Bencsik Orsolya
Az Édes Cseléd éléskamrája
Nem lépett be a Fogak Szakszervezetébe (FSZ), mert egy ideje bizonyos körökben szájhagyomány útján terjedt, tagjának lenni puszta pénzkidobás. Minden hónapban a fizetésből (oltári nagy összeg!) levonják a nekik járó forintocskákat, érdemi munkát azonban nem végeznek, mert a Fogakat Uraló Megnevezhetetlen Főméltóság (egy asszonyság, aki szereti a rizsfelfújtat) és holdudvara (például a Három Grácia) minden bértárgyalást lesöpör az asztalról, sőt a Fogak Szakszervezetének elnökasszonyát is sakkban tartja.
Mennyi nő, gondolta magában hüledezve a fog (ő maga is a gyengébbik nem képviselőjeként), miközben batyujába bepakolta a fekete fedelű cselédkönyvét. Egykori hallgatói B. O.-nak hívták a háta mögött, máshol T. Orbán Olivér epigonjaként csúfolták, de mi nevezzük csak Pályaelhagyónak vagy Édes Cselédnek, jóllehet a nehéz intézményi helyzet, a munkakörülmények csak rákényszerítették, hogy visszatérjen egykori önmagához. A valódi természetéhez. Pedig nem vágyott sokra! Időnként persze szeretett volna kirándulgatni a Vestibulum Oris keskeny, ám turisták által szerencsére még egyáltalán nem látogatott partvonalán, de vágyai ellenére is tudta, ismerte a helyes maximát: egy fog nem megy sehova és annak örül, ha békén hagyják!
Jó, szerette a pénzt. De hát az dobja rá az első követ, aki nem szereti! Valamiből csak meg kell élni, mondogatta, az infláció meg nőtt, csak nőtt, egyre jobban növögetett, úgy, ahogy a Három Grácia (valójában a nagyseggű baktériumok) hatalma is egyre inkább kiteljesedett a száj szűkös, már egyre otthontalanabb világában. Határon innen és túl se volt jobb a helyzet, hiszen a fog tudta – akár tanult az iskolában magyar történelmet, akár nem –, a határátrendeződések ellenére a föld, a vidék (s rajta a népes multietnikumú közösség, azaz a dolgozók, a portyázók, az uralomra törők motivációja) mindig ugyanaz marad.
A fog időnként – önmaga előtt is szégyenkezve – arra gondolt, akkor történt a már helyrehozhatatlan nagy baj, amikor a nyelv, önmaga liberalizációját elvégezve, átengedte az uralmat a nőknek! A nőknek, akik nem voltak fogak. A nőknek, akik tájidegenek voltak. A kórokozóknak, akik között voltak ragadós szájfájást vagy ajakherpeszt okozó vírusok, szájpenészt okozó gombák (pálforduló candidácskák) és fogszuvasodást, foggyökérgyulladást, ínysorvadást, sőt aftát okozó baktériumok. Mert ezek a nők lusták voltak, mégis gyarapodni akartak. Nem rejtették véka alá, hogy éjszakára kimaradnak, cicáznak a férfiakkal és lopnak. Mind lopott! A fog szomszédai, a művészi vagy politikusi vénával megáldott botanikus metszőfogak meg későn kapcsoltak, hiszen a végső órákig, a veszély utolsó pillanatáig elvoltak saját elefántcsonttornyaikban, katedráikon: boldogan vagy boldogtalanul, de rágtak, őröltek. Aprították, amit aprítani kell. Művelték kertjeiket és persze veszekedtek, mint Goethe és Kossuth (a két legkarizmatikusabb botanikus metszőfog), éjt nappallá téve.
Progresszív, feminista eszméjeként az Új Idők a nők felszabadítását hirdette, a kiteljesedés, az önmegvalósítás új irányvonalait kínálta fel, ami azonban egyedül a nem-fogként létező nőket érintette, s valójában fél tucatnál kevesebb hölgy a patriarchális uralmi mechanizmust lemásoló s továbbra is működtető rendszerét tette lehetővé. A fog, akit hívjunk most Pályaelhagyónak, olyannyira nem örült ezeknek az Új Időknek, hogy kénytelen volt hirdetést feladni: MEGBÍZHATÓ, JÓ FOGAZATÚ, SZŐKE, KÉK SZEMŰ, BÁCSKAI CSELÉDLÁNY KERESI NEM URIZÁLÓ GAZDÁJÁT! JELIGE: ÉDES. A fog gyerekkorától fogva makacs volt, vagy ahogy az apja (ma már nyugdíjas hűtőgépszerelő, a PICK vágóhíd és szalámigyár egykori kialvatlan alkalmazottja) mondta, nyakas, s hiába mondta nagyapja is neki, húzza meg magát, ne pofázzon, ne ugrabugráljon, fogadja el, amit a sors rá mért, örüljön annak, hogy nincs lyuk a hátán, csak nem bírt magával, s mint valami tinédzser, nekiállt lázadni! De nem írt levelet a Fogakat Uraló Megnevezhetetlen Főméltóságnak, azt kívánva, hogy fúljon bele a rizsfelfújtak zabálásába, hogy többé ne tudjon hét rizsszemből jövendőt jósolni, s ennek alapján mérni a béreket beosztottjainak, miközben ő maga habzsol-dőzsöl. Nem kereste fel a Fogak Szakszervezetének elnökasszonyát, a nyugdíj előtt álló ügyvivő szakértőt, aki egész életében csak rettegett, s aki alig várta, hogy többé ne kelljen találkoznia főnökeivel, kollégáival, ne kelljen foglalkoznia a fogak (így önmaga) ügyes-bajos dolgaival. Nem kért tőle tanácsot, hiszen egy szegény alávetett entitás mit is mondhatott volna neki! Az immár Édes Cseléd, a Pályaelhagyó néven futó fog önmagától is tudta – s ehhez elég volt a józan paraszti (bácskai) esze és határon túli önismerete –, hogy a Teremtő, a Szájak Legjobbikában mind ez idáig nem látott, de remélt transzcendens gondviselő, egy majdnem tökéletes szolga személyiségével áldotta meg őt. Eme újdonsült identifikációja vagy visszatalálása önmagához, esetleg tinilányos lázadása (mindenki nevezze úgy, ahogy szeretné) azzal a belátással örvendeztette meg, hogy többé már nem a felsőoktatási intézményekben kívánta munkájának jutalmát megszerezni, hiszen megértette, a katedra előtt végzett munka eme Új Időkben már nem számít értékesnek, de amúgy is szisziphoszi. Dolgos, serény kezét és egyéb értékeit (szakálla: nincs, különös ismertetőjele: nincs) a cselédkönyve is hirdette, jóllehet szívesen vállalt volna próbaidőszakot is, mindenesetre meglepő gyorsasággal csapott le rá (augusztus volt, forró nap) egy erősen dohányszagú, magas vérnyomással küzdő magyar író s annak Ilona nevű felesége. A fognak szimpatikusak voltak, ám azt is tudta, hiszen a hódító vírusok, baktériumok és candidák világa megtanította rá: hülye az, aki nem lop!
Így állunk most. A Szájak Legjobbikában üresen virít egy foghely. Az Édes Cseléd (pepitaruhácskájában) bizakodóan tekint a jövőbe. Megannyi érték, kincs vár rá: zsír, liszt, cukor, füstölt kolbász, paprikás kulen, téliszalámi. Ezektől nő a has, gömbölyödik majd nagyobbra gumilabda mellecskéje. S ezekből – így tervezi – mindössze annyit csen el, hogy közben a család (akiknek immár konyhájában, egy újfajta katedra előtt él s tevékenykedik) ne károsodjon. Úgy építi a maga éléskamráját, hogy közben, ha benéznénk e pici, ablaktalan kis zugba, az ott gyűlő lopott cucc továbbra is az egykori tulajdonosra utaljon. Gazdájára, Kosztolányi Dezsőre, teljes nevén Kosztolányi Dezső István Izabellára, a szabadkőműves eszperantistára, a nyelvek egyenlőségét hangoztató, Humboldt-követő szabadelvűre, aki 1930-ban A magyar nyelv helye a földgolyón című nyílt levelében Antoine Meillet nyelvésszel vitatkozott.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
