Prózák

Kötter Tamás

Még egy pohárral

Úgy érezte, a füst és a káosz bármelyik pillanatban velük együtt elnyelheti a kisbuszt, amelyben utaztak. Már a reptérről bevezető úton kénytelen volt megállapítani, hogy legutóbbi látogatása óta Brüsszel alaposan megváltozott. Persze számítani lehetett rá, hogy közel ötvenmillió ember betelepítése hoz majd némi változást a nyugat-európai nagyvárosok életébe, de azon, ami itt fogadta, még ő is meglepődött. A dudaszó szüntelen hangja, a múlt századi szénerőmű kéményfüstjét idéző, mindent elborító kipufogófüst, amely úgy irritálja a nyálkahártyát, mint a rendőrségi könnygáz, a kaotikus közlekedés, amelyben nincsenek szabályok, és amelyen senki sem próbál úrrá lenni, a kocsisorok között gyalogló emberek, nemkülönben a földből kiálló tárgyak, üvegszilánkok és a jó nagy adag szemét, amit ide-oda sodort a szél – nos, mindez Kairót juttatta eszébe.

Egy téren vágtak át. Valami piacféleségnek tűnt a hely. Hullámzott a tömeg, a járdán csoportokba verődött férfiak beszélgettek és cigarettáztak, lefátyolozott nők bandukoltak, nézelődtek ráérősen, kezükben kosárral, szatyorral; sokuk három-négy gyerektől kísérve. A teret szegélyező járdákon felállított pultoknál és sátrak alatt vásárlók alkudoztak a portékájukat kínáló kereskedőkkel. Az eladásra szánt áruk a változatos gyümölcsöktől kezdve a sokfajta és különféle állagú régi és új iparcikkekig sorakoztak a standokon. Egy bajor tájat ábrázoló festmény a szeme láttára cserélt gazdát egy zseblámpáért; egy gyümölcsárus mellett földre terített katonai pokrócon kések, tőrök, macseték vártak gazdára. Ránézett útitársára, de az csak mosolyogva megvonta a vállát.

A kísérőjét Jean-Philippe Didier-nek hívták, és a főbiztos személyi titkára volt. Didier, hasonlóan Juszthoz, azt a bohém burzsoá fajtát testesítette meg, aki akkoriban a kultúra és a média mellett a brüsszeli politikát is kezében tartotta: vastag szarukeretes szemüveg tette karakteressé sima arcát, diplomatakék öltönyét színes csokornyakkendővel és díszzsebkendővel dobta fel. Kedélyes figura volt, látszott rajta, hogy tökéletesen elégedett önmagával, a világgal és a világban elfoglalt helyével. Mivel egyívásúak voltak, hamar megtalálták a hangot egymással. Kedélyesen elbeszélgettek kultúráról, politikáról és – ami Jusztot és az olvasóit a leginkább érdekelte – az Unió jelenlegi helyzetéről és jövőjéről.

Jusztot meglepte Didier optimizmusa. Az amerikaiak Európából történt kivonulása, az évek óta tomboló orosz–ukrán háború, melynek pénzügyi terhei most már teljes egészében az Unióra hárultak, továbbá a mindezek nyomán kitört, egész Galliát lángba borító sárgamellényes felkelés már az Unió olyan nyugodtnak és békésnek számító tartományaiban is izgalomban tartotta az embereket, mint amilyen Pannónia volt, és a birodalom iránt olyan mélyen elkötelezett embereket is elgondolkodtatta, mint Juszt. Egyre többen tették fel Európa-szerte a kérdést: „Vajon tényleg jó irányba mennek a dolgok?”

Mivel Didier-nek mindenre ugyanaz volt a felelete – „Megoldjuk!” –, Juszt felhagyott a kérdezősködéssel, és csak remélni merte, hogy ennél konkrétabb válaszokat sikerül majd kicsikarnia a főbiztosból.

Azért maradt még miről beszélniük. A furcsaságok sora a keleti zsibvásárral még nem ért véget. Az egyik út menti parkban marhacsorda ácsorgott. A tehenek bőgve, habzó pofával és bánatos szemmel bámultak a kocsira.

– A környéken, mivel errefelé jó legelők vannak, főleg marhát és juhot

tenyésztenek – adott magyarázatot a szokatlan életképre Didier. – A legtöbbje ilyen és ehhez hasonló piacon cserél gazdát. Közel-keleti szokás szerint nem használnak mérleget. Az árat a jószág fizikai állapotából és a belőle kinyerhető színhús becsült súlyából állapítják meg – mutatott az alkudozók egy csoportjára, akik egy tehén fölött egyezkedtek.

Éppen akkor torpant meg a kocsisor, amikor a férfiak egymás tenyerébe csaptak, ám a marha nem akarta követni új gazdáját, egy nagydarab, bőrkötényes férfit. Megmakacsolta magát, bőgött, rúgkapált, és hevesen dobálta a fejét. A bőrkötényes a társaival megpróbálta térdre kényszeríteni, ám a tehén bikát megszégyenítő erővel rázta le magáról a rátapadó kezeket. Kitört, és nekilódult, egyenesen a tömegnek. Az emberek szétspricceltek a fújtatva köröző állat elől, és tisztes távolságból nézték, ahogy a bőrkötényes és csapata, pányvákat vetve a nyakára, befogja, és végül elvezeti a nyakát továbbra is makacsul rángatva ellenkező marhát.

– Megérezte a mészáros szagát. Tudja, hogy hamarosan itt helyben

levágják. Az ott a mészáros – mutatott a menet élén haladó bőrmellényes férfira. – Higgye el, a marha okos állat, megérezte a férfin a vér szagát, és most, hogy már tudja a sorsát, sokkal veszélyesebb, mint a társai.

– Oda viszik – bökött az ujjával Didier egy néhány háztömbbel arrébb álló,

dupla garázskapuval ellátott, ablaktalan földszintes építményre. A bejárat felett cégér gyanánt mindenfajta állat megnyúzott, kivéreztetett testrészei lógtak kampóra akasztva, az épület falát kifőzött állati koponyák díszítették.

Időközben elhárult előlük az akadály, nekilódult a forgalom, és hamarosan utolérték a marhát terelő menetet, hogy szemtanúi lehessenek, ahogy a bátor tehenet hóhéraival egyetemben elnyeli az épület.

– Ez egy vágóhíd?

– Igen – bólintott Didier. – Méghozzá halal vágóhíd.

– Úgy tudtam, azt már évekkel ezelőtt betiltották az unió egész területén.

– Az még a betelepítés előtt volt. Most új helyzet állt elő, tekintettel kell

lennünk az újonnan érkezőkre. Az iszlám tiltja az olyan hús evését, amely felett nem hangzott fel Allah neve.

– Értem – bólintott Juszt. – És hogy történik ez a gyakorlatban?

– Nos, az iszlám vágási módszere a Koránon és a Szunnán alapul. Először

imát mondanak, majd elvágják az állat nyaki ütőereit, és kivéreztetik. Így válik halallá, vagyis fogyaszthatóvá a hívők számára a hús.

– Úgy veszem észre, hogy otthonosan mozog a témában.

Didier komolyan bólintott.

– Igyekszem alkalmazkodni a helyzethez.

– Miért, sokan vannak?

– Kicsodák.

– A muszlimok.

Didier arcán a mosoly halvány árnyéka suhant át.

– Akadnak néhányan.

Ámde Jusztban a Közel-Keletet nem csupán a forgalom, a kosz, a mocsok, az alkalmi piacok és a piacozók vagy éppen az állatvásár idézte fel. Minden fontosabb útkereszteződésben homokzsákokból, kövekkel megtöltött olajoshordókból felépített, géppuskákkal megerősített ellenőrzőpontok állták útjukat. Ezeket a kisebb erődnek is beillő támpontokat közel-keleti arcvonású férfiak őrizték. A fegyveresek sivatagi terepmintás egyenruhát viseltek, sisak gyanánt a fejük köré kockás shemagh-t tekertek, csak a szemük látszott ki.

Didier láthatóan nem zavartatta magát miattuk. Nyugalmából az időről időre megejtett igazoltatások sem tudták kizökkenteni. Szinte baráti, mégis határozott hangot ütött meg a milicistákkal, ráadásul – Juszt legnagyobb meglepetésére – mindezt arabul. Sosem mutatott fel igazolványt vagy bármilyen iratot, elég volt néhány mondat, hogy a fegyveresek udvariasan az útjukra bocsássák őket.

– Maga tud arabul? – adott hangot csodálkozásának Juszt.

Didier komolyan bólintott.

– Természetesen. Enélkül manapság nehéz boldogulni a kormányzati

negyeden kívül. Kénytelen voltam hát megtanulni.

Jusztot a főbiztos a királyi palota márványszobájában fogadta. Ez az impozáns épület adott otthont az immár egyetlen államban egyesült Európa elnöki hivatalának. A helyiség zöld márványborítása, a falakon sorakozó lovasképek, az egykori királyok portréi és nem utolsósorban Napóleon Bonaparte empire stílusú bútorai uralkodói hangulatot árasztottak.

A főbiztos busa feje, szögletes állkapcsa, mosolygós szemei, hentesalkata, a mozgásából áradó nyugalom Gérard Depardieu alakját idézte.

– Nagyon köszönöm, barátom! Hamarosan sort kerítünk rá, hogy

megkóstoljuk. De előbb le kell hűlnie a megfelelő hőfokra, hogy minden ízét, zamatát kiélvezhessük. No, de addig sem maradhatunk ital nélkül! André – fordult a háta mögött vigyázzállásban strázsáló libériás komornyikra –, mivel örvendeztetsz meg ma bennünket?

Juszt egy üveg pannóniai vörösborral lepte meg a főbiztost, akiről közismert volt unió-szerte, hogy nemcsak a francia színészóriáshoz hasonló ütemben és mennyiségben fogyasztja a nemes nedűt, de szakértője is a bornak – komoly szőlőbirtoka és saját márkájú bora van Burgundiában.

– A Romanée-Conti Grand Cru-re gondoltam – felelte az inas.

– Kitűnő választás, André.

A komornyik szívére tette a kezét, és enyhén meghajolt.

– Köszönöm, főbiztos úr.

A főbiztos Juszt felé fordult, a hangjában némi elkeseredéssel.

– Szívesen megkínáltam volna a saját boromból, de sajnos Burgundiát

még mindig megszállva tartják a lázadók. Információim szerint azok a fogatlan, barbár gazemberek felitták a pincészetem majd teljes készletét.

– Remélem, azért maradt még belőle, és ha helyreáll a közrend,

alkalomadtán sort keríthetünk arra is – vigasztalta Juszt a főbiztost.

A teli poharak látványa visszahozta a főbiztos jókedvét. Mintha kicserélték volna, könnyed, energikus mozdulattal felemelte poharát. Juszt, aki nem sokat értett a borkóstolás művészetéhez, érdeklődve figyelte, ahogy a főbiztos hunyorítva vizsgálja az ablakon beáramló napfény felé tartott, kissé megdöntött pohár tartalmát.

Hosszú másodpercek teltek el ezzel a csendes szemlélődéssel, míg végül a főbiztos megszólalt.

– A Romanée-Conti Grand Cru pohárba töltve szinte hipnotikus látványt

nyújt: rubinvörös színe, amelybe a fajtához képest egészen sötét árnyalatok vegyülnek, mintha az évszázadok titkait zárná magába. Ez a bor a terroir tökéletes megnyilvánulása, a burgundi föld kivételes mementója. És most lássuk az illatát! – emelte orrához a poharat. – Bámulatosan összetett. Először az érett piros gyümölcsök, főként a málna, cseresznye és szeder vibráló aromái érződnek, amelyek kifinomult édességgel bontakoznak ki. Ezeket követik a virágos jegyek: halvány rózsa és ibolya, amelyek a terroir jellegzetes finomságát adják vissza. Mélyebben belemerülve az illatba, megjelennek a földes, erdei jegyek, mint a nedves avar, moha és szarvasgomba. Mindezek az árnyalatok hozzák magukkal Burgundia történelmét és a föld gazdagságát. Az illatban felfedezhető még egy finom fűszeres réteg is: szegfűszeg, enyhe fahéj, majd egyre mélyülve a fekete tea és a dohány, sőt egy kevés bőrös karakter, ami egyedülálló komplexitást kölcsönöz az aromatikának.

A főbiztos ezek után a szájához emelte a poharat, nagyot kortyolt belőle, és mielőtt lenyelte volna, alaposan megforgatta benne a bort.

– A textúra valóságos mestermű. Az első korty olyan, mintha selyembe

mártanám a nyelvem, bársonyos és sima, ugyanakkor elképesztő koncentrációt hordoz. A tanninok tökéletesen érettek, feszesek és precízek, szinte harapni lehet őket, de mindezt anélkül, hogy agresszívak lennének. Ez a bor azt az eleganciát és finom egyensúlyt képviseli, amely csak a legkiválóbb Pinot Noir esetében fordulhat elő. A savak frissítőek, ragyogóak, finom ívet adnak a bornak, amely egyszerre tűnik könnyednek és végtelenül mélynek. A kortyban a gyümölcsösség újra megjelenik, és ezzel párhuzamosan az ásványosság olyan kristálytiszta, hogy szinte érezni lehet Burgundia agyagos-meszes talaját, azokat az izgalmas mély rétegeket, amelyeket a szőlőtőkék évtizedeken át szívtak magukba.

Jusztot olyannyira lebilincselte a borászati szakcikkeket idéző előadás, hogy majdnem megfeledkezett a saját poharáról. A főbiztosnak kellett figyelmeztetnie, hogy kóstolja meg a bort.

Valóban fenséges volt. Még sosem ivott ilyen finomat. Percekkel az utolsó korty után is ott érezte a finom fűszeres, gyümölcsös és ásványos ízeket a szájában. Ezek után már boldogon értett egyet a főbiztossal abban, hogy ezt a kifinomult, sokrétű ízhatást csak és kizárólag a Romanée-Conti képes nyújtani.

– Ez nem csupán bor – ez a művészet és a természet diadala. Egyetlen

palackban benne van az idő, a föld és a gondos kezek munkája. Ez az ital nemcsak élvezeti cikk, hanem maga az örökség, a legmélyebb tisztelet kifejezése, kinyilatkoztatás, amiért mi, szőlészek és borászok nap mint nap felelősséget vállalunk.

Juszt lenyűgözve hallgatta, ahogy a főbiztos megkoronázza saját előadását, és alighanem önkéntelenül is tapsra emelte volna a kezét, amikor valaki megérintette a vállát.

– Most már kérdezhet – súgta a fülébe Didier.

Mintha álomból ébredt volna.

– Tessék?

– Tegye fel a kérdéseit a főbiztos úrnak.

– … az Európai Unió, ahogy eddig is tette, a nyitottság, sokszínűség és tolerancia zászlaja alatt építi tovább a szebb, jobb, zöldebb és élhetőbb jövőt!

A főbiztos nagyot kortyolt a poharába.

– Kiszáradtam a sok beszédben. Remélem, nincs több kérdése, mert

lassan elfogy a borunk – nevette el magát.

– Csak még egy, főbiztos úr.

A főbiztos hátradőlt a székében.

– Tessék, parancsoljon.

– Főbiztos úr, a sárgamellényes tiltakozások…

– Lázadás!

– Parancsol? – kapta fel a fejét Juszt a váratlanul indulatossá vált hangra.

A főbiztos arcára torz indulat ült ki.

– Ez lázadás. Méghozzá egy vandál lázadás. Említettem már, hogy

mit műveltek a borászatommal, nem?!

Juszt zavartan megköszörülte a torkát.

– Nos… ez a lázadás mennyiben befolyásolja Gallia közigazgatási

működését?

– Semennyire! – vágta rá bosszúsan a főbiztos.

– Kénytelenek voltunk, persze csak átmeneti időre, a nyugati

tartományokban és a fővárosban katonai közigazgatást bevezetni – sietett Didier a főnöke segítségére, mielőtt Juszt kellemetlenkedni kezdett volna.

– Ennek a részei az arab milíciák is?

A főbiztos előbb Jusztra meredt, majd kérdőn Didier-re pillantott.

– Ezek a derék polgárok csak segítenek a közrend fenntartásában –

közölte Didier. – Hogy többé ne fordulhasson elő olyan barbár incidens, mint amilyen a főbiztos úr burgundiai birtokát érte.

– Igen…, igen… – motyogta a főbiztos, mint aki csak most kezd

emlékezni, hogy aztán engedelmesen elismételje, amit Didier az előbb mondott. – Hogy soha többé ne fordulhasson elő olyan incidens, mint amilyen a burgundiai birtokomat érte.

– Értem – bólintott Juszt. – És jelen pillanatban ez az egyetlen

fegyveres erő Brüsszelben?

Most a főbiztoson volt a kérdezés sora.

– Ezt mégis miből gondolja?

– Sehol sem láttam katonákat a városban, és a kormányzati negyeden

kívül rendőröket sem.

– Egyelőre igen – bólintott Didier. – Amíg a hadsereg Galliában próbál

rendet tenni, kénytelenek vagyunk rájuk támaszkodni.

– És ez a helyzet nem korlátozza az unió vezetésének

cselekvőképességét?

A főbiztos hosszú másodpercekig úgy bámult maga elé, mint aki

találós kérdésen töri a fejét.

Végül Didier nyájasan elnyújtott hangja ragadta ki őket a helyzet

fogságából.

– Még egy pohárkával?

A bor említésétől Juszt szájában összefutott a nyál. Lelkesen bólintott.

– Remek ötlet! – élénkült fel a főbiztos. – Ami

pedig a kérdését illeti – vetett egy széles mosolyt Jusztra –, arra még visszatérünk. Elöljáróban annyit azért hadd mondjak el, hogy a főbiztosság és jómagam is urai vagyunk a helyzetnek. Már, ami a kormányzást illeti – nevette el magát. – De ezt majd részletesen kifejtem, ha visszajöttem. Ellentétben az állammal, a testemről sajnos mindezt már nem mondhatom el. Tudja, ötven felett az ember már nem akkor megy el vécére, amikor kell, hanem amikor alkalom adódik rá.

Mialatt a saját viccén hahotázva a kijárat felé vette az irányt, szakított időt, hogy utasítással lássa el a komornyikot.

– André, amíg távol vagyok, nyissa ki a vendégünk ajándékát!

Juszt csak most vette észre, hogy Didier az előző körből is kimaradt.

– Maga nem iszik? – bökött az állával a titkár üresen álló poharára.

Didier védekezőn maga elé tartotta mindkét kezét.

– Ó, nem! Köszönöm, nem kérek!

Juszt elfintorodott.

– Csak nem antialkoholista?

– Nem. A vallásom tiltja.

Mielőtt Juszt, meglepetéséből ocsúdva, bármit is mondhatott vagy

kérdezhetett volna, megreccsent a szék a főbiztos súlya alatt.

– Hol is tartottunk?