Mesterházy Balázs
Zarándoklat és hipertrófia
Győrffy Ákos: Watteau felhői
Győrffy Ákos negyedik esszékötete, a Watteau felhői az eddigi gyakran napló- vagy útinaplószerű esszéisztikus prózák (Haza [2012, Magvető], A hegyi füzet [2016, Magvető], A csend körei [2023, Kortárs Kiadó]) után személyes hangvételű olvasmánynapló, amely 2007 és 2024 között írott esszéket tartalmaz.
Győrffy Ákos olvasmányélményein és emlékein keresztül vezet minket nemcsak az irodalomhoz, de saját magához, az olvasás és a gondolkodás leginkább talán transzcendensnek nevezhető tapasztalatához is. A Watteau felhői mintegy harminc írása tucatnál is több kultúrtörténeti vagy irodalmi érdekességet tárgyal, amely egy felsőfokú végzettséggel rendelkező, általánosan művelt olvasó számára különösen izgalmas és továbbgondolásra érdemes lehet. Ilyen a Robinson Crusoe-nak a posztkolonialitás és az „offline-ember” képe mentén való olvasása, a klasszikus regény újraértelmezése a digitális korszakban: hogyan válik a magány metafizikai ideállá. Győrffy esszéje az „offline-ember” alakját jeleníti meg Robinsonban: nem mint civilizációépítő hőst, hanem mint azt az archetípust, aki ki tud lépni a láthatóság, az állandó jelenlét világából. A modern ember ideálja már nem a technikai meghódítás, hanem a térképről eltűnés, az „elérhetetlenség” metafizikai eszméje – állítja. Ez a felismerés nemcsak a posztkolonialista olvasatokkal folytat dialógust, hanem egyúttal a modern szorongás és vágy dinamikájára is rávilágít. Vagy: Tömörkény István alakja és jelentősége a magyar kispróza történetében. Tömörkény István újrafelfedezése nem pusztán irodalomtörténeti revízió, hanem a „rejtőzködő klasszikus” iránti szenvedélyes állásfoglalás. Győrffy nemcsak azt mondja el, miért fontos Tömörkény, hanem azt is, miként válik az ő archaikus egyszerűségű prózája időtállóvá. A kései modernitás szemszögéből újraolvasva Tömörkény szinte kortársunkká válik, aki a pusztai világból kiindulva az emberi létezés örök alapállapotairól beszél. Az efféle esszékben Győrffy írásai felérnek egy „alternatív kánonalkotással”, új érzékenységi pontokat ajánlva. De fontos és érdekes Krasznahorkai László prózájának a transzcendens tapasztalat felőli olvasata is, a Krasznahorkai-írások „metafizikus prózaként” való értelmezése. A Kegyelmi viszonyok vizsgálatakor Győrffy nemcsak irodalmi-esztétikai, hanem filozófiai kérdéseket is felvet: milyen az a világ, amelyből kiveszett a mítosz, és milyen az emberi válasz a mítosztalanságra. A kegyelem fogalmának újragondolása, mint a katarzis és az átlényegülés lehetősége, nemcsak irodalomkritikai tett, hanem teológiai színezetű reflexió is. Krasznahorkai hősei az „elviselhetetlenség határán” járnak, s az innen induló esszé a 20–21. századi irodalom egyik legmélyebb kérdését fogalmazza meg: van-e még transzcendencia a profanizált világban.
Az esszékötet ezek mellett érzékenyen tapint rá olyan irodalmi-kulturális eseményekre, mint például a magyar falvak kollektív amnéziája a holokauszttal kapcsolatban, az idegenség nyelve Borbély Szilárd prózájában, és ennek a prózának az önéletrajziság felől történő olvasása, de ugyanígy fontos megfigyelés például a Thomas Bernhard „sötétségére” vonatkozó. Ez utóbbi a kötet egyik legszebb esszéje: „Az egyetlen attribútuma az, hogy létezik. De már önmagában a puszta létezése elég. Mert ez a létezés olyan intenzitású, hogy eleve zárójelbe tesz minden mást, ami vele kapcsolatos. Mint a világűr: nem írható le, nem mesélhető el, szétfeszíti a józan ész kereteit. Talán ez a sötét víz sem más, mint maga az Univerzum, lényegileg azonos vele. Okoskodik itt az ember, keresi a szavakat reménytelenül.” Az intuitív, lírai kijelentések ehelyütt szépen reflektálják önnön indokolhatatlanságukat.
A könyv előnye mindezen túl, hogy kevésbé ismert, vagy mondjuk így: a jelenkori irodalmi kánonban kevésbé domináns szerzőkkel is foglalkozik. Tömörkény mellett ilyen például Buji Ferenc, Vasadi Péter, de említhetnénk a külföldi szerzők közül Sebaldot vagy Ernst Jüngert. A Watteau felhői erőssége továbbá, hogy ismeri az olvasás igazi élményét, tudja, hogy nem puszta időkitöltés, hanem olyasvalami, ami segít élni. Győrffynél az olvasásnak mindig egzisztenciális tétje van. A kötet egyik legszebb pillanata, amikor a hajléktalanszállón dolgozó beszélő „valódi irodalomra” való vágyakozással telve áll a szálló adományokból létrehozott kis könyvtárában. “Hogy vágytam valamire, ami – bután fogalmazva – valódi. Ami úgy irodalom, hogy közben mégis élet, ami nem holmi absztrakciókkal való szellemes játszadozás, hanem zsigerből és szívből jövő írásművészet.” Majd élet és irodalom egymásrautaltságának (kifordított, mert a viszonyt szó szerint, nem pedig figuratíve értelmező) allegóriáját kapjuk, amikor megtudjuk, hogy a szállón lakó hajléktalanok igenis az élethez használták a könyveket, a tudás, a szöveg a Maslow-piramis alsóbb szintjein is nélkülözhetetlen: a lakók cigarettapapírnak használták el a Lukács György-életműsorozatot.
Ám a kötetet olvasva markáns hiányosságok is kirajzolódnak. Például a filozófiai vagy fogalmi apparátus kidolgozatlansága. Győrffy Ákos szövegeiben sokszor afféle „érzelmi-asszociatív” mozgás figyelhető meg, ahol egy személyes élmény hirtelen csap át kultúrtörténeti következtetésbe, anélkül, hogy a szerző az átmenetet koncepcionálisan megalapozná, és bár ez az intuícióra épülő struktúra lírai hatást kelt, gyengíti a filozófiai súlyt. Arról lehet szó, hogy esetében vagy nincsen meg a kellően alapos filozófiai-kultúrtörténeti tájékozottság és elmélyültség, vagy ha megvan, titkolja előlünk. Így lehetséges, hogy a szövegek gyakran csúsznak át bombasztikus közhelyességbe, nehezen értelmezhető, afféle „világrendező”, a megcáfolhatatlanság pózában tetszelgő (mert a vitára – éppen elméleti felépítetlenségük miatt – lehetőséget sem adó) „igazságok” mentén való beszédbe. Különösen zavaró, ha ez a beszédmód egy bekezdésen vagy gondolatmeneten belül halmozódik. Például: „Evangéliumi költészet Vasadié, bármit jelentsen is ez, de most jelentse azt, hogy minden sorát az Evangélium visszfénye ragyogja be. Tudja, hogy a legnagyobb szabadság, ami embernek adatik, a hit. Vasadi Péternek nem kell hinnie, rég túl van azon, hogy mit kell, hogy mit illik. Szarik rá, mondhatnám. Az egyetlen költő Pilinszkyn kívül, aki a kereszténységet nem valaminek az elfedésére, hanem valaminek az átvilágítására használja.” (kiemelések tőlem) Az Evangélium visszfénye ragyogja be a költészetét? Azért erről szívesen olvasnék bővebben. A legnagyobb szabadság a hit? Azért ebben a kérdéskörben született néhány százezer oldalnyi fejtegetés, melyek jelentős része egyenesen cáfolja ezt a kijelentést. A kereszténységet nem valami „elfedésére”, hanem „átvilágítására” használja Vasadi költészete? Meglehet. De ezt illene ezen a költészeten megmutatni. Biztos, hogy Pilinszkyn kívül ő az egyetlen ilyen költő? Nem tudjuk. (Hamvas esszéiben is ez a nem szerethető elem számomra: a megkérdőjelezhetetlen igazság tudatában levésnek a póza.) A kultúrtörténeti esszéizmus hagyományait tekintve nem erősíti a szövegeket az elbeszélői pozíció túlzott individualizáltsága.
A fent explikált problémahalmaz elemeinek az egyvelege (szorzata) gyakran rontja le az egyes amúgy fontos és finom megfigyeléseken alapuló esszéket. Kiváló példát szolgáltat erre a Borbély Szilárdról szóló, amely a Nincstelenek kapcsán gondolkodik többek között idegenségről, otthonlétről. „Mintha mindenben ugyanannyira lennék, és ennek a létnek nem a testemben lenne a középpontja. Mindenben középpont van, de ez a végtelen számú középpont mégis csak egyetlenegy. […] A világ aztán mindent megtesz annak érdekében, hogy a kezdet teljességének még az emléke is kitörlődjön belőlünk. A kitörlődési folyamat szükséges velejárója a szorongás megjelenése.” A szorongás kapcsán nem válna a szöveg kárára egy kis Kierkegaard, de a felvetés, a meglátás teljesen érvényes és érdekes, a Nincstelenek kapcsán éppúgy, mint magában. Az esszé azonban ezt követően ennek a nagyon finom és ígéretes gondolatnak a türelmes, alapos kibontása helyett átcsap önmaga hipertrófiájába. Mintha megörülne saját meglátásának, „nyakon ragadja” a szorongás gondolatát, és az említett türelmes elemző munka helyett eljut a hatásosnak vélt „Az arcunk mint a szorongás önarcképe” kijelentésig, sőt tolja tovább: „A szorongás által uralt világ foglyai vagyunk, magunkat tettük a foglyaivá.” A kezdetben oly ígéretes gondolat önmaga hipertróf paródiájává válik.
Mindezzel együtt a Watteau felhői olyan esszékötet, amely mély empátiával és kétségtelenül éles kultúrtörténeti intuíciókkal fordul a könyvek és sorsok felé. Győrffy Ákos írásai akkor adnak többet, ha nem elemzésekként, hanem inkább a kultúra, az élet, a szövegtörténés határvidékein tett zarándoklatokként olvassuk őket.
Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
