A tiszta megnevezés esztétikája

Jenei Gyula: Isteni műhiba

Legutóbbi verseskötetében Jenei Gyula folytatja Az időben rend van (2011) óta a Mintha ugyanaz (2014), a Mindig más (2018) és a Szabadulószoba (2022) című köteteire is jellemző hangnemet és létértelmezést. Ebben a könyvben is a halálról van szó, de nem általában, hanem személyesen: a költő és mindannyiunk elmúlásáról. A vers vége, mint gyakran Petőfinél, az élet vége is: „de / nem akarok utazni. csak élni még pár évet, mondjuk, / amíg lejár az útlevél, s meghosszabbíttatom. vagy / csináltatok egy másikat. persze minek?” (A világ összes országába)

Az Isteni műhiba első három ciklusa – Hagyományok, Évek, Hitek – az egyéni és a közösségi emlékezésről szól. Szép elégiákban állít emléket a berekfürdői írótársaknak (Örökősz) és Körmendi Lajosnak (Tavaszba, őszbe), mert a Jenei-vers az utóbbi időben már mindig létösszegző és időszembesítő. Leggyakoribb szavai: még, már, most, volt, volna, majd, lesz. „s majd borostásan állok egy bolt / előtt, cserepes lesz a szám, a kezem. / (…) s arra gondolok majd, volt / jobb is, amikor még szerettem vásárolni. / és hogy már csak rosszabb lesz.” (Őszi bevásárlások) (Kiemelések tőlem. S.F.) Emlékszembesítőnek is nevezhető időkezelését a Mindig más kötetben dolgozta ki. E módszer szerint a múltat, a jelenből visszafutva a történés előttijébe, jövőként írja meg, hiszen a múlt mindig a jövőben teremtődik, és bizonytalanodik is el az emlékezés és a felejtés játékában: „épül a múlt / fészke: selymes, halott ragyogásban.” (Épül a múlt) Az időhármasság, a múlt–jelen–jövő egyidejűségének determinizmusa mély szomorúságot, a megváltoztathatatlanság melankóliáját hordozza. (Békebeli; Part, túlpart) Az egykor nyitottnak érzett jövő a választás szabadságát ígérte, de ez később illúziónak bizonyult: „pontosan az volt előttem akkoriban, ami / azóta a múltammá dagadt, csak még / azt hittem, hogy másmilyen jövőből is / lehet emlékeket gyűjteni morcos / öregkoromra. (…) görgetem fölfelé a mondatokat, de / mindig megmakacsolja magát a szöveg. / eltaszít. maga alá temet.” (Parnasszus) Az idézet jól példázza a Jenei-vers finom poétizáltságát: a szöveg egészét átható görög motívum öntükröző módon teljesedik ki a Sziszüphosz-allúzióval.

A következő három ciklusban – Helyek, Utak, Távolságok – először a hazai tájakat idézi meg: milyen emlékek kapcsolódnak korábbi lakóhelyeihez vagy a szülői házhoz: „két birsalma az asztalon, mint két zöld dió. héjukról / ledörzsölődött a piheszőr. az egyiket fölveszem, / megszagolom. nem áraszt gyerekkorillatot, pedig / a régi kerítésünk mellől szedtem.” (Két birs) A harmadik az Egyesült Államokban, Dallasban tett látogatás tapasztalataiból építkezik, ahova a Mindig más kötet amerikai fordítója hívta meg a költőt feleségével együtt. Költészete ezekben is alanyi és vallomásos, a lírai én természetesen a szövegek által teremtődik meg, de a versek helyzetábrázolásai valóságosak. A hatás alapja – amit a tiszta megnevezés esztétikájaként azonosíthatunk – a grammatizáltság és a stilizáltság. Nyelvtanában helyes, pontos szóhasználattal megírt, a tömörített teljesség érzetét keltő, lezárt szövegeket kapunk. A nagybetű nélküli művek ritmikája és retorikája is sajátos, mert a vers és a próza határán álló, egyedi szabadversritmust hoz létre. Néhol úgy érezzük, a szöveg prózaként is tördelhető volna (Fekete, fehér; A biztonsági őr, A menedzser, Az esztéta), hiszen tiszta leírásokat olvasunk: „az amerikai nagyváros szállodájából kétszer is / kinézek a parkolóba, hogy megérkezett-e a taxi, / amellyel a repülőtérre megyünk, de csak / egy jókora fekete autó várakozik ott fekete / sofőrrel az elsötétített ablakok mögött.” (A sofőr) A ritmust a mondatok hossza, tagolása, és legerőteljesebben a sortörések – az olvasást megakasztó – döccenései hozzák létre. Viszonylag ritkák az egyéb írásjelek: a gondolat-, a kérdő- és a felkiáltójelek, tehát a kötet nyugodt, egyenletesen hömpölygő kijelentő mondatokból áll. Ez a formai nyugalom azonban ellentétes a gondolati tartalommal, amelyek a jó és a rossz, az élet és a halál felzaklató kérdéseiről szólnak. Éppen ez a látszólagos stilisztikai–retorikai–poétikai semlegesség ugrasztja ki, ha mégis megjelennek a szöveget igazán verssé alakító poétikai elemek, mint a gyakran előforduló anaforák, amelyek a sorok ismétlődésével ritmust adnak a gondolatnak, kiemelik a lényeget, és erősítik a szövegkohéziót. Poetizál, és a jelentést is bővíti, hogy dőlttel jelölt utalásaival az értelmezésbe vonja Petőfi A kutyák dala és A farkasok dala című verseit. Gyerekkorában ő is farkas akart lenni, de ezt most visszavonja, és váratlanul – a költőre jellemző fordított érveléssel – korábbi önbecsapását értékeli gyávaságnak. A mai diákok „egyre többen emelik fel kezüket a kutyánál. / gyerekkorunkban mi mind / farkasok akartunk lenni, / mert mint a kutyák, olyan gyávák voltunk. / soha nem mertünk a konyha szögletére, / a biztonságra szavazni.” (Kutyadal) A poetizáltságot a ritkán, de hangsúlyos helyzetben előforduló metaforák, metonímiák és megszemélyesítések is hordozzák: „a templom szép lett. / amikor elmegyek mellette, mindig megcsodálom / a formákat, az arányokat, a színeket. egyre / ritkábban jut eszembe a szívós kis magonc / és az öreg kanonok. pár év, esetleg évtized – / a templom sem hiányol majd engem.” (Szél, por, mag, eső)

A Jenei-féle esszévers középpontjában egy élményekkel is alátámasztott gondolatkísérlet áll, amellyel a lírai én beavat gondolkodási folyamatába. Megmutatja az összes lehetőséget, ezért lesz viszonylag hosszú a szöveg. A művek esztétikai értékét és intellektuális izgalmát azonban nem a levont következtetés, hanem a tépelődés adja. A költő bölcsessége, hogy ma már az egymással ellentétes álláspontokat is el tudja fogadni. „én néha már abban sem vagyok biztos, hogy / a jó jó-e, és rossz-e a rossz. talán már / az örömöt sem tudom megkülönböztetni / a közönytől, a gonoszságot a jóindulattól. képes / vagyok határozott véleményt mondani / majdnem bármiről, de mindennek az ellenkezőjére is / tudok érveket sorakoztatni.” (Nincs jó válasz)

Az utolsó ciklus – Halálok – két megrendítő verset tartalmaz. Az elsőben – Egy idő után – a világegész halálát írja meg. Az eddigieket komédiának nevezi, amit a kozmosz, az ember és a történelem Isten nélküli, tragikusan ironikus közönye jellemez, így a pusztulás után hátramaradó részecskéknek már nincs kedvük újrakezdeni, „mert kinek lehetne annyi könnye, / hogy elsirassa az összes indiánt / (…) az embert, / aki tudja, rosszul választ eszmék és szerelmek / közül, de választania kell. milyen kegyetlen tud lenni / az ember, mondja az ember. de hát ki okoz több / szenvedést: ember vagy isten? persze mindez / mindegy is egy idő után, mert a kövek, a kvarkok / nem emlékeznek semmilyen kínra”. A másodikban a saját halálát írja meg, amely nemcsak Jenei Gyula eddigi leghosszabb szövege, hanem a legjobbak közé is tartozik: „rendkívüli eseményre készülök. az időpont még / kérdéses, ám a dolog elkerülhetetlen, s húsz éven belül / valószínűleg megtörténik.” (Isteni műhiba) Itt megfordul az időszembesítés: a lehetne, a majd és a lesz válik a gondolatritmus anaforájává, hiszen most kell, mert később már nem lehet – előrefutva a halálig – megírnia a jövőt. A vers erejét a megnevezések lélektani és orvosi hitelessége fokozza, amihez a szerző, elmondása szerint, Czeizel Endre Aki költő akar lenni, pokolra kell annak menni? című könyvét is használta. Olykor az irónia és a fekete humor eszközével is él, hogy oldja a feszültséget: „prosztatafehér telek, pangó vizelet, vesemedence- / gyulladás. a gyógyszerek, szteroidok / mellékhatásaként vérhányás. öregen, őszen, / agársoványan, amikor már az étel sem esik jól, / s az élet sem.” (A kiemelt szavak Márai Sándor Manhattani szonettek című művéből származnak.) Az étel-élet anagrammájának szójátékában a tragikus irónia érzékelteti az igazságot. Az Ószövetségben az ember a bűnbeesés előtt és után sem halhatatlan, mert a halál az élet része, de ha teljes életet él, keserűség nélkül halhat meg. (1Móz 2-3.) Az Újszövetség azért kapcsolja össze az eredendő bűnt a halállal (Róm 5, 12.), hogy bizonyítsa Jézus Krisztus örök életet adó áldozatát. A halál az isteni teremtés része, és mivel ez az embernek rossz, így megkérdőjelezheti a teremtés tökéletességét. Jeneinél ez a gondolkozásra kényszerítő teológiai provokáció az isteni műhiba: „nekitámasztva a létra a mennynek / vagy egy gazdátlan felhőnek” (…) // történnek mulasztások, orvosi tévedések. de / mind csak következmény lesz. következménye / a jóvátehetetlen isteni műhibának.” A menny és a gazdátlan felhő a hit és a hitetlenség lehetősége, de a lírai én nem tud hinni. Az utolsó szót, a halált, a hátsó borító – kötetben nem szereplő – szövege mondja ki. A saját és egy macska tetemének bomlását Baudelaire Egy dög című versének naturalizmusával ábrázolja, a metafizikai zárlat nélkül, mert Jeneinél a tiszta megnevezés ironikusan beletörődő esztétikája érvényesül: „ez a micsoda meg pörög, / kering és egyre száguld az értelmetlen tágulásban. / mindezt kívülről látom, ahogyan isten. de nem ijeszt / és szomorú sem vagyok miatta. inkább megnyugtat / az egész.”