Magyary Ágnes
Utazás, pacal és egyéb állatságok
Az utazás hosszú és kacskaringós volt, így aztán üdvözült mosollyal rendelte meg Zeteváralján a pacalcsorbát az unokatestvérem. Majd vidám ficánkolással magyarázta a számára isteni étek elkészítésének a módját: három napon keresztül kell ecetes surlókefével tisztogatni a pacalt, mielőtt neki lehet fogni a főzésnek.
– És ezt nevezzük civilizált ételnek?! – csattantam fel, miközben kényeskedő mozdulatokkal piszkálgattam ki a szálkákat a pisztrángomból.
Ugyanis Madrid című könyvemben meggyőzően érvelek amellett: pacalt civilizált ember nem eszik. Okfejtésemet abból igyekeztem levezetni: semmiféle állat bendőjét nem tesszük a szánkba, legfeljebb csak akkor, ha azt előtte kolbásszal töltöttük meg, és ez alól nincs mentség, akkor sem, ha a pacal még a kasztíliai étlapon is ott éktelenkedik callos néven. Hiába jön Cserna- Szabó András azzal, hogy ahány pacal, annyi jellem – a gasztronómiai zsákutca nem habitus kérdése.
A borzas bélrendszernek csak egy jelleme van, és az olyan, mint egy nagydarab szőrös gepida, aki eltévedt a Kárpát-medencében, a rómaiakról azt hiszi: azok táposok, akik reggeltől estig fügében pácolt kagylóval tömik magukat, majd ez a műveletlen barbár gepida szépen kihal a történelem egy meredek hajtűkanyarjában, amikor megjönnek a vizigótok és kardélre hányják őkelmét, amint az éppen két pofára zabálja a marhabendőt. Ettől a pillanattól fogva lábosok mélyén, lassú tűzön, a mezőről gyűjtött fűszerekkel puhítják a pacalt habzsoló gepidát történelmi emlékezetté, mint régészeti kuriózumot mutogatják a múzeumokban − egyben intő példa is az időben és a gasztronómiában való eltévelyedésre.
A pacalt dicsőíteni olyan, mint szemet hunyni afelett, hogyan pacsmagolják a portugálok a vörösborukat, amit aztán a világ legjobbikaként aranyáron adnak el a hiszékeny sznoboknak portói néven. Az avinált portói, bár bornak aposztrofálják, mégis inkább likőr, és az is sokat elárul a kétes értékű minőségéről, hogy az angolok kedvenc itala.
– Az angoloknak még irodalma sincs – mondom a barátnőmnek, aki elsápad, és a szívéhez kap –, csak jó a marketingjük.
Néhány perces ájuldozás után, végül ennyit tud kinyögni:
– Ez a pofátlan állítás legfeljebb az amerikaiakra igaz – védekezik.
De valahol a XXI. század hajnalán elvesztettük a humorérzékünket. Ma már alig mesélünk vicceket, mert nincs tétje a dolgoknak, tehát minek rajta viccelni. Székelyföldön azonban a medve az úr, így mókázni is lehet, amíg fel nem fal bennünket Dörmögő Dömötör, mint valami falánk Micimackó. A székely vicc pedig így szól:
A Székelyföldre érkező turistákat így oktatják:
– Ha medveszart látnak, fújják meg a sárga sípot.
– Jó-jó – mondják a tájékozatlanok –, de honnan tudjuk, hogy melyik a medveszar.
– Onnan, hogy tele van sárga síppal – érkezik a válasz.
Ha nincs szakralitás, ha nincs ceremónia, akkor nevetni sincs min. Bahtyin írja: Rómában a győzelmi ceremónia során nemcsak dicsőítették a hős katonákat, hanem egyben ki is csúfolták. A középkor népi kultúrájában pedig az egyházi liturgiákat parodizálták bővérű humorral. De a XXI. századra mind a ceremóniák, mind a kultusz kínosan molyrágta régiség lett, így aztán nem is nevetünk semmin. A gyengébbek kedvéért: ha nincs tragédia, akkor komédia sem létezik.
Székelydályában az istentiszteltet a régi óvodában − romos parasztház – tartják, mert a XIV. századi templomot cifra freskóival és bigott kálvinizmusával éppen felújítják. A falu szegény, így ide csak ateista lelkész jutott. Azt is meg kell becsülni. Itt a végeken, ahol az erdőben hemzsegnek a medvék, és halott táltosok lelke bolyong, még a hittagadó lelkipásztor is nagy szó.
Hinni nem könnyű, ezért a pap bivalyt tart. A modern kor emberének a lelkét szétrágja a bizonytalanság és a kétely, ezért ezeket magabiztossággal leplezi, mint például, amikor mérget vesz arra: a világot a racionalitás vezérli irracionális módon. A bivalyok a domboldalban legelnek a szétszórt sírokon. A falusiak ezt szóvá teszik, nem éppen cizellált stílusban. De a lelkész nem hátrál meg némi vidéki káromlástól, rajta az átok nem fog, ő nem holmi elvont istenségben, hanem a matériában és a bivalyban hisz.
Az imaterem, ahol a vasárnapi istentiszteletre sor kerül, az őskeresztények katakombáinak egyszerűségét idézi: fehérre meszelt falak, rogyadozó padló, rongyszőnyeggel letakart padok. Az úrasztalán sem egy kehely, sem egy Biblia – magyarán nyoma sincs annak, hogy ez itt Isten háza. A gyülekezet: két öregasszony és egy öregember. Plusz a Szentháromság: Atya, Fiú, Szentlélek. Így az igehirdetővel együtt rögtön hét fő. Boldogok a sajtkészítők, mert övék a mennyeknek országa.
Isten nincs tehát, ugyanott bivaly-mozzarella húsz százalékos kedvezménnyel kapható.
Prosper Mérimée a Spanyolországi levelekben arról lamentál 1830-ban, hogy hónapok óta utazgat Andalúziában, de egyetlen egyszer sem rabolták ki azok a híres útonállók, micsoda hanyagság ez itt kérem! Csak a spanyolok lehetnek annyira lusták, hogy még az utasokat sem fosztják ki! Pedig az íróknak úgy kell az élmény, mint egy falat kenyér. Ma már persze nincsenek útonállók, csak medvék. Székelyföldön úgy tartják: egyszer kell megetetni a vadat, másodszorra már ő fog megenni téged. Ezt a turisták nem értik, ők olyanok, mint Prosper Mérimée 1830-ban, vágynak a kalandra.
Mi sem látunk medvét Erdélyben. A jó sors azonban megkönyörül rajtunk, és egy szarvas elénk ugrik a kukoricásból. Vajon van-e finomabb a szarvas májánál vagy az őzgerincnél? A gólyák viszont boldogan sétálgatnak Homoródszentpálon, minden villanypóznára fészket raknak, és mohón dézsmálják a közeli halastavakat – nemcsak én, de ők is szeretik a pisztrángot.
Petőfi körtefája a Gyárfás-kúria udvarán áll, ahol állítólag a költő élete utolsó estéjét töltötte, miközben magasra tartotta kardját, amire füzérben szúródtak fel a véres gólyatollak. Vacsorára nem pacal volt, hanem hagymásrostélyos vízben főtt krumplival, mert ahogy már említettem: civilizált ember nem eszik frottírtörölközőt még a halála előtti éjszakán sem.
A végeken azonban mindig gyanús dolgok történnek: mint például az: sárga síppal védekezzünk a medvetámadás ellen. Amikor Dublinban feldúltan vonultam be egy könyvesboltba, az eladó fiútól a legőrültebb ír szerző könyvét követelve, ő Flann O’Brien The Dalkey Archive művét nyomta a kezembe. Mert az angol irodalmat csak az írek tudták megmenteni, azok az írek, akiknek még a nyelvét is elvették a cizellált angolok a fejlődés nevében. A Dalkey Archive fülszövegének tanúsága szerint James Joyce köszöni szépen, jól van, és egy ír kocsmában italt szolgál fel, miközben meggyőződéssel állítja: az Ulysses csak egy blöff volt, és a pacalról neki is lesújtó véleménye van, mert a világ a metafizikai káosz megtestesülése.
És igen, pontosan erről van szó, a metafizikai káoszról, mert nem lehet büntetlenül pacalcsorbát kérni a vendéglőben, anélkül, hogy ne vernénk be az utolsó szeget a civilizációnk koporsójába, mert amikor végigszáguldunk a Bogáti erdőn, ott bizony nemcsak Petőfi Erdély fölött kóválygó lelkét, de a régi táltosok szellemét is megzavarjuk, és amikor a medve megeszi azt a turistát, akinek volt képe felzabálni a gólyák elől a pisztrángot, az tulajdonképpen azt jelenti: végre a helyükre kerültek a dolgok a teremtés rendjében.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
