Takács Zsuzsa
Telefon
Meglepett, hogy találkozásunk után két hét múlva újra hívott, és bejelentkezett, holott azelőtt hosszú évekig nem találkoztunk egymással, de most nálam járt, és hívott újra, hogy hozza egy barátját is, hiszen egy generáció vagyunk, szeretne megismerkedni velem. Jól emlékszem sas-hegyi szánkózásainkra. Ő és későbbi felesége, én és hajdani férjem. Istenem, mennyit nevettünk! Hozzon bárkit, nem mondhattam nemet. Járjunk egy jót a közeli természetvédelmi területen egy tanösvényen, vagy menjünk el az Ezüst Pontyba vacsorázni, ha a kirándulás nehezemre esne! – javasolta két héttel ezelőtt. Ti gyertek el hozzám, válaszoltam, de nem tettem hozzá, hogy mindenféle sétára alkalmatlan vagyok már.
Ránk virradt (esteledett) a második alkalom: csöngetés, ajtónyitás és – a földbe gyökeredzett a lábam. Görbe botra támaszkodva roskatag férfi állt előttem. Ő volt hajdani legjobb barátom. Húsz-harminc évvel idősebb volt, mint két héttel azelőtt. Alulról fölfelé nézett rám, sejtelmesen mosolygott, borotválatlan volt az arca, puha és szétesett. Mellette nekem szóló rózsacsokorral kezében a barátja, a hajdani gazdasági miniszter első helyettese. Teát kínáltam nekik, és valami sós-vajas, bolti rudacskát. Ültünk egy vörös szegélyű, fekete asztalnál, túl fáradt voltam hozzá, hogy behozzam a konyhából a kerek, fényes, könnyű vietnámi háncstányérokat, és nem kérhettem meg őket sem, hiszen mindhármunknak nehéz lett volna fölállnunk, kitámolyognunk a konyhába, kezünkben egyensúlyozva a tálkákat visszabóklászni, és leülni újra. Eszegettünk a dohányzóasztalnál bent a szobában, vagy kint a szabad ég alatt. Mindenesetre havazott. Vastag lepel borította be a szőnyeget. Az órákig tartó vendégeskedés azonban csak nem akart véget érni. Pirkadt, vagy tűz üthetett ki valahol, mint mostanában, talán egy rég lejárt szavatosságú autóbusz gyulladt ki a Hegyalja és a Németvölgyi út kereszteződésében a templom előtt. Intő jel. Újabb és újabb sós, sajtos rudacskát vettem elő a mélyhűtő egyre tágabb rekeszeiből. Szánkónk csúszkált a síkos terepen. Ropogott a morzsa a talpunk alatt.
Halál és megdicsőülés
A szőke börtönőrnő, akit csak elkeseredésemben neveztem el annak, valójában a K.-i Kórház intenzív osztályának főorvosa volt. A balkáni háború idején, amikor a nővérpulton levő táskarádió szünet nélkül ismételte a híreket, és zenei aláfestésül mintegy bejátszották a robbanások zaját, anyám el akart menekülni. Lekötöztük, és most várjuk, hogy egy kolléga lejöjjön az idegosztályról, hogy döntsön, vetette oda nekem. Meg fogom nyugtatni, mondtam, de azonnal oldják le a kötést. Talán nem kéne ilyen hangosan hallgatniuk a rádiót, tettem még hozzá felháborodottan, és anyám ágyához léptem. Csuklójáról azonnal levették a kötést. Másfél, két óráig lehettem vele. Megállapodtunk abban, hogy háború idején a legbiztonságosabb hely a kórház, hiszen a háztetőkön ott a vörös kereszt, és szavamat adtam rá, hogy bombázás esetén mi is hozzá menekülünk. Simogattam a karját, és csókolgattam a csuklóját – megnyugodott lassan.
Egy hét múlva már búcsúzni mentünk be hozzá. 94. október 12-e volt. A nővérem kérte, hogy áldjon meg minket. Belefúrta arcát a matracba, úgy, hogy anyám ujjai elérjék a homlokát. Követtem a mozdulatait, ahogyan kisgyerekkoromban. Még odarajzolta homlokunkra a keresztet, de már nem minket nézett. Világosan láttam, hogy fut és meg-megzökken, szalad, ahogy egy öt-hat éves gyerek. Kitárt karral nevet, imbolyog kicsit, készen arra, hogy bármikor orra bukjon. Tudta, hogy a kereszteződésben a szülei várják, fölkapják, és magukhoz ölelik.
Méltó távozás
Szökellt valósággal a fölfelé tartó
sziklán, és elcsúszott többször
a bársonypalástként elomló vérben.
Nem volt vesztenivalója, csak hálát
érzett, hogy annyi évtized után végül
szabadul. Akárha futna valaki utánam –
gondolta –, valaki még szeret.
Hallotta is a szív dobogását,
emlékeztette egy régi hangra, de erőt
vett magán, és nem fordult vissza.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
