bár mélységes ellenszenvvel viseltettem, férfikorom delén tökéletességükkel, avagy éppen elrajzoltságukkal egyre-másra megszédítettek: ezért saját magam számára kijelöltem egyetlenegy, az életemmel méltányos viszonyban álló újraolvasó idősávot. Ma, 2009. február ötödikén értem el az első tekintetre műfajtalankodásnak ítélhető Emilhez. Az egyetemen megszerzett francia nyelvismeretem nagymértékben hiányos, hát akkor azzal hogyan, mit fogok silabizálni? Baka Istvántól tudom, mennyiben más az orosz és a magyar Jeszenyin, Kovács Árpádtól azt, hogy a magyar és az orosz Bulgakov-textusok számottevően különbözőek, a Cervantes- avagy a Montaigne-kiadásokból, hogy ugyancsak fontos eldönteni, melyik kor szövegválogatását veszem magam elé, ha a böngészésbe kezdek.

A Győry-féle Emilt három prés nyomja: a szelektáló francia editio, az azt követő magyar fordító nyelvhasználata és a kor szocialista mentalitása, 1957, amikor a harmadik magyar Emil-fordítás jelenik meg, amely nem tud mit kezdeni az író filiszter eszméivel és kispolgár-mivoltával.

Egyes-egyedül az előszót végeztem ki, de annak kapcsán annyi felírni való kérdésem akadt, mintha a komplett felvilágosodás, vagy az írói életmű egészét akarnám magamban újraértékelni – jegyeztem meg a három oldalas fecsegés végén grafitceruzámmal. Szembe kellett néznem azzal, hogy tulajdonképpen nem az Emillel, hanem a hozzá való viszony alakulatával ismerkedem. S azzal is, hogy a regényt maga alá temeti az utókor hordaléka.

A fallabdapályán egyszerűbb a helyzetem. Bizony, meg kell jegyeznem, hogy valamivel ötvenéves korom előtt (pontosabban negyvenhét évesen, 2003 tavaszán, Pécsett) kezdtem rendszeresen és élvezettel sportolni, s e tevékenységgel (is) késve formálódott ki a viszonyom, miként némely irodalmi klasszikussal, avagy a műveikkel. A squasht kevés szabály határozza meg, s a testben lévő energia élteti. Ezen nincs mit megváltoztatni.

Ma reggel, a mérkőzés hatvan perce előtt, néhány felvételt (képzőművészeti projektet) készítettem a pályán. Arról a múltról tájékoztatnak ezek a képek, amely a játéktérnek adatott, s arról, hogy miként marad dokumentálva minden önfeledten és hevesen végig játszott szett.

A labdanyomok egyetlen lasztiról referálnak, közvetlenül, áttételek nélkül. A kaucsukgömb története egyetlen síkon, vonalak alatt, vonalak felett megtapasztalható. Mindez forrásértékű, nincs benne másodlagosság.

A dokumentum (a képzőművészeti alkotás) szerint nyilvánvalóvá válik: a világról keveset tudok. (Mondhatom, ahogyan előbbre jutok az időmben, egyre kevesebbet.) Ezt a világot azonban használom, játékra, miegymásra, jól érzem benne magamat.