Humoros írók Gyulán

Jó napot kívánok, nem mutatkozom be, a nevem igazán nem érdekes. Legyen elég annyi, hogy harminc esztendeje szervezek irodalmi humorfesztivált ebben a hangulatos kisvárosban. Ez háromszáztíz szerzőt jelent, nyolcan kétszer voltak, hárman háromszor, négyszer egy szerző, és még mindig nem sikerült egy szívből jövőt nevetnem.

Nem panasz kíván lenni.

Humorosnak lenni nehezebb, mint egy válópert kulturáltan levezetni.

Azért volt itt, a várban jókedv is, nem tagadhatom. De amikor önök úgy hahotáznak, és tiszta erőből verik a combjukat, hogy a határ túlfelén azt hiszik, hogy Magyar Péter tart népgyűlést a Százéves cukrászda hűtőpultján állva, akkor én vért izzadva törölgetem a homlokomat, és minden erőmmel arra koncentrálok, hogy csak menjen le zökkenőmentesen az, ami éppen most vette kezdetét: egy újabb humorfesztivál.

Kérem, én minden előadáson konkrét életveszélyben vagyok. Bármelyik pillanatban beüthet a sztrók, a szívleállás, a pánikroham, egy végzetes hascsikarás. Régen, az átkosban a színházi előadásokon ott ült az orvos, a tűzoltó, a cenzor. A páholyban időzött a párttitkár, akit éjfélkor a fájrontozó műszak költögetett. Gondolják, a helyzet változott? Hát nem nagyon. Magam is minden egyes produkcióra meghívom a háziorvosomat, tiszteletjeggyel, és ha valaki paraszolvencia esetére gyanakodna, alaposan téved. Nem egészen fél órával ezelőtt, amikor az egyik mai föllépőnk azzal lépett hozzám, hogy nem azt a szöveget olvassa, amit elküldött, illetve semmiképpen sem akar az ikszedik lenni – most szándékosan nem mondom a sorszámát –, továbbá kér egy szúnyogirtást és egy mezőhegyesi nóniusz kancát a színpadra, én úgy pofon ütöttem, hogy a vár előtti bár pultjára zuhant, és levert egy Aperolt spritzet, egy gin-tonikot és egy literes forró csokit. Fogalmam sincsen, hogy került a pultra a forró csoki, ki akarta azt elfogyasztani. De ott volt. És azt hiszem, egy szép ünnepet, az édesanyák napját is szóba hoztam az ütés előtt. Én minden édesanyát tisztelek, de… szóval sajnálom, és bocsánatot kérek.

Amikor a végképp kimerült, kikészített, őrületbe kergetett szerkesztő pofozásra, rugdosásra, netán harapásra kényszerül, azt az irodalmon belüli erőszaknak nevezték el a magukra bántalmazott áldozatként tekintő írók. Na, igen. Amikor viszont ők állnak elő teljesíthetetlen, az utolsó utáni pillanatokban előadott követeléssel, amikor a sokadik határidő megszegését követik el, amikor olyan gyalázatost írnak, hogy mindenki sír, zokog, jajgat a nézőtéren – 12 éve egy nézőnk öngyilkos lett, azóta minden évben fölhív az özvegy, hogy jár neki a jogdíj – szóval, amikor ők állnak elő az igényeikkel, azt a művészi alkotómunka normális velejárójának tekintik. Pofonom hatására az írót újra kellett éleszteni, de a házidoktornőm – nekem Irénke – legott közbelépett. Ugye, Irénke. Kérlek, állj föl, tapsoljuk meg! (Taps, taps) Ezúton is köszönöm, hogy föltámasztottad az írót, akit agyonvertem, eltemettem a várfal tövében, és a sírján ugráltam is. Majd pedig, Irénke, engem hoztál vissza az életbe, hogy ideállhassak, mert a gyönge pofon után magam is elvesztettem az eszméletemet. Tudják, amikor végső megoldásként a szerkesztő egy író ütlegelésébe kezd, az neki, a szerkesztőnek éppoly fájdalmas és drámai, mintha maga-magát bántalmazná. Irénke, maga a 2 életmentéssel már jóval az előadás előtt megdolgozott a tizenhárom szakmai jegyért, melyeket családtagjai és kedvenc betegei között osztottunk ki. Köszöntöm őket is, hogy eljöttek és nevetni fognak.

Továbbá megkérek minden tisztelt nézőt és föllépőt, hogy most már senki se kapjon szívrohamot, hőgutát, vesegörcsöt, ne hányjanak át az előttük lévő sorba, Irénkének – és a családjának is – jár az önfeledt kikapcsolódás.

Köszönöm szépen, folytatom.

Humornak nevezünk minden olyan emberi érzületet, ami másnak mulatságot okoz. A humorban teljesedik ki az ember elvetemültsége és esendősége. Humor és tragédia kézen fogva járnak. Amikor másokon nevetünk, az komédia. Amikor rajtunk nevetnek, tragédia. Amikor mindenki nevet – aki akaszt és akit akasztanak –, az a tragikomédia. Elárulom továbbá, mi a remény. Hogy amikor senki sem nevet, az is lehet nagyon-nagyon humoros. Egyszer egy szerzőm végignevetgélte a saját fölolvasását. Érdekes szöveg volt, valóban. De csak ő nevetett. Gyulán olyan csönd nem volt, mint amikor ez a jó nevű, kiváló szerző fölolvasta, hogy margarint vett vaj helyett, és hogy milyen arcot vágott a felesége.

Nincsen magyar író, aki ne szeretne itt föllépni. Huszonöt éves praxisom alatt nem fordult elő, hogy a fölkérésemet tollforgató elhárította vagy negligálta volna. Mielőtt a fesztiválon résztvevő művészek névsorát összeállítom, legalább százötven önkéntes jelentkezővel számolhatok. A csúcs négyszázegy jelentkezés volt, egyszer még Kövér László házelnök is jelentkezett, de az sajnos félreértés volt, hiszen Kövér László, bár nem író, de azért nagyon humoros alkat. Az írók jönnek személyesen, zarándokolnak, hosszú leveleket írnak, igazán nagy írók a titkárukat szalajtják. Szoktak jelentkezni az írók anyukái, feleségei, az írónők férjei is. Ők fegyvernek látszó tárggyal, kasza, lapát, falfúró jelentik be a föllépési igényüket. Mármost itt, ezeken a deszkákon tizenketten adhatnak elő. Maximum tizenegyen. De tíz szereplő az ideális, kilencnek örülök a legjobban.

Hogy az előadók válogatott csapatába bejussanak, az írók minden leleményüket latba vetik, gyakran ismeretleneket bíznak meg és fizetnek le, csakhogy engem föltartsanak az utcán, leszólítsanak a boltban, a könyvtárban vagy a templom hűvösében, és föltegyék a kérdést: az az illető író idén szerepel-e a fesztiválon.

Egy ideje azt válaszolom: főhelyen!

Azt sem tudom, kiről van szó.

Magyarországon a legnépszerűbb foglalkozás a fodrász, műkörmös, aztán a fagylaltos, majd az informatikus, de az már nyugatra menekült a migránsok közé, és negyedik helyen van – néhány év alatt ötven helyet előre törve – az író. Maguk írnak? Alázatosan könyörgöm, ne. Az írókat lenézik, semmibe veszik, nem fizetik meg, nincs honorárium, nincsen az írókat is foglalkoztató filmgyártás, a színházi darabokat a rendezők, a dramaturgok és a színészek írják, mégis író akar lenni mindenki.

Tudják, hogy a Békés megyei NAV egyik prominens osztályvezetőjének az unokahúga verseket ír?

A múlt héten fölhívott az osztályvezető. Föltett két érdekes kérdést a könyvelésünkkel kapcsolatban, majd megjegyezte, Klárika, az ő unokahúga, verseket ír.

Igen?

Igen, most is ír, éppen a fesztivál kinyomtatott elszámolási könyvelési tételei mellett. Nem gondoltam-e idén Klárikára?

Klárika jövőre lép föl, fogadják szeretettel.

Volt olyan író, aki egy tavaszi éjszakán, bőven éjfél után csörgött rám, bár rengeteg a teendője, mégis lopna magától némi időt, hogy részt vegyen az idei fesztiválon. Már a szövegét is megírta fejben, mire én pizsamában üldögélve azt válaszoltam, remek, nagyon tetszik, hogy hajnali háromkor jelentkezett, de gondolja meg, ő éppen a nyolcadik, mert az első éjszakai hívás fél egykor futott be, aztán még hat telefon jött.

És letettem, mert újra hívtak.

Beszámolnék Önöknek arról, hogy jártam néhány évvel ezelőtt. A föllépés előtti napon a tízből nyolc szerző lemondta. Az indokok között volt két gyomorrontás, három válás, egy háztartási baleset – a dugóhúzó átfúrta az író kézfejét –, egy szerencsejáték-függőség és egy nyomtalan eltűnés. Volt három fölolvasásra szánt, de gyakorlatilag olvashatatlan kéziratom, postán küldték őket, akkor még volt posta.

A föllépésre tíz meghívottból két fő érkezett meg.

Az egyik író olyan ittas volt, hogy két év múlva írta meg nekem a felesége, Péter végre kijózanodott. Újra írni és járni tanul, máris leírt egy vicces novellát, nem érdekel-e a következő fesztiválra. Érdekelt, természetesen. A másik megjelent írót nem ismertem. A Google sem tudta, kicsoda, akkor még nem volt AI, de szerintem ő is kapitulált volna az identitás-meghatározást illetően. Megkockáztatom, az ismeretlen író földönkívüli volt, az volt az írásának címe: Kacagnának-e a gyulaiak, ha elpusztítanám a Földet?

Voltak tehát kézirataim. A három humoros irodalmi szöveget kézzel írták. Mindegyik szöveget én olvastam föl, gyakorlatilag ugyanazt, vagyis fölléptem én, a földönkívüli, a részeg író.

Nem azért mondom, de nekem volt a legnagyobb sikerem.

Háromszor egymás után.

Egy fesztivál után megkeresett egy ismert megyei temetkezési vállalkozó. Volt szerencséje a humorfesztivál közönségében ülni, meg is figyelte, hogy ki sápadt, ki elesett, ki az elgyötört, kire lehet számítani a közeljövőben. De nem ez a lényeg, mert aztán arra tért rá váratlanul, nem adnám-e oda azt a harmadik fölolvasott szöveget, megjegyezte a címét, az általa celebrálandó temetéseken szeretné fölolvastatni, az a címe: Bárki föltámadhat.

Innen jut eszembe a történet.

Az öreg székely szerelmeskedik Bovarynéval.

Az öreg belead apait, anyait, de még a telihold is közelebb ereszkedik.

Amikor túl vannak a dolgon, Bovaryné megsimogatja a férfi viharvert arcát.

Te, Vince, mondd, hogy akarod, most sírjak vagy nevessek?

Szóltam már az igényekről.

Az egyik író azzal a kikötéssel vállalta a föllépést, hogy rajta nevessenek a legharsányabban. Mármint az írásán. Kérdeztem szelíden, mégis hogyan várja el, a nevetést vezényszóra előállítani nem lehet, de ő nagyképűen annyit válaszolt, hiányosak a történelmi ismereteim, mert lehet. Rákosin is mennyit nevettek. Kádáron. Most meg… igen. Csak annyit mond, Bilbao. Fapad. Szundi. Tessék. De ha már így áll a helyzet, van a föllépő fölszerelésében nevetőgép, ő azt minden vidám jellegű előadására magával hozza. Bekapcsoljuk?

Bekapcsoltuk.

De nem működött.

Egy neves írónő azzal a feltétellel vállalta a föllépést, hogy a volt férjei nem tartózkodhatnak a közönség soraiban.

Mert jelen kívánnak lenni? Igen. Hány férje volt? Hét és fél. És itt akarnak lenni? Itt. Mind? Igen. Követik? Mindenhová. Miért is? Mert még mindig őrülten szerelmesek.

Ezen elgondolkoztam. Mondtam, a fél férjre kíváncsi lennék, az hogyan értendő.

Búvárkodás közben, amikor a Zsolt nevű férje csikóhalat, kagylót, elektromos ráját gyűjtött, a teste felét leharapta egy nagy fehér cápa.

Alulról vagy felülről?

Srévizavé.

Hát ez borzasztó, mondtam.

Életem leggyalázatosabb pillanata, hogy a fesztiválról ki kellett kísértetnem egy félbe harapott férjet.

De nem nyújtom tovább.

Estünk elkezdődött, és én jó szórakozást kívánok.

Ja, igen, még elmondanék egy történetet.

Az öreg székely irodalmi humorfesztiválra indult Madame Bovaryval.

Mentek, mendegéltek, egy sűrű erdőbe jutottak.

Mentek tovább.