Elek Tibor
A lenni és nem lenni határán
Barnás Ferenc: Most és halála óráján
Barnás Ferenc jóllehet nem tartozik az agyonmarketingelt, közönségkedvenc sztáríróink közé, ennek ellenére új kötetének megjelenése még az elmúlt években örömtelien ismét felívelő és egyre csak gazdagodó kortárs magyar minőségi prózairodalomban is figyelemre méltó esemény.
Zsadányi Edit, Krasznahorkai László első monográfusa, a Nobel-díj kapcsán azt írta, hogy Krasznahorkai epikai világa „szokatlan hang a kortárs irodalomban, leginkább Bodor Ádám, Tar Sándor, Barnás Ferenc világával rokonítható”. (https://www.elte.hu/content/a-vilag-szethullasa-es-a-nyelv-meltosaga.t.33369) Egyetértek vele, mert például Barnás Ferencet is a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség, a reménytelen létállapotok, emberi helyzetek megjelenítése foglalkoztatja műveiben, és mert az önálló nyelvi világteremtő erő nála is fokozottan érvényesül, és mert az irodalomhoz való viszonyuk, a saját irodalmukkal kapcsolatos szerepfelfogásuk is hasonló, az ő stílusa is „a szórakoztatás ipari hatásától teljesen idegen irodalom alkotói energiáját tükrözi” – ahogy Krasznahorkairól írták a spanyol Formentor irodalmi díj zsűritagjai 2024-ben.
Legújabb regénye, a Most és halála óráján egyrészt több szempontból is nagyon másnak tűnik, mint a korábbiak, például a két előző, a Másik halál (2012) és az Életünk végéig (2019) című, másrészt több szempontból is nyilvánvalóan szerves folytatása tulajdonképpen mindegyiknek.
Az új regény, szemben a korábbiakkal, nehezen illethető az önéletrajziság, az autofikció „vádjával”, a főhőstől való távolságtartást az egyes szám harmadik személyű elbeszélés is jelzi, a korábbiak egyes szám első személyűségével szemben. Hiányzik belőle a humornak, a derűnek az a finom árnyalata, ami a Másik halálban, illetve az Életünk végéigben jelen volt, komorabb és reménytelenebb ez a regényvilág. Míg a korábbi regényekben igen fontos szerepet kaptak a főhősök közösségi, társadalmi kapcsolatai, a család, addig az új regény főhősének helyzete a végletesen magányos egzisztenciáé, s az ő belső világának megjelenítése sokkal fontosabb, mint a külső kapcsolataié.
Ugyanakkor, miként a korábbiakban, ebben a regényben is hangsúlyos szerepet kap a tudat, a psziché mibenlétének kérdése, az identitáskrízis, a psziché összeomlása, vert helyzete – s mindennek a nyelvi artikulációja. A korábbiakhoz hasonlóan ez a regény is fokozott olvasói aktivitást, koncentrációt igényel, az ugrások, váltások, késleltetések követése, az elhallgatások, hiátusok kitöltése, a rejtvényszerűen rejtélyes történet és előadásmód nem kínál könnyed szórakozást befogadója számára, de annál nagyobb intellektuális élményt. S miként a korábbi regényekben, ebben a legújabban is nagy szerepet kap a főhős történelmi-társadalmi érzékenysége. Ahogy például a Másik halál című regény narrátor főhősének megzavarodásához vélhetően hozzájárul az, amit élete során megtapasztal: például az emberi kegyetlenségek, az emberi kiszolgáltatottság, a megaláztatottság-sorozata, úgy az új regény hősének lelki-tudati zavaraihoz is nagyban hozzájárulnak a részben közvetetten átélt, részben közvetlenül megtapasztalt történelmi traumák, az erőszakos emberi cselekedetek, az azokkal szembeni kiszolgáltatottságok, az általuk okozott szenvedések.
Torjai Endre pszichológusként negyven éven keresztül dolgozott egy budapesti telefonos lelkisegély-szolgálatnál, s ahogy az lenni szokott, bár másoknak sokat segített, saját lelki problémáit nem tudta soha megoldani. Pszichiátere szerint az ő lelki gondjainak oka a „nyílt tudat”, ami miatt minden mocsok, ami csak létezik a világon, akadálytalanul jut be a fejébe, az érzéseibe, a gondolataiba, minden személyes ügyévé válik, és gyötrelmet, lelkiismeretfurdalást, szorongást okoz számára. Öt évvel a nyugdíjba vonulása után, felejtésre, belső nyugalomra, megtisztulásra, szabadságra és önmegismerésre vágyva, orvosa korábbi tanácsát követve egy Atawausawa nevű óceániai állam Gununda nevű szigete egyik tengerparti városába, Boetunga tengerparti házába költözik, itt akar felkészülni a halálra. Meg is találja azt az önfeledt, idilli állapotot, amire vágyik, de viszonylag hamar felismeri mindennek a törékenységét is a maga számára. Azt, hogy önhitegetés volt az, hogy a tenger közelében kiegyensúlyozott, sőt boldog élete lehet, s nem a nyílt tudattól szenvedett eddig se, hanem attól, hogy nem fogadja el azt, ami őt Torjai Endrévé tesz, ami már az anyaméhben magzatrésze volt, „hogy neki valami miatt az rendeltetett, hogy a világ olyan történéseire és folyamataira is figyeljen, melyekre nem lehet lényegi befolyása”. Ezért Boetungában sem találhatja meg azt a belső nyugalmat, amire vágyott, nem zárhatja ki magából a világot, miként orvosa tanácsolta, és a személyes, a családi és a közösségi múltjától nem szabadulhat. A kedélyhullámzása, szorongása egyre csak nő, s amikor a szomszédjába visszaköltözik egy dán házaspár a beteg, gyakorta artikulálatlanul és elviselhetetlenül üvöltő fiával, úgy dönt, elutazik a viszonylag közeli Siunung nevű ázsiai országba, ahol ma is kommunista diktatúra van.
Útiélményei során és a fővárosban, Tiananban látottak, tapasztaltak csak fokozzák a szorongását, ifjúkori, magyarországi élményire, érzeteire emlékeztetik, s arra, hogy hallgatásával, gyávaságával ő is a diktatúra támogatója volt. Belevésődött például a rendőröktől való félelem. Olyannyira, hogy egyszer, évtizedekkel később, amikor szemtanúja volt annak, hogy civil ruhás rendőrök félholtra verik egy földön fekvő, magatehetetlen embertársát, akkor is gyáván odébbállt inkább. Így aztán a Boetungába való hazatérte után még rosszabb állapotba kerül, mint az utazása előtt, az egész életét az önmaga előli menekülésnek látja, újra elkezd inni (miként Magyarországon tette), kényszeres bűntudat, lázálmok gyötrik, a délszláv háború képei és más erőszakos jelenetek felvillanásai.
Ezután nagy nehezen túlél egy tengerparti balesetet, amelyet mintha csak szántszándékkal saját maga idézne elő, hogy átélhesse mindazt a szenvedést, a felszabadító halálközeli élményt, amiben például egy epilepszás lánynak része lehetett. A balesetet követő négyszeri térdműtét, és az ismétlődő elviselhetetlen fájdalom végül belőle is felszabadítja a hetekig tartó üvöltést. A szenvedései közben ugyanakkor valahol boldog is: „Örül a napi szenvedésgyakorlatoknak. Örül, mert azonos lett a fájdalommal, azonos lett önmagával. (…) Keresztül kellett mennie a rá mért szenvedéseken ahhoz, hogy lássa önmagát, azt a lényt, aki elől állandóan menekül.” A Levegőt követő Víz című második fejezet legvégén azt is megtudjuk, hogy ekkoriban „Másfél évvel a balesetét követően Torjai kezdte elveszíteni a kapcsolatát a külvilággal. Egy másik világban élt, a képzetek és érzetek világában, sokszor nem is tudott különbséget tenni aközött, hogy a képzeletét éli-e vagy a valóságát.” Csakhogy már az első, jórészt a siunungi diktatúrában szerzett élményeiről beszámoló fejezet kezdetén, a repülőgépúton felidézett repülőgép-szerencsétlenséget vizionáló álma kapcsán a valóság és az álom összemosódása, az idő felcserélődése, a halál előtti pillanatok átélése foglalkoztatja. A fejezet végén pedig egy olyan „félig-állapot”, amely a lenni és a nem lenni határán van: „Nem érti, miből mibe ébred. Melyik ébredés az igazi? Melyik halál az igazi?” – ez a szövegrész azonban feltehetően egy jóval későbbi időből származik, ha egyáltalán az idő hagyományos fogalma használható ez esetben.
A Tűz című harmadik fejezetből mindenesetre az derül ki, hogy a későbbiekben, tehát a balesetből való felépülése után elvállalt és végül meg is tartott egy konferencia-előadást a fővárosban, Bbaribuában, azon a találkozón, amelyet az ötven évvel azelőtti atawausawai katonai puccsra emlékezve rendeztek. Nem a történelmi traumáról, az ideológiai-etnikai alapú népirtásról beszélt azonban, hanem arról, hogy nem menekülhetünk a feladat elől, a történteket újra és újra át kell élnünk: „Átélni mások kínzatásának és szenvedésének pillanatait, közben viselni magunkban a fájdalmat, amit mindez okoz. Viselje mindenki a maga fájdalom- és szenvedésporcióját, ami ráosztatott, és közben ne hessegesse el azokat a gondolatokat, amelyek mindezalatt eszébe jutnak.” A hazafelé tartó tartó repülőgépúton a gép meghibásodása következtében ismét szembesülni kényszerül a halála lehetőségével, illetve a képzettel, hogy ezt már korábban többször megálmodta, majd a gyötrelmes repülőutat követő szerencsés landolás utáni napon értesül róla, hogy ugyanaz a gép a visszafelé tartó úton lezuhant.
A negyedik, Föld című fejezet első felében Torjai megpróbálja feldolgozni, értelmezni a szinte feldolgozhatatlan élményt, hogy kevésen múlott, hogy nem az ő gépével történt a tragédia. Az öntudatlanság, az álom és ébrenlét határán átéli az áldozatok élményeit is, és olyannyira azonosul velük, hogy végül ismét lelkiismeret-furdalás, bűntudat kínozza, amiért ő nem volt mégsem az áldozatok között. Végül úgy dönt, hogy elkíséri Arfine Akumaune-t, az addigi ápolónőjét Atawausawa legtávolabbi szigetére, Waduaguba, annak egy tengerparti falujába, Uwuba, ahová a testvére hazahívta. Itt maga is úgy érezi, hogy hazatért, jóllehet a táj sivárabb, a hőség még nagyobb, mint korábbi lakhelyein, de „A tenger hangja és a szigetet betöltő csend hangja egyszerre és együtt ért el hozzá, áthatolt rajta. Csak ült és átengedte magán a titkos áramlást, amely az égből, a vízből, a levegőből és a földből áradt…” Végül úgy dönt, ide is költözik, ehhez azonban a füzeteiért, amelyekbe a gondolatait, érzeteit jegyzetelte, vissza kell utaznia korábbi lakhelyére, s a 12 órás repülőúton vélhetően elkap valami vírust a mellette ülő, végig köhögő férfitől, mert visszaérve súlyos beteg lesz. A betegágyán álom és ébrenlét határán a halálát is átéli, de a születését, illetve az anyaméhben töltött időszakot is. Ekkor jön rá, hogy ő tulajdonképpen félelemben és fájdalomban fogant, mert Anyikája ekkoriban, a II. világháborús fenyegetettség és az elsőszülöttje elvesztése miatt is félelemben és a halállal együtt élt, s hogy innen ered a saját állandó félelemérzete és a mások félelme és a halál állandó jelenléte iránti érzékenysége. Nem véletlenül lett belőle pszichológus sem. A zokogásával ez tört ki belőle már nyolcévesen is, a bihari templom piéta-képének láttán. Ez a felismerés fogalmaztatja meg vele most azt is, hogy „a dolgok legmélyén, a lét legmélyén a halál érzése van. Az öröklét mint örök nemlét.” Ugyanakkor most, vélhetően a halála óráján érti meg, hogy már „Nyolcévesen dolga lett”, a leélt élete pedig mégsem volt annyira értelmetlen és hiábavaló. Így a befejezés, a már-már katartikus véggel („láza és fájdalmai ellenére már-már boldogságot érzett, amennyiben a saját élet megértésének pillanatnyi élményét boldogságnak lehet nevezni”), egy halvány pászmaként világítja meg a regény egyébként meglehetősen sötét világát, mintegy értelmet, illetve értelmezési lehetőséget is kínálva annak.
A figyelmes olvasó csak most veszi észre, hogy a regény záró jelenetei folytatásai a regény nyitó jeleneteinek, csak most jön rá, hogy ez a betegágy egyúttal a haláloságy is, és újra kell olvasnia az egészet, mert számos korábban érthetetlennek látszó helyzet, jelenet, nehezen értelmezhető mondat új összefüggésekbe kerülhet, új értelmet nyerhet, részben azért is, mert tele van a szöveg valamiféle poszt-posztmodern önreflexivitással, s összerakható például az a cselekményvázlat, amivel én fentebb próbálkoztam. Ugyanis mindez első olvasásra nem feltétlenül áll össze, Torjai élettörténete, lelki és tudati világa nem ilyen átlátható, mint a fentiekből sejthető. A regény legnagyobb bravúrja éppen annak a szorongásokkal, fenyegetettséggel, halálfélelemmel és halálérzetekkel teli létállapotnak az egységes nyelvi formába öntése, amiben Torjai szinte állandóan van. Leginkább azért, mert ez bizonytalanságokkal, homállyal, kétségekkel teli, nemcsak a főhős, de a regény olvasója számára is. Ami nemcsak a módosult tudatállapotok (egészen a tudatmegszűnésig terjedően) érzékletes megjelenítéséből következik, s abból, hogy Torjai gyakorta maga sem tudja, hogy ébren van vagy álmodik, a valóságban van vagy a képzeletében, érzéki észlelete van vagy érzékcsalódása, hanem a regény tér- és időkezeléséből és narrációs eljárásaiból is.
Az elbeszélő egyrészt már-már megmosolyogtató akkurátussággal és elnevezésekkel pontosan jelöli azokat az újabb és újabb helyszíneket, ahol Torjai megfordul, ezek egy része, a magyarországiak valósak, az óceániai szigetvilágbeliek viszont csak annak látszanak, valójában fiktívek. Ezáltal az egész történet valóságossága megkérdőjeleződik, s azonnal a képzelet világába helyeződik. Ráadásul, mivel Torjai általában bizonytalan a saját állapotát illetően, így az olvasó sem mindig tudhatja biztosan, hogy most hol is tartózkodik éppen, melyik településen, hotelszobában, esetleg repülőn, tengerben, tengerparton, betegágyon, halálos ágyon stb., még ha az elbeszélő néhány mondattal korábban pontosan meg is nevezte a tágabb és szűkebb helyszínt. S abban sem lehet biztos, hogy Torjai távoli, óceániai cselekvő valóságaiban vagy inkább csak a tudatában, képzeletében, álmában van éppen. Akárhol és sehol. Mint ahogy az is kérdéses, hogy mikor. Torjai gyakran úgy érzi, megtörtént már vele, ami éppen most történik. A címben határozottan megjelölt idő („most”), elvileg akár lehetne a regénybeli hős cselekvéseinek mindenkori jelen ideje, de ez a gyakorlatban, az előbbiek miatt is, el-elveszíti a határozott kontúrjait, a jelen és múlt gyakorta összemosódik, illetve felcserélődik. A regényhős „Benne van az időben, időbe szorítottan egzisztál”, ez az idő azonban gyakorta „szétrobban” benne, vagy „felfüggesztődik”. Így lehet a „most” az „és” kötőszó ellenére azonos idejű „a halála órájá”-val is. Barnás az elbeszélői narrációval sem könnyíti meg a regény és a regényhős világában való eligazodást, a „ki beszél?” kérdésére sem egyszerű válaszolni, egymásba csúsznak a nézőpontok és a beszédmódok, akár egy mondaton belül is. Az egyes szám harmadik személyű, látszólag kívülálló és mindentudó elbeszélő gyakorta alig észrevehetően átadja a szót Torjainak, aki időnként úgy érzi többféle énje van, még akár egy rajta kívül álló is, ráadásul gyakran magában beszél, egyes szám első vagy akár második személyben önmagát megszólítva, mint ahogy a füzeteibe valamikor írott, és általa később újraolvasott szövegekben is hasonló a fogalmazásmód. Torjai tudatát így kívülről és belülről is láthatjuk, követhetjük, a külső és belső nézőpont egymásba csúsztatásának szép példája ez az egyik utolsó, nem könnyen értelmezhető mondat: „Torjai halottnak látta magát, talán már az is volt.”
A sok elbizonytalanító tényezővel szemben az előre és hátra utalások rendszere, a sok ismétlődő vagy variálódó helyzet, jelenség, esemény, akár mondat („Nem a halál rettenetes, hanem a halál bekövetkezését kísérő gondolataink és érzeteink elhatalmasodása felettünk.”) segítenek nemcsak a cselekmény összerakásában, de a regény világának átlátásában és átélésében, és az olyan összefüggések felismerésében, hogy önmagunkkal tisztába jönni, még ha keserves feladat is, sohasem késő.
Megjelenik a Bárka 2026/1-es számában.
