Ujváry Gábor
„A háború után a magyar kultúra
minden kövét Te raktad le”
A 150 esztendeje született gróf Klebelsberg Kuno munkásságáról
A címben szereplő idézet Bethlen István 1932. október 14-én, Klebelsberg Kunónak a Magyar Nemzeti Múzeum csarnokában felállított ravatalánál elmondott emlékbeszédében hangzott el. Némi túlzást – a műfaj adottságából is származóan – tartalmaz ugyan, ám kétségtelen, hogy a magyar politikát több mint tíz éven át irányító, az országot a teljes reménytelenségből kivezető, annak talpraállását és megerősödését megvalósító egykori (1921 és 1931 közötti) miniszterelnök szavai találóak voltak az elhunyt vallás- és közoktatásügyi miniszter tevékenységéről. A Bethlen mellett jó kilenc esztendőn át dolgozó Klebelsberg ugyanis szintén kulcsszerepet játszott abban, hogy Magyarország 1920-as évek elején még elérhetetlennek tűnő konszolidációja – a rendszerszerűen építkező kulturális politika tevékeny segítségével – megtörténjen.
Klebelsberg, miként a korszak egyik legkiválóbb történésze és Klebelsberg közeli munkatársa, Domanovszky Sándor 1935. október 13-án kijelentette, „mindig a cselekvés és a munka embere volt”, állandóan az állam fejlettségét nagyban befolyásoló kulturális mutatók szintjének emelésén fáradozott. „Eszmények nélkül nem lehet élni, illúziókban nem szabad élni” – vallotta Klebelsberg 1928-ban megjelent kötetének (Neonacionalizmus) mottójában, s ennek megfelelően igyekezett a szópufogtató hazafias frázisokkal szemben igazi tettekkel szolgálni hazáját. Klebelsberg távlatokban – és a negatívumokkal szemben a pozitívumokban – való gondolkodásának képessége a már akkoriban is a csak a saját pillanatnyi helyzetükre ügyelő politikusokat és megmondóembereket olykor erősen zavarta. Minisztersége idején gyakran a saját párttársai bírálták a legerősebben, munkásságát – jellemző módon – a halála után kezdték igazán elismerni.
1945, különösen 1947 után viszont szinte egyáltalán nem, amennyiben igen, kizárólag negatív jelzők kíséretében emlegették a nevét. Az 1970-es évek elejétől néhány szakcikkben már objektíven idézték fel tetteit, egyértelműen – és politikai szimpátiáktól független – pozitív megítéléséről azonban csak az 1980-as évek végétől beszélhetünk.
1989-től rengetegen ismerték meg újra a 150 esztendeje, 1875. november 13-án Magyarpécskán (ma: Pecica, Románia) született nagy hatású politikus nevét. Számos helyen avatták föl szobrát, közterületeket, intézményeket – az ország tankerületeit irányító központot is – kereszteltek el róla, konferenciák és előadások során emlékeztek tevékenységéről. Valóságos, sokszor túlzásokba eső kultusza alakult ki. Klebelsberg a róla olykor csak felületes tudással rendelkező politikusok állandó hivatkozási alapjává vált. Kisebb hibáiról, például a kortársai által is gyakran emlegetett hiúságáról, illetve kényszerűségből hozott, már saját korában is kárhoztatott politikai cselekedeteiről – mint a választások titkosságát nagyrészt feloldó, a voksolásra jogosultak arányát csökkentő, még belügyminiszterként elfogadtatott rendeletéről – kevés szó esik. Pedig ezekkel a joggal bírált hiányosságokkal együtt is egyértelmű, hogy Klebelsberg a szó szoros értelmében vett államférfiak közé tartozik. Márpedig Magyarországon kevés ilyen akadt a 20. században: rajta kívül csak Bethlen Istvánt, Antall Józsefet és – némi megszorítással – Tisza Istvánt, valamint Teleki Pált sorolnám e kategóriába.
Klebelsberg ősei apai ágon tiroli eredetű, vitézségük révén bárói, majd grófi rangot kapott katonák, az anyain nyugat-magyarországi középnemesek voltak. Másfél évesen elveszítette édesapját, s a grófi cím ellenére szolid, középosztálybéli körülmények között nőtt fel Székesfehérvárott, ahol a ciszterci rend országszerte ismert gimnáziumában érettségizett (1893). A budapesti tudományegyetem jogi karán, egy tanéven át (1895/96) pedig a világ akkori egyik legjobb univerzitásán, a berlini Frigyes Vilmos (ma Humboldt) Egyetemen tanult, majd 1898-ban államtudományi doktorátust szerzett. Ugyanebben az esztendőben a miniszterelnökség tisztviselője lett. A segédfogalmazóságból fokozatosan emelkedett a hivatali ranglétrán: 1907-ben a miniszterelnökség nemzetiségi osztályának vezetőjévé nevezték ki. Hat miniszterelnök mellett szolgált, ennek révén alaposan megismerte a politika belső működését, annak intrikáit és olykor sötét oldalait is: „kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy a miniszterelnökségből, abból a csúf fészekből kikerültem” – írta 1912 októberében.
1904-től tíz éven át a horvát–szlavóniai és a boszniai szórványmagyarság kulturális ügyeivel foglalkozó Julián Egyesület ügyvezető igazgatójaként, 1910–1914 között közigazgatási bíróként, 1915-től 1918-ig az Országos Rokkantügyi Hivatal ügyvezető alelnökeként tevékenykedett. 1914-től 1917-ig pedig a vallás- és közoktatásügyi minisztérium adminisztratív (közigazgatási) államtitkáraként egy méltatlanul elfeledett tárcavezető, az oktatás egészének reformját – a világháború közbejötte miatt sikertelenül – szorgalmazó Jankovich Béla mellett dolgozott. Fő feladata a közoktatás és az oktatásügyi igazgatás reformjának előkészítése, az 1912-ben alapított – 1919-ben Budapestre „menekült”, onnan már az ő minisztersége alatt, 1923-ban Pécsre költöző – pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem megszervezése, illetve az 1916-ban létrehozott, végül 1917-ben megnyílt, és 1918 őszéig működő Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet, az első állami finanszírozású külföldi magyar „kulturális hídfőállás” felállítása volt.
A történettudomány iránti érdeklődéséről ismert Klebelsberget 1917 februárjában – akkor még komoly kritikát kiváltva – a Magyar Történelmi Társulat elnökévé választották. Alapos szakmai ismeretekkel is rendelkezve, vérbeli tudományos menedzserként nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a két világháború között – különösen az 1920-as évek első felében, a trianoni sokk hatására – a történettudomány az egyik legfontosabb tudományággá vált Magyarországon. 1920-ban az ő kezdeményezésére jött létre a császárvárosban őrzött magyar levéltári források kutatásában és feldolgozásában mindmáig jelentős szerepet játszó Bécsi Magyar Történeti Intézet, és – immár miniszterként – 1923-ban ő nyitotta újra az 1912-től szünetelő, még 1895-ben Fraknói Vilmos püspök alapította Római Magyar Történeti Intézetet is.
1917 márciusának közepén „beavatott politikai körökben” már az a hír terjedt Klebelsbergről, hogy ő veszi át Jankovich Béla tárcáját, ám mégsem így történt. E hónap 22-étől a Tisza-kormány 1917. június 15-i lemondásáig, csaknem három hónapon át a miniszterelnökség politikai államtitkáraként tevékenykedett, amit a kormányfővel ápolt bizalmi viszonya tett lehetővé. Tisza István felismerte Klebelsberg tehetségét, mindenben támogatta politikai ambícióit, Klebelsberg pedig élete végéig gyakran hangoztatta, hogy a legfőbb politikai példaképe a pályáján őt állandóan segítő Tisza volt.
Az addig inkább csak közigazgatási szakemberként ismert Klebelsberg tehát Tisza segítségével kapcsolódott be a nagypolitikába, amelynek aztán haláláig egyik főszereplője maradt. 1917. április 5-én – a miniszterelnök ajánlására – a kormánypárt (a Nemzeti Munkapárt) programjával nyerte el Kolozsvár II. kerületének képviselőségét. A háborús összeomlást követően 1920-tól Sopron, ezután – tíz hónap kihagyást követően, 1923-tól – Komárom, 1926-tól haláláig pedig Szeged országgyűlési képviselője volt. 1921. december 3-tól belügy-, 1922. június 16-ától 1931. augusztus 24-ig pedig vallás- és közoktatásügyi miniszterként ő volt a különböző összetételű, Bethlen István irányította kormányok leghosszabb ideig a miniszterelnök mellett tevékenykedő tárcavezetője.
Politikai kvalitásait egy részben jogos kritikával kívánom igazolni. 1922 végén Pethő Sándor, a kiváló újságíró a radikálisan jobboldali – Milotay István szerkesztette, és Klebelsberget gyakran bíráló – Magyarságban sok-sok iróniával és erősen támadó hangnemben nyilatkozott a kultuszminiszterről. Olyan jelenségeket tett azonban szóvá, amelyek Pethő szándékától eltérően – és inkább csak napjaink szemüvegén át nézve – a korszerű, mindenre gyorsan reagáló politikus típusaként jelenítik meg Klebelsberget. Tekintsünk most el annak tárgyalásától, hogy mennyire lehet elfogadható, illetve szimpatikus számunkra mindaz, amit Pethő Klebelsbergről állított. Sokkal fontosabb ennél Klebelsberg politikájának vitathatatlan eredményessége, amely részben éppen a Pethő által szóvá tett tulajdonságainak, azaz modern politikusként történő fellépésének volt köszönhető.
Pethő szerint Klebelsbergből „hiányzik az elvi meggyőződés bátor következetessége”, benne „az áttájékozódás képessége oly művészetté fejlődött, hogy soha semmit se kockáztat”. „Úgy balanszíroz állandóan két elv, két meggyőződés, két irányzat, két eshetőség között, úgy igyekszik magát elosztani, hogy mindig mind a kettő számára posszibilis legyen”, és „[…] ott áll állandóan a lesben, egy félig nyitott ajtó küszöbén, úgy, hogy be is léphet az ajtón s hirtelen vissza is léphet, mintha esze ágában se lett volna belépni. Az ajtót soha be nem teszi maga mögött, de vigyáz viszont, hogy előtte se tehessék be.”
A meglehetősen bántó értékelésből még számos részletet idézhetnék, Pethő ugyanis több konkrét(nak vélt) példával támasztotta alá érvelését. Ehhez kapcsolódik, hogy nem sokkal Pethő cikkének megjelenése előtt, 1922. szeptember végén Klebelsberg Rákosi Jenőnek, a Budapesti Hirlap (általa is tisztelt) főszerkesztőjének írt nyílt levelében amiatt szabadkozott, hogy kénytelen volt Eugéne Brieux A vörös talár című darabját „levétetni” a műsorrendről, „annak elkerülése végett, hogy a Nemzeti Színház alapjában véve politikai indokokból táplálkozó harcok színtere legyen”. E – majd három esztendővel 1919 késő ősze utáni – intézkedés szükségességét így indokolta: „Miért? Mert forradalmak után vagyunk, mert proletárdiktatúra után vagyunk, mert ellenforradalom után vagyunk, mert a magyar nemzet hangulata ma olyan, mint a nagy betegségből lábadozó emberé, aki a legcsekélyebb ingerre is a szokottnál erősebben reagál.” Klebelsberg a tettét politikai hitvallásával magyarázta – ami nagyon is emlékeztethet minket a Pethő vitriolos kritikájában megfogalmazottakra.
„Ha a mai viszonyok között – jelentette ki – különösen a kényesebb ügyeket ugyanolyan elvek és módszerek szerint akarnánk elintézni, mint régen a békében, […] akkor egészen más eredményeket és hatásokat érnénk el, mint amit ugyanezek az intézkedések nemzeti katasztrófáink előtt tettek volna. Akkor a politikus megengedhette magának, hogy szubjektív felfogását érvényesítse, ma egyéniségünket nem egyszer le kell küzdenünk a mindig szükséges kiegyenlítés érdekében.” Hozzátette: mint mindig, most is a „kiegyenlítés útjait kerestem […], azt a középutat jártam és fogom járni, míg politikát csinálok mindig, melyet aranynak nevez a közmondás, amely azonban a valóságban tövises”. Ez a szerep hálátlan, mivel a képviselőjét „megalkuvással vádolják”. Politikai hitvallását így zárta: „A mérséklet politikája persze árt az egyénnek, de használ az országnak. Használ Magyarországnak, amely mai súlyos helyzetében a politikai ellentétek kiélezéseinek luxusát nem bírja el. […] Jól tudom, hogy ez a politika nem népszerű, közhelyeslésre alig számíthat, nem elégít ki sem jobbra, sem balra teljesen, de én éppen Tisza Istvántól úgy tanultam, hogy az ügyek és intézkedések politikai mérlegelésénél egyedül a tárgyi szükségesség és nem a személyi népszerűség lehet az irányadó.”
Ezzel a hozzáállással, rátermett és ügyes, Bethlennel szoros kapcsolatban álló miniszterként Klebelsberg elérte, hogy Magyarország Trianon utáni talpra állása idején a magyar kulturális politika a szakpolitikák között prioritást élvezzen. Erről a két világháború közötti időszak egyik legismertebb kulturális és tudománypolitikusa, a liberális-demokrata értékrendet követő porosz kultuszminiszter, Carl Heinrich Becker – csaknem egyhetes, 1926-os magyarországi látogatása után – így vélekedett: „Az összbenyomás, amelyet a kormányzatról és annak belpolitikájáról nyerünk, mindenesetre azt mutatja, hogy [Magyarországon] sok okossággal és megfontoltan mindent megtesznek a trianoni békeszerződés szörnyű hatásainak […] leküzdésére, és Magyarország újjászületésének az alapjait így rakják le. Mindez elsősorban egy nagyon alaposan végiggondolt és rendszerszerűen építkező kultúrpolitika alapján történik.”
Bár Becker szerint Horthy kezdetben titkos katonai szervezetekkel készült a „végső harcra” a trianoni békediktátum ellen, „[…] később tudatosan csatlakozott Klebelsberg sokkal észszerűbb és alkotó politikájához. Klebelsberg ugyanis a kulturális erősödést kerülő úton kívánja elérni – akár a szoros értelemben vett katonai érdekek megsértésével –, amikor […] arra ösztönzi a kormányzót, hogy az állami költségvetésben megüresedett […] tiszti állásokat professzori státuszokká alakítsa át, mivel gondoskodni kíván néhány derék fiatal tudósról, akiket ő [pontosabban a magyar állam] képeztetett ki külföldön. De a kulturális szempontokat amúgy is kiemelten kezelik, és hihetetlenül magas összegeket fordítanak tudományos képzésre a költségvetésben.”
Klebelsberg az Osztrák–Magyar Monarchia, benne Magyarország felbomlása és felosztása következtében szétesett kulturális és tudományos intézményrendszert annak valamennyi területére kiterjedően igyekezett megújítani. Figyelme a tárcája alá tartozó összes területre kiterjedt, az óvodától a felsőoktatásig, az egyházügyektől a sportig, a népműveléstől a művészetekig. Ahogy arra Becker is utalt, 1926-tól az ő minisztériuma kapta a legnagyobb arányú (1927-től már több mint 10% fölé emelkedő) támogatást az állami költségvetésből. Bár nagyszabású terveinek egy részét ennek ellenére sem sikerült megvalósítania, számos lényeges törvényt alkotott. Ezeknek – az érintett szakterületek történetének és akkori helyzetének mély ismeretéről tanúskodó – indokolását többnyire maga írta.
A nemzetgyűlésben, majd 1927-től az országgyűlés képviselő- és felsőházában sokan és sokszor vitatták, olykor maró gúnnyal bírálták Klebelsberg elképzeléseit. Gyakran vádolták őt „luxuskiadásoknak” vélt intézménylétesítései – például 1924-től a Collegium Hungaricumok alapítása, az 1926-ban induló népiskolaépítési program, vagy éppen a Magyar Biológiai Kutatóintézet (ma Balatoni Limnológiai Kutatóintézet) 1927-es létrehozása – miatt, ám az általa benyújtott törvényjavaslatokat mindig sikerült elfogadtatnia. Ehhez nagyban hozzájárult az őt a méltatlan támadásokkal szemben mindig megvédő Bethlen István támogatása. Klebelsberg több elképzelése azonban így is csak a halála után valósulhatott meg: ilyen volt a nyolcosztályos népiskola bevezetése (1940-től, utóda, Hóman Bálint minisztersége idején; teljes körűen 1945-től), vagy a budapesti, Lágymányosra tervezett – a főváros ellenzése miatt meghiúsult – egyetemfejlesztés, amelyre a halála után több mint hat évtizeddel került csak sor.
A legfontosabb általa szorgalmazott törvények közé tartozott a nagy nemzeti közgyűjteményeket egyesítő Országos Magyar Gyűjteményegyetemről (1922: XIX. tc.); a Magyar Tudományos Akadémia állami támogatásáról (1923: I. tc.); a középiskolák reformjáról (1924: XI. tc. – három középiskolai típust állított föl: a gimnáziumot, a reálgimnáziumot és a reáliskolát); a népiskolákról (1926: VII. tc.); a polgári iskolákról (1927: XII. tc.); a külföldi magyar intézetekről, illetve a kül- és a belföldi ösztöndíjakról (1927: XIII. tc.); a közszolgálati alkalmazottak gyermekeinek tanulmányi támogatásáról (1927: XIV. tc.); a numerus clausus módosításáról-enyhítéséről (1928: XIV. tc.) és a természettudományi kutatások fejlesztéséről (1930: VI. tc.) szóló.
Klebelsberg az 1920-as évek első felében, a rendkívül nehéz gazdasági helyzetben lévő országban még csak a kisebb anyagi befektetést igénylő programokat támogathatta: az országos közgyűjteményi hálózat korszerűsítését – az említett Gyűjteményegyetem létrehozásával –, a két, 1919 késő őszén szinte teljes tanári gárdájával és hallgatóságával Budapestre menekült kolozsvári és pozsonyi egyetem 1921-es szegedi, illetve 1923-as pécsi befogadását és fejlesztését, illetve az 1912-ben Debrecenben alapított univerzitás minél teljesebb kiépítését.
1924-ben Bécsben és Berlinben hozta létre az első két Collegium Hungaricumot, amelyhez 1927-ben egy harmadik, a római társult. Ugyancsak 1927-ben kezdte meg munkáját a félig-meddig hozzájuk hasonlóan működő Párizsi Magyar Tanulmányi Központ is. Ezek az intézetek – általában egyéves stipendiumokkal – a legtehetségesebb magyar fiatalok többnyire posztgraduális képzését szolgálták, emellett kulturális programok (előadások, koncertek, vetítések, kiállítások stb.) szervezésével Magyarország minél jobb külföldi megítélését kívánták előmozdítani.
A Horthy-korszakban mintegy 1700 fiatal részesült külföldi ösztöndíjban. Többségük az említett intézményekben kapott szállást és ellátást, de sokan kerültek közülük Európa és a nagyvilág tudományos szempontból jelentős központjaiba, az USA-tól kezdve Japánig. Szinte kivétel nélkül hazatértek, ezután a négyötödük néhány éven belül bekerült a magyar tudományos, művészeti vagy közigazgatási elitbe. Klebelsberg államférfiúi kvalitásait bizonyítja, hogy a Rómába küldendő alkotók esetében elfogadta Gerevich Tibor, a neves művészettörténész ajánlásait, miközben az ily módon ösztöndíjhoz jutottak művészeti irányvonala többnyire igen messze állt az ő meglehetősen konzervatív, a 19. század utolsó harmadának festészeténél és szobrászatánál megrekedt ízlésétől. Külföldi látogatásai (Bécsbe több alkalommal, Berlinbe 1925-ben és 1929-ben, Rómába 1927-ben, illetve „északi körútja” 1930-ban: Stockholm, Turku, Helsinki, Tartu, Riga, Vilna és Varsó) ugyancsak a magyar kulturális és tudományos élet nemzetközi kapcsolatrendszerének bővítését szolgálták, és mindig komoly nemzetközi érdeklődést váltottak ki. Munkásságát Magyarországon kívül is sokfele elismerték és értékelték.
A külföldi ösztöndíjrendszer mellett belföldi stipendiumokkal is segítette a magyar elit nevelését, és fontos szándéka volt az I. világháború utáni időszakban igen nehéz helyzetbe került középosztály megerősítése. Gyakran hangoztatta, hogy a Magyarországot szerte a nagyvilágban sikeresen képviselni tudó elit felnevelése és létszámának növelése mellett kulturális politikájának másik fő célja az alsóbb néprétegek műveltségi szintjének emelése. Korábbi álláspontját feladva – és részben a politikai kényszerűségnek is engedve – elfogadta Bethlen István azon érvelését, miszerint a művelődési demokráciának meg kell előznie a politikai demokráciát, ezért lehetőleg mindenkinek és mielőbb biztosítani kell az alsófokú oktatást, az írni és olvasni nem tudóknak pedig a népművelési program keretében kell tanfolyamokat szervezni.
Mivel e szándék megvalósítása komoly állami hozzájárulást igényelt, csak Magyarország gazdasági konszolidációja után, 1926-ban indíthatta útjára azt a népiskola-építési programot, amelynek keretében 1930-ra már 5000 népiskolai tantermet és tanítói lakást adhattak át rendeltetésének. Jórészt olyan régiókban – a Duna-Tisza köze és a Tiszántúl, a tanyás településszerkezetű vidékek –, amelyekben a sokszor távol fekvő iskolákba korábban csak nagy nehézségek árán juthattak el a 6 és 10 év közötti gyermekek. Részben ennek következtében csökkent az analfabetizmus aránya az 1920-as évek eleji 18%-ról az 1930-as évek végére immár a nyugat-európai átlagszintet elérő 7%-ra. A népiskolák nemcsak oktatási intézmények, de népművelési központok is voltak. Sokszor kis mintagazdaság – a korszerű gazdálkodásra ösztökélő kurzusokkal – kapcsolódott hozzájuk, gyakran bennük rendezték be a Klebelsberg kezdeményezésére összeállított népkönyvtárakat. Mintatervek szerint felállított, korszerű épületeikben az idősebbeknek továbbképző tanfolyamokat szerveztek, sőt számos helyen kis kápolnákkal egészítették ki őket, amelyek a misék, az istentiszteletek helyszínei lettek.
Klebelsberg – korábbi kolozsvári és szegedi képviselősége okán is – különösen fontosnak tartotta Szeged egyetemi-kulturális központtá történő fejlesztését. Nagyrészt neki köszönhető a Dóm tér és környezetének kialakítása, annak 1930 októberében történt ünnepélyes átadása – amelyhez az 5000. népiskolai tanterem ünnepélyes felavatása is kötődött –, illetve a szegedi Szabadtéri Játékok meghonosítása (1931). Hozzá köthető – sok más mellett – a Szegedi Alföldkutató Bizottság (1927), a Tihanyi Biológiai Intézet (1927), a tudományos, művészeti érdemekért adható legmagasabb kitüntetés, a Corvin-rend (1930) és (immár minisztersége után) a Magyar Olimpiai Társaság (1932) alapítása is. A sport minisztereként múlhatatlan érdemei voltak abban, hogy tömeg- és versenysportot támogató tevékenysége következtében Magyarország kiválóan szerepelt az 1932-es Los Angeles-i, majd a már halála utáni 1936-os berlini olimpián.
Az egyik első magyar politikusként ismerte föl a rádió jelentőségét. Elképzeléseit gyakran népszerűsítette újságcikkekben, közülük a fontosabbakat, illetve jelentősebb beszédeit 1927-től hat kötetben – az utolsó már a halála után látott napvilágot; a hat könyv összterjedelme mintegy 2100 oldal – foglalta össze. Sokszor tévesen értelmezett „kultúrfölény”-gondolatának és „neonacionalizmusának” lényege a magyar kultúra és tudomány nemzetközi versenyképességének biztosítása, és színvonalának emelése, a cselekvő – a dolgokhoz pozitívan közelítő – emberek megbecsülése, a kishitűség elvetése volt.
Klebelsberg érdemeit semmiben sem kisebbíti, hogy nem volt eredeti gondolkodó – egy politikusnak amúgy sem kell feltétlenül ilyen képességekkel rendelkeznie. Mindenekelőtt a 20. század elején a világon még legkorszerűbbnek számító német tudománypolitika törekvései – a nagy elődök közül főleg Wilhelm von Humboldt és Friedrich Alfhoff, a kortársakból Friedrich Schmidt-Ott és Carl Heinrich Becker –, a munkatársai közül pedig Magyary Zoltán és Kornis Gyula írásai és javaslatai hatottak rá. De mások tanácsára is sokszor támaszkodott: a közgyűjtemények kérdésében Hóman Bálintéra, a külföldi intézetek létesítésénél Gragger Róbertére, művészeti ügyekben pedig Gerevich Tiboréra. Éppen azért volt kiemelkedő politikus, mivel körültekintően, elsősorban a hosszú távú hasznosságot szem előtt tartva kölcsönözte és alkalmazta a pillanatnyi – és a várható, jövőbéli – elvárásokhoz mások neki tetsző elképzeléseit. Egyénien integrálta ezeket a saját gondolatrendszerébe, ami fontos politikai erénynek tekinthető.
Már ifjúkorától a tevékeny emberek csoportjába tartozott. Mindig feljegyezte tapasztalatait, rengeteget dolgozott, állandóan új terveket kovácsolt, amelyeket lankadatlanul igyekezett realizálni – s ha ez sikerült, a segítségével létrejött intézmények működésére továbbra is gondosan figyelt. Ereje teljében volt még – sokan azt jósolták, hogy hamarosan külügyminiszter, akár miniszterelnök is lehet –, amikor 1932. október 11-én, 57 esztendősen elhunyt. Az egyik legjelentősebb magyar kultuszminiszter áldozatos és eredményes munkáját méltán értékelte így a Pesti Napló – amelybe Klebelsberg a legtöbb cikkét írta – nekrológja: „Élt ötvenhét évet, dolgozott egy évszázadnyit.”
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
