Barnás Ferenc
A tenger Boetungánál
Torjai Endre nyugdíjba vonulásáig azzal kereste a kenyerét, amihez legjobban értett: hallgatással. Negyven éven keresztül pszichológusként dolgozott egy budapesti telefonos lelkisegély-szolgálatnál. Nem készült pszichológusnak, de az lett belőle. Miután kilépett a kamalduli szerzetesrendből, a fővárosba költözött, ahol jelentkezett az egyetem pszichológia karára, ahová azonnal felvették. Hiányszakmáról volt szó, az emberek már évtizedekkel azelőtt sem akartak mások lelki nyavalyáival törődni.
Ha évekkel később valaki megkérdezte volna tőle, hogy nyugdíjazásig miképpen telt az élete, Torjai nem tudta volna megmondani. Csak arról tudott volna beszámolni, hogy miután megkapta az állást a telefonos lelkisegély-szolgálatnál, reggelente elment dolgozni, esténként holtfáradtan hazaért, megvacsorázott, lefeküdt aludni, másnap pedig kezdődött minden elölről. Ez így ment negyven éven át. Torjai szerette a munkáját. Nem érdekelték a szakma közhelyei, így az sem, hogy mindenki máshogyan képtelen rálátni a saját életére, más és más módon tehetetlen a saját sorsával, a saját gyengeségeivel szemben.
A páciensei viszont erőt tudtak meríteni a tanácsaiból, aminek örült, annak ellenére, hogy tudta, legtöbbjük élete előbb vagy utóbb be fog fuccsolni. Ha Torjai a szokásosnál több whiskyt ivott, ezt mondogatta magának: „Mindenki befuccsol, nem csak én.”
Azért is szerette a telefonos lelkiszolgálati munkát, mert a bajbajutottakkal nem személyesen kellett találkoznia. Nem kellett belenéznie az emberek szemébe, akik érzelmi és lelki kiszolgáltatottságuk pillanataiban sokkal többet tudtak a világról, mint a legfelkészültebb lelki segítő. Torjai éveken át hallgatta az emberek problémáit, amiből szerényen ugyan, de megélt.
Munkaideje alatt persze beszélt is, hisz az emberek hallani akarták, mit gondol a gondjaikról, a problémáikról, ő pedig miután meghallgatta őket, tanácsokat adott, és ha úgy érezte, hogy szükséges, akkor vigasztalt is. Mondataiban meggyőző erő volt. Egyeseknek olykor bizakodásra okot adó jövőt rajzolt fel. Ezekben a pillanatokban Torjai maga is elhitte, hogy van remény.
Nem voájőrködésből választotta a pszichológusi hivatást. Nem az emberek titkaira volt kíváncsi, a szennyeseikben sem akart turkálni. Azért dolgozott a lelkiszolgálatnál, mert maga is lelkibeteg volt. Munka közben mások problémái kötötték le; ha másokra figyelt, akkor elviselhetőbbnek érezte a saját életét. Torjai évek óta abban a tudatban élt, hogy ő az egyetlen ember a Földön, aki rossz lelkiismerettel született a világra. Rossz lelkiismerettel volt gyerek, rossz lelkiismerettel hagyta ott képzeletbeli szerzetességét, és rossz lelkiismerettel lett pszichológus. Amikor hallgatta az embereket a vonal túlsó végén, mintha megkettőződött volna: előjött benne egy plusz személy, aki erősebb volt, mint ő, aki rálátott mindarra a kínra és gyötrelemre, amitől az emberek szenvedtek. Ilyenkor úgy érezte, hogy nem is ő hallgatja a klienseit, hanem a benne lévő ismeretlen lény, aki erős és állhatatos az emberekre mért csapások és próbatételek elviselésében, aki használható tanácsokat ad, aki nem kételkedik szavai hitelességében és igazságában, aki meg van győződve arról, hogy amit mond, az fontos. Amikor kijött a munkahelyéről, visszavedlett civillé. Ilyenkor elcsodálkozott azon, hogy a nap jó részében honnan volt benne annyi bátorság és lelkierő.
Biztatott, tanácsokat adott, az emberek pedig hittek neki. Ha tudták volna, hogy évek óta pszichiáterhez jár, valószínűleg nem hittek volna. Dr. Hoffmann már az első alkalommal felállította a diagnózisát: „Torjai úr, nyilván maga is tudja, amit én, de megértem, ha tőlem akarja hallani. Hát mondom …” Sok-sok évvel azelőtt hangzott el ez a néhány mondat, amit azon a napon a nyílt tudatról folytatott beszélgetés követett, és ami Torjainak később sokszor eszébe jutott.
Egy alkalommal dr. Hoffmann ezt mondta neki: „Torjai úr, költözzön el Magyarországról. Egy új ország, kiváltképp egy új kontinens talán segítene magán. Ha nem akar kivándorolni, akkor legalább töltsön el ott néhány évet, aztán visszajöhet.” „Délen nem fog inni”, tette még hozzá. Az is lehet, hogy dr. Hoffmann az utóbbit nem mondta, csak Torjai hallotta így.
Nem ment sehová, maradt a fővárosban. Szüksége volt a rendszeres havi jövedelemre, amit a lelkisegély-szolgálatnál kapott. Egyedül élt egy külvárosi szoba-konyhás garzonban, amelyet szülei halála után az eladott bihari családi ház árából olcsón megvásárolt. Egy-egy alkalmat leszámítva senkit sem engedett a lakásába. Torjai sohasem volt annyira bátor, hogy elszánta volna magát egy házasságra. Tudta, hogy nem tudna tartós kapcsolatban élni senkivel. Időnként voltak szeretői, de hamar megunta őket. Az egyre gyakrabban és agresszívebben jelentkező hangulatingadozásainak kontrollálása minden energiáját felemésztette. Évek óta Fluoxetine-en és alkoholon élt. Egy idő óta leginkább az üresség érzésétől szenvedett.
Gondolatban azért sokat foglalkoztatta a pszichiátere ötlete. Különösen az Atawausawa-szigetek, ahol dr. Hoffmann korábban járt, és amelyről egy alkalommal azt mesélte, hogy ez az óceániai ország sok száz szigetből áll, ha akar, válogathat is közöttük, de ami még ennél is fontosabb, Atawausawában egy szerény havi nyugdíjból is ki lehet jönni.
Csakhogy Torjai nemhogy Magyarországtól, a munkahelyétől sem tudott elszakadni. Nyugdíjba vonulása után is tovább dolgozott, attól félve, hogy szoba-konyhás lakásában végleg egyedül marad a problémáival.
Nyolc évvel a nyugdíjazását követően döntötte el, hogy élete hátralévő részét egy szigeten tölti el, ahol a világ történései nem érnek el hozzá, ahol a nap, a víz, a fény, a levegő és a pára jelenti majd számára az egyetlen valóságot. Ha elvonul egy szigetre, ott majd megtanulja, hogyan kell normálisan, lelkiismeretfurdalás és bűntudat nélkül élni, gondolta. A hazátlanság élménye is izgatta.
Néhány hónap leforgása alatt eladta szoba-konyhás lakását, fogta magát, és egyetlen bőrönddel a kezében elrepült Atawausawába.
*
Amikor Torjai Endre egy huszonhat órás repülőút, majd egy azt követő másfél órás autóút végén megérkezett Boetungába, ahol tíznapnyi keresés után rátalált egy tengerparti házra, rögtön tudta, hogy ez lesz az a hely, ahol élni akar – tengertől, erdőtől, domboktól, banán- és kókuszpálma-ligetektől övezve.
Egy kínai férfitől bérelte ki az ingatlant, aki közölte, hogy a partszakaszon mindössze két ház áll, az egyik az övé, a másik egy Vestergaard nevű dán férfié, aki a családjával él a szomszédban. „Tőlük nem kell tartania, csendesek, és különben is több mint öt hónapja Dániában vannak, ki tudja, mikor térnek vissza”, tette hozzá Mr. Wang.
Kasper Vestergaard és Teresita Hernandez fiúk, Kristoffer egészségügyi állapota miatt tartózkodtak Koppenhágában, akiről egy éves kora körül derült ki, hogy értelmi fogyatékos. Mivel a szülők egy ideje arra gyanakodtak, hogy Kristoffer süket is, hazautaztak Koppenhágába, hogy gyermeküket egy fülspecialistával megvizsgáltassák. Úgy tervezték, két és fél hónap alatt túllesznek a vizsgálatokon, ám egy váratlan fülműtétet miatt, melyet az egyik fülorvos mindenképpen el akarta végeztetni a fiún, jóval hosszabb ideig maradtak. Kasper Vestergaardról azt beszélték a környéken, hogy évekkel azelőtt megölte a feleségét, elásta a kertben, majd néhány héttel később feleségül vette a Fülöp-szigeteki szeretőjét, Teresitát, aki eredetileg takarítónőként került a házhoz, és aki hat hónappal az esküvő után fiút szült neki. A fiút Kristoffernek hívták.
Vestergaardék háza, amely harminc-negyven méterre feküdt Torjai bérleményétől, egy hatalmas földterület Csendes-óceánra néző részére épült. A két birtokot magas sövény választotta el egymástól, ami első látásra természetesnek tűnt, hisz mindkét birtokot buja növényzet borította, fák és bokrok szövevénye. A házat sűrűn benőtték a futónövények, csak a nyílászárók maradtak szabadon. A partnak ezen a szakaszán, amely legalább húsz méter magas szirtként emelkedett az óceán fölé, a két házon kívül nem volt más épület. A közeli faluból, amelynek ugyancsak Boetunga volt a neve, csak a két birtokig vezetett út, aztán elfogyott.
Torjai az első naptól fogva tudta, hogy élete egyik legkülönlegesebb helyére érkezett. Házából hallani lehetett az óceán hangját, dagály idején a félelmetes hullámok partra csapódását-dübörgését. Otthonra talált.
Mostantól nem akart tudni az emberek problémáiról, senkinek a gondjával nem akart törődni, a világéval sem. El akart felejteni mindent, amit addig gondolt az életéről, a világról, el akart felejteni mindent, ami a fejében volt. Nem mintha bármi különös is történt volna vele az elmúlt évtizedekben, azt leszámítva, hogy rossz lelkiismerettel és állandó szorongásban élt, félt mindentől. Torjai leginkább a szabadságtól félt.
Az idős férfi most végre élni akart, és felkészülni a halálra. Hetvenévesen az ember már készülődhet rá. Torjaiban valahol mindig is élt a vágy, hogy a tenger mellett éljen, a tenger közelében töltse a nap minden egyes óráját. Végre nem fantáziálni akart róla, hanem megélni, legalább olyan kétségbeesetten és megszállottan, mint amilyen megszállottan és kétségbeesetten ragaszkodott az eseménytelen és szürke életéhez. Nem volt semmilyen különösebb célja, csak lenni akart. Naponta felkelni, kávézni, aztán fürödni, sétálni, úszni, esetleg gondolkodni, valami könnyű halat enni, hozzá egy-két deci fehér bort inni, majd hideg szódát, jó sok hideg szódát. Csendben és nyugodtan eltölteni tizenhat-tizennyolc órát, mindaddig ezt csinálni, amíg bele nem un, aztán valamikor meghalni, úgy, mint mindenki. Hogy mit jelent élni? A száznegyven négyzetméteres háza teraszán üldögélni, lesétálni a tengerpartra, naponta legalább kétszer hosszasan úszni, aztán lefeküdni a pálmafa alá az árnyékba, nézni a kavicsokat, az eget, a felhőket, követni a felhők fodrait, ha ebbe beleunt, akkor megint fürödni, úszni, aztán ismét üldögélni, vagy feküdni az árnyékban, ha pedig mindebbe belefáradt, akkor felkelni és sétálni a parton, majd hazamenni, enni, inni, kicsit olvasni, majd gondolkodni, esetleg néhány mondatot leírni a füzetébe arról, hogy miért nem akar bizonyos dolgokon gondolkodni, hisz legbelül tudta, hogy semmit sem törölhet ki a fejéből. Gondolkodni akart azokon a dolgokon is, amelyek nem az ő életéről szóltak. Ezt találta ki. A tengert találta ki. Ezért jött Óceániába, Délre, Atawausawa egyik középnagyságú szigetére, Gunundára, a gunundai Boetungába, ahol az emberek az atawausawai nyelvet beszélték. Itt akarta leélni élete utolsó éveit, és itt akart meghalni.
Az idős férfi azt kapta, amire mindig is vágyott, napjai úgy teltek, ahogy azoknak mindig is telniük kellett volna.
Egész nap a tengert hallgatta, olykor félhangosan beszélt maga elé: „Testeden sós pára, orrodban sós pára, a levegőben sós pára, jó mélyeket szívsz belőle. Mindenütt tenger. Ha tüdőbajos vagy, a tenger meggyógyít, ha szomorú vagy, erőssé tesz, felnyitja a szemed, megérted, hogy a víznek nem a szomorúságodat kell megszüntetnie, hisz az a részed, saját magaddá válsz, nem a magány, hanem az önazonosság értelemben, megszabadít a másoknak segítés, a másokra gondolás, a világgal azonosulás kényszerétől, ahogy az üresség érzésétől is megszabadít, elvezet magadhoz, hogy saját magaddal azonosulva végre megtudd, ki vagy. Nem akarsz óceániai lenni, nem akarsz boetungai lenni, szeretnél, de nem válhatsz azzá, ha egyszer Közép-Kelet-Európában születtél, akkor mindig is közép-kelet-európai maradsz, legfeljebb európai válhat belőled, olyan európai, aki ismeri a gyökereit, az alávetettség béklyóit, melyektől szabadulni akar, de nem tud, egymaga akár megszabadulhatna tőlük, de a közössége nem tud, és ha az nem tud, akkor ő sem szabadulhat, a kontinens alávetett részének marad alávetett tagja, ami mindaddig így marad, amíg az alávetett nem lázad fel, és nem válik az őt alávetőkhöz hasonlóan könyörtelenné. A tenger közelében végre magad vagy, akár a nagy boldogság pillanataiban, kibékít az állandó lelkiismeretfurdalásoddal és elégedetlenségeddel, meghagyja, hogy olyan légy, amilyen lenni akarsz, miközben a tenger mellett nem akarsz semmilyen sem lenni, semmi sem akarsz lenni, egyszerűen csak vagy, szabadon viszed és hordod magadban azt, ami vagy, ismerkedsz azzal, aki elől mindig menekültél, akiről nem akartál tudni, akitől féltél és szorongtál. Ha elkeseredett vagy, a tenger tompít a keserűségeden, ritmusa átütemezi benned a levertséget. Fény a fénnyel, pára a párával sokszorozódik, a vizeken érzed, hogy az élet ajándék, csoda, hogy itt lehetsz a Földön, hogy láthatod és érezheted mindazt, ami pulzál körülötted és benned, a boetungaiak nem véletlenül nem törődnek a halállal, törődnek vele, de csak annyira, amennyire kell, minden ajándékként lett kitalálva, a paradicsom nem képzelgés és gyermeteg fantáziálás, a tökéletességet a vízre, a vízbe komponálták. A helyiek a halált is ide temetik. Amikor alámerülsz a vízbe, oda térsz vissza, ahonnan jöttél, nem porból lettünk, hanem vízből, nem földből, hanem vízből, kezdetben a földek is a vizekben álltak, valamikor mindent víz borított, még korábban jég, a szárazföldek csak később emelkedtek ki a vizekből, az ősföldek az ősvizekkel keveredtek el, az egyik a másikkal, ahogy Atawausawa egyes szigetein mondják, a víz a földdel elkeveredik. Egy napon páraként visszatérsz a vízbe a vízistenhez, aki mindent megadott neked ahhoz, hogy érezd a tökéletességét, az erejét és az örömét. Csak figyelned kell. Minden másodperc más, alig fordítod el a fejed, máris más alakzatban látod a tárgyakat, a pára mindent felold, a tárgyak részekre hullanak, minden átmenet, a világ egy ideig egyben van, aztán bomlani, erjedni, hullani kezd, tárgyak mindenütt, emberek mindenütt, a kikötővárosban, Gunungundában is állandóan embereket látsz, akárhová mész, mindenütt embereket látsz, de nem kell Gunungundába menned ahhoz, hogy lásd őket, ahogy nem kell a tengerparton sem lenned ahhoz, hogy érezd a vizet, a tenger benned van, veled van, belőle lettél, a testedben is azért van annyi víz, hogy saját múltadra emlékezzél, hogy a múltaddá válj, őseid múltja itt van benned, Anyikáé is.”
* Részlet a Jelenkor Kiadónál szeptemberben megjelenő Most és halála óráján című regényből.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
