Dávid Péter
Az alteregó
Ahogy ültem a kávéházi asztalnál, arra gondoltam: lehet, hogy a színészet iránti komoly érdeklődésem az oka... Mert a családból nemigen örökölhettem… Kitől? Apámtól, a pedáns úriembertől, aki még fektében is kihúzta magát? Anyámtól, a mindig saját magát adó, mindig önazonos úrihölgytől, aki mindig biedermeiermód kedves volt és családias? De az is lehet, hogy nem tőlük, hanem éppen ellenük örököltem ezt, nem az ő vérükből és húsukból, hanem valamilyen sokkal mélyebb és ősibb, lappangó ellen-mondásból és lázadásból, ami kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy pedáns úriember vagy önazonos és biedermeiermód családias legyek, és ami mindig arra hajt, hogy mást játsszak, mutassak, sőt éljek, mint ami lennék.
Talán az sem véletlen ezek után, hogy a feleségem színésznő. Már, ha egyáltalán a feleségem.
Még arra sem emlékszem, hogy mikor kezdődött ez az egész… Persze, az ember foglalkozik ilyesféle gondolatokkal már iskolás korában is, ahogy hazafelé ballag magányosan a szabadkai utcákon, mint afféle zsebfilozófus vagy kezdő gondolkodó, kinevetve vagy gúnyolva magát, nem véve komolyan ügyetlen gondolatfutamait, de azért mégis csak foglalkozik vele. Később talán szégyelli is magát azért, hogy ilyesmikre költötte az Isten drága idejét, mert ahogy felnő, a valóság megrohanja hat-, tíz-, százfelől, és már el is felejtette, miken elmélkedett iskolás kisgyerekként. Mert ki gondolna másra a számlák, a kávéházi illendő borravaló, a házasulandóság örömei és gyötrelmei között másra, mint számlákra, a kávéházi illendő borravalóra és a házasulandóság örömeire és gyötrelmeire. Valahogy én mégsem tudtam elfelejteni, sőt szándékosan sem tudtam kiverni a fejemből, hogy alkossak magam mellé valakit, ne kelljen magányosan ballagnom a szabadkai utcákon.
Emlékszem, amikor ketten sétáltunk hazafelé nem a szabadkai utcákon, de a lámpavilágított Budapesten: Esti Kornél és Kosztolányi Dezső, a két rokon és jóbarát, arról beszéltünk – emlékezve gyermekkori gondolatfutamainkra –, hogy mi lenne, ha minket valaki kitalált volna – nem, nem isteni teremtéssel vagy valami Frankenstein-féle homonkuluszgyártással, hanem inkább irodalmilag, mintha egy regényében szerepelnénk, vagy még inkább drámailag, mintha a színpadán adnánk elő jól-rosszul ránk rótt szerepünket, vagy leginkább „életileg”, mintha a létezésünk az ő élete lenne és mégsem az övé: az énnek és őnek különös játéka, szerep és színész kreatív eggyéválása, azonosság és különbözőség szoros rokonsága és jóbarátsága, termékeny skizofrénia, ami különösen izgalmas és csodás világot ígér.
Erről beszélgetett a két rokon és jóbarát: Esti és Kosztolányi, és akkor csatlakozott hozzánk Karinthy is, mintha éppen akkor és oda találta volna ki valaki.
Ő persze azonnal beszállt a játékba, és hamarosan azon röhögtünk illetlenül és hangosan a lámpavilágított Budapest utcáin, hogy milyen jó lenne, ha mi találnánk ki valakit saját magunk alteregójaként, például egy szigorú, karót nyelt, sovány, bajuszos, nagyfülű költőt – természetesen dunántúli, rigorózus, katolikus felmenőkkel –, aki mesterkélt, ízenként összerakott klasszikusmajmoló verseivel vív ki magának nevet az irodalomban, még a neve is karót nyelt és szigorú: Mihály; és ha már itt tartunk, miért ne alkothatnánk meg – súgta sejtelmesen a füleinkbe Karinthy – egy vidéki költőt is, egy amolyan félénk, magának való, jelentéktelen nevű – mondjuk Juhász – , szakállas, papos kinézetű poétát. Legyen szegedi, és mint ilyen, mintegy magától értetődően legyen szerelmes a Tiszába, amihez sok verset is írjon, és körülbelül ugyanilyen szexuális hatékonysággal legyen szerelmes egy általa elképzelt színésznőbe is, akihez szintén sok verset írjon – ezek a vidéki költők már csak ilyenek.
Kiordítottak egy ablakon, hogy hagyjuk abba a hangos röhögést, mert valaki aludni szeretne, de akkor már késő volt, mert felvetettük, hogy természetesen valamilyen közös élmény kell összekösse képzelt költőinket, például az, hogy együtt jártak az egyetemre, és nyilván Kosztolányi Dezső is velük ette az egyetemisták sovány kenyerét. Karinthy a sűrű hahota közben kifejtette, hogy ez már olyan mértékben nem valószerű, hogy senki sem hinné el létezésüket, de a többiek: Esti és Kosztolányi mindegyre azt bizonygatták, hogy éppen ez az a kicsiny véltelen, ami mindent hihetővé tenne.
Akkor már hajnalodott. Valahonnan a távolból kakaskukorékolást hallottunk. Aztán csend lett. Elhallgattunk. Kicsit úgy éreztük, mintha megtagadtunk volna valakit.
Dehogy volt ez akkor még probléma, gond, nehézség! Sőt! A feleségemnek is tetszett – már ha ő az – ez a furcsa játék, és ő is felkarolta, és amikor Karinthy átjött hozzánk, ő is élénk érdeklődéssel kapcsolódott be az ilyen beszélgetésekbe. Még akkor is, amikor úgy tettünk, mintha az általunk kitalált személyek ott ülnének mellettünk, velünk egy szobában, hozzászólnának a társalgáshoz, nevetgélnének a vicceinken, és cigarettát kérnének tőlünk, mert az övék persze éppen most fogyott el.
Aztán egyszer, egy esőre álló áprilisi napon megállított egy férfi a kávéházból kifelé jövet. A keménykalapos, felpödrött bajszú, vidékies öltözékű, újságíróforma alak két bocsánatkérés között elmondta, tisztában van vele, hogy én Kosztolányi Dezső vagyok, az író és költő, majd hozzátette: nem nézi jó szemmel, hogy én „mindenféléket kitalálok” – így mondta, ezekkel a szavakkal –, és úgy mesélek el történeteket, mintha más írta volna őket, vagy más lenne a szereplőjük, az elbeszélőjük, amit jobb helyeken hazugságnak neveznek, és jóllehet ő tisztában van vele, hogy az irodalom mégis csak irodalom, de az igazság nevében követeli, hogy adjak számot az olvasóközönségnek az alteregómról – lehetőleg abban a lapban, aminek megjelenésében ő mint társszerkesztő van szerencsés részt venni – és tárjam a világ elé a Csáth Gézával való különös és beteg kapcsolatomat kifejtve, vagy még inkább mintegy „meggyónva” – így mondta, ezzel a szóval –, hogy valójában Kosztolányi Dezső írta azokat a borzalmas, véres, már-már gyomorforgató novellákat Csáth Géza neve alatt.
Sértetten elfordultam, elindultam a villamosmegálló felé, és oda se pillantva azt mondtam: „uram, ön nyilvánvalóan összetéveszt valakivel”.
A dolog azonban nem hagyott nyugodni, hiszen nem mindennap vágják az ember fejéhez, hogy mindenféléket kitalál. Ezután kezdtem el figyelni a körülöttem lévőket. Nem okozok-e valakinek problémát azzal, hogy használom személyiségkiötlő fantáziámat? Nem vonják-e össze titokban szemöldöküket arra gondolva, hogy itt van a budapesti teremtő és homunkuluszgyártó, aki fantázialakokkal népesíti be az amúgy is zsúfolt fővárost? Nem néznek össze a hátam mögött rosszalló tekintettel, hogy már megint mindenféléket kitalálok? Gyanakvásomat megosztottam legközelebbi barátaimmal, amikor együtt ült a három jóbarát: Esti, Kosztolányi és Karinthy ugyanannak a kávéháznak az asztalánál, amelynek ajtajában az újságíróforma alak rám támadt. Persze a számomra komoly téma hamarosan nevetség tárgya lett, és feloldódott a felelőtlen ötletek áramában, amikor Karinthy sírós hangon bevallotta, hogy az az udvariatlan fickó nem volt más, mint az ő egyik alteregója. Nevettünk, és mindannyiunk megelégedésére a zajos kávéházban még kakaskukorékolástól sem kellett tartanunk, csak János, a kedvenc pincérem tolta elém a számlát tisztes borravalóra számítva.
Emlékszem, tegnap este kezdett igazán sötét árnyalatot ölteni ez a számomra olyan kedves, különös játék, amikor észrevettem, hogy éppen a feleségem – már persze ha ő az – vonja össze titokban a szemöldökét, amikor szárnyaló fantáziám legjobban zakatol. Karinthyék voltak nálunk aznap délután. Az író felesége, Aranka, még kért egy utolsó cigarettát, mert az övé persze éppen most fogyott el, és amikor tüzet is kért szokásos nagyvonalú mozdulatával, amivel mintha ő tenne szívességet a másiknak azzal, hogy kegyeskedik odafordulni a gyufalánghoz, akkor a szemem sarkából véletlenül észrevettem a feleségem rosszalló tekintetét. Miután Karinthyék távoztak, odaálltam elé. Fáradt tartással ült két kezét a térdei közé ejtve, mint egy lombjavesztett szomorúfűz. Megkérdeztem, mi a baj, de csak hosszas unszolásra sikerült belőle kiszednem az igazat. Azt mondta, tudja, milyen fontos nekem ez, hogy mennyire szeretem ezt a fantáziajátékot, és ezért nem is akart szólni korábban, de az az igazság, hogy Karinthy felesége, Aranka…
Már régóta sejtettem, hogy Aranka valamiért szúrja a szemét, féltékeny rá, amiért mindig a társaság középpontjába erőszakolja magát úrinős mozdulataival és mindent lenéző, gőgös modorával, vagy rosszalja azt a felszínes világlátást, ami annyira jellemezte Arankát, hogy már szinte előre tudtuk, hogyan fogja gúnyosan legörbíteni szája szélét, amikor valaki valamilyen életbevágóan lényeges témát vet fel társalgás közben. Próbáltam felvidítani a feleségem mondván, hogy majd beszélek Karinthyval, hogy sürgősen váljon el, de ő leintett, és komoly hangon közölte, hogy nem erről van szó. Az a baj – mondta halkan –, hogy már nem tetszik neki Aranka, mert eddig élvezte, különösen azt, amikor több napon át dolgoztunk a tüzet kérő nagyvonalú mozdulatán, a gúnyosan legörbített száján, és régen tényleg örült, amikor felötlött bennem, hogy találjunk ki Karinthynak egy feleséget, de mostanra valahogy terhesnek érzi ezt a személyiséget, mintha rátelepedett volna, mintha el akarná nyomni, és már úgy érzi, hogy talán jobb lett volna, ha Karinthyt sem találtam volna ki annak idején. Hirtelen nem is értettem, mire gondol, csak azzal voltam tisztában, hogy nagyon sértő ez az egész, mintha azt mondta volna, hogy mindenféléket kitalálok. Fogtam magam, és ajtócsapkodva, dühösen elhagytam a házat.
Magányosan ültem a záróra előtti kávéházban – Péter az udvaron –, pont azon a helyen, ahol korábban jóbarátaimmal, és arra gondoltam, hogy nem merek hazamenni, félek majd benyitni az ajtón, mert lehet, hogy nem lesz ott senki. Lehet, hogy azt a mozdulatot, ahogy a feleségem a kezeit a térdei közé ejti, és úgy ül, akár egy lombjavesztett szomorúfűz, azt is én találtam ki?
Zártak. Fizetni akartam. János, a kedvenc pincérem láthatta rajtam, hogy valami nincs rendben, mert amikor a tárcámért kotorásztam a kabátzsebemben, azt mondta:
– Hagyja csak! A ház ajándéka, Esti úr!
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
