szőlőt ültetni – minduntalan

----- dialógus^*

minduntalan – Amikor a bálna megérkezik a kisvárosba, valóságos bálna-láz lesz úrrá az embereken. Egy szőke fiúcska is izgatottan olvassa a hírt: Újra megyénkben Góliát, az óriásbálna. Az elmúlt évben Békéscsabán sokezer kíváncsi és érdeklődő tekintette meg Góliátot, az óriás bálnát. Most újra Magyarországon látható a preparált bálna, amelynek súlya: 68.200 kilogramm, szíve: 450 kiló, veséi: 560 kilogrammot tesznek ki. Ehhez csupán csekélység, hogy a mája 600 kiló és a nyelve 2200 kilogramm. Góliát most megyénk tíz helységében lesz látható november 12-től 22-ig. „Vendégszereplését” Tótkomlóson kezdi el, majd Orosháza, Gyula, Sarkad, Békés, Mezőberény, Szeghalom, Dévaványa, Gyoma után 22-én Szarvason „búcsúzik el” megyénktől. Megtekinthető reggel 8-tól este 8-ig. Tanulóknak csoportos látogatás esetén kedvezmény.

Az ellenállás melankóliájában Valuska találkozása a kitömött bálnával még az ünnepélyes elragadtatás légkörében zajlik, csak megerősíti őt abban a romantikus meggyőződésében, hogy a világegyetemben minden lényre, az embertől a bálnáig, a legkisebbektől a legnagyobbakig kiterjedő harmónia uralkodik.

„Túlságosan nagy volt, és túlságosan hosszú, egyszerűen nem fért el a Valuska látóterében, amiként halott tekintetével sem szembesülhetett, mikor beékelődve a megállás nélkül előrecsoszogó libasorba, jó néhány perc múltán az állat ügyesen kitámasztott, tátott pofájához ért. [...] Nem látott jól [...], ám megrendült bámulatának épségét sem ez, sem az állat »beláthatatlansága« nem kezdte ki, hiszen a híradás teljességéről és bizonyosságáról, tudniillik arról, hogy egy végtelen messzeségbe eső ismeretlen világnak ez a rendkívüli tanúja, mérhetetlen óceánoknak és tengereknek ez a szelíd s mégis félelmetes, néhai lakója itt van, s akár meg is érinthetné, nem kellet lemondania. Mindazonáltal azonban eme boldog megrendültségével Valuska meglepően egyedül állt.” És aztán Az ellenállás melankóliája fikciójában szép lassan felborul minden – „rend”, fegyelem, felbolydul a város. A téren súlyosan, fenyegetően nő a tömeg. Tüzek égnek. És a tömeg egyszer csak megindul. Lerombolja a várost. A végtelenség vágya, ami innen, a főtérről sugárzik szét, csak annyit tehet, hogy lerombolja a végest. Nem tudni, miért. Az elharapódzó káosz oka az embermély titka.

Ám az agyonpreparált, büdös vándorlény és rozoga vásári látványosság végül is a beígért világtávlatok ellenére sem tudhatja, sőt nem is remélheti, hogy alig hatvan év múltán egy Nobel-díjas művész, a szőke fiúcska megrendítő életművének egyik alapmotívuma lesz. A Werckmeister harmóniák totem-tetem vak szemeként, fő motívumaként, vagy ahogy maga A Théseus-általánosban is jelzi: „...megálltam egy pillanatra, csak néztem a bálnát, próbáltam az egészet befogni a tekintetemmel, és mikor sikerült, nem gondoltam én már semmire, nem akartam és nem is lettem volna képes megnevezni, hogy akkor mi is ez, amit érzek, hogy tényleg, akkor részvét? vagy micsoda? (...) Akkor egy szót sem, most azonban már igen, el tudom mondani, mi történt ott velem, s azt hiszem, a többiekkel is akkor, hatvan- vagy hetvenvalahányban, mert ma már világosan meg bírom nevezni, hogy ez a bálna, ahogy ott feküdt a gerendázaton, a gyönge fényben, mintegy bevezetett a szomorúságba, engem s talán a többit is, csak néztem a bálnát, ahogy csoszogtam körülötte a bűzös szerkezet belsejében, és végtelen szomorúság tört rám.. .” A filmbéli jelenetekben a messzi óceánok küldöttjének szeme talán még beszédesebb, mint amit A Théseus-általános sorai sugallnak...

szőlőt ültetni – Amikor engem a romlatlan szegénység az Ökörjárás-dúlőbe vezetett, a bálna felbukkanása körüli időket írjuk – lassan átláthatatlan dzsungellé válnak a viszonyok: a városka gyomrának számító gyümölcsösök és szőlők lassan kezdenek eltünedezni. Felborul egy régi természeti egyensúly – kollektivizálták, kiirtották a szőlőket, a nagyszámú gyümölcsfákat, a Nagyökörjárás végveszélybe került. Öregapám kunyhóját traktorral ledózerolják. Ahol kaszálás után délután az illatos szénán aludni lehetett, szőlőt takarni, metszeni, hárssal kötözni és kapálni. A cigánymeggyet a piacra hordani, válogatni a tüköralma, nemes sóvári és rozmaring almák mosolygó gazdagságában – ezek a növények mind-mind különálló személyiségek voltak, és regényt lehet írni a hajdani fajtagazdagságról. Vagy éppen a cseresznyefára mászni – Hamvas Béla is jelzi, miféle minőség fára felhágva cseresznyét szedni: a szabadságról való tapasztalatot leginkább a cseresznyefa tetején lehet megélni. Fönn, egy szabad tér hódító tágasságában – amelyet sem írás, sem gondolkozás, sem zongorajáték, sem utazás közben nem élhetünk át ugyanúgy. Anno a gyulai Nagyökörjárás dűlőben a cseresznyefa tetejéről nézve semmi nem látszott a közelgő és pusztító apokalipszisből (de például a nagy 1970-es árvízből sem) – noha a föld biztonságát is éppen művelésének értelme adja. Sapientia és sophia (életbölcsesség) – a szándék nem a föld beszántásáról vagy egy kultúra megsemmisítéséről és feláldozásáról, mint téves világszellem megjelenéséről szól. Azt éltük át, amit oly sokan leírtak már: a lassú önformálás, a lassú pedagógia, a nemesítés türelmének megszerzése a földet könnyen paradicsommá teheti – csak mi magunk tesszük pokollá.

minduntalan – Szüntelen, félbehagyás nélkül hullámzó hosszú, oldalakon átfutó mondatok a Sátántangó örök sár- és esőverte tájáról, a hely és természet nemlétéről. A hely és emberek eltűnéséről – ahogyan a hírhedtté vált Néma a süketnek ezredfordulós írásában szerepel. „Amikor több mint két évtized múltán, már felnőttként visszatértem, amikor oly hosszú idő után lelépve a vonatról azonnal, az első pillanatban észrevettem, hogy a város nincsen a helyén, sőt, hogy nemcsak hogy a helyén nincsen, hanem hogy nincsen meg egyáltalán, s jártam űzötten s elveszetten egy városban, mely Gyulának mondta magát, de nem Gyula volt, jártam keresztül-kasul az utcákon, és kérdezősködtem, de hiába, senki nem tudott semmit, és senki semmire nem emlékezett, vagy ami még rosszabb volt, hogy tévesen emlékeztek, s beszélni próbáltak a múltról, melyben valami elveszett, de már vagy nem tudták, mi volt az, vagy úgy gondolták, hogy nem is olyan nagy kár érte, egyszóval elfogadták a várost, lerombolták, ami volt, és csináltak maguknak egy újat, előbb eltüntették a föld színéről a régit, aztán odaköltöztek, és úgy tettek, mintha nem történt volna semmi (…)” És a szomorú átváltozások ellenére felbukkannak a helyi nevek is, mint egy régi urbs autentikus, jellegzetes alakjai, olykor éles karcolásokkal ejtett arcélekkel, akiket ismertünk, akiket szerettünk, s akiket „űzötten és elveszetten” mindannyian kereshetünk egy nemlétező valóságban. Amikor még a város „egyben volt” – de ma már „nincs a helyén” – nincs meg a régi urbs. Talán a legfontosabb elemként nem találjuk ott az emlegetett figurákat, a sok jelentésű klasszikus személyiségeket, névvel ellátva – akiknek egytől egyig az összetéveszthetelen belső autonómiájuk a legfőbb jellemzőjük. Egyet említsünk csupán: Banner tanár urat, akiről ‘minduntalan’ a legnagyobb tisztelettel és szeretettel beszél, s teheti is, hiszen Banner tanár úr nyílt levelet ír halála előtt, a város radikális átépítési és lakóteleppé buherálásának ideáját bírálva a legnagyobb veszélyek idején, s lényegében megmenti a város históriai épületmagját a ledózerolástól. S ha ezek a megosztó jellemzések karcosak is voltak, ne felejtsük, a tőle származó, szintén nyílt válasz ez volt: Mea culpa, mea maxima culpa.

szőlőt ültetni – Amikor a Kert-ember eszménye a Nagyökörjárás dűlőt felidézve hosszú évek múltán lassan-lassan megszületik: amikor saját dunántúli kertünket, majd szőlőnket plántálva, de Szentendre után Pilisszentlászlót is építve, gyorsan növő, oszlopos kínai jegenyefákat (Populus simonii ‘Fastigiata’) telepítve a csodás szentlászlói völgybe, négyet is, a kerítés mellé, a szomszéd tolakodóan magas házát kitakarva; a Somlóról, Szabó Pista bácsitól közösen kapott, ám még egy háború előtti római zarándokútról származó, egyébként Kínában és Japánban őshonos lila akácot (Wisteria sinensis), amely mindkét kertben idővel hatalmasra nőtt, és éppen ma, 2026 tavaszán szinkronban ontja hatalmas, lila virágait. S akkor a völgy alsó szélén a szoliter Nagy Tölgy (Quercus robor) elképesztően barbár szépségéről, vagy a kert cenrtrumába telepített vízinövényekkel teli tóról nem beszéltünk. De mintha katekizmus-szerűen tudnánk a régi leckét: a Kert-ember hivatása a szorgalmas munka. Virágba borul a kert, fája termést hoz. A kertet pírjával borítja az idő; télen tiszta formáját adja vissza a szűz hó. A Kert-ember örök körforgásban él: gyümölcsfát ifjít, olt és szemez, telepít, nevel és ápol – termését begyűjti. A Kert-ember szellemhorizontján első helyen áll, hogy a föld életében kárt ne tegyen. Hogy kitartóan faggassa az eget, hogy értse a szelek és vizek mozgását, hogy kövesse a felhők röptét. Hogy a csillagok járásából olvasni tudjon. Hogy a humusz hívásához, talajhoz, klímájához és öregapja legjobb hagyományához méltó gyümölcsöt plántáljon. Csak így, ebben az értelemben remélheti kertjének virágzását.

minduntalan – Amikor az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó készül, azt mondja: …a természetet még ellenséges erőnek láttam, az ember legerősebb és legveszélyesebb ellenségének… Ezért más viszonyt elképzelni sem tudtam a természettel, mint azt, ami védelmet keres ellene az emberi, a városi civilizációban.” Majd Genji herceg unokájaként a lét centruma vonzza, az a kert, az abszolut kert, ahol többé nem kell hazudnunk a szépség biztonságáról, hogy értelmesen tudjunk élni. Ahol a lét bizonytalansága mintegy varázsütésre elenyészik. Ahol megtudható, hogy mindaz, amiről csak azt tudjuk, hogyan nincs, miképpen van. ‘Minduntalan’ gondolkodása keleti útjai során változik: „…annak a természetszemléletnek és természetfilozófiának köszönhetően, amit nem a filozófusoktól tanultam, hanem az „élettől”, ami ott a leghatározottabban természeti maradt.” Elmélyült tanulmányokat folytat a növénytan, geológia, matematika, kolostorépítészet tudománya körül. „Az időm java részét most már botanikusok társaságában töltöm, és növényélettanról és hasonlókról olvasok.” 2002-ben egy interjúban a készülő Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című mű kapcsán a KERT fogalmát már így határozta meg: „A kert nagyon gazdag fogalom, a történetben mindazt jelenti, amit paradicsomként az északi, a déli, a nyugati és a keleti ember egyáltalán el tud képzelni, s amire tudománya, művészete, filozófiája, kudarcokkal teli egész mivolta vágyakozik. A kert ennek az elemi irányultságnak, vágynak és sóvárgásnak a tárgya és célja, a remélt beteljesülés helyszíne: a tökéletesen szép.” Ha azt mondom: egy közönséges körtevirág olyan, mint egy miniatűr japán tájkép, nem tévedek nagyot. Mert egyszerű koncentrációjával minden fontos tudnivalót közöl – a virágszirmok radikális szépségűek és csábító előrelátással kínálják magukat. Hív a porzó – vár a bibe! Mint valami tündéri mesében: szerelmünk mellé bő nektárt és ambróziát, dús lombot, mézet és édes gyümölcsöt ígérünk! A Kert-ember, ha eljő az ideje és jól értelmezi virágba borult almafáját, tudja: immár minden kész. Eljön a Fényes Pillanat, amikor a virág teljes pompájában hódító szépségét adja oda. A lehető legtöbbet kínálja: szépségét és finom szövetű virág-lepedőjét.

szőlőt ültetni – A Kert-ember gyümölcsei azt ígérik, hogy pazar gazdágságuk adományából senki ne maradjon üres kézzel. És a Kert-ember azzal is beéri, amit kertje jókedvében kínál. Tudja, hogy ne kérjen többet – de kevesebbet se. A Kert-ember, ha jól érti kedves növénye fejlődését, ha ismeri személyiségének erejét és gyöngéit, ha hallja hívását és tapasztalja adakozó kedvét: együtt építik magukat. Nem elég megrajzolni a kert terepmértanát és fáját ültetni. És füvét kaszálni és gyümölcsét szedni – együttműködésben kell vele élni. Ha ez ezeréves bukolika, legyen az.

minduntalan – A keleti hagyomány eredeti rendjét fenntartó, hordozó növények és épületek jól öregszenek. A ginkgófa, mely a tisztás közepén áll, és nem tartozik semmihez és senkihez, nem lehet sehová kötni, mert maga mögött földtörténeti korok mérhetetlen, dermedt mélységével áll; egy kapu, ami nem bejárata semminek, egy kerítés, ami nem is az, „hanem a belső mérete valaminek”; a magnóliafák, pagoda, a szentély, s főként az a mohaszőnyeg a nyolc hinokiciprussal a közepén. Annál is inkább így van ez, mivel az épületeknek, s a szépség koncentrációját, a tiszta, romlatlan egyszerűség bűvöletét sugárzó növényeknek sorsuk, múltjuk, évszázados tradíción nyugvó, s a könyv lapjain aprólékos műgonddal feltárt történetük van. Aki ezt felismeri és érti, annak még a ráncai sem csúfítják, inkább gazdagítják portréját. Arcának zamata lesz, mint a jó bornak. A Kert-ember tudja, hogy a kert titokzatos szépségű – egyszerre hordoz fényt, daliás napokat és vészterhes időket. A kertet el lehet pusztítani, de újra lehet gondolni.

Itt is, ahogy az ő életmű-világában páratlan energiával működnek a mondatok, a szöveg elementáris erőt sugall. Annyit biztosan, hogy az a kert valahol messze, vagy nagyon mélyen – van, létezik.

És ez a van, ez a talán mélyen begubózó remény köt bennünket össze – két gyulai, hosszú barátsággal megáldott vagy megvert öregfiút, akik elhagyták a szülővárost. Így-úgy, minden látszat ellenére mégsem véglegesen vagy hét pecséttel lezártan. Ki így: zseniális energiákkal, munkabírással, nagy kételyekkel, szárnyaló röptékkel és világsikerekkel. minduntalan. Ki amúgy: a szőlőnövény és a kert metaforikus boldogulásának remetecsendjével és bizalmával. szőlőt ültetni. És noha elveszett az ifjúság, noha minden megváltozott és más dimenziót kaptak a titkok, a tündérek és a poklok, mondhatjuk talán úgy is, hogy ez a van a közös nevező. És nincs is más megoldás: minduntalan – szőlőt ültetni.

Egykori és mai gyulai irodalmárok (Krasznahorkai László, Erdész Ádám, Kiss Ottó, Ambrus Lajos, Elek Tibor) a kiállítás-megnyitón