Bíró Szabolcs
Égi menedzser
Ozzy Osbourne emlékére
A banda óriási lendületben volt aznap este. Márciusban jelent meg az új lemezük, sorrendben a harmadik, és érezték, hogy ez lesz az igazi: végre megtörténik a rég várt áttörés. Az elmúlt öt évben szépen meneteltek előre, egy enyhe dőlésszögű, de azért folyamatosan emelkedő pályán tolták közösen az együttes szekerét. A lemezmegjelenés után eszük ágában sem volt pihenni: a tavaszi klubturnén hetente, kéthetente színpadon álltak, egészen május végéig. Vitték körbe az új dalokat, akár a véres kardot. Az sem érdekelte őket, hogy az ócska turnéfurgon szétrázza a seggüket, és szétcseszi a nyakukat meg a hátukat. A lényeg az volt, hogy a jó öreg benzinzabáló rendben eljuttassa őket és a hangszereiket minden egyes koncerthelyszínre. A húszas éveik közepén jártak, és kőkeményen dolgoztak. Ugyanazt akarták, ugyanúgy és ugyanannyira: ritka volt ez a zenekarok világában, még akkor is, ha az adott bandát csupa régi barát alkotta.
A klubbulik után, ahogy beköszöntött a nyár, és mindenki a Balatonra vagy a magyar tenger helyett az igazi tengerpartra igyekezett – esetleg a kerti medencéjében áztatta magát –, ők folytatták a melót. A klubkoncertek után jöttek a nyári fesztiválszínpadok: tulajdonképpen bármelyik, amelyikre Gábor, a menedzserük helyet tudott nekik szerezni. Egerben, a Dobó téren érezték meg először, milyen jó is az, amikor egy komolyabb tömeg előtt végre nem a délutáni forróságban, hanem este hat óra után mutathatják meg, mit tudnak. Még nem voltak igazi headlinerek, de már nem sokkal a valódi főzenekar előtt kaptak műsoridőt. A közönség pedig vette a lapot. És vették a cuccaikat is a színpad mellett felállított zenekari standról: pólót, sapkát, cédét, sőt bakelitlemezt is.
Így nyomták végig a júniust, és fordultak rá a forró júliusra. Élvezték. Jók voltak benne, és betartottak minden hülye szabályt. Például szinte percek alatt pakoltak fel a színpadra, és elképesztő gyorsan csinálták végig a hangbeállást, hogy miattuk aztán tényleg ne legyen csúszás. Egy rockfesztivál ugyanis nagyon más, mint egy klubbuli. Utóbbin egy-két zenekar lép fel egész este, és akár már délután oda lehet menni a helyszínre rakodni, aztán szép nyugodtan belőni a hangzást – majd végül maradéktalanul végigjátszani az aznapra összeírt dalokat, a teljes setlistet. Egy fesztiválon ellenben rengeteg banda lép fel egymás után, és ha az elején valamiért becsúszik tizenöt perc késés, könnyen beindulhat a dominóeffektus: a negyedórából késő délutánra már könnyen lehet fél óra, estére meg háromnegyed vagy még több. A kilencre beígért zenekar tízkor kezd játszani, és hiába írtak össze egy tucat dalt, a szervezők a nyolcadik szám után már vadul mutogatják, hogy vége a műsornak, lehet szépen letakarodni a színpadról. Ez a jelzés általában mindenhol ugyanaz: az illetékes elvtárs összezárt ujjakkal nyiszáló mozdulatot mímel a torka előtt. A rajongók léggitározásban, a szervezők lég-torokelvágásban jók. Nincs a földön olyan zenész, aki ne gyűlölné szívből ezt a jelzést, és ne viszonozná legszívesebben egy másik ősrégi jeladással, amihez magasra tartott középső ujjra van szükség.
Szóval a fesztiválokon gyakori a csúszás, a rövidített koncertműsor – kivéve ha te vagy az egyik headliner –, az ezekből adódó feszültségek, és az ilyen-olyan súrlódások. Ők viszont, ez az öt elszánt fiatal, még mindenben partnerek voltak. Már most zúzniuk kéne, de csak fél óra múlva kezdhetnek egyáltalán felpakolni a színpadra? Rendben, semmi baj! Valami önző balfasz miatt, aki korábban túlságosan elhúzta a műsorát, ők szinte csak a dalok felét játszhatják el? Hát oké, de akkor azt a fél programot úgy odateszik, hogy mindenkinek leolvad tőle az arca.
Csinálhatták volna persze másképpen is: lehettek volna sértődöttek és önérzetesek, de most még ott tartottak, hogy minél több jó kapcsolatot szerettek volna kialakítani. Azt akarták, hogy a szervezők a jó koncert mellett a jó fej hozzáállásukra is emlékezzenek, amikor a következő fesztivált készülnek tető alá hozni.
A hozzáállásuk meghozta a gyümölcsét: abban az évben, a repertoárjukban immár három saját nagylemez anyagával, életük legsűrűbb júliusát élték. Egyetlen hétre pihentek meg kicsit, amikor Birminghambe utaztak, hogy élőben lássák Ozzy Osbourne és a Black Sabbath végső búcsúját a közönségtől. Gábor lepte meg őket a jegyekkel, cserébe a kőkemény munkájukért és a szép eredményekért, amiket az új lemezzel és a tavaszi klubturnéval értek el.
A közösen töltött évek során számos maradandó koncertélményük volt, amelyekből mindig meríthettek erőt, ötleteket és inspirációt, de az a birminghami koncertmaraton, a Back to the Beginning más volt: titánokat láthattak visszatérni egy utolsó küzdelemre. Az összes aznapi fellépő lenyűgöző volt, de mégis a főattrakció, a Black Sabbath búcsúkoncertje döngölte őket a földbe legjobban. Ozzy már nem tudott felállni, egy denevérszárnyas trónuson ülve énekelt, miközben a lába kontrollálhatatlanul rángatózott. Kikezdte a Parkinson-kór, de ő akkor is, így is, csak azért is el akart köszönni a közönségétől. A húros szekció, legalábbis az atompontos játékot tekintve, mintha semmit sem öregedett volna az elmúlt évtizedekben. Bill Ward viszont, a Sabbath eredeti dobosa, aki húsz év után tért vissza, a fél órás fellépés alatt többször is eltévedt a dalokon belül, és láthatóan szenvedett a dobok mögött. De mégis ledobta a pólóját, mintha csak huszonéves lenne, nem pedig hetvenhét, és végigcsinálta a bulit, afféle „ha-beledöglök-is” mentalitással. Mert ez ilyen: ez az igazi rock and roll. Ezek a faszik rátették az életüket, megteremtették a heavy metalt, és most méltó búcsút vettek a közönségüktől.
Lehengerlő élmény volt, és a srácok tudták, hogy nemcsak a nyári turnéhoz, de talán még a következő albumuk megírásához is elegendő üzemanyaggal látta el őket. A Back to the Beginning gyakorlatilag megduplázta az erejüket. A következő hetekben még motiváltabbak voltak, és olyan vad energiával játszottak, hogy rendre felszántották a színpadot. Volt, ahol a főzenekar tagjai behívták őket az öltözőjükbe, és nevetve közölték:
– Srácok, szétszedtétek a színpadot, hát mégis, hogy a picsába lépjünk fel most utánatok?!
Elképesztő volt az a július. Akár egy álom. Minden este megteremtették a saját kis buborék-királyságukat, akár koncert volt, akár csak zárt körű zenekari próba. Ebbe a buborék-királyságba nem hatolt be a külvilág zaja, a napi politika mocska, semmi félelmetes vagy aggasztó szarság.
És azon az estén, július huszonkettedik napján ismét óriási lendületben voltak. Esztergomban játszottak, közvetlenül a Duna partján. A szúnyogok majd’ megzabálták őket, de ez nem tudta elrontani a kedvüket. Két banda lépett fel előttük, ők pedig közvetlenül a főzenekar előtt kaptak helyet. Mire színpadra léptek, a nézőtér megtelt, és a közönség rendesen fel volt tüzelve. Nekik csak olajat kellett önteni erre a tűzre, ami nem is esett nehezükre. Csúcsformában voltak: már az első dallal felrobbantották a fesztivált. Az emberek ugráltak, és teli torokból énekelték, hogy „Óriások vállán állunk”, meg hogy „Törd át a határt, ébresztő!”
A banda akkor már jó ideje nem játszotta mások dalait, csak a sajátjaikat: az elmúlt év őszén húzták ki a listáról az utolsó két átvett számot, hogy bizonyítsák, kizárólag a saját zenéjükkel is képesek tisztességes bulikat csinálni. Kicsit féltek ugyan ettől a húzástól, de bejött. Egyre komolyabb tömegek énekelték velük a refréneket, és Tomi, az énekes azon a nyáron rendre kiszúrt egy csomó embert, akinek már a verzék közben is ugyanúgy mozgott a szája, mint neki.
Tizenhárom dal szerepelt a nyári setlisten. Azon a fantasztikus esztergomi estén egyet sem kellett kihúzni közülük. Minden flottul ment, a legerősebb hármat hagyták a végére. Hogy úgy menjenek le a színpadról, mint akik megnyerték a világ legnagyobb csatáját.
A tizedik dal hosszú gitárszólóval végződött. Tomi addigra az összes vizét megitta, ezért kihasználva Jocó szólóját, a színpad szélére sietett, hogy gyorsan kérjen még egy palackkal. Ricsi, a főszervező – egy nagydarab, szénné tetovált szívember – ott állt a lépcsőnél, kezében a mobiljával, és megnyúlt ábrázattal meredt a képernyőre. Csak másodszorra hallotta meg Tomi hangját, és furcsa, gépies mozdulattal nyújtott át neki egy palack ásványvizet.
– Minden rendben, haver? – kérdezte tőle Tomi, túlkiabálva a banda és a közönség gerjesztette hangzavart.
– Ozzy meghalt – közölte Ricsi sápadtan.
Tomi azt hitte, rosszul hall, vagy félreértett valamit.
– Hogy micsoda?!
– Ozzy Osbourne meghalt, tesó.
– Mikor?
– Nem tudom, baszki, de négyperces a hír!
Akkor már Gábor is ott volt. A menedzser aggodalmas képpel meredt a két fickóra.
– Valami baj van? – kérdezte. – Minden oké, Tomi?
– Ozzy meghalt – felelte az énekes. Nem tudott többet mondani. Gábor is így volt ezzel: tanácstalanul nézett az aranytojást tojó tyúkjára. Aztán csak megszólalt:
– Vissza kell menned a színpadra. Van még három dalotok. Gyászolni ráérünk utána is.
Lófaszt. Ez volt Tomi első, ösztönös gondolata. Lófaszt érünk rá.
Hiszen még csak tizenhét napja, hogy élőben látták Ozzyt. Nélküle és a Black Sabbath nélkül pedig lehet, hogy ők sem kezdenek el zenélni. Ha nincs Ozzy és a Sabbath, talán nincs ez az este sem, a Duna partján, ezzel a csupa kemény bandával, ezzel a rengeteg emberrel.
Jocó szólója véget ért. Tibi leütötte a dal végét, de még csengtek a cintányérok, amikor Tomi belekapaszkodott a mikrofonállványba, végignézett az összegyűlt embereken, és tompa hangon megszólalt:
– Az előbb kaptam a hírt, hogy Ozzy Osbourne meghalt.
Pár másodpercig eltartott, mire mindenki felfogta a szavai értelmét, de akkor a színpadon és a nézőtéren is döbbent csend állt be.
– Micsoda? – kérdezték néhányan. – Ozzy? Az nem lehet!
Tomi gombócot érzett a torkában. Pontosan tudta, mit kell tennie.
– Gyerekek – fordult a banda felé. – Változott a program. A Paranoidot játsszuk!
– Két éve nem játszottuk a Paranoidot – tárta szét a karját Jocó.
– De előtte három évig minden bulin elnyomtuk – szólalt meg a dobok mögül Tibi. – A vénánkban van.
Senkinek nem volt több ellenvetése. Anti, a basszusgitáros sűrűn pislogva bólintott. Sanya, a zenekar másik gitárosa elfordult, és úgy tett, mintha a húrokat hangolná, de valójában a szemét törölgette. Nem számított az este legnagyobb dobásának szánt daluk, az Ördögkeringő. Sem a másik két szám: egy a legújabb lemezről, és egy a legelső albumukról. Ozzy halálhíre egy csapásra mindent felülírt.
– Három dalunk maradt a mai buliból – szólt bele Tomi a mikrofonba, ismét a közönséghez intézve a szavait. – Utána lelépünk, de addig is a legnagyobb tisztelettel szeretnénk adózni Ozzy Osbourne halhatatlan emlékének! Ozzy, ez most neked szól! Mindent köszönünk, amit tőled kaptunk! Kurva szar lesz ezután egy olyan világra ébredni, amiben te nem vagy! De ma – üvöltötte torkaszakadtából –, ma még itt vagy velünk! Ezen az estén! Ezen a színpadon!
Jocó belekezdett a Paranoid első hangjaiba, majd beütésre rácsatlakozott az egész zenekar. Mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára játszották: minden hang a helyén, a tempó feszes, és ez az ötvenöt éves klasszikus ütött, ahogy kell. De ezúttal valahogy mégis másképp szólalt meg: Tomi biztos volt benne, hogy a Paranoidtól még sosem sírt senki – legfeljebb azok a nagymamák, akik 1970-ben először hallották meg a birminghami kvartett atomtámadását. Több mint fél évszázaddal később, azon az esztergomi estén ott zokogott egy teljes nézőtérnyi ember és egy magyar rockzenekar. Közösen gyászoltak egy embert, akivel sosem találkoztak személyesen, akivel sosem beszéltek, és akinek a zabolátlan életvitele miatt a saját bevallása szerint is évtizedek óta halottnak kellett volna lennie. A gyász mégis őszinte volt, és mély. Úgy tarajlott végig a tömegen, mint a hullámok a Duna felszínén.
A Paranoid végeztével a közönség mindent elsöprő „Ozzy! Ozzy!” kántálásba kezdett. Gábor a színpad széléről mutogatott és kiabált fel a zenekarnak:
– Az Ördögkeringőt! Játsszátok az Ördögkeringőt!
A következő percben felcsendült az Iron Man semmivel össze nem téveszthető riffje. Tomi könnyáztatta arccal énekelt – jobban, mint valaha. A nézőtéren háromszáz ember összekapaszkodva hullámzott. Olyan volt az egész, mint valami ősi rituálé.
Aztán elérkezett a pillanat, amikor Tominak fel kellett konferálnia az utolsó dalt. A szeme sarkából észrevette, hogy a színpad mellett már készülődik a főzenekar. Az arckifejezésüket nem láthatta, pedig az aztán igazán beszédes volt: az volt ráírva, hogy ha ők Ozzy-búcsúztatás nélkül lépnek színpadra ezek után az őrültek után, a közönség jó eséllyel kifütyüli és talán meg is dobálja őket.
– Ördögkeringő! – hangzott Gábor egyre kétségbeesettebb hangja, mire a színpadon felzengett a War Pigs ikonikus nyitánya. Pedig ezt nem is tudták végig eljátszani a fiúk: abban a korszakukban kezdték gyakorolni, amikor egyre több feldolgozást töröltek a repertoárból. A verzéket és a középrészt magabiztosan tudták, de a dal második felét sosem tanulták meg rendesen. Ez azonban nem jelentett problémát. Zúgtak a fajsúlyos riffek, Tomi még a légvédelmi sziréna hangját is leutánozta, úgy vonyított a mikrofonba. Nagyjából a feléig játszották el a dalt, majd egy hosszú, őrült gitárszólóval lezárták a bulit.
– Köszönjük szépen! – üvöltötte Tomi a mikrofonba. – Köszönjük nektek! Isten veled, Ozzy!
Azt a kőkemény, kérlelhetetlen visszatapsolást, ami ezután következett, sem a szervezők, sem a főzenekar nem hagyhatta figyelmen kívül.
– Menjetek vissza, basszus! – mondta a főattrakciónak szánt banda vezetője. – Vissza kell mennetek egy dalra, különben megölnek minket!
Úgyhogy Jocó és Tomi még egyszer visszasietett a színpadra, hogy egy szál gitárkísérettel előadják a Mama I’m Coming Home-ot. Játszhatták volna a Crazy Traint is Ozzytól, teljes zenekari hangszereléssel, de tudták, ha ezt meglépik, sosem engedik őket haza. A Mama volt a tökéletes lezárás: azon már a birminghami közönség is megtört szívvel zokogott, pedig akkor Ozzy még élt.
Tomiék nem tudták, hogy aznap egy lelkes rajongójuk rögzítette a teljes fellépésüket, és másnap már fel is töltötte a videót a YouTube-csatornájára. Valaki más kivágta a koncertből az utolsó három dalt tartalmazó szekciót, onnantól kezdve, hogy Tomi megnyúlt arccal bejelenti Ozzy halálhírét. Abból pedig igazi vírusvideó lett: heteken át folyamatosan pörgött a közösségi oldalakon, a Sötétség Hercegét gyászoló rajongók megállíthatatlanul küldözgették egymásnak, és osztották meg a felületeiken, valamint a különféle rockzenei csoportokban. Pillanatok alatt jött össze az első ötvenezer megtekintés – és ez a szám brutális gyorsasággal kúszott egyre feljebb.
Azon a nyáron a banda továbbra sem állt meg. Egyik nagyszerű koncert követte a másikat. Augusztus végére bizonyos fórumokon már a legszimpatikusabb magyar rockzenekarként emlegették őket, és nagyon úgy tűnt, hogy nem is annyira a harmadik lemezük, mintsem az a felejthetetlen esztergomi koncert jelenti számukra az igazi nagy áttörést. Nem is csoda: azt a bulit Ozzy Osbourne személyesen menedzselte az égből.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
