Marno János
Nemsoká
(merítés)
Hazafelé a vonaton egy kelt-
tészta húsú nővel szemben huppan
az ülésre a felserdült fiú,
a nő hanyatt a menetiránynak;
a mozdony ezúttal a szerelvény
élén; herpeszállásban az ajkak,
a ferde orrsövény miatt szájon át
bonyolódik a lélegzésünk. Száj-
padlásunk tehát égően száraz.
Nemsoká jön az alagút, mikor
a tészta húsú nő először veti
pillantását a fiatal emberre… –
és langyos nyelvét a szájába dugva
ereszti dobján a vödröt a kútba.
Éléskamra
Odahaza vakon nyit be az élés-
kamrába, szemhéja alatt a kés
feni magát a tokaszalonnára.
És a sonka? Mely egy madzagon
lóg a seprűnyélre függesztve? Vagy
a hús álommá foszlott, a szalonna-
bőrön pedig apró penészfoltok.
És ha szemhéján csapódott ki a só?
Kutat ásni egy tóban, egyedül,
egy idegen nővel, kockázatos.
Kivált így nyáron, kora délután,
mikor az út túlfelén malacait
szoptathatja egy anyakoca. És
nincs hova hátrálni, nincs gyalogösvény.
Harmadik műszak
A koca el lett vetve. Nincs benne
semmi tréfa, sem a tréfában trófea.
Nem tartotta szavát, hogy utána
ered, csak bekap valamit, a tóra,
ahol kiteljesedhetett volna
valami, amiről kár mit locsogni;
heverésszünk csak a természet ölén.
Belapátoltunk a hideg tűzhelyen
hagyott dermedt főzelékből egy merő-
kanálnyit - annak a bőrszíne köszön
most vissza a dohányzó szakasz
mosdótükréből – mintha túlestünk
volna a nyáron, s most be vagyunk osztva
egy gázgyár éjjeli műszakába –,
ami fölrobbanhatott azóta.
Vagy lerobbant, és eltűnt a tájból.
Vagy hunyorgunk a pislákolástól.
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.
