(Czimbal Gyula felvétele)

Elek Tibor

Van-e itt valami látnivaló, kérem?

Krasznahorkai László és Gyula

A Sátántangó 1985-ben jelent meg, még egyetemistaként olvastam Debrecenben. A következő évben költöztem Gyulára az Erkel Ferenc Gimnázium pályakezdő tanáraként és fiatal irodalmárként, kritikusként. Ettől kezdve foglalkoztatott időnként, meg-meg újulóan, amikor Gyulával kapcsolatos újabb műve, szövege, interjúja jelent meg, Krasznahorkai László Gyulához fűződő viszonya. Sokáig nagyon összetettnek, sőt, ellentmondásosnak gondoltam ezt a viszonyt, de ma már más a véleményem, erről fogok beszélni. Jóllehet a valódi karakteréről, mélységéről, lényegéről igazából csak ő tudhat, mi ahhoz, hogy megközelítően reális fogalmat alkothassunk róla, csupán a korábbi ezzel kapcsolatos megnyilatkozásaira, vallomásaira, interjúrészleteire, műveire hagyatkozhatunk. Ugyanakkor célszerűnek látszik megkülönböztetni az embert és az írót ebben az összefüggésben, jóllehet éppen Krasznahorkai esetében ez már-már reménytelen vállalkozás.

Köztudott, hogy az 1954-ben született író 18 éves koráig Gyulán élt, az I. számú Általános Iskolában, majd az Erkel Ferenc Gimnáziumban folytatta a tanulmányait, gyermekkori, kamaszkori élményei, az első olvasmányélmények, szerelmek, az első zenei kalandok Gyulához kötik, mindaz, ami általában azokat, akik szülővárosukban töltik az első 18 évüket. „Kamaszkorom végéig Gyulán éltem, ez a kisváros és a környéke égett bele az agyamba a legmélyebben. Aztán helység már nemigen, bár attól fogva, hogy Gyuláról és abból, amit nekem ez jelentett, megszöktem, szinte az egész országot belaktam, amíg végleg… hogy is mondjam… be nem laktam vele.”[1] – vallja egy Keresztury Tiborral folytatott 1990-es beszélgetésben.

Krasznahorkai számára azonban Gyula több volt, többet jelentett, mint egy átlag gyulai fiatal számára. „Gyulán élni, az mást jelentett, mint Békéscsabán, Szarvason vagy Hódmezővásárhelyen. Egyrészt olyan rendkívüli ködlovagokkal volt az ember körülvéve, olyan bácsikkal és nénikkel, akikről aztán az ember kamaszkorában is kiderült, hogy tényleg megérdemlik a ködlovag nevet. És volt egy olyan kisvárosi polgári kultúra is Gyulán, amit nagyon nehéz elfelejteni.” – mondja egy a Gyula Televíziónak adott 1992-es interjúban[2]. Számára különös varázsa volt ennek a városnak, „Tele volt furcsa helyekkel és furcsa emberekkel a város, s én kifejezetten vadásztam ezekre, szükségem volt, hogy így benépesítsem szinte a várost.” – vallja A báró hazatér című róla, vele készült portréfilmben 2018-ban[3]. Ugyanitt mondja azt is: „A legendák, azok állandóan kéznél voltak. Nekem azt a képzetet adták, azt az illúziót, hogy Gyula egy rendkívüli hely.”[4] A Gyulai Várszínház 2013-as műsorfüzetében is arról beszél, hogy tulajdonképpen a gyermek- s ifjúkora valóságos városkájának házai, utcái, terei és lakói alapján elképzelt egy varázslatos kisvárost.[5] Erre nemcsak a létező legendák, a városban valóságosan élő fura, de vonzó, különc, de nagyszerű alakok adtak lehetőséget, hanem az a Viharsarokban szokatlan urbánus közeg is, aminek meghatározó összetevője volt a történelmi távlat, történelmi atmoszféra, a több nemzetiségű polgári világ, polgári kultúra továbbélése a kiépülő, majd a forradalom után fokozatosan konszolidálódó kommunizmus keretei között, amiről Erdész Ádám történész is beszélt a Nobel-díj átadásakor a gyulai Vigadóban rendezett ünnepségen.[6] S amit szépen összefoglalt Krasznahorkai maga is a Néma a süketnek (1899–1999) című, híres, 1999-es Népszabadság-beli írása kiegészített változatában, ami a Körkép 2000 című antológiában olvasható csak[7]. Az eredeti, népszabadságos írásnál sem kell egyébként jobb szöveg annak megállapításához, hogy milyen rendkívüli vonzalom, szeretet fűzte az írót szülővárosához és annak lakóihoz, illetve az általa képzelt városhoz és lakóihoz (itt már egyenesen azt írja, hogy annál, ami ebben a városban volt, „álomszerűbb, megmagyarázhatatlanabb és levezethetetlenebb nemigen volt a közép-európai földön”[8]). S itt már írót kell említsek, mert ez az írás kétségtelenül szépirodalmi szöveg, irodalmi mű, annak minden velejárójával együtt. Például azzal az egyszerű esztétikai törvényszerűséggel, hogy a benne szereplő alakok nem feleltethetők meg egy az egyben valóságosan létező alakoknak, személyeknek, hiszen még a valóságelemekből építkező realistának tekinthető mű is szükségszerűen magán viseli a fikcionáltság jegyeit. Ezt ugyanakkor nehéz volt azoknak a gyulai polgároknak elfogadniuk, akik megrökönyödve, netán felháborodva olvasták egyes legendásított vagy ténybelileg téves részleteit az írásnak, mert bennük a ködlovagok és a többiek is valóságosan létező személyek – akiket jól ismertek a gyulaiak – neveivel és egyéb rekvizitumaival szerepeltek. Ráadásul akkoriban még arról sem tudhattak a háborgók, amit azóta, a későbbi művekben többször megtapasztalhattunk, nem beszélve az író nyilatkozatairól, hogy számára nemcsak, hogy „állandóan átléphető az a határ, ami a valóság és a fikció között van, hanem egyszerűen nem is érzékelem ezt a határt ma már.”[9] – ahogy A báró hazatér című filmben mondja 2018-ban. A Petróczky-fivérek a Népszabadságban rosszallásukat is fejezték ki édesapjuk köztiszteletben álló alakjának meghamisítása miatt, és tiltakoztak az ellen, hogy az írás esetleges újraközlése esetén az édesapjukra vonatkozó rész megjelenjen. Krasznahorkai ugyanitt a Mea culpa cím alatt a Petróczky családnak okozott szomorúságért a család elnézését kérte, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy „meggyőződése szerint az ő képességeivel nagyobb szeretettel nem írhatott volna édesapjukról.”[10] A Körkép 2000 című antológiában közölt szövegváltozatból viszont ennek elllenére már elhagyta a Petróczky Jenőre és a Miskolczy Lászlóra vonatkozó szövegegységeket, miközben a fent említett, a várost történelmi távlatba állító új részt illesztette az írásba.

Elképzelhető, hogy ennek az afférnak szerepe volt abban, hogy az ember és az író némiképp távolabb került a szülővárosától és lakóitól, de véleményem szerint, ha távolabb is került az évek során, nem elsősorban az írás fogadtatása miatt. Ugyanis már ennek az írásnak az elbeszélője arról is szól, hogy „Gyulának egy nap nyoma veszett (…) a város nincsen a helyén, sőt, hogy nemcsak, hogy a helyén nincsen, hanem, hogy nincsen meg egyáltalán, s jártam űzötten s elveszetten egy városban, mely Gyulának mondta magát, de nem Gyula volt (…) egyszóval elfoglalták a várost, lerombolták, ami volt, és csináltak maguknak egy újat, előbb eltüntették a föld színéről a régit, aztán odaköltöztek, és úgy tettek, mintha nem történt volna semmi, s az egykori költői anyagból létrehoztak, valami trágár mód, valami brutális mód újat, és rámondták, hogy ez a régi maga: az időben, de tudták, hogy hazudnak”.[11] Tehát az íróban már ekkor megfogalmazódott az, amit íróként nyelvi formába is öntött, hogy számára elveszett a város, elveszett az otthon, a világban való otthonlét, s ezt ráadásul emberileg már jóval korábban megélte, igaz, íróként is megírta már a regényeiben is, ha másként is, mint itt. A báró hazatér című filmben mondja el, hogy nem egyszerre, hanem ahogy idősebb lett, folyamatosan vesztette varázsát, leplezte le magát a város, hogy ugyanazt érezte vele szemben is, mint az édesanyjával szemben: „Anyukám már nem is olyan szép”. Megszűnt a régi viszonya a városhoz „és egy másik viszony lépett a helyébe.”[12]  Ebben tulajdonképpen nincsen semmi különös, sokan járnak így szülővárosukkal kapcsolatban, még ha helyben maradnak, akkor is, hát még, ha évtizedek után térnek vissza. Krasznahorkai azonban a város látható változásain, a valóságos és a képzelt varázslatossága szétfoszlásán nem tudta túl tenni magát. Éppen egy a mi folyóiratunknak, a Bárkának adott interjúban mondja el: „A baj abban van, hogy volt egy ideális elképzelés bennem, még kisgyerekként, és azt magától értetődően elveszítettem, de soha nem gyógyultam meg a veszteségtől, hogy Gyula az én városom. Kisgyerekkoromban nagyon szerettem Gyulát, rajongtam érte. Aztán amikor megértettem, Gyula micsoda, összetörtem. És nem gyógyultam meg, nem is fogok. S aránylag keveset segít, hogy ebben a városban, az egyedüliben, ahová egykor tartoztam, ahol otthon éreztem magam, semmiféle nyomot nem sikerült hagynom, mint művész.”[13] Talán ezt akarta pótolni a Háború és háború főszereplőjének dél-alföldi szülővárosában, tehát Gyulán, a regényben fontos szerepet játszott iglu felépíttetésével, ami a regénybeli szobrászművész, Mario Merz halála miatt, sajnos, meghiúsult.[14] Ez a regény egyébként, az elő- és utóéletével a valóság és fikció összekeveredésének már-már kibogozhatatlan példatára.

De ugorjunk vissza a Sátántangóra és Az ellenállás melankóliájára, amely regényeket jóval korábban megírta Krasznahorkai (1985-ben és 1989-ben), köztudottan gyulai, illetve Gyula-környéki helyszínekkel. 1992-ben még az a Gyula tévés állítása is igaz volt, hogy „Minden könyvem kapcsolódik Gyulához.”[15] Még az 1986-os Kegyelmi viszonyok kötet halálnovellái között szereplő remetei, városerdői Herman, a vadőr alakját is a pósteleki erdő csapdásáról mintázta. A Sátántangó városi helyszínei, az Aranyháromszög nevű románvárosi kocsma, sőt az egész románváros, de az eleki útelágazás, a Szent Benedek tanya, a pósteleki kastélyrom, mind felismerhetők. Az ellenállás melankóliájának szinte az összes fontos helyszíne Gyulán van, de 1904-es utcanevekkel és gyulai térkép alapján elrendezve. Ugyanakkor „… a Sátántangó és Az ellenállás… városainak egymáshoz, sem ezeknek a történelmi Gyula 1904-es, 1964-es vagy 1973-as változataihoz lényegében nincs semmi közük.” – állítja a szerző a már idézett Keresztury Tibornak adott interjúban – Én, mondjuk, igyekszem a lehető legprecízebben leírni a gyulai belváros szerkezetét, például Az ellenállás melankóliájában, valójában azonban csak kizsákmányolom a részleteit, mert egészen másfajta egészre van szükség ahhoz, hogy a teremtményeim lélegezni tudjanak benne. Számukra kell, hogy valóságos legyen. Azaz: a körülmények valóságos voltát mindig a történet hősei hitelesíthetik. Ők pedig, sajnos, testetlenek.”[16] A félreértések elkerülése végett nem árt, ha tudjuk tehát, itt Gyulán is, hogy nem Gyulát és környékét, nem Gyula egykori alakjait próbálja Krasznahorkai megörökíteni műveiben, hanem csak felhasználja azokat a tereket s egyes karaktereit, amelyeket jól ismer, hogy aztán a teremtő fantáziája révén új valóságokat, új tereket és személyeket hozzon létre, amelyek az eredetiekkel nem azonosíthatóak, csak emlékeztethetnek rájuk, s amelyek a mi valóságunkban is csak azáltal léteznek, hogy az ő képzeletbeli valóságában létrejöttek.

Zsadányi Edit, Krasznahorkai első monográfusa is idézi a német kritikusokat, akik szerint Az ellenállás melankóliája „messze túlmutat a történelmi-politikai-földrajzi konkrétumokon.” Erwin Quirchmair szerint: „Krasznahorkai prózájának szuggesztív ereje ellenszegül a földrajzi behatárolás kísérletének. Noha a regényben itt-ott találhatók valós történelmi időre és földrajzilag létező helyekre való utalások, ezek a szürrealitás szférájában folytatódnak.”[17] A második monográfusa, Szabó Gábor A Wenckheim báró hazatérről írja: „…a mű nem egyszerűen a transzcendens tájékozódási pontok, az »otthon« elvesztésének a nosztalgikus története, hanem e talán sosemvolt igazodási bázisok hiányából fakadó következmények brutális, ugyanakkor groteszk krónikája.”[18] Amikor tehát azt olvassuk a regény végén, hogy „semmi nem maradt abból a világból, amelyik itt volt (…) az állomás helyén például állomás van, az őséről elnevezett főút helyén főút, a kórház helyén kórház, a Vár helyén vár, a kastély helyén kastély, és folytathatná, csakhogy ezek nem ugyanazok az állomások, főutak, kórházak, várak és kastélyok, csak pont ott helyezkednek el, a régiek helyén”[19], akkor természetesen nem arra kell gondolnunk, hogy Krasznahorkai szerint a mi Gyulánk helyén már nem a mi Gyulánk van. Az a város tehát, amely a Báró Wenckheim hazatér című regény végén leég, elpusztul és A báró hazatér című filmben beszélő Krasznahorkai László számára sincs többé, az a város nem azonos Gyula városával, sem a múltbelivel, sem a jelenbelivel, ami él és virul most is, mert az a város csak abban a regényben létezett és létezik.

Az előadásom címében megfogalmazott kérdésre tehát a válaszom az, hogy Gyulán ugyan sokféle látnivaló van, de Krasznahorkai László szülővárosához fűződő viszonyában tulajdonképpen nincs semmi látnivaló, emberként és íróként is természetes, már-már szükségszerűen alakult így. A Nobel-díj elnyerése óta pedig mintaszerűen alakul tovább, a város egész Nobel-héttel, konferenciával és felolvasóesttel tiszteleg világhírű szülötte előtt, az író 18+1 könyvet ajándékoz a nevét felvett Erkel Gimnázium-beli Krasznahorkai Könyvtár és a Mogyoróssy János Városi Könyvtár számára, a Nobel-díj másolatát az Erkel Ferenc Múzeumnak ajándékozza, és remélhetőleg a díszpolgári cím odaítélése és átvétele sem késik már soká.