Garaczi László
Miért nem írtam meg a szövegemet
a Gyulai Humorfesztiválra?
Kedves közönség, kedves egybegyűltek, hölgyeim és uraim, kedves gyulaiak, kedves környékbeli településekről vagy a fővárosból érkezők, kedves Elek Tibor, kedves szervezők, fellépő kollégák, ismerősök és ismeretlenek, színházi ügyelők, jegyszedők, önkéntesek, világosítók és tűzoltók, kedves idősek és fiatalok, nemre, korra, foglalkozásra, politikai nézetre, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül: kedves Mindannyian!
Drámai bejelentéssel tartozom Önöknek, Nektek, nehéz pillanat ez az életemben, először fordul elő velem ilyesmi, nem is akarom húzni tovább az időt, nem kenyerem a mellébeszélés, a hímezés-hámozás, nem fogom csűrni-csavarni a szót, legjobb, ha rátérek a lényegre, tiszta vizet öntök a pohárba, előjövök a farbával, őszinte beismerő vallomást teszek, miközben én magam sem értem, hogy fordulhatott ez elő, de most már mindegy, ki kell mondanom, mi a nagy helyzet, semmi értelme titkolózni, úgyis kiderülne az igazság, mégpedig az, hogy én a Gyulai Humorfesztiválra tervezett szövegemet nem írtam meg. Nincs mit felolvasnom, csak állok itt, és tátogok, mint a partra vetett hal, egyetlen árva szót sem vetettem papírra, gépeltem be a komputerbe, pedig erre határozott ígéretet tettem a már említett, általam nagyra becsült és szeretett Elek Tibornak, aki e kitűnő rendezvénysorozat éltető szelleme évtizedek óta.
Katasztrófa, Armageddon, apokalipszis.
Nincs annál kínosabb, mint amikor valaki megígér valamit, aztán nem teljesíti, és még meg is akarja magyarázni a bizonyítványát. Nem, nincs mentség a számomra, amiért nem írtam meg a vidám szövegemet a Gyulai Humorfesztiválra, bár ebben a kudarcban bizonyos külső tényezők is szerepet játszottak. Sokáig reménykedtem, hogy e hátráltató körülmények dacára a Gyulai Humorfesztiválra tervezett kacagtató szövegemet meg fogom írni, de egy ponton világossá vált, hogy nem tudom teljesíteni a feladatomat, amit rettenetesen sajnálok, mivel már többször is szerepeltem a Gyulai Humorfesztiválon, és mindig remekül éreztem magam, csodálatos környezet, szívélyes fogadtatás, profi szervezés, értő és lelkes közönség, és nekem épp ezt a csodálatos közönséget sikerül most elárulnom és cserben hagynom. Az ilyesmit nehéz megbocsátani, egyet tehetek csak, férfiasan vállalom a felelősséget a széles nyilvánosság előtt, de azért ezekről a bizonyos hátráltató körülményekről mégiscsak hadd ejtsek pár keresetlen szót.
Tegnap reggel békésen elfogyasztott reggelim után odaültem az íróasztalomhoz egy csésze gőzölgő kávéval és azzal a határozott céllal, hogy írok egy fergetegesen vicces szöveget a Gyulai Humorfesztiválra. Lehunytam a szemem, láttam magam előtt az önfeledten kacagó közönséget, vártam az ihlet boldogító közeledtét, több ötlet is felmerült bennem, kezem elindult a billentyűzet felé, ám ebben a pillanatban a házunk földszintjén lévő óvodából kiengedték a gyerekeket az udvarra, ők pedig szokásukhoz híven torkuk szakadtából ordítani kezdtek, a hangrobbanástól megrezdültek az ablaktáblák, a macskám bemenekült az ágy alá, lengett a csillár, a kávém kilötyögött a csészéből – viszont ha most bárki azt gondolná, hogy emiatt nem írtam volna meg a szövegemet a Gyulai Humorfesztiválra, akkor nagyon téved, ugyanis ez az óvoda már akkor működött, amikor negyven éve ideköltöztem, a gyerekeket azóta rendszeresen kiengedik játszani az udvarra, kivéve, mondjuk, világjárvány alatt vagy amikor zuhog az eső. Erről eszembe jut a filozófiatanárom az ELTE-n, aki egyszer azzal kezdte az órát, hogy mi az összefüggés az idő és a tér között: ha szép az idő, sokan vannak a téren.
Tehát amikor ideköltöztem, már javában üzemelt az óvoda, nem mondom, hogy nem zavart a kiabálás, de lassan megbékéltem, bár egyszer még tettem egy kísérletet, hogy a helyzeten változtassak: purhabra költöttem egyik regényem honoráriumát, aztán abban a misztikus élményben volt részem, hogy a purhabbal szigetelt nyílászárón nemcsak ugyanúgy áthallatszik a gyerekzsivaj, de mintha a purhab kicsit még fel is hangosítaná a kinti zajokat, mint egy zenekari erősítő. Teltek-múltak az évek, óvodásgenerációk váltották egymást, a gyerekeknek, akiknek a boldog sikoltozását a rendszerváltáskor hallgattam, ma már a saját gyerekeik zsinatolnak az ablakom alatt, ugyanolyan felszabadultan és fültépően, ebben a tekintetben a helyzet nem változott. Talán nem véletlen, hogy első könyvemnek, amit ebben a lakásban írtam, az lett a címe, hogy Nincs alvás!. Gondos kritikai elemzéssel ki lehetne mutatni, hogy írói világom kialakításában milyen szerepet játszott az állandó csinnadratta, hogy írásaimat finoman átszövi a csendre és végső elnémulásra vágyó ábránd motívuma. De ha a könyveim mégiscsak megszülettek valahogy, akkor miért nem tudtam tegnap megírni egy pároldalas, könnyed és vidám szöveget a Gyulai Humorfesztiválra, erre a kérdésre keressük most a választ.
Ott követhettem el a hibát, hogy amikor a gyerekek nyerítve kitódultak az udvarra, úgy döntöttem, hogy tartok pár perc pihenőt, kiszellőztetek, friss levegőt engedek a szobába, az oxigénmolekulák serkentik az agyműködést, segíteni fognak, hogy minél fergetegesebb szöveg szülessen a Gyulai Humorfesztiválra, kinyitottam az ablakot, amitől működésbe lépett a fordított purhabeffektus, az ordibálás egy kicsit elhalkult. Sütött a nap, kéken ragyogott az ég, az óvodások körbe-körbe kergették egymást, minden a szokásos mederben folyt, ekkor valami monoton zúgás kezdte elnyomni a gyerekzsivajt, a Nyugati pályaudvarról öreg dízelmozdonyt toltak a közeli vakvágányra, és ott hagyták járó motorral. Beleszippantottam a benzingőzbe, hátha segít az ihlet állapotának újbóli előidézésében, néztem a rohangáló óvodásokat, egy részük piros masnit kötött a hajába, más részük kantáros rövidnadrágot hordott, de nem csak a kantárosok kergették a masnisokat, a masnisok is kergettek kantárosokat, teljes volt a zűrzavar, mindenki fejhangon visított, és felmerült bennem a kérdés, hogy ezek hagyományos óvodások-e, vagy már a mai időknek megfelelően posztmodernek. Amikor a rendszerváltáskor ideköltöztem, készpénznek vettem, hogy hagyományos óvodások járnak egy hagyományos óvodába, ahol a kantárosok kergetik a masnisokat, de lehet, hogy a helyzet gyökeresen megváltozott. Megjelent egy felnőtt az udvaron, tálcáról tízórait osztogatott a gyerekeknek, ám ez az óvónéni, ahogy jobban megnéztem, nem óvónéni volt, hanem óvóbácsi, egy harminc körüli srác, akit a gyerekek láthatóan nagyon kedveltek, mert ahogy meglátták, kórusban azt kezdték skandálni, fel-le ugrálva, a fejüket extázisban rázva, hogy hajrá, Petibá, adjad a pogácsát!
A dízelmozdony dübörgött, az óvodások pogácsáztak, én pedig félálomszerű delíriumba merülve álltam ott az ablakban, bámultam a világ követhetetlen és állandó színeváltozását, lassan bealkonyodott, a napból hold, az ihletből meddő tehetetlenség lett, a hajnal reggellé változott, az óvodások már rég nem kiáltoztak, de a dízelmozdony még mindig ott pöfögött és berregett az utca túloldalán, a sejtjeimet bódítóan átitatta a benzingőz, még Lázár János neve is felmerült bennem különböző hangsúlyokkal és összefüggésekben, de semmiképp nem szeretném rákenni, hogy nem írtam meg a szövegemet a Gyulai Humorfesztiválra. Új nap kezdődött, a mai, augusztus tizenötödike, kirontottak az udvarra az óvodások nyugtalanító szoknyácskákban és nadrágocskákban, felszabadultan viháncolni kezdtek, nekem meg már csak arra maradt időm, hogy megvegyem online a vonatjegyet Gyulára, mert úgy éreztem, személyesen kell elmondanom, hogy miért nem írtam meg a szövegemet a Gyulai Humorfesztiválra, személyesen kell beszámolnom a kudarcomról és elnézést kérnem, abban bízva, hogy valamikor a jövőben talán sikeresebb lehet a találkozásunk, de most már véget vetek ennek az önmentegető magyarázkodásnak, nem csépelem tovább a szót, búcsút veszek Önöktől, Tőletek, az est hátralévő részére vidám és tartalmas szórakozást kívánva, nemcsak a kedves közönségnek, hanem azoknak a kedves kollégáknak is, akik becsületesen megírták a szövegüket a Gyulai Humorfesztiválra.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
