Pirisi Máté

 

Reflektív esszé Smid Róbert

Rögzítési kényszer

című tanulmányához

 

Jelen esszém Smid Róbert Bárkaonline-on megjelent Rögzítési kényszer című tanulmányához készült.

Mindenekelőtt szükségesnek tartom rögzíteni, hogy problematikusnak látom egyes művek műfaji besorolását pusztán alkotói bevallás alapján, különösen akkor, ha az érintett szerzők műfajelméleti, művészettörténeti vagy eszmetörténeti tájékozottsága nem egyértelmű. Mivel azonban nem tekintem magam e kérdéskör szakértőjének, elfogadom mind a szerzők önbevalláson alapuló műfaji besorolását, mind Smid Róbert azon módszertani döntését, hogy ezekből indul ki elemzése során.

 

Fogalmiság

 

Valószínűsíthető, hogy a kortárs lírikusok egy része – sajátos módon – saját elemi gondolataként tekint a poétikára és az esztétikára. Ebből fakadhat az irodalmi hagyománytól való elhatárolódásuk ad hoc jellege, valamint az az elképzelés, hogy munkájuk a hagyomány perspektívájából eleve kritizálhatatlanként van feltüntetve. Emiatt fontos két dolgot kiemelni:

1. Szerencsénk, hogy Smid tanulmánya leíró jellegű, merthogy az alkotói önmeghatározás gyakran csalóka, elfogadása egyszerűsítő hozzáállás volna egy oksági viszonyokra fókuszáló tanulmányban.
2. Szerencsénk, hogy Smid esszéjének kritikai relevanciáját az értelmezési szándék primer volta alapozza meg minden szerző minden művével kapcsolatban. A ,,kívánatos” tartalmiság számonkérése nem lehetne kritika.

Ez utóbbira azért hívnám fel a figyelmet, mert habár a tanulmányban elemzett szerzőkkel kapcsolatban igaznak bizonyul, közben általánosnak is tűnhet Smid Róbert azon állítása, miszerint: „...a hagyománnyal folytatott párbeszéd és a saját megszólalásnak az irodalom történetiségébe való beírása helyett manapság a versek beszélői az adott pillanatot kívánják a lejegyzés mint poétikai aktus segítségével történésként megalkotni.”
            Nem tartom kellően megalapozottnak azt az implicit feltevést, hogy az adott pillanat rögzítése eleve kizárná

1. a hagyománnyal folytatott párbeszédet, illetve
2. az irodalom történetiségébe való beíródás igényét.

A definíció hiánya miatt felmerül egy banális, ám nem elhanyagolható kérdés: vajon a pillanat nem eleve „történés”?

Habár nem érthető pontosan, hogy Smid értelmezésében

1. mit jelent a ,,történés”,
2. és a pillanat miért nem jogosult történésként megjelenni,

ha a történést egyszerűen ,,említésre méltónak és jelentőségteljesnek” értjük, a dolgozat belső logikája érthetővé válik.

            További definíciók

 

A nehezen definiálható posztmodern és metamodern fogalmi elkülönítését Smid a hagyományhoz való viszony alapján végzi el. Ez terjedelmileg és módszertanilag kézenfekvő és üdvözlendő megoldás a dolgozatban. Smid szerint a posztmodernben az ismert történetek vagy az alapműveltség részévé vált sorok a kiüresítés mellett új összefüggésbe kerülnek az újraírás által, míg a metamodern ismétlő gesztusával a ,,toposz” kimerültségét hangsúlyozza.

Mivel ez az állítás előírónak tűnik, a dolgozat precíz értelmezéséhez jelezni kell: a metamodern nem azonos azzal az implicit definícióval, amely szerint a metamodern lírai tartalom = kimerült toposz + FOMO (fear of missing out) + rögzítési kényszer.

            Hagyomány

 

A metamodern már nevében is reflektál a posztmodernre, ami önmagában jelenthetné a hagyományra való reflexió egy sajátos formáját, Smid kérdése mégis az, hogy a FOMO kényszere alatt születő poézis egyáltalán reflektál-e, és nem az, hogy ezt miként teszi.

Léteznek metamodern tartalmak, ám felismerésük valóban nehéz. A metamodern hagyományhoz való viszonyulásával kapcsolatban aktuális a kérdés, hogy vajon a kritikai diskurzus kidolgozta-e már az adekvát értelmezési nyelvet. Habár Smid tanulmánya kétségtelenül stabil lépés efelé, amíg a tudományos közeg elfogadja a leegyszerűsítő szerzői önmeghatározásokat, a kritikai diskurzust joggal utasíthatják el az önbevallásuk szerint metamodern alkotók, még ha ez ellentmondásosnak is tűnik elsőre.

 

Tipográfiai csapdahelyzet

 

A tanulmányban elemzett írások többségével kapcsolatban felvethető a kérdés, hogy a vizsgált szövegek poétikai működése mennyiben igazodik a líra – hagyományosan elkülöníthető – beszédmódjához, illetve, hogy a líra műfaji horizontja elsődleges-e az alkotók számára.

A tény, hogy a szerzők lírikusként pozicionálják magukat, rámutat a kritikai diskurzus hiányosságára, azaz, hogy a kritikai recepció milyen mértékben tekinti érvényesnek a szerzői önidentifikációt, és mennyiben válik ez az önmeghatározás az értelmezés hallgatólagos keretévé.

Amennyiben az elemzett szövegekhez a líra poétikai hagyománya felől közelítünk, gyakran olyan beszédmódokkal találkozunk, amelyek részlegesen aktiválják a lírai nyelv eszközkészletét: a ritmikai szerveződés, a figurativitás, valamint a grammatikai és szintaktikai feszültségképzés nem feltétlenül válik a szövegek szövetévé. A versszerű tagolás sok esetben nem jár együtt a lírai beszédmóddal. Ez poétikai eltolódásként értelmezhető. A vizsgált szövegek egyedisége kevésbé a líra felől, mint inkább a prózaiság eszközeinek líraként való működtetésében ragadható meg. A szövegek gyakran a műfaji határok elbizonytalanításával hoznak létre sajátos poétikai feszültséget.

Tegyük fel a kérdést: ha például József Attila Munkások című versét sortörések nélkül írnánk le, prózává változna? Ha Kaffka Margit Csendes válságok című munkáját rövid sorokba tördelnénk, verssé válna-e?

A kortárs líra próza felőli megközelítése sok esetben lehetővé tenné, hogy az érintett művekben ne a líraiság hiányát, hanem a líra és a próza közötti átmeneti zóna poétikai stratégiáit értelmezzük. A kérdés adja magát: milyen feltételek mellett, milyen műfaji és poétikai előfeltevésekkel válhatnak líraként értelmezhetővé a kortárs fiatal költők alkotásai, és mikor válik az értelmezési keretek megváltoztatásához elégségessé a líraiság hiánya.

Természetesen létezik az a megközelítés, hogy az alkotói szándék elég az efféle kérdések eldöntéséhez, azonban ez politikai hozzáállás, nem irodalomtudományi megközelítés.

Ha nem az önbevalláson alapuló módszerrel közelítünk a fiatal lírikusokként jelölt művészek alkotásainak műfaji besorolásához, hanem értelmezésünk a próza felől nyit, a lírai hagyományra való reflexió hiánya eltűnik, a rögzítési kényszer más megvilágításba kerül.
            Természetesen nem állítom, hogy Smid Róbert nem tud megkülönböztetni egy prózai alkotást egy líraitól, csupán azt jelentem ki, hogy a kritikai diskurzus képviselőinek nagy többsége túlságosan udvarias. Ne felejtsük el: a szerzői bevallás néhány évtized elteltével életrajzi adattá változik.

 

Elemzések

 

Smid Oravecz Imre: távozó fa és Ágh István Szélcsend című köteteinek pontos elemzését így alapozza: „Egy-egy életesemény archiválása persze eddig sem állt távol a kortárs lírától, de azt főleg az idősebb korosztálynál figyelhettük meg.”
            Az idősebb szerzők elemzése a tanulmány legerősebb részét képezik. E ponton azonban hermeneutikai jogvédővé kell előlépnem. Fontos figyelembe venni az életkort mint értelmezési prizmát. Megfigyelhető, hogy a költők másként írnak fiatalon és idősen; perspektívájuk jellemzően nem korábbi önmagukhoz, hanem kortársaikhoz hasonlatos.

Ugyanakkor felvethető a dolgozat fiatalokat és idősebbeket összehasonlító gondolataival kapcsolatban, hogy az életesemények archiválása az idősebbeknél részben abból fakad, hogy több esemény áll rendelkezésükre. Ez önmagában nem lehet alap a fiatal líra elmarasztalására. A szembeállítás ugyan igaz, de igazságtalan is egyben.

A fiatal szerzők kapcsán a tanulmány számos pontos, helyenként humoros megfigyelést tesz, különösen ott, ahol az exkluzív közönségfeltételezés, az irónia hiánya és az önkritika lezárása kerül szóba.

Smid Locker Dávid Beszédkényszer című kötetéről azt állítja, hogy: „felhívja a figyelmet arra, miként gondolkodik ez a típusú versbeszéd az általánosérvényűségről, illetve hogyan alakul át manapság a versben megfogalmazott tapasztalat megoszthatóságának feltételrendszere.” Ki kell emelnem, hogy a tény, miszerint a szerző nem állít szintézist, nem feltétlenül jelenti azt, hogy ne fejezhetne ki általános érvényűt egy szűkebb, dedikált közösség számára.

 

A hermeneutikai probléma húsbavágó művészetpolitikai kérdésre mutat: ha a fiatalok által dominált metamodernt úgy jellemezzük, hogy nem képes megújítani az alapvető emberi tapasztalatokat kifejező formákat, ezáltal nem képes általánosan érvényeset alkotni, hanem kiüresít, és jellemzője a partikularizáció, megtagadhatjuk a fiatal lírikusoktól a toposzok értelmezésének jogát, esetleg (ha ez a tétel intézményekben is gyökeret ver) elriaszthatjuk a fiatalokat a toposzok direkt használatától, holott a toposzok specifikusan ugyan, de szükségszerűen minden korban és irányzatban újrahasználódnak.

Nem lehet egyetértés abban hallgatólagosan sem, hogy a metamodern kivétel volna ez alól, hiszen akkor joggal érne minket az a vád, hogy kisajátítjuk az értelmezés lehetőségét, hogy – Bourdieu fogalmaival élve – domináns (established) pozíciónkat megtartsuk a fiatalsággal szemben.

 

Kényszer

 

Tekintve, hogy a tanulmány ilyesmit céljául nem is tűzött ki, nem hiányosságként, hanem egyéb szempontként említem meg, hogy az eseményszerűség és a hitelesség kényszerét elsősorban poétikai problémaként tárgyalja, nem reflektál arra az intézményi közegre, amelyben e beszédmódok működésbe lépnek. A publikációs platformok, ösztöndíjrendszerek, közösségi média és kritikai nyilvánosság elvárásai nem pusztán közvetítői, hanem alakítói is annak, hogy mit érzékelünk „hitelesként”, „kényszerként”. Ezen körülmények figyelembevétele nélkül a poétikai kényszer pszichologizáló metaforává válhat, annak ellenére, hogy igaz.

A tanulmányban megfogalmazott kettős kötés – miszerint a lírai én egyszerre feltételezi

1. a saját tapasztalatának közérdeklődésre számot tartó voltát, miközben
2. annak eseményszerűségét kizárólag személyes megélésével igazolja

olyan alkotói pozíciót feltételez, amely könnyen egocentrikusnak, exhibicionistának tűnhet, ez azonban már inkább ítélet, mint leírás.

A tanulmány záró megállapításaival – a közvetlenségbe vetett hit, az interszubjektív hitelesség illúziója, az inkluzivitás hiánya – alapvetően egyetértek. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni: a probléma nem az új esztétikai dimenziók létezése, hanem az adekvát kritikai diskurzus hiánya, és az inadekvát kritikai diskurzus elutasítása. A kritikán felüliség éppoly problematikus, mint az értelmezés kisajátítása.

A tanulmány kulcstétele szerint a hagyományos beszédmódok elhasználtsága vezet ahhoz a kényszerhez, hogy a megszólalónak eseményként kell igazolnia mindazt, ami vele történik. Ez az állítás azonban nem bizonyít, hanem előfeltételez: azt implikálja, hogy a formai elhasználtság szükségszerűen pszichés vagy poétikai kényszert eredményez. Az oksági kapcsolat azonban nincs indokolva; a „kényszer” legfeljebb hipotetikusan társítható az „elhasználtsághoz”. A ‘kényszer’ fogalma szükségképpen normatív többletet hordoz: olyan elvárásrendszert, amely már nem pusztán leíró, hanem értékelő jellegű.

Habár Smid intuíciója igaznak bizonyul, sajnos homályban marad a hatásmechanizmus, amelyet ő maga kapcsolatként lát.

Összességében a tanulmány éleslátó, kifejezetten pontos diagnózist ad a kortárs fiatal líra egy részéről. Legnagyobb hiányossága azonban az, hogy több esetben lezárja az értelmezés lehetőségét ott, ahol egyéb magyarázatok is felmerülhetnének, elvégre miért ne lehetne a hétköznapi eseményekben rögzített lírai én ábrázolása az éntől való elhatárolódás szimbóluma? Hiszen az én mint alany egy szövegben, amelyben az alany csupán a pillanat rögzítésében vesz részt, és a szöveget szubjektív, alig-alig interperszonalizálható tapasztalatok (pillanatok) uralják, az én a recepció szempontjából sokkal inkább távoli ,,ő-ként” működik, mintsem azonosulási pontként. Ilyenformán a rögzítés katalizátora sem volna mindenképpen a FOMO-hatás, hanem ellenkezőleg, akár DTOO-hatás is érvényesülhetne, azaz ,,desire to opt out”.

A jelenlét megtagadásának gesztusa által a próza felől értelmezve mélyebb rétegeket mutathatnának a művek.

Mivel azonban a leírás nyelve és az értékelés nyelve a tanulmányban nem válik el élesen, Smid azt a benyomást keltheti, mintha a kortárs fiatal líra bizonyos stratégiái eleve problematikusak volnának. Ezzel kapcsolatban kiemelném, hogy a tanulmány célja nem e stratégiák minősítése, az esszém célja pedig annak a kiegészítő kérdésnek a felvetése: milyen feltételek mellett beszélhetünk a kortárs fiatal lírikusok rövid prózáiról líraként?

 

---

 Főoldal