Kopriva Nikolett
A demens társadalomtól Isten íróasztaláig
Kemény István: Lovag Dulcinea
A lassan posványossá vált traumairodalom térhódítása idején joggal kaphatjuk fel fejünk egy 21. századi verses lovagregényre. Hát még akkor, ha főszereplője egy harcias hölgy. Dulcinea nevét mindenki ismerheti Cervantes 17. századi regényéből. Röpke négy évszázadot kellett várnia, hogy előbújhasson az imádat homályából, ne csupán a szerelem láthatatlan tárgya legyen, hanem történetet birtokló főhős. Kemény István könyvében a szerelem tárgya a hipochonder, teácskát szürcsölgető Don Quijote (a 21. században ezt már megteheti), lány kóborol helyette, rozsdás vasruhában, hírneve pedig jócskán megkopott: „Aldonza Lorenzo talál egy ledöntött / Don Quijote-szobrot / Lovasszobrot / Itt radikális feministák jártak / Nemes antirasszisták / Eszmények lovagjai / Kolumbusszal téveszthették össze / Vagy más fehér férfiakkal / Lefújták festékkel” (Aldonza Lorenzo talál egy ledöntött Don Quijote-szobrot).
Lovag Dulcinea kitűzi célját, nevezetesen: „Neki küldetése van: / Az igazságért küzdeni / És meghalni érte akár – / Mindenki más / Kézimunkázik / Népitáncol / Véleményt befolyásol” (Szabadidő). Kísérője: „Fegyverhordozója / Egy derék kövér robot / Nem érezteti soha / A köztük fennálló / Szingularitást” (Fegyverhordozója). Jár az űrben, a pokolban, globalizált nagyvárosokban, és persze – a földön is. Megfélemlít önazonos nőket, terapeutákat, klienseket, hétindító meetinget. Szétzavar anonim alkoholistákat, találkozik banditákkal, császárral, sőt a rémes prímszámokkal is: „Csak prímszámok jönnek szembe / Kiáltozzák már messziről: / Csak eggyel és önmagammal! / Csak eggyel és önmagammal!” (Pihenőhely). Kaotikus útja alatt megismerhetjük mindazt, ami őt Lovag Dulcineává teszi, akinek csak körülbelül nincs kőből a szíve. Neveltetésének, érettségizésének, lovaggá ütésének körülményei ugyancsak megmosolyogtató epizódok: „Lovag Dulcineát / Tudatosan nevelték / Úgy / Hogy tizennyolc éves korában / Dönthesse el / Megtanul-e egyedül enni / Olvasni / (...) / Lovag Rousseau / Volt az apja / Lovag Freud / Volt az anyja / Mindkettő titokban / A másik szülő háta mögött / Megtanította enni írni olvasni / Nevet választani” (Neveltetése).
Két könyvre oszlik Lovag Dulcinea krónikája, melyek élesen nem választhatók el egymástól. A kóborlás poémáit olykor pihenőhely-versek szakítják meg (Motelszoba, Motorcsónak stb.), a második rész előtt pedig rendhagyó módon egy filmelőzetest olvashatunk/láthatunk: „HAMAROSAN JÖN! / (...) LOVAG! / (...) DULCINEA! / (...) ISTVÁN KEMÉNY” (Előzetes). Bár a főhősről készülő film kulisszái mögé olykor betekintést engednek a versek, időközben kiderül, nem csupán az olvasónak, hanem a szereplőknek is okuk van gyanakvásra: „De valami mégis azt súgja / Hogy ez nem filmforgatás / Inkább talán az emberi szellem költözik / New Yorkból Pekingbe / Annak lehet ekkora stábja” (Kaland a filmesekkel).
Többszólamú könyv. Olykor Dulcinea beszél, máskor a krónikása, de bárki és bármi képes verset kérni magának, legyen az egy banditacsapat, tetszőleges épület, kihalt város, vagy néhány prímszám. Bár a szerepversek eleinte idegenül hathatnak, képesek világukba rántani az olvasót. A legizgalmasabb talán a krónikás személye, a történet önjelölt Cervantese, a bolond István, aki nem csupán történetet mond, hanem kiszól a sorok közül, reflektál önmagára: „Szóval én / Horgomra tűztem Lovag Dulcineát / Mint Petri Györgyöt az Úr” (Krónikása). Olykor műhelytitkaiba is beavat, például amikor meg akarja akadályozni, hogy a lány járdán heverve, húgyban ázva álmodja meg szerelmét. Meghökkentő a Rongy, melyben nincs vershelyzet, a krónikást hétköznapi tevékenységei során kapjuk rajta: „Ha véletlenül / A boltban a polcról / Épp ezt a könyvet veszed le / És pont itt ütöd föl / Akkor nem tudlak megkínálni semmivel / Hőseim messze járnak / A mélyhűtőt olvasztom le éppen / És szégyellem hogy víz a lelkem / Ez a vers a rongy a konyhakövön”. Már csak a gondosan felépített szerkezet, linearitás miatt sem javasolt felütésszerűen olvasni a könyvet.
A Lovag Dulcinea reflektál számos történelmi, társadalmi problémára, megidéz zsidóüldözést, klímaszorongást, könyvégetést. A sorokban gyakran éles társadalomkritika van, gondolhatunk akár a Besúgóra, melyben a lovagot nem zavarja, hogy fegyverhordozója jelent róla, vagy A váltópénzre, melyben a fizetési eszköz a trauma: „Nem tudnak lovat venni / Nincs egy egész traumájuk”. A történelem agyonverése önmagáért beszél: hatezer év bámulja, ahogy jól öltözött ifjak társukat rugdossák. De önmagát sem kíméli a könyv (szerző), amikor a császár így fordul a krónikáshoz: „Ha a helyedben lennék / Én bizony kitenném / Az összes vesszőt / Pontosvesszőt / Zárójelet / Mert így olyan / Mintha demens lenne a szerző” (A császár a krónikáshoz).
Megítélésem szerint a kötet A demencia társadalmában csúcsosodik ki, melyben a sorvadó társadalom mindenkit megbetegít magában: „Demencia / A tiszta szeretetben / A fertőtlenített okban / A fertőtlenített oknál fogva / Steril okozatban / A megcsonkított / Kisállatban. (...) / A törölt járatokban / A tranzitzónába ragadtan / Padlón fekve / Félálomban felismert / De rögtön elfelejtett / Rendszerszintű hibában / A rendszerszintű hibáktól / Hemzsegő világban / A gonosz jövőtől már / Háromévesen is rettegőben / Akinek a meséket mégis / Boszorkány nélkül mesélik / A gyermek mentális nyugalma / Érdekében.” A sérthetetlennek, tisztának hitt értékek eltörlődnek – felejtődnek.
Talán nem meglepő, hogy van, aki bele sem akar születni ebbe a valóságba. Dulcinea tizennégymilliárd évig, az ősrobbanás pillanatától megszületéséig hallgatott, egészen addig nem álltak fenn a feltételek. A Klímaszorongás láthatatlanjai azzal áldoznak Klímának, hogy nem születnek meg. A szerző egyfajta létfilozófiát alkot ezzel. A kötet időkezelése nem hagyományos, talán még J. L. Borges figyelmét is felkeltette volna Az idő újabb cáfolata vagy Az örökkévalóság története értekezéseiben. Lovagunk ugyanis kívül jár az időn, jelenléte nem skatulyázható ittbe, mostba, voltba, leszbe: „Lovag Dulcinea sokszor elvész / Keresik földön égen / De ő mindig tisztában van azzal / Hol van / Mikor van / És miben” (Lélekjelenlét); „Aki korszakokat keres az életemben / Megöl / Aki egyszerre csak egy helyre képzel / A síromat ássa” (Kvantumság). A kötet utolsó versében végérvényesen megkérdőjeleződik az idő.
A tér hagyományos kereteit hasonlóan számolja fel a kötet. Alapvető vonása, hogy jóformán bármi megközelíthető, megszólítható benne. A főhős többször is megjárja a poklot, és talán az sem meglepő, hogy egyszer csak Isten íróasztalán találjuk magunkat.
Az eseménydús cselekményt jól szolgálja a versnyelv. A központozás részleges felszámolása, a gyakori sortörések egyszerre teszik hömpölygővé és feszültté a szöveget. A Kóbor tudatot leszámítva minden sornak nagy a kezdőbetűje, mintegy felhangosítva azok mondanivalóját. A szerzőre egyébként is jellemző (ön)ironikus, szatirikus hang a Lovag Dulcineában teljes mértékben kiteljesedik. Előszeretettel túloz, elnagyol, ami gyakran eredményez humoros fordulatokat. Mindez nem akadályozza abban, hogy metafizikai magasságokba emelkedjen, és ilyen mondatokat fogalmazzon meg: „Van egy szám / Amit nem lehet hozzáadni / A többihez / (...) Kívül van a matematikán / De mégis egy szám / Egy / Egyetlenegy / (...) Vagy ez a szám nincs / Vagy az Isten.” (Egyetlenegy)
Kemény István műve magában hordozza a sci-fi és a poézis jól és alaposan kiforrott esszenciáját. A Dulcineához hasonlók megtehetik, hogy egyszerűen csak elrohannak a lassú fénnyel. De velünk a földön mi lesz?
Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
