Dimény-Haszmann Árpád
Másik férfi
Várom a legsötétebb éjszakákat,
hogy átforduljak magamban.
Aztán a másik férfi sétáljon ki
onnan, ahol jártam.
Mint egy szál fenyő
a nyitott ablakban,
amit a fény kiemel,
megnöveszt. Az eső
hullámzó szuperhős köpeny.
Lüktető redői komoran kékek.
Óda a húgom almás réteséhez
édes, mégis keserű.
édes, mint rajta a cukormáz,
olvad, beborít, véd, takar.
keserű, mint az égett cukor,
nehéz eltüntetni,
véraláfutásszerű nyomokat
hagy a tepsi alján.
az első sütemény,
amit a húgom konyhájában kóstolhatok,
az íze a számba költözik.
már akkor érzem,
amint kiveszi a sütőből,
illata rikkancsként
szalad végig a falusi ház előterében.
nem hagyja hűlni,
nem szór rá porcukrot,
azonnal megszeli,
és a hő kiömlik belőle.
a gőzpára titokzatosan száll
asszonnyá öregedett arca felé,
úgy, ahogyan az esték érkeznek,
hogy az út menti árkokban levő vizet
szomjas, komor köpenyükkel felitassák.
a kés kegyetlenül bontja
a gyönyörűen feltekert rétest,
nehezen vágja át
a karamellizált cukor mézgáját.
reped a porcelánszerű máz,
a fény arannyá változtatja.
barna, de sokkal világosabb,
mint a napszemüveg, amit hord.
kint vakít a nap,
a függöny szép csipkéje
még egyszer átszűri.
gyönyörű idő van,
csak ízlelgetném békében
az anyánk süteményével
vetekedő falatokat.
benne az alma,
az édenkert hullott gyümölcse,
a hajnal rózsaszín pírjával.
a föld gyümölcseinek királynője,
mely előtt fejet hajtanak
tömött szőlőfürtök,
csontos szilvák,
seszínű körték és barackok.
tésztája illatos kenyér,
a virágzás íze,
a nyár csordultig töltötte.
s míg ajkaim közt,
mint hellén dalnok,
nyelvemmel muzsikál,
húgom a szekrénypultnak
támaszkodva figyeli
a szigorú zsűrit.
vágok egy darabot a villámmal,
a számmal hűtöm,
mielőtt befalnám,
és így megy ez,
amíg el nem tüntetem
szótlan.
cigarettát vesz elő,
rágyújt, otthon van, megteheti.
dicsérem a süteményt.
az alma omlóssá teszi a leveles tésztát,
a ropogós cukorhéj nem páncél,
milyen szépen összetartja
és elfedi a repedéseket.
aztán már csak
a kutyáiról érdeklődöm.
szereti őt. nem lehet
ennél rosszabb.
apámra gondolok,
tehetetlen dühében
kiütné kezemből a villát.
Megjelent a Bárka 2026/1-es számában.
