Halmai Tamás
Jeremiás húga
1
Tölgyek alján
Még hasonlít a táj a teremtésre.
Más naprendszer gyúl ki a tölgyek alján.
A tisztás itt gyanútlan tanúsítvány.
Az őszinteség gyomok telt erénye.
Tartományokon birodalmi áram
sodor keresztül törvényt kegyesen.
Egy volt, ki áthatolt az egeken,
de minden lelket átvitt bizományban.
És formák eleven térfogata
kitölt alkatot, kompozíciót…
De a formáló eredet ki volt?
Honnan indultak otthonok haza?
Mint jövendölés, számol tenyereddel
ember partján a láthatatlan tenger.
2
Gyóntatószék
Ember partján a láthatatlan tenger
csak holtak lélegzetét tartja számon.
A legtisztábbik lehelet kitervel
gyónást, dallamot, lelket – csak ne fájjon
szónak a száj, szájnak a hitetlenség.
Imamódokra kapható-e körlet?
Megudvarolják a tavaszt a lepkék;
gyóntatószékbe országok költöznek.
A halált elsőként ki vette észre,
s találta föl a halhatatlanságot?
Szitárt hangol a reggel, zöng az ablak –
mítoszból rajzanak elő malájok,
szomszéd szobában vizigótok laknak.
Mintha fák közt egy más bolygó tenyészne.
3
Tengermondó
Mintha fák közt egy más bolygó tenyészne.
Kozmosz simítja a tavak színültét.
Ha megszólal a harmat, lesz beszéde
igen és nem, és tengermondó hűség.
Az imádság bekapcsolódik Isten
imájába, mely kezdettől búg bennünk.
Sivatagban járnunk is azért illem:
a rengetegben eltévedne bűnünk.
A szeretet feltétel nélküli;
a feltételt is szeretet szüli;
Krisztus az apát, hol szíved a perjel.
Égről a szőlőt leszakítani
szárnyas borász jő; mindig lesz, aki
felcserél teljest a telhetetlennel.
4
Melléd lassul a fény
Felcserél teljest a telhetetlennel
a szeretők csapzott stratégiája.
Mert a lélek kivédhetetlen testcsel.
Mert itt ragadt a nappal éjszakára.
Ma nem utazik tovább senki hintón.
Ma nem érkezik már hold attaséja.
Tenger ölel, az ágy partokig ringjon.
A ház körül hegyekre tart a séta.
A sorsvesztés furmányát hogy szeretnéd?
A gondolatok végül eltörődnek,
s elkerüli az eszmélet az eszmét:
kételkedni csak hit tud. Gyérülj többet.
Melléd lassul a fény, s térré türtőztet.
Tükröket szólongat zarándok szentség.
5
Mit énekel a dal?
Tükröket szólongat zarándok szentség,
és Jeremiás húga válaszol.
Hogy a csendet a hangok megjelentsék,
a vádló mentesül a vád alól.
Van gonoszság, de nincs gonosz a földön?
Sötétet a homályok megemésztik?
Menj, barátom, én is elilletődöm,
hogy nincs gonosz, de van gonoszság mégis.
Mit énekel a dal, ha elvetődünk
a pillanat kietlen kráterébe?
Gyógyulásból a seb tisztán előtűnt.
A világosság mindenfelé palló,
átkelni, ahogy az időtlen kérte,
egy lombhullás térfogatára valló.
6
Jeremiás húga
Egy lombhullás térfogatára valló
megváltás érik – s érlel rügyfakadtig.
Nem az ember: az ítélet halandó;
nem a tenger: a forráskód morajlik.
Artista fény a lebegő egekben:
az ősz a tavasz legszebb találmánya.
Egyedül az igazság lehetetlen.
Nem hinni csak a hitben tud az árva.
Gyászból és gyöngyből kikevert valóság
az álom – éber hasznunkra ha volnánk,
hogy a titkok a tudatot megfejtsék.
Nővérem, akár Jeremiás húga,
értetlen angyalok fülébe súgja
veszteglő kertben a Debussy-sejtést.
7
Egész hajlik részre
Veszteglő kertben a Debussy-sejtést
kottázza füvek hajlása, rezgése.
Egészen mindig egész hajlik részre,
istenek háta mögött földerengvést.
Mielőtt semmiségem elfecsérlem,
erdők lábához rajban roskadok,
és a levegő idegrendszerében
felszabadulnak a neuronok.
Ha orvosság az idő, ki az Orvos?
A kiterjedés, nem a tér komótos;
nem a lovas szelíd, hanem a vadló.
Sejtek illó koreográfiáját
– melyet szabadság illemtana jár át –
magyarázza az Ézsaiás-állandó.
8
Világkert
Magyarázza az Ézsaiás-állandó
a jeleket, de a jelek nem értik,
miért a magyarázat, ha állatból
a szuszogás is elér jelentésig.
Nemcsak a halálon, de valami
van még a halhatatlanságon túl is.
Hol jóság mindentudó dalai
lélegzenek, a tudatlanság hübrisz.
Hány erdőből lesz végtére világkert?
Mennyi tudat kell, hogy tudás szülessék?
A csend előtti csend is már viharvert.
A tél egyetlen templomi szüzesség.
Öröm utáni örömöt kibírni
Szent Márton köpenyéből bújtunk mind ki.
9
Amit a szavak éreznek
Szent Márton köpenyéből bújtunk mind ki.
A Fudzsi is. A hold. Az Orion.
Alkony is felkel hajnalaidon,
ha boldogmondó bűneiben menny rí.
Illetőd illeszkedik ördögökhöz?
A toronyba zárt romokat pártolnád?
Bátorításra szorul a bátorság,
de esőt is egy más eső megöntöz.
Amit a szavak éreznek, mivel
mondanánk ki? A túlszavak hol vannak?
S a tejjel folyó part, mézeivel?
Földbe szerelmes csillagrendszerek
pisláznak örömöt. Völgybe hegy kaptat.
Sorsot vetettünk rá, nem csak szemet.
10
Faház
Sorsot vetettünk rá, nem csak szemet.
A zivatarban lángoló faházra.
Ilyen lehet a kerubok fohásza.
A tűzben a hit berendezkedett,
és otthonosan égtek semmivé
a metafizika bútorai.
A beszéd végre tud felejteni.
A szomorúság végre senkié.
Neked s egy csikóhalnak más a szépség;
idillt a fák és én másban lelünk meg.
De ha éppígy nem objektív az Ünnep,
s személyre szabjuk Isten szép személyét?
Az utolsó bölcs lehet bár pekingi:
a Jordánban a Nílust megmeríti.
11
Asztronauta
A Jordánban a Nílust megmeríti
a napkelte múzsája, s tudat gondját.
A fény velünk született tulajdonság.
Bolygót nevel, ki tovább nincsen, mint mi.
A vágy értünk vezeklő démonát
a reggel elfelejti délutánra.
A test kietlen asztronautája
vak űrben látvány. Tér derengi át.
Olyan sorsot élj, mely a kereszt mindkét
szárával párhuzamos. Nem kicsinykét,
de élethosszig, és túl a halálon –
hogy a hallgatás próbáját kiállva
éltető halálba visszataláljon,
aki a szájat szélhez kalibrálja.
12
Szingularitás
Aki a szájat szélhez kalibrálja,
egész testével beszéli a csendek
anyanyelvét. Csillagok kalyibája
kastély, ha felajánlják szelídeknek.
Mindenkit minden áthat. Ez az Úr
végtelenre szűkített jelenléte.
A szingularitás megigazul
az örökben. Áldás pereg a gépre.
Nyolc teljességben ezeregy monád
nevére vesz részeket. Mondanád
csodának a szikár szerelmeket?
Választ készít elő tékozló kérdés.
Titkos életet él hosszan a kérész.
A szavak nem mizantróp szerzetek.
13
Ahogy átzubog
A szavak nem mizantróp szerzetek.
A földek dicsősége szférát füllent.
Hangról hangra felépíteni Istent
női kórus kél, precíz szerkezet.
A szólamok! Az ütemváltó kánon!
A morajlásból előtörő angyal!
Nem törődik, csak erdő a hangtannal,
ahogy átzubog a fény a halálon.
Migrén lüktet a fák eszméletében,
de egy vihar az esőt is elmossa,
és kiiktatja a táj huzamosra
hűlt tévedéseit. Forró szemérem:
rebben a világ ódonkori szárnya.
Beszabadul a tér a kalitkába.
14
Üstök
Beszabadul a tér a kalitkába.
Népét a nincsből kivezeti Mózes.
És eltölti a lelket a kenózis.
És az idő lesz az öröklét társa.
És megszületik, ami kezdettől van.
És elámul a glórián az üstök.
És tisztítótűz oszlatja a füstöt,
az anhedóniát az apostolban.
Lényedben sütkérezünk éjidőn is,
mint föld alatti hold fényében kőris,
mint fény mögötti világban a mérce –
mert az élet a holtak menedéke,
s a katekézis kegyességet őriz:
még hasonlít a táj a teremtésre.
15
A Debussy-sejtés
Még hasonlít a táj a teremtésre.
Ember partján a láthatatlan tenger.
Mintha fák közt egy más bolygó tenyészne.
Felcserél teljest a telhetetlennel.
Tükröket szólongat zarándok szentség,
egy lombhullás térfogatára valló.
Veszteglő kertben a Debussy-sejtést
magyarázza az Ézsaiás-állandó.
Szent Márton köpenyéből bújtunk mind ki.
Sorsot vetettünk rá, nem csak szemet.
A Jordánban a Nílust megmeríti,
aki a szájat szélhez kalibrálja.
A szavak nem mizantróp szerzetek.
Beszabadul a tér a kalitkába.
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában, az első szonett a szerző kézírásában is.
