Szuromi Pál
Csak a tűzzel vigyázzon, Drágám!
Még aligha múlhatott éjfél, de neki úgy tűnt, mintha órák óta forgolódna már egy leírhatatlan fájdalom szorításában. Ez a fájdalom most több, más, mint a vén csontok, izmok, ízületek nyomorúsága, azzal úgy-ahogy elbír, de ez az üresség, amit a test kínjai mellett érez, szinte rémülettel borítja el.
Felül az ágyban, oldalt fordulva lábait lerakja, megvárja, míg öreg teste – idegrendszere s a lüktető erek – megküzdenek a szédülés hullámaival… Házicipő, köntös (nemrég Őtőle kapta Velencében) … s topogva-óvatosan elhagyja a szobát.
A nappaliban, az örökmécses fénye mellett leül a kandallóhoz. Mellkasa zihál, jórészt az izgalomtól, hogy nem ébresztette-e fel Őt, a fiatal kedvest, aki fiatalsága ellenére is oly éberen, szinte vigyázva alszik.
Csönd.
Nesztelen, visszhangtalan csönd.
A nagy óra még csak egy órát mutat.
A kandalló hamuja alatt még kevés parázs lélegzik, talán életre kelthetően. Egy maréknyi venyigét dob rá, és óvatosan „megszuszogtatja” a kézi fújtatóval. Kis lángok élednek a venyige-ágak között…
A kandalló mellett egy zsinóron damaszt kendői száradnak, három is egymás mellett, melyeket „leevett” az este. Ő ugyan csak kettőre emlékszik (s fiatal asszonya szigorú, feddő tekintetére), ám úgy látszik, prezentált neki egy harmadikat is, hogy ennek a kis malőrnek nyomatéka legyen.
A kendők velencei damasztok.
Venise („Vönisz!”) – csak így hajlandó nevezni Velencét, s á Paris-ként említi, hogy Párizsban is jártak. Ó, a kis bolondos – gondolta elnézéssel –, hogy szeretne bennfentes lenni, mai létéhez igazolást keresni. S olykor igazolást a közös létükhöz is. Egy alkalommal így bújt a karja alá: „Ugye tudja, hogy a Weimari Géniusz és Ulrike is – ötvenöt év – ugye tudta, kedvesem?” Hogyne tudta volna, de ez a fajta párhuzam, ez a fajta „alibi” nem volt épp ízlése szerint…
Feltámadtak a lángok, a tűz fészkét most már vastagabb hasábokkal rakja körül. Szemügyre vesz három erősebb példányt, mikor hirtelen felvillan benne egy gyerekkori játék. Játék volt-e, s csak gyerekkori-e, hiszen később is gyakran élt vele: meglelkesíteni, neveket adni a tárgyaknak az írásaiban.
– Ön tehát Joachim – veszi kezébe a göcsörtösebbet. – Szeretném, ha hasznát vehetnénk önnek! – s elhelyezi a tűzben, hogy majd támasza legyen az utána jövőknek. – Gertrud, kérem, több szerencsét most, a forró publikum örömére is – szól a másodikhoz. – Több szerencsét, mint ama nagynevű elődjének egykor!
– És Ön, Bella, kicsi Bella – fordul a harmadikhoz, miközben már a lángok közé helyezte őt. – Mondhatnám, hogy szomorú vagyok, de ez nem lenne egészen igaz.
Táguló mellkassal, kaján jókedvvel mondja, szinte megrészegülten egy látomástól.
– Jó helyet találtam Önnek, meglátja. A legjobbat, angyalom. Hogy onnan is rajtunk tarthassa a szemét!... Csak a tűzzel vigyázzon, Drágám!
És kacagott, kacagott egyre hangosabban, kifosztott, meggyalázott és felmagasztalt vénsége minden erejével, egy bolond és álmodott elégtétel nemsoká zokogásba fúló révületében.
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.
