Lárai Eszter
Baleset
Még a könyvek is sorakoznak a polcon.
Nem bírják az önállóságot;
ha egy hiányzik:
több is kidőlhet a sorból.
Én is eldőltem a lépcsőn,
túl gyorsan akartam felnyargalni,
hogy bezárjam a huzatot ásító
lépcsőházi ablakot.
A jobb kezemre zuhantam,
most bal kézzel próbálok írni,
gépelni, mosogatni.
Talán nem tört el,
kemény fából faragtak,
mint a könyvespolcomat.
A gyűrűs ujjam duzzadt meg leginkább.
Már rég nincs rajta gyűrű.
Azt hittem, ugyanaz az ujj zúzódott meg,
mint húsz évvel ezelőtt,
mikor ellöktél magadtól
egy veszekedés során.
Halál után
Tíz évvel a válás után már nem gondoltam rád,
hát még húsz év múltán.
Már nem szorítottam ökölbe a kezem,
nem írtam verset rólad,
lezártam ezt a korszakot.
Idén májusban viszont egyre többször furakodtál be
a gondolataimba, egyre többször hessegettelek el,
de te addig zargattál, míg végül a Google-ba
beütöttem a neved:
egy kormánylap tudatta, pár hete halott vagy.
Megrökönyödve hívtam anyósom,
akivel húsz éve nem beszéltem.
Bevallotta, tényleg meghaltál.
Azért nem értesített, mert nem tudta a...
Mégis, mégis, mit nem tudott?
A címem évek óta nem változott!
Követlek
Hamarosan követlek
követlek odaát
Már nem sokat süt rám a Nap a néma Holdvilág
Hamarosan követlek
követem Isten lábnyomát
Már nem kell sokat várnom: vár a túlvilág
Hamarosan tűnik minden nyomom
adatbázisokból az ujjlenyomatom
Nemsokára kérdik: ki volt az az Eszter?
Mi is volt a neve? Te se emlékszel?
Pedig felolvastam vele – nem is egyszer
Hamarosan követlek
követlek odaát
Már nem sokat süt rám a néma Holdvilág
követem
Isten lába nyomát
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
