Nagygéci Kovács József
Sikeres mélyrepülés
Szálinger Balázs: Mintha repülnék
Nagy kérdés, vajon a Szálinger-versek olvasói közül ki lepődött meg azon, hogy öt évvel ezelőtt prózakötettel, az Al-dunai álom című, utazó(esszé)regénnyel jelentkezett nevezett szerző? A topográf lírikus szép, igazán szerelmes földrajzot írt akkor, az lett volna a meglepő, ha nem történik ilyen. Ráadásul az a kötet kellően lírai lett, a Dunán és a tájon (és persze a mindig megverselendő szerelmen) kívül folyton a vers körül forgott. Az azóta eltelt időszakban, tudható, mert kellően tárgyalt a Szálinger-univerzumban (ami immár könyvkiadó és postaszolgálat, valamint kulturális élveboncoló is), a téma az újrafoglalt szülőföld (Keszthely és az örök Zala). Én akkor, lelkes recenzens, nem titkolva olvasói elragadtatásomat, az Al-dunai álom mint friss Duna-regény kapcsán felidéztem Esterházy Péter korszakos Duna-könyvét, a Hahn-Hahn grófnő pillantását, mert annak szüzséjében esik szó arról, hogy az elbeszélő Utazó tulajdonképpen olyan személy, akit (személyt és szaktudást) igény szerint bárki (nagyon is valaki) bérbe vehet, hogy aztán a szakember, úgymond, helyette utazzon. Érzékenységében, nyelvhasználatában, a kérdések megfogalmazásában Szálinger könyve méltó párja Esterházy vállalkozásának. És reménység szerint van tovább – tettem még hozzá bizakodva. És mivel a Zala-toposz (és objektum, és fenomén) máshogyan tölti be a Szálinger-szövegeket, bízhattam benne, hogy ha lesz még útikönyv, az olyan tájakról szól majd, ahol a szerző: utazó. „Erdélyt ismerem – írja az út legelején –, legalábbis annyira mindenképpen, hogy tudjam: nem szabad meglepődni semmin. De Kelet-Magyarország más világ, pont azért lep meg, mert Magyarország, és nem olyan, amilyennek tudom. Más távlatok. A Hernád-völgye nem hasonlítható semmihez, tágasabb, fényesebb, nagypályásabb, mint bármi folyóvölgy a Dunántúlon. Észak felé nyitott folyosó, világos, hogy ez egy történelmi verőér, főútvonal – itt akkor is jelentős városok alakulnak ki, ha kevés a természeti kincs.” Átmenő ember tehát, aki utazik, kalandozik, járja a vidéket, ami nem az övé, és ami mégis birtokába kerül. Így, amikor híre ment, hogy a költő a nagy előd, mit előd, ikon, Petőfi Sándor nyomában bejárja – megírva mindazt, ami a bejárás mentén és örvén megíródhat – a Felvidéket, mi több, a Felföldet, várakozni kezdtem. És mivel a kiadandó könyvre előfizetni is lehetett, nem titkolom, az Utazó bérlője lettem. Most igyekszem elszámolni.
Az idén márciusban megjelent Mintha repülnék című prózakötet egy személyes és egyszersmind irodalmi utazás történetét meséli el tehát, amely Petőfi Sándor nyomdokain haladva kapcsol össze múltat és jelent. Petőfi 1845-ben utazta be a Felvidéket, és adta közre élményeit Úti jegyzetek címmel. Szálinger ennek nyomán jutott el az alábbi helyekre: Aszód, Kassa, Eperjes, Sáros vára, Lőcse, Késmárk, Igló, Veszverés, Rozsnyó, Pelsőc, Aggtelek, Rimaszombat, Gömör, Kisfalud, Várgede, Salgói vár, Somoskői vár, Fülek, Losonc, Balassagyarmat. Petőfi Pestről indult, és Vác érintésével Pestre érkezett, Szálinger a Dunántúl felől közelített, és pár napos szakaszokban egy-egy részt bejárva oda is tért vissza. „Könnyeden, eszetlenül megyek-vonódom be valamibe, ami egyre félelmetesebb. Hány kilométer áll előttem?” – kérdezi az első állomáson, szinte az indulásnál. Javarészt egyedül ment, vagy képzelt útitárssal, és mindenhol kedves, segítőkész ismerősök várták, kalauzolták, terelték és tartották (jól). Persze a befoghatatlanra terebélyesedett Petőfi-kultusz miatt lehetetlen volt mindent számba vennie: Somoskő kapcsán olvassuk, de majdnem bárhol járhatnánk, ahol „hogy, ha minden nem is, de nagyon sok dolog Petőfi. A forrás, a kunyhó, az út.” Szálinger egyszerre dokumentálja az úton történteket és az úton lét történeteit, a barangolásban társait fellépteti, szerepelteti úgy, hogy Petőfi (emléke és nagyon is valóságosnak megidézett személye) első az egyenlők között. Derűs epizódok váltanak komoly részeket, és vissza – ha a fentebb említett Esterházy-féle bérlő lennék, sem lehetnék elégedettebb az Utazó teljesítményével. Alanyi szöveg, igazi romantikus utazóregény, de a túlírás, a giccs előtt mindig elegánsan visszarántva. Epés és elemző, de távolról sem cinikus, épp ellenkezőleg: értékválasztása, értékrendje van. És szépen, tapintatosan kötődik Petőfihez, amikor ki is mondja, hogy a nagy költő egy bizonyos élethelyzetben indult, de, folytatja, „én nem vagyok ilyen helyzetben. De tagadhatatlan: vagyok valamilyenben. Jó hosszú út ez önmagában is. … Sokszor kérdezték tőlem, mit akarok ezzel az úttal. Írni egy útinaplót? Vagy ez csak egy Petőfi-rajongó irodalmi körtúrája lejegyzetelve? Akárhányszor rátértem magamban a kérdésre, mindig félbehagytam a gondolkodást. Hiszen én vagyok a saját helyzetemben. Csapongás, ötletszerűség, kallódás, hallgatás, szégyen, lelkesedés, önzés, bűntudat, fölöslegességérzés, a felelősség megtalált gyönyöre, ez mind én vagyok – Petőfi 1845-ös útja leginkább csak apropó. Néha több, néha kevesebb. Néha fölém nő, és úgy segít, néha visszahúzódik. Petőfi megadja az irányt, ezen tehát nem kell gondolkodni, de nem mondja meg, mit gondoljak. Tudok rajongani érte, kíváncsi vagyok az ismeretlen vidékre – legfőképpen pedig gondolkodom. Van min. Az út nagy része, talán érdemi része pont az, amiről nem tudok írni, mert órákon át csak gondolkodom, miközben fogynak a kilométerek.” Így lesznek meghatározó élmények, fontos találkozások ismerősökkel és ismerősökké váló idegenekkel, rövidebb-hosszabb ideig (jelenlétben és gondolatban) nőkkel, másokkal, és: önmagával.
A „másik életben, amit éppen most utazok ki magamból” – egyszerre utal így Szálinger az útnak indulás mozgatójára és valamiféle változásra, melyben az irodalom és a történelem iránti érdeklődése mellett és elsősorban a saját belső utazását tervezi bemutatni. Szembenézés az emlékekkel: önreflexió és új csapások kijelölése. Itt és így érkezünk el a kötet elkészültének ősforrásához: az elbeszélő személyes okához, amit a címben és a kötethez illesztett egyetlen mottóban világosan megfogalmaz. A Fekete Richárd Búcsú madárcsonttal című verséből vett rész, mely vers önállóan 2021-ben jelent meg a Pannon Tükörben, és került aztán a 2022-ben megjelent Módosítás című kötetébe egy önálló ciklus vezérverseként, címadó darabjaként, pontos témabejelentés. „Hullottak-e már / dunnádból tollak, / élettelenek, / elkóboroltak?” – az idézet, ahogy a teljes vers is egy két ember között létrejövő új kötelék megtalálásának idejét írja le, hagyományos(nak tekinthető) lírai eszköztárat felvonultatva. „Repültél-e már / olyan égen, / szabálytalan / és vándorló / életközösségben, / ahol a puhaság / szárnyalni tanul / végérvényesen / és helyrehozhatatlanul? – szól a mottóban idézett szakasz előtti versszak, és mintha csak ennek lenne folytatása, ríme, továbbgondolása Szálinger Balázs kötetének címe. Találunk ehhez (is) Petőfi-párhuzamot a kötetben, mégpedig Balassagyarmaton lát a szerző repülésre kész alakot: „a múzeum előtt Petőfi-szobor, méghozzá denevérszerű, hozza a garabonciásságot, igazán vagány. Olyan, mintha a köpönyegébe bármikor belekaphatna a szél, hogy letegye párszáz kilométerrel arrébb.” Mintha repülne, mintha repülhetne! Költőileg semmi akadálya ennek, teszem hozzá. És bár a Mintha repülnék nem ad friss Szálinger-verset (annál több Petőfi-sort, és még egy Illés-dalt is), a szerző költőként is mindenestől ott van a sorokban. Mélyrepül, a szó katonai értelmében: kockázatos mód ez, melyet elsősorban felderítési szándékkal végeznek, az ezzel járó veszélyeket (légköri viszonyok, terepviszonyok) vállalva. Szinte bizonyos, hogy az alcímben sem véletlen a Felföld kifejezés használata a Felvidék helyett, és nem csak azért, mert az előbbi többet, Trianonnal nem terheltet jelent, és mert maga Petőfi is (értelemszerűen) ezt használta. Fel és föld: csodás költői üzenet.
Nem ez adja a kötet súlyát, de enélkül nem lenne egész: Szálinger a Petőfi-utazás óta eltelt bő másfél évszázad történéseiből is bőven idéz. Felfejt rétegeket, feltár, összehasonlít, magyaráz, következtet. Kalauzol, néhol kifejezetten bédekkeresen, de soha nem tolakszik. Ahogy tisztelettel fordul Petőfi alakja felé is, ugyanakkor nem idealizálja őt, emlékművet sem akar állítani, jóllehet ez utóbbi ennek ellenére sikerül. Mert az Úti jegyzetek helyszínein most (2024 nyarán és őszén) ő van, neki van viszonya hozzájuk. A helyszínekről szóló petőfis mondatokra ráírja a maga mondatait, ez a rajongásnál kevesebb, az elismerésnél több: szoros, organikus kapcsolat. Szálinger nem másol, de nem is csak követ, hanem – némileg petőfisen hetykén – elhelyezi magát ebben az egészben, a történelmi (és irodalomtörténeti) folytonosságban éppúgy, mint a történelmi Magyarországon.
A mű a személyesen túl egyszerre tiszteleg tehát Petőfi előtt, és kínál kortárs perspektívát a történelmi Magyarország tájaira: emlékeire és jelenére. Mégpedig így: „Ó, régi dicsőség, meddig kell még elviselnünk téged?” Vagy – Görgőn, az első világháborúban elesett három Görgey-fivér sírjánál – így: „Elképzelem mai mágnásainkat, politikai és gazdasági vezetőinket a középszinttől kezdve a tetejéig, ahogy a nagyfiukkal együtt elesnek egy honvédő háborúban.”
A múlt szemrevételezésének, tettenérésének esszenciáját így foglalja össze: „az ember eljut valami ismeretlen vidékre, botorkál mindenféle vadregényes helyen, ahol régen született ez-az-akárki-híresember, aztán egyszer csak, mint amikor az óceán mélyén a búvárok meglátják a Titanic roncsain tenyészni az élővilágot, látják ki-be járni a színes halakat a hajókorlát rúdjai közt, látnak a falra tapadva valami undorító, zöld, szar növényt... egyszer csak megüt az élet”. De ha ez nem volna elég prózai, ezt írja Gács váránál (várának romjainál): „Édes Petőfi Sándor meg az ő vármániája. A hősi múlt fölötti kesergés. Hogy mért hordják szét a füleki várat a falusiak, amely köveken őseink szent vére szárad, meg hát ugye ez a gácsi zarándoklat is, áldozás a hősi múlt szent asztalkövénél…” – mert már 180 évvel ezelőtt azon kesergett a jeles költőelőd, hogy a hősi vérrel szentelt ősi kövekből a leleményes falusiak, hazahordva azokat, a maguk kis házait, kerítéseit építették fel. Prózai mondatok? Meglehetősen. Metaforikusak ugyanakkor? Még inkább! Mert hát ilyen az, ha költő ír prózát, és mindenről, mint egy viccben, párhuzam, példázat, kép, azaz vers jut az eszébe.
A Mintha repülnék olyan lett, mint amit az egyik legemblematikusabb felvidéki magyar városról, Eperjesről ír benne a szerző. Ennek a városnak „minden rezdülése magát a várost ünnepli. Eperjesnek témája Eperjes, nem hazudják, nem ferdítik a múltat, nem próbálják újracsiszolni, csak hagyják lenni és elmúlni, addig pedig vigyáznak rá.”
„Ez a város tetszik magának, nézegeti magát, elégedett magával, és bizony jó ízlése van.” Én is elégedett vagyok mint megrendelő. És bármikor befizetnék egy következő útra, ám addig is: irány a Felvidék (Petőfi és) Szálinger nyomában!
A szerző magánkiadása, 2025.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
