Baráth Tibor
„Ha ilyen a megtorlás, legyen áldott,
és tartson minél tovább!”
Spiró György: Padmaly
„volt egy oly társam, ki a nyomasztó terhet viselni segítette: a páratlan jó feleség, ki soha nem zúgolódott, hanem velem együtt minden szükséget nagylelkűen eltűrt”[1]
A középiskolai oktatásban az 1848-as események tárgyalásánál Táncsics Mihály neve a politikai státuszfoglyok között bukkan fel – őt szabadítja ki a tömeg a március 15-i nap végén. Ennél többet egy átlagos magyar diák nem is tud róla, Széchenyi és Kossuth, Petőfi és Jókai mellett az ácsteszéri „forradalmár” csupán mellékszereplőként kerül említésre, holott tevékenysége sokkal szerteágazóbb, és elvhűsége jóval állhatatosabb, mint hogy jelentőségét ilyen nagy mértékben lecsökkentsük. Spiró György Padmaly című nagyregénye Táncsics Mihály és felesége, Seidl Teréz életét követi nyomon bármifajta heroizáló szándék nélkül, tűéles portrét rajzolva a „forradalmárról” – nemcsak a hősről, hanem arról az antipatikus figuráról is, aki nem vette észre, mennyi nehézséget és szenvedést okoz a hozzá kötődő embereknek. Spiró minden írói tapasztalatát hasznosítva egy kitűnő nagyregényt adott ki a kezei közül, amelyben legalább akkora a tudásanyag, amekkora a szövegben munkáló emberismeret – szinte lehetetlen megjegyezni a regényben lévő rengeteg információt, és empátia nélkül gondolni Seidl Teréz sorsára.
A Padmaly házasságtörténet, szerelmi szál nélkül. Mielőtt e kijelentés részletesebb tárgyalásába bocsátkoznék, szükségesnek tartom Spiró összetett elbeszélői technikáját rétegekre bontani, ugyanis nagyban befolyásolja az adott szövegrészek értelmezési horizontját az, hogy milyen perspektívából szólal meg a narrátor. A szöveg elvitathatatlan erénye a történelmi hitelességre törekvés, aminek egyik fő pillérét a külső, beidézett források adják. A vendégszövegek terjedelmes részt foglalnak el a nagyregényben, és komplex képet nyújtanak a korszakról és a változásokról: nemcsak Táncsicsról szóló és Táncsicstól származó cikkrészletek és fejtegetések kerülnek a szövegtestbe, hanem kiáltványok, naplóbejegyzések, különböző sajtóorgánumokból átemelt írások és még sok egyéb, akár elsősorban élőszóban előadott közlések, beszédrészletek is (például Kossuth szónoklataiból). Ezek az idézetek két célt szolgálnak: átfogó, teljes, többnézőpontú áttekintést adnak a magyar politika, társadalom és folyóiratkultúra belső átalakulásairól, szerveződéseiről és változékonyságáról (ezzel építve fel egy objektív, tényszerűségre törekvő, alapos történelmi elbeszélőt), emellett Táncsics karakterének jobb megértését segítik elő. A regény egyik erőssége a vendégszövegek kezelésében rejlik: Táncsicsról a legtöbbet nem azáltal árulja el, hogy gondolatait, írásainak részleteit beemeli a szövegbe, hanem izgalmas csavarral a nem Táncsicstól származó közlésekre bízza, hogy az olvasóban megfogalmazódhasson a „forradalmár” tragikuma. Hiszen míg a közgondolkodás formálódik, új utakra lép, új eszmékre épít, Táncsics is folytonosan ír, fórumot keres magának, újságok alapításán gondolkodik, művei kiadásán dolgozik, de mind sikertelenebbül. Egyre érdektelenebbé válik, jelentősége csorbul, elszalad felette az idő – már a regény felénél kimondják róla: „Táncsics megrekedt a reformkorban, de mondja meg neki más”. Azon ritka emberek közé számít, akik valóban hittek valamiben, amit töretlenül, megalkuvás nélkül képviseltek: alapeszméihez mindhalálig hű marad, ugyanakkor nem tart lépést a történelemmel, egyszerre tudják az emberek csodálni, és hóbortos öregembernek tartani, becsülni, ám inkább elkerülni őt. „Terézben is fel-felmerült, miért éppen ezt az önfejű, senki másra tekintettel nem lévő, az emberiség sorsáért egyetemlegesen felelős sültparasztot juttatta neki a sors, de amin nem lehet változtatni, arra nem érdemes töprengést pazarolni”.
Feltűnő, hogy Táncsics Mihály alakjától az elbeszélő távolságot tart. A házitanító, a könyvszedő, a vándor, a forradalmár – megannyi formula, amit a narrátor inkább választ, mint a tulajdonnevet, amelynek első előfordulására körülbelül a könyv hatodáig kell várni; de ezt követően is viszonylag ritkán alkalmazza. Így a Táncsicsról alkotott képünket elsősorban a tőle vett idézetek alakítják, ám ezek sosem utalnak életére, személyes problémáira, szeretteire – portréját a külvilág rajzolja meg igazán, a narrátor a fogoly érzelmeit nem ismeri, a karakter belső gondolataiból kiszorul, számára is félidegen személyiség marad. Egy szobor, követhető életpályával, biográfiai tényekkel, eszméinek takarásában. Ezt a határvonalat az elbeszélő nem lépi át, három töréspontot leszámítva. Találunk egy rövid szövegrészt a Táncsics név első lejegyzéséhez közel, ami, szinte véletlenül, betekintést enged egy pillanatra a „forradalmár” gondolataiba: „Csoda, hogy a Munkások Ujsága továbbra is megjelenik, cenzúra nincs, de anyagi kényszer igen. […] A felesége mindenben segíti, de korrigálni nem tud. Magyar nőt kellett volna feleségül venni”. Talányos utolsó mondat, amit egyként tulajdoníthatunk Táncsicsnak (ami nem vetne a figurára jó fényt), de felfoghatunk gúnyolódásként is. A másik két töréspontot ugyanis az jellemzi, hogy megjelenik bennük egy szövegvilágon túli, bizonyos mértékig önreflexív elbeszélő, aki a regény utolsó negyedében bukkan fel olykor, vagy Táncsics magánéleti gondolatait emelve be a szöveg terébe, vagy utalva az íráshoz szükséges háttérmunkára, kutatásra, ám ez utóbbi megjegyzéseit gyakran gúnyos modalitásban tárja az olvasó elé: „Nem említi, hogy [könyveiből] egyetlen darabot is eladott volna, pedig az ilyen nagy eseményt fel szokta jegyezni”. Vajon miért cseréli le néhol a tárgyilagos hangot az elbeszélő egy Táncsiccsal szemben kritikus, rosszalló hangnemre?
A Padmaly elbeszélője alaphelyzetben Seidl Teréz perspektívájából szólal meg, ez a narrátori pozíció sokkal fontosabb, mint a forrásidéző történelmi elbeszélőé, vagy a Táncsicsra figyelőé – tárgyilagos, ugyanakkor szimpatizáló hangnem közvetíti a feleség történetét. A feleségét, aki valódi főszereplővé lép elő Spiró regényében, születésétől haláláig kísérhetjük figyelemmel Teréz életét, gondolataiba, érzelmeibe is mindinkább belelátva, az ő perspektíváját ugyanis már egy omnipotens elbeszélő közvetíti, ami nemcsak Seidl Teréz alakját teszi teljessé, de rálátást nyújt Táncsics tetteire egy olyan nézőpontból, ahonnan újraértelmezhetjük a „forradalmárt”, ahol függetlenedhet az olvasó a heroizáló előítéletektől, ahol lehetőségünk van pusztán mint embert megítélnünk őt. A Padmaly nem Táncsics ellen íródott, célja nem egy kultusz lerombolása, hanem annak őszinte ábrázolása, mennyi áldozattal jártak a „forradalmár” álmai. A rabság kellemetlen ugyan, de a nélkülözés, a gyermekek eltemetése, vagy a szeretetlenség fájóbb tud lenni…
Házasságtörténet, szerelmi szál nélkül: ez Teréz életének rövid summázata. A befogadó még alig rázódott bele az olvasásba, máris gyors tempóban követik egymást fontos események, a találkozás, a teherbe esés, a házasság, a házkeresés. Két dolog már a regény ezen korai pontján világossá válik: egyrészt, hogy szenvedélyről, szerelemről nem fogunk olvasni, másrészt, hogy Táncsics munkássága sosem szorulhat a második helyre. „Őbenne a hazafiság úgy buzog, hogy a hon az első, és a család a második. Ilyen az ő természete, és egészségesebb, ha nem küzd ellene. […] Ha a munkái csorbítatlanul sürgősen meg nem jelennek, a magyarság a föld színéről el lesz törölve”. Bár az első két mondat még értelmezhető lenne pozitívan, a gondolatfutam befejezése már baljós üzenetet hordoz arra nézvést, mennyit is ér a feleség, a házasság, a család Táncsics Mihályhoz képest. Teréz szinte azonnal a „forradalmár” ellenpontja lesz, és már a kezdetekkor felismeri férje jellemhibáit. A történetnek sem kell sokat haladnia, hogy Teréz lesújtó véleménye igazolást nyerjen, hátrahagyva a családot Táncsics körbeutazza Európát, hogy műveit kiadassa, miközben Teréz szerényen, szűkösen éldegél, vezeti a háztartást, rengeteget dolgozik, majd eltemeti a gyermekeket. A férj hazaérkeztekor biztosítja is feleségét arról, hogy melyikük fájdalma volt nagyobb: „láthattad meghalni őket, úgyhogy te nem tudod, mi az igazi szenvedés”. Táncsics kicsinyes és sértődékeny, hiú és önző, napjait politizálással vagy írással tölti, Teréz pedig a mindennapi problémákkal törődik, biztosítja a megélhetéshez szükséges pénzt (sokszor kölcsönből), otthont teremt, és önfeláldozó módon viseli gondját férjének. Jellegzetes epizód házasságukból az, amikor a forradalom alatt egész Debrecent bejárják, Teréz azért, hogy a lakhatásuk biztosított legyen, Táncsics azért, hogy nyomdát találjon az írásainak. Amikor Táncsicsra halálbüntetést szabnak ki, szintén a feleségre hárul minden nehézség, a napi betevőért való küzdelem, a rejtekhely megépítése, őt éri a társadalmi megvetés, míg a férje csak végeláthatatlanul körmöli műveit: „Lapátnyi tenyérrel áldotta meg a Gondviselés, a dereka a hajlongást, a cipekedést bírta, és a fűrésszel, a bakkal elboldogult. […] Alig aludt, így is lassan haladt. Este letette Lajoskát, leereszkedett a földet kitermelni, Antal útmutatása szerint folytatta a dúcolást hajnalig, kaparta ki a földet, folytatta a dúcolást, lassan haladt, a nyakába ne szakadjon a szoba. Reggel főzött, aztán hátán a gyerekkel vitte az ételt a szénapadlásra, ahol a férje írta, csak írta a műveit”. A folytonos nélkülözés, a sok munka és teher miatt, megerőszakolása dacára sem veszíti el önmagát, sőt úgy tűnik férje bujdosása az ő szabadságpillanata: a regényben sehol másutt nem tűnik ennyire gondtalannak és kiteljesedettnek: „Jó volt a szigorú napirend. Táncsics napközben nem traktálta azzal, miféle épületes eszméket öntött mondatokba az imént. A lelke bírja, a teste bírja, a gyerek a legnagyobb öröm. […] Békésebb ez az ólmos és aljas korszak, mint a szabadságharc, amikor sok pénzük volt. Ha ilyen a megtorlás, legyen áldott, és tartson minél tovább”.
A Padmaly háborús regény, harcjelenetek nélkül. Spiró tartózkodik attól, hogy idealizálja vagy a köztudatban lévő elvárások szerint torzítsa az 1848-as forradalom leírását, ami ugyan történelmünk egyik legpozitívabbnak megítélt eseménye, de a kirobbanását övező, illetve követő időszakban még nem ennyire egységes az emberek véleménye. Sőt, mint azt a narrátor le is jegyzi, az átlagembert „nem érdekli, miről tárgyaltak a heveskedő diákok tegnap, ez a népség csak tenyészik. Olvasni nem tudnak, a politika távol áll tőlük”. Nem sokkal később már a haza védelmét szervezik, bár az emberi gyengeségek, a társadalomban lappangó ellentétek és az önző érdekérvényesítés nehezíti, szinte már ellehetetleníti egy hatékony sereg felállítását: „A parasztok ne is védjék a magyar hazát. Nincs szükség a népre, a nép csak bajt okoz. A nép csak számolja fel magát. Közeledik az ellenség, a képviselők elmaradoznak […]. A magyar olyan, hogy lapul”. A harctéri eseményekről szinte szó sem esik, hosszú szakaszok szólnak a belpolitikai viszályokról, gaztettekről, karrierekről, és hát: bukásokról – de hogy a szabadságharc milyen? Nem tudni, a képviselőktől messze zajlik, a szöveg csak híreket, cikkeket, pletykákat közöl, ami természetes, hiszen Táncsics és a felesége közvetlenül nem vesznek részt a harcokban. A fókusz a harctérről a politikai színtérre tevődik át, Kossuth pedig kitüntető figyelemben részesül (talán többet is szerepel e helyütt, mint Táncsics vagy Teréz). Lassan a háború által leginkább érintett emberek (a nép) véleménye is beszivárog a regény terébe, világossá téve, hogy az üléseken és folyóiratokban éltetett magyar függetlenségnek olyan ára van, amit csak szenvedéssel és fájdalommal lehet kivívni; hogy a katonai döntéseket más meghozni, mint kiállni a fegyvertűz elé. „Nem kellett volna hagyni, hogy a bajkeverők vergődjenek hatalomra. Egyetlen szavukat sem lett volna szabad elhinni. Még egyszer nem leszünk balgák. Ha még egyszer üzen Kossuth, meg se halljuk”. A függetlenségért vívott harc eltérő megítélése más vonatkozásban is hangsúlyossá válik. Táncsics Mihály írásaiban a nép gyermekének vallotta magát, a nép hangját képviselte, legalábbis ebben hitt; itt azonban kérdésessé válik, hogy valaha is tisztában volt-e népe valódi gondolataival, akaratával. Ez Táncsics karakterének másik tragikuma, ami egyenesen elvezet minket öregkori elfeledettségéhez. Táncsics nem a nép nevében beszél, de mondja meg neki más.
A Padmaly behatóan és részletesen tárgyalja Magyarország társadalmi-politikai változásait, egész a nemzeti romantika és reformkor kezdetétől éppen átlépve a huszadik századba is. Alapos ismeretei lesznek a befogadónak a forradalom utáni évekről, a kiegyezésről, a társadalom útkereséseiről, és a kezdődő antiszemitizmusról, Marx és Lassalle egyre növekvő népszerűségéről, az újraszerveződő politikai színterekről, és a regény által felölelt korszak publicisztikájáról. Bár Táncsics jelentőségét elveszíti, és ahogy öregszik, egyre inkább leértékelődik a szerepe, veje, Csorba Géza hasonló, ámde sikeresebb pályát fut be, művei kiadásra kerülnek, cikkei szinte kivétel nélkül megjelennek, magas pozíciókba kerül, a közéletben fontos személlyé válik – de ez csak időleges, bukása is párhuzamba állítható apósáéval, hiszen nemcsak kárhoztatják, majd elfelejtik, de felesége (az utolsó Táncsics lány) is távozik az élők sorából, és élete hátralévő részében igen nehezen él meg. Ez a szomorú sors már-már családi vonásként tűnik fel, hiszen Táncsics a hosszú börtönévek alatt megvakul, részben saját önzősége miatt lányát, Lajoskát el kell temetniük, majd szabadulása után Teréz életét nehezíti meg, és fosztja meg feleségét minden szabadságától. „A kiszabadult forradalmár nem találta a helyét. Zsémbes lett, kötekedő, kiállhatatlan. […] Teréz egy tevékeny férfit adott a börtönnek, hét év múlva egy akaratos, zabolázhatatlan gyereket kapott vissza”. Táncsics folytatja az írást és a kiadók keresését, de a kölcsönök, segélyek és adományok ingatag talaján áll a család megélhetése (a különböző bevételeket természetesen Teréz biztosítja). Bár kezdetben még figyelnek Táncsicsra, a vaksi öregember egyre kevesebb szóhoz jut, és egyre kevesebben hallják meg, utolsó, még életben lévő lánya be is jegyzi naplójába a szomorú igazságot: „Apám a legutolsó ember ma az országban. […] Mindennek ő maga az oka, s így sajnálni nem lehet legalább őt, hanem igen azokat, kiket a sors szeszélye hozzája fűzött. […] Vajon nem fájna-e szíved, hogy apád így bánik velünk, kifosztott mindenből, elhagyta elveit… Nagyurakhoz, főpapokhoz, politikai ellenfeleihez megy könyörögni pénzbeli segélyért!” Egy újabb nő Táncsics családjából, ki ítéletet mond a „forradalmár” felett: s valóban, egy olyan esendő karakterrel állunk szembe, aki öntévesztésében, elvakultságában talán több fájdalmat, megaláztatást és bánatot okozott, mint ami kiegyensúlyozható – a Padmaly így válik családtörténetté, s ha az unokát és Csorba Gézát nem számoljuk, minden családtag áldozatként fejezi be életét. Külföldi út alatti nélkülözés, a börtönben való meghűlés, a gutaütés mind negatív következménye a „forradalmár” valamely tettének – Teréz utolsóként távozik, csendesen, ám talán a regény egyetlen hőseként. Halála pillanatában a regény címe is új értelmet nyer. „Élethosszig tartó padmaly a test, koporsóban kell lenni elevenen. Üres héj.” A szöveg legszomorúbb mondatára nehéz felkészülni, hirtelen mondja ki maga Teréz, hogy az életét rabságként élte meg, hogy bezárták őt a gondok, a felelősség, férje önzősége, hogy esélye sem volt arra, hogy kibontakozhasson, váljon valamivé, jó irányba terelődjön az élete. El kellett rejtőznie még önmaga elől is, ámde ez a bujdosás tette őt „páratlan jó feleséggé”.
Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
