Kovács Dominik−Kovács Viktor
Csirkevész
A Polák Vera hetente kétszer-háromszor is eljárt a Wimmer igazgatóhoz. Hajnalban ment vagy késő este, és mindig a Tótközön, a halastavat megkerülve, hogy ne lássák sokan. Megállt a tanítóház előtti diófánál, körülnézett, hogy tényleg nincs-e az úton senki, nem leselkednek-e rá vénasszonyszemek a kerítések és az ablakok mögül, s belépett a kapun. A Wimmer igazgató általában már felkészülve várta, egy szál gatyában feküdt a nyári konyha hastokján. Akármennyire is próbálták csendben csinálni a dolgot, egy kis zaj mindig kiszökött az utcára. Az igazgató úr nyögött, szuszogott és ciccegett, de olyan hangon, hogy a szomszédok sokáig azt hitték, macska kölkedzett le valamelyik padláson.
A Wimmer igazgató ügyes ember volt: némely férfi a szép szavak útján jut az asszonyhoz, a másik bicskát nyit érte, a harmadik éjjeli zenét ad, neki viszont semmi ilyesmihez nem kellett folyamodnia. Nyávogott egyet-kettőt az isiásza miatt, és máris ott termett mellette a szép Vera, hogy kikúrálja belőle. Ez pedig szokatlan dolognak számított, mert a Vera öklének felemás híre járt a faluban, többnyire nem arról ismerték, hogy a férfi ízületek gyógyítója lenne. Épp ellenkezőleg, ha a bálon, a sottis polka közben a legény egészen véletlenül rossz helyre merészelt nyúlni, a Vera kicsavarta a kezét, benyomott neki egyet a szeme alá, de olyan is történt, hogy a nyalábjába kapta a fiatalembert, és a sáros udvarra hajította. A Wimmer igazgatóval azonban sosem bánt volna így, a legnagyobb alapossággal gyúrta-sodorta az elvásott tagokat, a derekat, a keskeny lapockát. A masszírozás előtt mindig felrakta magára a férfi okuláréját, s hosszasan tanulmányozta a sajgó, sovány testet.
– Ez nem isiász – mondta a lány háromhétnyi kúra után. – Alighanem boszorkányok ülnek az inain.
Azonnal el is magyarázta az igazgatónak, hogy mit kell csinálnia: vizet tölteni az egyik kancsóba, a visszájáról számolva kilenc parazsat dobni bele balkézzel, miután pedig kihűlt, benyakalni az egészet. Vera már látta is maga előtt, ahogy a férfi végrehajtja az utasításait, s a rontás alól egykettőre felszabadulva úgy tekint majd rá, mint a kedves megmentőjére. Letérdel elé, netán olyan is történhet, hogy aranygyűrűt húz az ujjára. A dolgok viszont nem így látszódtak folytatódni. Az igazgató szeme lángra lobbant a tanács hallatán:
– Régóta mondom, a pusztai ember felszabadíthatatlan – hajtogatta. – És bizony nem a nagybirtok, hanem önnön babonái tartják fogva!
A Wimmer igazgatónak igen fontos témája volt a magyar falu elmaradottsága. Különösen ezé a falué, ahol ő is parasztgyereknek nevelődött, s ha az esperes úr nem nyúl a hóna alá, sosem lesz belőle nadrágos ember. A környezetében egyedüli civilizátornak vélte magát, ha valamelyik elemista szájából olyasmit hallott, hogy gyütt vagy vót vagy máma, a pálca rögtön ropogott a kezében. Amikor módja nyílt rá, a felnőtt falusiakat is próbálta felvilágosítani. A napszámosasszonya, az öreg Lakiné is megkapta tőle a részét, miután a szőlőkapálás közben az igazgató füle hallatára morgott az egyik keményszárú paréj kurva anyjáról és a rossebről.
– Miért emlegeti a rossebet, Lakiné?
– Anyám is szokta.
– Hisz benne talán?
– Végeredményben azt sem tudom, mi az.
– Akkor ne is vegye a szájára, kérem. Úgy viselkedik, mintha ebben a faluban semmiféle kultúranemesítés nem zajlana!
A Lakiné talán dünnyögött valamit a Wimmer igazgató háta mögött, a Polák Vera azonban még ennyit sem tett, ügyelt rá, hogy ezután semmiféle babonával ne hozakodjon elő az igazgató társaságában. Békésen folyt tovább a masszírozás, a szuszogás és a ciccegés. A lány utóbb főzni is átjárt az igazgatóhoz, ganyézott a malacok alól, segített a csibék gondozásában.
A babonaság minden igyekezet ellenére mégis előkerült köztük újra, egy szeptember eleji napon, amikor a Wimmer igazgató a falubeli elöljáróságot, az esperest, a jegyzőt, a körorvost és a frissen megalakult Futura Vállalat fináncát várta vendégül magához, azzal az alig titkolt szándékkal, hátha esetleg hitelszövetkezeti taggá választanák. Ez a tisztség szabályos kapuként élt a fejében, amelyet átlépve végérvényesen lerúgja a port a lábáról, s a középosztály egyenjogúsított tagjává válik. Már hetekkel a nála tartott estély előtt lázban égett, a szatócsnál új kristálypoharakat és tányérokat vásárolt, megbeszélte a Verával, hogy aznap reggeltől estig ott lesz nála. A hajnali masszírozást követően tyúkokat vágnak, levest és pörköltet főznek, a lány szolgálja fel az ételeket.
A készülődés alighanem egy másfajta izgalmat is felébresztett a Wimmer igazgatóban, mert a nap hajnalán a szokásosnál fürgébben ugrott fel a hastok tetejére. A lány egyből uralni kezdte a helyiséget: az időt, a szabályokat, a felesleges elveket mind kizavarta a nyári konyhából, hogy csak ő maradjon a férfinak egyedül, a hajlatai íze és illata, a zsíros körömvirágtól csúszós tenyere, a ringadozó csípője, a két hatalmas melle. A Wimmer igazgató végül erőtlenül kászálódott le a hastokról, szuszogva és ciccegve, de olyan öntudattal, mintha este a kormányzói beiktatása következne. Az ólakhoz érve aztán döbbenetes látvány fogadta őket. A tyúkokon valami vész lett úrrá: egytől egyig a szárnyukra támaszkodva bicegtek csak, sehogy sem bírtak felegyenesedni.
– A mindenségit! – kiáltott fel a leány. – Hogy történhetik ez éppen ma?
– Nyugodtan kapja el a nyakukat, Veruska – biztatta az igazgató. – Maga szerint ezek a maflák észreveszik, hogy milyen húst etetünk meg velük?
– De hát ezeken a tyúkokon rontás ül! – felelte a Vera, és arról beszélt az igazgatónak, hogy a megijesztett állat húsából tilos enni, legfeljebb, ha a karácsonyról megmaradt abroszba takarják, ólmot öntenek és úrangyalát rendelnek fölötte, legalább két nap hosszan, amire most semmiképp nincs idejük. Közben az igazgató is elállt a szándékától, nem a Vera szava, inkább a fertőzéstől való félelem miatt. Mi lesz, ha másnap a vendégül hívott nagyurak is a szárnyukon akarnak majd járni? Az itt befalt rossz pörkölt híre aligha áll meg a falu határában, mehet utána a Wimmer igazgató bármerre, a szóbeszéd mindenhová elkíséri, harangozó szolga sem lesz belőle, nemhogy hitelszövetkezeti tag.
A Vera tisztában volt vele, hogy ha most segít, azzal egy életre lekötelezi az igazgató urat. Hazafutott, hogy a sajátjaiból hozzon két-három tyúkot, ám elképedve látta, hogy azok is a szárnyukon járnak. Nem tudta, mitévő legyen, a babonájának engedjen-e vagy a szándékának. Menjen vissza üres kézzel vagy gyorsan vágja le a csirkéket itt, s állítson az igazgatóhoz az este megmentőjeként? Végül azért az utóbbi mellett döntött, s miközben a szárnyakat tokozta a tanítólak udvarán, engesztelődésért fohászkodott magában. A Wimmer igazgató boldog volt és hálás, a készülődés alatt végig mosolyogott Verára, időnként megsimogatta a hátát, belemarkolt a dereka fölötti puha párnákba.
A vendéglátás felől nézve az estély is kiválóan sikerült. Az elöljárók sorra dicsérték a Vera levesét, a gyufaszálszerű metélt tésztát, mohón cucorgatták a paprikás-zsíros szárnyakat és combokat. A lányt azonban még ekkor sem hagyta nyugodni a lelkifurdalás. Miután végzett a tálalással, a nyári konyha előtti lócán gubbasztott és csüggedt, hiába hívogatta nagyvonalúan a házigazda, üljön ide közéjük, fogyasszon ő is, alázatosan elhárította a kínálást. Ahogy sötétedett, egyre félelmetesebb lett körülötte minden. Az igazgató, az esperes, a jegyző, a körorvos és a frissen megalakult Futura Vállalat finánca nótákat üvöltöttek a szeptemberi éjszakába, mindegyik a magáét és mindegyik egyszerre, az igazgató kikapta a Bugyer cigány kezéből a hegedűt, és szörnyű hangokat csalt elő belőle. Először mintha a masszírozás közbeni nyávogás vált volna hangosabbá és kiszámíthatatlanabbá, aztán inkább a forró üst sziszegéséhez hasonlított az igazgató játéka. A Verának nemcsak a füle, hanem a foga is belesajdult a hallgatásába. Éjféltájban a jegyző szóra emelkedett, s hosszú, kenetteljes mondatokban adta a társaság tudtára, hogy a következő testületi ülésen javasolni fogja a Wimmer igazgatót hitelszövetkezeti tagnak. A két férfi ezután egymás nyakába borult, Vera hirtelen megpillantotta a Wimmer igazgató tarkója alatti széles anyajegyet, amit minden kezelés során látott ugyan, de mindeddig nem foglalkozott vele.
Mire az utolsó vendég felkelt az asztaltól, hajnali három is elmúlt. A Vera vizet forralt, összegyűjtötte a tányérokat és a poharakat, lúgos vízbe áztatta az összekent abroszt. Az igazgató szabályosan keringett körülötte, a blúza alá nyúlt és a fülébe csókolt, még talán királynőnek is nevezte. Az este bizonyára nem így alakult volna, alighanem a jegyző úr kinevezési szándéka sem fogalmazódik meg, ha nincs a Vera két istenáldotta keze. A bor a Wimmer igazgató minden rigolyáját felszámolta, voltaképpen meg is szűnt igazgatónak lenni, pajkos gyereknek látszott inkább, maga felé fordította a leányt és a szemébe nézett.
– Hadd kérdezzek valamit, édes Veruskám! Nem akarna a feleségem lenni?
A Vera hátrébb lépett, kiegyenesedett.
– Ne haragudjon, igazgató úr, nem.
– A kelengyével ne törődjön – a Wimmer igazgató továbbra is mosolyogott. – Azt én megveszem a Veruska helyett!
– Akkor sem.
Az igazgató nyelt egyet.
– Mi ütött magába?
– Az igazság, tetszik tudni – mondta a Vera. – Most már mindent látok és tudok! Tudom, hogy kicsoda az igazgató úr valójában!
– Miért, hát ki vagyok én?
– Az ördög maga!
A leány a Wimmer igazgató fejére zúdított mindent: hogy márpedig az igazgató azért irtja annyira a káromkodást meg a babonát, mert az ördögnek fáj, ha a nevén nevezik, azért betegedtek meg egyazon órán mindkettejük csibéi, mert a Vera együtt hált a rosszal, de ennek vége, mindörökre felejtse el őt az igazgató úr. A leány gyorsan kapkodta a szavakat, utoljára le is tegezte az igazgatót.
– Dögönyözzön ezután a rosseb!
A Wimmer igazgató először nevetett, aztán sírt és könyörgött, kérve kérte a Verát, most az egyszer felejtse el, amit a pusztákon a vénebbek a fülébe súgtak, legyen a tiszta ész és az őszinte érzés híve.
– Ha akarod, vízbe is ugrok érted! – kiabálta a férfi, és bár a Vera egy szóval sem biztatta erre, rögtön neki is iramodott a kertalji halastónak. Futott, kiabált és ugrott. Ahelyett viszont, hogy a habok elnyelték volna, megálltak a talpa alatt. Hiába próbált elmerülni, csak toporgott a víz tetején. Csodálkozva nézett a Verára, ameddig nézhetett egyáltalán, s nem takarta be a szemét a talpa alól felsercegő gőz és az orrlikán kiszálló kénes, fekete füst.
Megjelent a Bárka 2025/5-ös számában.
