Bérczes László
Diéta
A nő papírzsebkendőt vesz elő a köpenye zsebéből, megtörli a szemét. Zavarja, hogy elsírta magát. Nagy levegőt vesz, egész testében megkeményszik, témát vált, nehogy még egyszer elérzékenyüljön. Nem értem, mi történik, gondolja közben, nem sírtam azóta, hogy Andi pacekba elém rakta a diagnózist. Andi egy orvoskolléga, barátnőnek is mondható, együtt mennek néha moziba, hangversenyre. A nő rég elvált, fiát, aki csellózni tanul, és a konzervatóriumról álmodik, egyedül neveli. Valójában a nő álmodik erről, a fiú pedig igyekszik, gyakorol, szereti az anyját. Úgy egy éve lehetett, hogy Andi kezébe adta a vizsgálatok eredményét, aznap este kicsit beboroztak, akkor sírta el magát. Meg most.
Maga már ebédelt, nyilván, mondja a férfinak, és választ nem várva, hiszen a betegek rég megkapták az adagjukat, hozzáteszi, ne haragudjon, de ha nem zavarja, a beszélgetés közben megeszem a magam adagját. Bizonyos időközönként ennem kell, rám parancsolt a, gondolkodik, mit mondjon, a doktor néni, fejezi be a mondatot fanyar mosollyal. Fordul az irodában lévő hűtő felé, kivesz egy tányért, és mielőtt berakja a mikróba, megmutatja az ebédjét a férfinak. Látja, ez se jobb, mint amit maga kapott, rizs meg hozzá ilyen-olyan növények, tudja, nem ehetek akármit. Ja, nem fogyózok, csak van egy kis probléma a gyomrommal, tartanom kell ezt a diétát. Visszaül, mosolyog, ez van, mondja, ki lehet bírni, csak kicsit monoton. Meg nem túl ízletes, még csak megsóznom sem szabad.
Nyugodtan szemléli a szemben ülő férfit, megkönnyebbült, hogy sírt. Kicsordult a könnyem, és akkor mi van. Mondjuk, egy betegem előtt, ott egye a fene, intelligens pasas, látott ő már ilyet. Milyen kár, hogy iszik. De ha nem inna, nem lenne itt. Semmi sem tökéletes, ezt már hangosan ki is mondja, ahogy jelez a mikró. Nem kell azt a pasasnak tudnia, hogy ő most nem erre a szar kajára gondolt, hanem valami másra. Megfordul, hogy kivegye a tányért.
Nem kell neked fogyóznod, gondolja a férfi, pont jó ez így, ahogy vagy. Csak magában tegezi, viszonyuk pszichiáter-kliens viszonyra korlátozódik. Öt napja ismerik egymást, öt nappal ezelőtt hozta be a mentő a férfit alkoholmérgezésben. Másnap már hívta a doktornő, odaszólt a vizit után, hogy ebéd után kopogjon be hozzá. Bekopogott, leült, beszélgettek. Nem sok kedve volt hozzá, ismerte ezeket a helyzeteket, meg zavarta is a látvány, amit nyújtott. Nem a pizsama meg a köpeny, hanem a másnapos, feldagadt feje. Na meg az is, hogy nem tudott pontosan fogalmazni, nehezen másztak elő a szavak italtól és altatóktól bódult agyából. Szeretett pontosan fogalmazni, általában tudott is. Holnap már jobb lesz, tette hozzá a törmelékes mondatokhoz, és fél szemmel újra bemérte a nőt. Már belépése pillanatában jól megnézte a doktornőt, és azt is tudta, hogy a nő azonnal észrevette ezt. Most is pontosan érzékeli, pedig háttal áll, és a tányérral bajmolódik, hogy a másik méregeti, mustrálja. Egy férfi meg egy nő egy kórházi irodában.
Pocsék lehet, szólal meg nevetve az egyik, a másik is nevetve bólogat, és gyűri befelé az ízetlen, száraz rizst meg a fonnyadt leveleket. Nem is az, hogy pocsék, hanem hogy estére is ugyanez lesz. Meg holnapra, meg holnaputánra. Ki lehet bírni, főleg, ha ez az ára a gyógyulásomnak. Az enyémnek meg az, így a férfi, hogy itt vagyok, bolondok között. Együtt nevetnek. A nő, maga is meglepődik, egy kis kóstolót kínál, a férfi biztatólag bólogat.
Feláll, hogy evőeszközt hozzon, de mire visszafordul, a férfi a tányéron hagyott villájával be is kapta az utolsó falatot. Hát ez szörnyűbb, mint ahogy kinéz, szól a férfi, a másik bólint. Csend van, nézik egymást. A doktornő zavarában újra feláll, hogy berakja a tányért a mosogatóba. Háttal áll, úgy mondja, egyébként egy-két nap múlva hazamehet. A kimondott mondattól rosszkedvű lesz, jó volt ezzel a pasassal néha beszélgetni. A férfi is így kalkulált, hogy legkésőbb holnapután. Nem először van itt, bár ezzel az orvossal még nem találkozott. Jobb, mint a többiek, mellesleg csinosabb is. Már a második napon szólt a nővéreknek, hogy ezt a beteget nyugodtan engedjék ki a kertbe. A kilincstelen belső ajtó csak kulccsal nyitható, ad a betegnek kulcsot is. Ez persze nem szabályos. A férfi éjszaka is kiülhet az előtérbe, ez sem szabályos, olvashat, dolgozhat, aludni ilyenkor nem tud. Kábé egy hétig nem tud, napközben mintha ezer tűvel szurkálnák a szemét, de nem. Aztán hazamegy, alszik egy jót, és visszaáll a rend.
Tudom, hogy nem bolondok, de mégiscsak mások, mint én. A nő ráfordul, leül, nézi a férfit, várja a folytatást. Mások, mert ők nem jönnek helyre. Itt ilyen-olyan pirulákkal csak konzerválják a vegetálásukat. Valószínűleg nincs mit tenni, maga jobban tudja. De én… a férfi folyamatosan beszél, közben azon gondolkodik, hogy ő most vajon udvarol-e. A nő is ezen gondolkodik. A férfi elhallgat, ülnek csendben.
Az első beszélgetésen még akadozva beszélt a férfi, a másodikon már pontosan analizálta önmagát. Én sem tudtam volna pontosabban fogalmazni, gondolta és mondta is a doktornő, legfeljebb néhány idegen szóval orvosilag összefoglalta a másik monológjait. És maga sem vette észre, elkezdett beszélni. Önmagáról, a házasságáról, a válásáról, a gyerekéről, mindenről, és most, a negyedik találkozáskor beleszaladt egy sírásba. Kvittek vagyunk, töri meg a férfi a hosszú csendet. Igen, és le is járt az időnk, teszi hozzá a nő. Most mi lesz, ez a kérdés következne, de ez a kérdés nem hangzik el az irodában. Én azt hiszem, kezdi valamelyikük, mindegy, melyikük, itt egy pillanatnyi szünet, a mondat még bárhogy folytatódhat, nem folytatódik. A doktornő tudja, neki kell a helyzetet megoldania. Mindig mindent neki kell megoldania. Ezt gondolja, sőt majdnem ki is mondja. A terápia ezzel véget ért, ezt mondja ki, innentől minden magán múlik. Én természetesen holnap is itt vagyok, ha felmerül valami, nyugodtan kopogjon be.
Másnap nem merül fel semmi. Sokáig nem merül fel semmi, a férfit csak egy év múlva hozza be újra a mentő. Amikor magához tér, az otthonosság érzésével tölti el a tény, hogy a szomszéd ágyon ugyanaz a fiatalember motyog magában folyamatosan, mint legutóbb. A srác a tűzből, nyugtázza. Feláll az ágyról, összehúzza magán az ócska frottírköpenyt, belenéz a nyitott ablak üvegébe, anyám, hogy nézek ki, gondolja felpuffadt arcát látva, na nem baj, kilép a folyosóra, elindul az iroda felé. Megszólítja a folyosói asztal mögött munkálkodó főnővért, és udvariasan a doktornő felől érdeklődik. A főnővér felnéz, megigazítja a szemüvegét, és közli, hogy a doktornő már nem dolgozik ezen az osztályon. A férfi kérdőn bámul, a nő hezitál, megkérdezi, hogy ismerte-e, és miután a másik határozottan kijelenti, hogy nagyon jól ismeri, válaszol. A doktornő jó fél éve meghalt. Gyomorrákban, teszi hozzá. A férfi merőn nézi az iroda ajtaját, aztán azt mondja, hogy köszönöm. Megfordul, visszaindul a kórterem felé.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
