Szabolcsi Viktória
Ácsorogni rajzó csillagokban
Tóth Krisztina: Szeleknek fordít
Tóth Krisztina tizedik verseskötete, a Szeleknek fordít a 2025-ös ünnepi könyvhétre jelent meg, és válogatást tartalmaz a költő 2020 és 2025 között született költeményeiből. A borító, amelyen egy fa látható az alkonyatban, asszociálni enged az elmúlásra, de akár szélben lobogó hajra vagy tüdőrajzolatra is emlékeztethet. Szembetűnő, hogy a borítófotó a címadó haikuval együtt („Éjjeli nyárfa. / Álmaim jeltolmácsa, / szeleknek fordít”) azonnal beemeli a fát mint szimbólumot a versek értelmezési terébe. A jelentéstartomány pedig szerteágazó: a fa összeköttetés a föld és az ég között, és ugyanúgy jelenthet bölcsőt, mint koporsót, tüzet, mint árnyékot, gyökereket, mint égbe törekvést. A kötetbéli fák is sokoldalúak: hol utat mutatnak, hol tébolyodottan hadonásznak a viharban, hol elégnek és felmagzanak újra, elfoglalva a romos házak helyét. Hol rigók raknak rájuk fészket levágott hajból, hol egy arcot formál a lombjuk, hol magába a versbe lóg bele egy águk. Végső soron pedig párbeszédbe lépnek a köteten végigvonuló témákkal, az elmúlással („nincsen örök falevél / az ágakon”, A világból...), és a megújulással is („Ami maradt, ilyenkor / át kell ültetni másba”, Kaspó).
Ez a kötet persze jóval sokrétűbb annál, semhogy szimbólumrendszerek, tematikai irányvonalak vagy a forma mentén kategorizálható legyen. Hiszen a versekben ugyanúgy hangsúlyt kap a legmélyebb emberi kiszolgáltatottság, az otthonkeresés, a gyökértelenség, a magunkkal cipelt múlt, az utánunk maradó nyomok, az álom, az átlépés, mint a már említett elmúlás. A versek formai besorolásának sincs túl nagy jelentősége: a kötet egészét tekintve ugyan a kötött forma jellemző, de ugyanannyira fontosnak tűnik, ha egy vers célzottan roncsolt formát használ, mint az, ha szabályos, rímes verselésű. Számos versben épp a könnyed forma és a súlyos tartalom egymásnak feszülése szüli meg azt a feszültséget és tétet, ami annyira jellemző Tóth Krisztina költészetére. A rímelésnél összességében talán nagyobb szerepet játszik a ritmika, amely minden szövegnek a mélyén ott pulzál, és a szabadverseknek is erős vázat ad.
Az alanyiság és tárgyiasság mentén való kategorizálás is értelmetlennek tűnik, hiszen Tóth Krisztina akkor sem lesz alanyi költő, ha ebben a kötetben kifejezetten hangsúlyos szerepet kap az anyai (Matrjoska, Edényfogó) és az apai örökség (Százhúsz liter föld, Fészek). A versek úgy alanyiak, hogy a beszélőjük folyamatosan távolít, tárgyakon keresztül szemléli magát és a világot, mégis a legmélyebb humánumot közvetíti az olvasó felé. A tét nem a személyes megélés, hanem sokkal inkább a honnan jövünk, hová tartunk és mit viszünk magunkkal kérdése („A legbelső anyám egy hallgatag sejt. / Virraszt a mormolásban éjszaka, / membránkendőjét hirtelen ledobja, / és elindul, hogy végre csend legyen”, Matrjoska).
Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy májusi megjelenése óta már számtalanszor visszatértem a kötethez, mert ezeket a verseket sokszor, nagyon sokszor el kell olvasni. A nyitóvers, a Mi legyen számomra kétségtelenül az utóbbi évek egyik legerőteljesebb versélménye. Egyfajta leltár ez, mely számot vet a testtel, felhalmozott, rendeltetésüket veszített tárgyainkkal, az élet után itt maradó, test nélküli élettel. Porosodó CD-k, üres tollbetétek, szótárak, kulcsok, fényképnegatívok, összehajtogatott térképek: megannyi lábnyom, amelyet az idő huzatán hagyunk, és nem törlünk le magunk után. A múlt egyszerre visszagombolyíthatatlan veszteség („előhívja-e bennünk / valaki még sápadt sötétbe tekeredett hallgatag gyerekarcunk”) és kerülgetni való lom („kiürült átlátszó tollbetétből már a lélek / ha végleg elfogyott akkor majd mi legyen az életünkkel”). A Mi legyen párhuzamba vonható Tóth Krisztina egyik korábbi, számomra szintén nagyon emlékezetes versével, A könnyű poggyásszal („Sem felgombolyítani, sem elengedni, nem. / Könnyű poggyászom sose lesz már / e földön”). Ugyanakkor a jelen kötet több versében, leghangsúlyosabban az utolsó, Százhúsz liter föld című ciklusban is központi motívum marad a világban hagyott lenyomatunk („Itt ez a vers is: rögtön telehordtam / tömött szatyrokkal, székekkel, komóddal. / Alig lehet a sorok közt haladni, / és a fal mellett kijutni belőle”, Keskeny szoba).
A kötetben szereplő versek a szerzőtől megszokott módon, világos szerkesztési elv alapján tagolódnak ciklusokra. Az első szakasz, a Levendulaföld témája a határok és azok átlépése, mind szó szerint, mind az én és a másik ember, az élő és az élettelen között. Tóth Krisztinánál ezek a határok folyton elmosódnak és újraíródnak, kiléphetünk és visszaléphetünk egymásba, magunkba („Szúnyogok, muslicák keringtek a fényben, / homlokommal a holddal társalogtam, / lefektettem a biciklit a fűbe, / ácsorogtam a rajzó csillagokban”, Töltés).
A második, Ajtók címet viselő ciklus a halál, a kilépés témakörét járja körül. A halál mint fekete zacskó már az első, Csomag című versben megjelenik. Baljós üzenet, a láttán megtorpanunk. Tudjuk, mit jelent, mégis reménykedünk („Hátha valaki, aki odatette, / gumikesztyűben mégis érte jön”). Itt szellemekkel táncolunk menüettet, és minden ajtónak jelentősége van („Keresd meg, hol az ajtó. / Hogyha sikerül, meghalsz”, Ajtó). Nem menekülhetünk („egyenként lobban ki az életünk”, Hell), mégis mindenhol „neszez a múlt, nem múlik semmi el” (A fül).
A Mintamókusban Tóth Krisztina az elődeit, kortársait szólítja meg, Kántor Péter emlékére, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Vörös István születésnapjára írt hommage-verseket sorakoztat fel. Tágabb értelemben a költészettel, az irodalmi élettel is számot vet, A költészet napját ünneplő versben kíméletlen látleletet ad a kortárs irodalom, és talán az egész társadalom állapotáról („Ezt a régi fotót is neked szánjuk. / A költő itt épp a síneken térdel”), és számomra még Kemény István ismert versét, A koboldkórus délelőtti dalát is megidézi („Kapsz húsz évet, azalatt nem / hallasz rólunk, / de ha akkor is egyedül jössz, / megölünk”).
A Hold tűje címet viselő ciklus formahű haikukat tartalmaz, folytatva az előző kötet, a Bálnadal által teremtett hagyományt. Itt is az álom, az elmúlás, az átlépés témakörében járunk, de ezek a haikuk sűrűségükben, a természeti képek gazdagságában túl tudnak mutatni önmagukon, és párbeszédre invitálják az olvasót („Zuhog a hó kint, / emlékszik rád az évszak. / Múltunk keréknyom”).
A záróciklus, a Százhúsz liter föld a nyitóvers által elkezdett inventáriumot folytatja, járja körül („megfordítok egy sáros nagykabátot, / mintha megnézném, hogy tényleg halott-e”, Keskeny szoba), de beszél kiszolgáltatottságról, otthontalanságról is, és a hátrahagyott tárgyaikon keresztül számot vet az anyai és apai örökséggel („Nincs a kesztyűnek párja. / Tudod, mindig csak egy volt. / Kevés ölelni, felemelni”, Edényfogó).
Ahogy más írásaiban, a jelen kötetben is szembeötlő az a társadalmi érzékenység, amellyel Tóth Krisztina a legelesettebbek felé fordul. Azokat teszi láthatóvá, akiket nem akarunk látni: a háborús menekülteket, hajléktalanok, drogosokat, szenvedőket. Ezekben a nagy téteket mozgató versekben is izgalmas elegyet alkot a finom képrendszer a kíméletlen, zsigeri megszólalásmóddal, amit már megszokhattunk Tóth Krisztinától, és ami mégis minden alkalommal mélyre megy („Hályogos űr, nincs már veréb se. / A megállóban üres szemű, vak lány. / Rozsdás nap rajzol kört az égre, / befagyott pénz egy tócsa alján”, Lobogó).
Tóth Krisztina képes a legnehezebb témákat is úgy boncolgatni, hogy az olvasót mindeközben nem agyonnyomja, hanem felemeli. És mindig van hová. Hiszen „(h)ullott levelekből, / égett tüskékből mind feltámadunk”, szólnak a záró sorok (Fészek).
Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
