Lajtos Nóra
„minden tükörben Szindbád menyasszonya”
Tóth Erzsébet költői pályaképe
Valamely alkotói pálya felrajzolásához elengedhetetlen feltétel az életmű darabjainak minél behatóbb ismerete. Költői pályaképnél ez a kötetek ismeretének függvénye. Mielőtt azonban kötetről kötetre haladva, a gazdag recepciótörténetet is bevonva próbáljuk felrajzolni Tóth Erzsébet költői munkásságát a kortárs magyar irodalom térképére, azelőtt mindenképp szólnunk kell arról a nemzedékről, melynek névadója éppen az ő egyik verse volt.
Az 1979-ben megjelent Madárúton című antológia negyvenöt fiatal, harmincöt év alatti költő szárnypróbálgatásainak átfogó gyűjteménye. A kötetet még Kormos István kezdte el szerkeszteni, majd váratlan halála után Vasy Géza vette át a könyv szövegválogatói feladatát, tudván tudva: „a pályakezdés fogalma eléggé viszonylagos.” (Vasy Géza) Mivel jelen írásnak tárgya Tóth Erzsébet lírai pályafutása, ezért nem áll módunkban eme nemzedék helyét kijelölni a kor irodalmának koordinátarendszerében, csak néhány nevet említünk, akikkel együtt szerepelt Tóth Erzsébet: Balogh Attila, Csokonai Attila, Csordás Gábor, Ferencz Győző, Lezsák Sándor, Osztojkán Béla, Ószabó István, Petrőczi Éva, Rakovszky Zsuzsa, Zalán Tibor stb. Az „arctalan nemzedék”-ként is aposztrofált költői csoportegyüttes Madárúton című antológiájában – ha úgy tetszik – a magyar poétikatörténet negyvenöt árnyalata tűnik fel, ám „az útkeresés kényszerítő szorításá”-ban csak igen kevesen voltak képesek átszelni madárúton a mai irodalom kánonalkotó egét. (Aczél Géza)
Azok egyike, akik sajátos színt tudtak vinni az akkori lírába, éppen az a Tóth Erzsébet volt, aki az antológia megjelenésével egy időben, 1979-ben elementáris erővel robbant be az irodalomba: Egy végtelen vers közepe című kötetével merészen új hangot ütött meg. Az objektív lírai hangszínt Tóth Erzsébet egyértelműen alanyivá hangszerelte át, ami a ’70-es évek végén, ’80-as évek elején újdonságnak, kissé talán merészségnek is számított. Tóth Erzsébet belső történéseit egy olyan átpoetizált világleíráson át láthatjuk, amelyben kitüntetett szerephez jut a beteljesült vagy éppen beteljesületlen szerelem. Tóth Erzsébet állandóan szerelmes, s ez válik létmódjává is. Verseiben nem mindig egy konkrét szerelem érhető tetten, sokszor nincs is értelme a szerelmi vágy tárgyát nevén nevezni. Magának a szerelem érzésének nyomait lehet inkább letapogatni ilyen tárgyú költeményeiben. A „súlyos szavú” költő (Alföldy Jenő) „zuhatagos versbeszéde” (Parti Nagy Lajos) egyrészt idegenül, másrészt újszerűként hatott a kor olvasó- és kritikusi közönségére. A feledhetetlen nyírségi gyermekkor motivikusan újra és újra előkerül első kötetében. „…egy napon az ajtóban / megáll a tenger talpig feketében… / minden, minden visszavár, / szememből fekete gyöngy hullik a földre, / legyek neked szén, legyek neked gyémánt, / minden tükörben Szindbád menyasszonya, / minden alkonyat jászoltűz, / minden óra távoli harangozás.” Szén és gyémánt című versére tett utalással jegyzi meg Veress Miklós: „Tóth Erzsébet tehetsége szén és gyémánt. Azaz inkább: olyan gyémánttá jegecesült szén, amellyel még lehet házfalra is fekete ábrákat rajzolni, amellyel már üveget is lehet metszeni. De kell a gyémántköszörű is. Hadd fájjanak egymásnak.” Az Egy végtelen vers közepe 14 szakaszból építkező verskatedrálisának minden ablaka más-más verstájra (témára) néz: a lírai alany fókuszba kerülése, az időkategória hangsúlyossága érhető tetten ebben a sorban: „Az idő most nem kedvez a kegyelemnek. […] Az idő néha kifelejt komoly lépcsőfokokat” (1.), míg másik oldalról az árvaságérzet és a halál atmoszférája teremtődik újra és újra: „Évek óta készülök, / hogy fölveszem csavargóruhámat, s elmegyek / meghalni arra a padlásra, ahonnan kiskoromban / a világot nyárnak láttam, szétgurult nyakláncnak / minden csigaházat, minden tehénkolompolást csodának.” (6.) A halálra „megérés” szépítő körülírására is itt találunk példát: „elmondom: learattak. Augusztusi kaszák, / nyárvégi bágyadt legyek, szeptemberi dinnyék, / ti következtek”. (12.) Tóth Erzsébet első kötetében feltárulkozó versnyelvére az a fajta jelentéstani flexibilitás jellemző, amely alkalmassá teszi költészetét arra, hogy a József-Attila-i hagyományteret betöltse, sőt tovább táplálja.
Második kötete, a Gyertyaszentelő (1982) leginkább vándormotívumaival (hó, havazás, madár, tenger, s ezekhez társulnak még a korpuszon belül igen gyakran fellelhető arc, tükör, május, fájdalom, rózsa, nyár) próbálja meghaladni olykor az első kötetet. Úgy érezhetjük, mintha ezen lexémák nélkül nem is létezne „igazi” Tóth Erzsébet-poézis. Tóth Erzsébet versei tele vannak havazással, olyannyira, hogy szerzői önreflexióként meg is fogalmazza: „…most meg HÓ ESIK, HOGY MÁSHOGY KEZDŐDHETNE VERS, de az se utolsó: hó hull, hallani ezt a rádióból…” (Levél Pécsre – Kiemelés az eredetiben: L. N.) A kritikusi szólam, amely a kötetről akar valami fontosat megállapítani, unisono szólal meg: egy tragikus líra kifejlődéséről (Csengey Dénes), annak borúlátó létmódjáról (Szakolczay Lajos) ad hírt. Ugyanakkor a kötetben jelenlévő úgynevezett „extravagáns lírai alkatú” Tóth Erzsébet (Nagy Gábor) merész képzettársításokban mutatkozik meg leginkább. A Távirat című vers neoavantgárd stílusához olyan költői képek tapadnak, amelyek felfokozott olvasási izgalmat is képesek kiváltani az olvasóból: „Meztelenül, / egy őszirózsákkal díszített bárd alatt, / közel az ég hívó hattyúihoz, / közel a vásárlók szeméhez, / egy túlvilági hentes asztalán fekszem, most osztja el szemem, / lecsapja lábam, / most keveri pálinkabűzbe legszebb estéimet…” Ez a kötet is tartalmaz egy 21 versdarabból álló szövegblokkot. A Pillanatképekben – Ágh István szavaival – a „líra minősége sűrűsödik”. A Pillanatképek versei akár egy-egy miniatűr oltárok, melyeken képes feláldozni magát a szerző: „… csak lenyelni a napokat egymás után / szelíden akár az ostyát.” (arckép) Fontos megjegyeznünk: Tóth Erzsébet pályanyitó köteteire a kortárs költők közül Csoóri Sándor, Kormos István, Nagy Gáspár gyakorolták a legnagyobb hatást, valamint Nagy László: „és már önti az Idő a harangot belőle / már hangjánál ebédelünk / hangjánál szeretünk / hangjánál halunk meg…” (Nagy László örökzöldben)
Több mint egy évtizednyi alkotói csönd után jelenik meg a költői pálya alakulása szempontjából nem túl releváns kötet, az Arcod mögött május (1993), amelyben három tematikus blokk köré csoportosíthatók a versgyűjtemény darabjai: a beteljesült szerelem érzése, és az azt követő szerelmi válság; az 1984-es New York-i költészeti fesztivál, amikor is kitágul a költő számára a világ, s a lakiteleki élmény, amelynek külön verset szentelt a költő (Lakitelek). Ez utóbbinak már a címe is egy olyan „emlékezethely”, melyhez az 1989-es dátum társul, amely paratextusként szerepel a költemény végén. Kérdés, miként maradt meg egy évtized után a költő emlékezetében ez az időszak, amit lírai anyaggá tudott oldani. Ágh István a „bozsgó, növény-és nőízű költészet”-nek gyakorta virágba borult képrendszeréről ír e kötet versei kapcsán. Olyan sorokat idézhetünk példaként, mint: „A koranyári rózsákról / még majd sokáig eszembe jutsz (…) az én szív-kémiám: akácszomorúság” (Azt hiszem, várlak); „pitypang-szerelvények” (Mikor és hol); „mikor a gázrózsánál nincs szebb virág / miért ültet ennyi violát anyám?”; „nárcisz-gőg kezemben, homlokomról a jázmin-harmat” (Ha látnál így estefelé); „japánbirs mondta Anyám / már lassan egy éve nem gondoltam rád / gondoltam a japánbirs korallpiros virágjára nézve” (Japánbirs).
Az Arcod mögött május epilógus-versét, az 1981-es lengyelországi szükségállapot bevezetéséről szóló Vallomást negyedik kötete mottóverséül választotta a szerző. Az Ismeretlen könnyű szívvel (1997) egy olyan gyűjteményes kötet, amely Tóth Erzsébet költői pályáján csak annyiban hozhat újat, amennyiben az egy válogatott (és néhány új verset tartalmazó) kötet sajátja: a szerzői szelekció törvénye szerint az így egymás mellé került szövegek másképp tudnak párbeszédet folytatni egymással, mint eredeti kötetbeli helyükön. Míg Pécsi Györgyi „a belső világ, a lelki történések szólamá”-nak tartja ezt a kötetet, addig Nagy Gábor a természeti metaforákban érvényesülő versekről beszél. A tizenkilenc új verset tartalmazó korpuszban hangsúlyos a Belülről vérzik el című költemény, amelyben kiemelve szerepelteti Nagy László eme félmondatát: „HA LESZ EMBERI ARCUK”. „[t]isztességesebb lett volna / ha szép fényes gépfegyvereket helyeznek az / asztalra maguk elé a tárgyalópartnerek / virág helyett / és bor helyett vérrel koccintanak…” Ebben a szürreális csendéletben minden benne sűrűsödik, amit a történelemről gondol a költő.
A népi szürrealizmus bilétájával felcímkézett Tóth Erzsébet-líra egy félkanyart tesz, amikor 2000-ben megjelenteti A lisszaboni járat című újabb kötetét, amelyet az Év Könyveként is jegyez az irodalomtörténet. Ebből a félkanyarból még látszanak az előző kötetek vívmányai, ugyanakkor már feltűnő, ahogyan kiszabadul az önmaga létrehozta szobafogságból: kinyílik előtte a tér, utcákon bolyong, városokat jár be. A valós tér mellett fontos szerephez jutnak az imaginárius terek is. A szövegek terében megjelenő személyek fontos alakjai Tóth Erzsébet költői személyiségének. Fernando Pessoa, Gertrud Stein, J. D. Salinger, Paul Auster, Virginia Woolf, Sylvia Plath: ott tengődnek az egyes versekben, ahogyan Ady, József Attila, Pilinszky, Németh László, Nagy László, Nagy Gáspár is. Szentmártoni János a Vigilia 2001/4-es számában írja: „Aki alámerül A lisszaboni járat harminchárom versében, az egyszerre két utazáson vesz részt: az egyik Budapest, Boston, Frankfurt utcáin kanyarog – a másik befelé mélyül az időben, egész a gyermekkorig.” A tér- és időszemlélet jól vizsgálható ebben a kötetben. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a versekben mindvégig jelen van a költői én, így bátran kijelenthető, hogy az alanyi költészetet ez az újfajta líramodell, amelyben a lokalitás és a temporalitás szerephez jut, nem veszélyezteti. Az Ágh Istvánnak ajánlott A szív gyarmatai című episztolának indult vallomásversben „utcanév szerint is kirajzolja a teret” Tóth Erzsébet (Kelemen Lajos). A Róna utcává átkeresztelt Lumumba utcát említi, majd a Gyarmat utcát: „mostanában sétálni szoktam arra, / csak megyek, magam mellett, / ahogy veled lehetett…” Az idő-narratíva is jelentős a kötetben: a szombatok („akkor lehet menni / piacra, lehet úgy tenni, mintha / érdekelne valami zöldség”), és a „a véget nem érő vasárnapok” („Vasárnap semmi nincs, se posta, se újság (…); „a vasárnap, úgy, ahogy van, reménytelen.”). A kötetegészben nyomvonalat hagyó térbeliség problematikája öröklődik tovább a 2004-es Rossz környékben.
A Rossz környék (2004) „legszembetűnőbb vonása a poétikai egyszerűsödés, a versvilágot éltető feszültség intenzitásának csökkenése” – állapítja meg Papp Endre. A Tóth Erzsébet-költészetben nem ritkán jelentkező irónia ebben a kötetében keserű iróniába torkollik. A címadó versről Tóth Erzsébet ekképpen vélekedik: „Húsz éve élek Zuglóban, amit nagyon megszerettem, elmondhatom hát, hogy Pest XIV. kerülete jelenlegi kis hazámmá vált. A verscímbe emelt »rossz környék« egy kicsit több is lakóhelyemnél. (…) A vers arról szól, hogy sem a nagy, sem a kis haza tekintetében nincs választásunk.” A kötet gazdag recepcióval rendelkezik. Van, aki az újabb versekben a „mindennapok tárgyi valóságait” emeli ki (Dérczy Péter), van, aki úgy véli, ezek a költemények „markáns hieroglifái a kornak” (Fazekas István). Dukay Nagy Ádám mérföldkőként értékeli a kötetet: „Eddigi gyűjteményei közül ebben mutatja föl a legkarakteresebben, hogy pasztell árnyalatú vízfestményei mellett kedvvel és tehetséggel alkalmaz egy elvontabb, elvonatkoztatottabb nyelvezetet.” Az „ontológiai-esztétikai »terrorcselekményekre« képes” költő (Tódor János) Szégyen nélkül és rongyaiban című versében együtt jelenítődik meg a József Attila-i és illyési hagyomány: „Hol zsarnokság volt, ott zsarnokság van. (…) Honnan vegyem a szépséget? / Nincs már szívemben semmi szépség. / Valami »tapsikoltak a jázminok«-féle fordulatot / előkaparni valahonnan?” Amikor valaki le tudja írni (a szonettformára gondolva), hogy „tizennégy sorig tart az élet. / A tizenötödik sort már nem lehet megírni” (A tizenötödik sor), arról bátran kijelenthető: „a lírai narráció a személyes léttapasztalat közvetlenségével tudósít.” (Pálfi Ágnes)
Tóth Erzsébet hatvanadik születésnapján egy olyan kötettel jelentkezik, amely húsz új verse mellett addigi versgyűjteményeit is tartalmazza. A költő így értékeli kötetét: „A könyv játék az idővel és a szerepekkel.” (www.vers.hu) A Martin Scorsese-filmcímet kölcsönző Aliz már nem lakik itt című 2011-es kötete annyiban tekinthető csak számvetésnek, amennyiben azt egy kerek évforduló „kiprovokálhat”-ja. (Dérczy Péter) Az önmagával való szembenézés gesztusában benne van a kétely: vajon megérte-e a költészet útját választani harminc évvel ezelőtt? Tudtam-e adni a verseimmel az olvasóknak? Megértették-e üzenetemet? Képes voltam-e kötetről kötetre megújulni? Válaszunk minden kérdésre igen lenne, ha egy kritikus olvasót kérdezne. Kabdebó Lóránt így ír a kötetről: „Pusztaországban él, bárha erkölcsi kötődéseit fenntartja, népe, nemzete és önmaga érzelmi élete szentségként őrizteti a mértéket, amelyből soha nem engedett.” Fazekas Ibolya nem pusztaországnak, hanem kertországnak nevezi a kötet világát. „A szerelmes nő vágyait, vágyódásait finomabbá színezik a természeti képek, mintha kertországszerű látványból nyerné őket.” (Kiemelés az eredetiben: L. N.) A filológiai precízség kedvéért érdemes még megjegyeznünk, hogy az Alizban szereplő verseket néhány esetben központosította vagy meghúzta a szerző, de ezek száma elenyésző. A kötetről kötetre utazó Aliz (a filmben egy nehéz sorsú amerikai háziasszony) már nem „lakozik” sem az új versekben, sem a készülőfélben lévő Kőrózsában. Valóban: a Kőrózsa egy egészen különleges teret nyit meg az olvasó előtt, amelyben Tóth Erzsébet maradandót alkotott.
Tóth Erzsébet költészetének eddigi ismerői és kedvelői számára is meglepetést okozhatott a 2022-ben megjelent Kőrózsa, amelyet verses regényként, illetve versfüzérként tartanak számon. A nem szabályos hasábtörést alkalmazó, „szétírt” mondatok először természetes módon „bevonzzák” azt a kétféle olvasási módot, mely szerint függőlegesen és vízszintesen is olvashatók lennének a mondatok. Azonban az első pár mondat után egyértelműen kiderül, hogy a megszokott, függőleges olvasási mód alkalmazandó. A könyv különlegessége még, hogy gerincével elforgatva lapozzuk. Fülszövege röviden megadja a könyv narratív struktúráját, stílusát és témáját: „Egy bebörtönzött nő naplója-monológja a kötet szövege, tárgyilagos, pontos, kemény szavakkal. A hős nem a rab, hanem a rabság.” A könyv helyszíne egy szűk térre, egy börtöncellára korlátozódik, amelyben a szabadság csak vágyálom lehet. A fogvatartottság, azaz a rabság iszonytatóan erős narratívája uralja az egész szöveget, amelyben két nő, egy fiatal névtelen szereplő és egy korosabb, Vali nevű nő egymástól érzelmileg eltávolodott monológjait olvashatjuk. Bűneik (a lány kábítószerhasználó- és csempész, Valit gyermekgyilkossággal vádolják) fogságából azért nem képesek kilépni, mert érzelmeikkel mindvégig fenntartják azt az elképzelésüket, hogy a bűnhődés folyamata nekik „kijár”. A rabság mint létmetafora jelenik meg (…) „a bent infernójáról tudósít, de sejteti, hogy kint sem jobb” – fogalmaz Karádi Zsolt. (Kiemelések az eredetiben. – L. N.) Fontos még a szerelemhez való viszonyuk: a lány egy szerbiai fiú után sóvárog, akit félt a magyarverésektől; Vali szexuális kielégületlenségét a börtönön belül próbálja kielégíteni, számára a szerelem más fénytörésben tűnik fel. Megjelenik a költészet is a szövegtérben: a lány füzetébe verseket ír, amit Vali lenéz. „Vali szerint a vers a valóságtól való elfordulás eszköze, ami az álom folytatását ígéri.” (Gálla Edit) Olyan szöveghelyekre is találunk példát, amelyeken nem lepődünk meg, ismerve a szerzőt: Borges, József Attila, Balassi, Kosztolányi. Érdekes feladvány a cím értelmezése is: Cs. Nagy Ibolya minden lehetséges megoldást számba vesz (épületdíszítő elem, tövirózsa, fülfű, mennykővirág stb.), míg Gertrud Stein közismert szavaival, Tóth Erzsébet „rózsáinál” is felbukkanó idézetként így foglalja össze: „A rózsa tehát, a címbeli kőrózsa is »csak rózsa, csak rózsa, csak rózsa, csak rózsa...«” S természetesen a hó motívuma sem maradhat ki a kötetből, mely már védjegye a Tóth Erzsébet-költészetnek: „hullik nekem a hó a bőröm alatt / az ősz belülről támad a lélekben.” Jánossy Lajos recenziójában így fogalmaz: „Azt sugallja [a mű], hogy mindannyian elkövetők vagyunk; tetteink bármikor önálló életre kelnek (…) Rendkívüli, felkavaró, megrázó Tóth Erzsébet költészete.” Azaz: „(…) vékony cérnaszálon függő létezésünk bármikor elszakíthatja a hirtelen mozdulat, egy túlságosan mélyről fölszakadó sóhajtás. Tóth Erzsébet versei ilyen szakadékony szálon lógatnak minket élet és halál között.” (Rózsássy Barbara) A Kőrózsában szereplő 2010-ig elkészült verseket és egyéb költeményeket ötvöző előadást már 2010-ban bemutatta a debreceni Csokonai Színház Kőrózsa betonszív címmel (ma Csokonai Nemzeti Színház, rendező: Mispál Attila), amelyről maga a szerző Kőrózsások című rövid írásában ekképpen nyilatkozik: „Hát nem azért írtam, hogy maradjon szent és sérthetetlen? Dehogyis azért. Azért született magányból, hogy ne legyél egyedül. Hogy egyszer majd arcodhoz érjen, mint a csillagok szelíd fénye.”
A 2015-ös kötetet, A szálló por, a hulló csillagokat Gróh Gáspár meglepetésként értékeli Tóth Erzsébet költői életművében: „Tóth Erzsébet – írja – e kötetében a pályáján oly jellemző lírai szerepjátékok során át letagadhatatlanul önmagáig jutott.” A magyar líratörténetben harminchat éve jelen lévő Tóth Erzsébet mintha ebben a kötetében párbeszédet próbálna folytatni pályakezdő énjével. Itt is sorban áll a költeményekben József Attila (Visszament angyalnak), Nagy László (A puszta szó), Nagy Gáspár (Elővesszük a fekete ruhát), Illyés Gyula (Megszületik augusztusban), Fernando Pessoa (Egy márvány pillanatban), kiegészülve Görömbei András friss halálával. (Elővesszük a fekete ruhát) A szálló por, a hulló csillagok legmegrázóbb verse a Katyń földjéből, amely az 1940-es szovjet tömegmészárlásról ad megrázó képet, és amelyet Andrzej Wajda filmje ihletett (Katyń, 2007): „Csuklóra tekert rózsafüzérek. / Mennyi föld kell eltakarni huszonötezer halottat?” (Itt jegyezzük meg, hogy Tóth Erzsébet gyakran választ filmcímeket verseinek, kötetének.) Visszaköszön a hó- és a rózsamotívum is a könyvben: „a hóra zuhant megfagyott kismadár” (A puszta szó), „megfagy a rózsán a harmat / nem tart ki estig az élet.” (Nem tart ki estig) A kötet záró verse, a Nagy Zsukának ajánlott Költők, szegények „kissé ideges gesztussal zárul” (Kelemen Lajos): „Szabadság, szerelem. / A többit vihetitek.” A Petőfi-reminiszcencia egyszerre utal az individuum két alapvető igényére, s ha némi túlzással is, de kijelenthető: Tóth Erzsébet egész lírai oeuvre-je az ember szabadságvágyáról és szerelmi vágyáról szól. Az írásban talált rá „az anyanyelv kamrájában” (Alföldy Jenő) lévő szavak ontológiai létmódjára, azonban még most is bizonytalan magában, s a kafkai szorongás hangján teszi föl a kérdést: „a költő mindennap azt kérdezi / költő vagyok-e még? / mióta nem írtam? / majd egyszer visszavonják a babérkoszorúmat…” (A sírás macskái) Szívén viseli a könyvek sorsát, s igen letargikus hangon ír az egyre ritkuló könyvesboltokról. A halál tematikájával is igen megterhelt a kötet: „gurul elém a szívelégtelenség” (Hőség); „a halott nem felejt, / a csont megőriz minden sebet.” (Spinoza reggelije); „eressz rám álmot, jó Uram / sötét és mély legyen, mint a sír / ne tudjak kibújni belőle / mert amit látok förtelem; (...) megcsúszik a rózsatrón / költözöm kőrózsámhoz / félrever betonszívem / omlik az életem vára…” (Téli álom) A költő kötetet beárnyékoló-sötétlő életérzése az első verstől az utolsóig kitart. Nem eufemizál, és nem ironizál: tűpontos világlátásával, néhol szürrealista, de egyértelműen metaforikus versnyelven szól hozzánk.
Végezetül Tóth Erzsébet költészetének értékelése, bemutatása egyelőre a 2021-ben megjelent Kínai legyezővel zárul. Annyiban hasonlít csak az Aliz már nem lakik itt című kötethez, hogy ez is egy kerek évfordulóhoz, a hetvenedik születésnaphoz kötődik. Két érzelemvilág: a szenvedés és a szenvedély alkotnak külön szólamot. A kötetindító vers, A vér emblematikussága abban rejlik, hogy a maga harsány módján ki meri mondani: „Nem ráztuk le, belénk szivárgott a bilincs, / nem harcoltunk, belénk égett a rabság…” A magyar irodalom egyik legexpresszívebb nemzetféltő 21. századi verse a Hol vannak a zászlók? „Ha lenne merszem felvágni az ereimet, / és biztos lehetnék benne, / hogy piros, fehér, zöld vér csöpögne onnan, / felajánlanám a zászlógyártóknak, fessék be vele a vásznakat, / soha ki ne fogyjon a nemzetiszín zászló.” A kötetben fontos szerephez jutnak az úgynevezett apa- és anyaelsirató versek (Nincs többé, Exit, Emberi számítás, Sziromszárnyakon). A gyermeki lét pillanatai verődnek fel emlékképei között, például az apa gyalupadja. S az anyához kötődés lelki lenyomata: „úgy hagytam ott Anyámat / testvéremnél / mintha a gyerekem lenne” (Gyerekségek). A pandémia-versek is jellegzetessé teszik a kötetet: a Vírus idején-ben olvassuk: „Köszönöm, drága víruska, ha nem ölsz meg, / Annyi dolgom van még, / ígérem gyönyörű verseket írok a Hazának.” Szemes Péter pedig így foglalja össze a Ha még élek szenvedéllyel átitatott sorait: „A külső élet lángjának lecsavarásával a belsőé ég magasabban, s a múltba révedő előtt megelevenednek irodalmi pantheonjának szobrai, az egykori mesterek, pályatársak és barátok…” Tóth Erzsébet lírai alanyának kijelentésében – „nincsenek tapasztalataim a boldogságról” (Lesz egy reggel) – ott lüktet a magánlíra mellett – Zalán Tibor szójátékával élve – a szenvedély és szenvedés magánylírája is.
Összességében elmondható: Tóth Erzsébet költészetében nagy súllyal van jelen a szerző csalódása a történelemben, a világban, az emberek iránti szeretetéhségében. Úgy érzi, nincs és nem is lehetséges önmagán kívül más viszonyítási pont, ahonnan érdemes lenne szemlélni a valóságot. Minden poétai megnyilvánulásában kendőzetlenül őszinte, s olyan versbeli normatívát alkalmaz, amely alkalmas személyes élményei kifejezésére. Ahogyan egyik interjújában mondja: rosszul van a rímektől. Ezt igazolják költeményei is, amelyek szinte kivétel nélkül szabad-, illetve prózaversek. Ezt a formát találja Tóth Erzsébet a legalkalmasabbnak gondolatáramlása kifejezésére, amelyet azonban mindig mederben tud tartani. Hosszú prózaversei (Csöndközelben, Levél Pécsre – sláger-reminiszcencia) néhol kissé túlírtnak tűnhetnek, ám ha figyelmesen olvassuk őket, nincs bennük semmi modorosság vagy dagályosság. A szépség esztétikai értékkategóriája mellett az irónia az, amit a legtöbb kritikus kiemel Tóth Erzsébet lírájában. A finom, érzéki öniróniától a történelmi-politikai szarkazmusig találunk példát poézisében.
Tóth Erzsébet költészete közéleti és közérzeti líra, és ez a kettő gyakran összefonódik verseiben. Hiszi és vallja, hogy a természet törvényei szerint kell élni és halni. Költészetét gyakran a vallomásos líra, alanyi költészet, népi szürrealizmus emblémáival látják el. Habár mindegyiknek látjuk létjogosultságát Tóth Erzsébet költészetében, leginkább egy olyan lírát tudunk felmutatni nála, amely gazdag motívumkincset és mély érzéseket rejtő aranybánya, amelyben a felszínre törő hang melankolikusan illúziótlan, amelyről elmondható: a fájdalom és a dac a világgal szemben egy tőről fakad, legyen az jászoltűz, akácszomorúság vagy rögvalóság. Várjuk a folytatást.
*Jelen tanulmány a 2023-2026-os Magyar Művészeti Akadémia Ösztöndíjprogramon belül készült.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
