Fried István
„Ami elmúlt, csak az hallszik ide”
Markó Béla: Kufárok a templomban
A Bookart – mint annyiszor – ismét remekelt: nem túlzás, ha megkockáztatom, Markó Béla válogatott, 2019-2024 között alkotott szonettjeit olyan kiállításban, parádés borítóval, 150 g-os Giaro Bulk papíron, érzéki teljességet igénylő betűkkel jelentette meg, ami a kötetből kiolvasható (kiolvasandó) sugalmazásokkal egyenértékű. Megfordítható: e valóban bibliofil könyv a külalakjával nem pusztán egy nagyformátumú mű sokrétegű, önnön művészetére tág horizontból reflektáló vállalkozás „külseje”, hanem a kölcsönhatás révén a mívességgel kidolgozott verssorokkal mintegy előhívja (nem a tematikát, hanem) a költői világoknak egyszerre a hagyományosan építkező és a hagyományokhoz képest újszerűségre törekvő változatait, melyek közé a könyv afféle külső és belső formáját soroljuk jellegadóként.
Markó Béla „képleíró” szonettjei a szobortorzóra verset író Rilke, a Hegeso sírját versbe „fordító” Babits örökségére figyelnek, de a maga bölcseleti reagálásakor máshová kerülnek a hangsúlyok. A szigorú versszerkesztettség ugyan nem tér el, mégis oldódik a versbeszéd, ami merevvé válhatna a szonettek során: a műalkotásnak nem minden pontja irányul a szemlélőre. És az sem volna állítható, hogy ezek a versek „hideg szonettek”, „aranyművesség” lennének. Ennek a versalakzatnak sok törődést („hagyomány” előírta szabályt betartva) igénylő megformálása új szólamokkal rendeződik, mondhatnók úgy is: keresi és megleli az állandóságban a változást. A különböző időkben, más-más helyen őrzött (és készített), más célokra irányuló műtárgyak, alkotóik századokban elosztódó képanyaga egy kíváncsiságát sosem rejtő szemlélő tekintete nyomán rendeződik el, ezáltal a szemlélőin túl egy összetettebb magatartás, költészetfelfogás rajzolódik ki. Kevéssé „programos”, mindössze történetsorozat, mely akképpen fordulhat át történetté, hogy a kötetet egyvégtében olvassuk végig, mintha az eltérő időben, helyeken, tematikával készített versek megtervezett ciklust alkotnának, melyet nem a szonettet kiváltó alkalom (festmény, tenger, természet/kert, istenkeresés, „a költészet maga”) fűz csupán össze kevésbé szoros láncolattá, hanem a velük szembenálló, rejtett tartalmú fölfejteni megkísérlő, a szonett „nyelv”-ének finomításán, differenciálásán, a megújulás lehetőségein töprengő-fáradozó költő, akinek még egyes szám első személye sem a hagyományos értelemben vett „lírai” alany (nem a vallomásos-érzelmes fajtából való). Persze, a lírikusé talán az: ezt értsük olyképpen, hogy érzelmeit visszafogva, az értelmi tényezőt olykor az előtérbe állítva a gondolkodó-értelmező, az önmagával is vitatkozó személyiség állításait, azok megszenvedettségét és bizonytalanságait, a kikívánkozó kételyt tekinti oly módon megfogalmazandónak, hogy egy versben, egy szonettben több eséllyel legyenek kibontakoztathatók, a derűs következetesség és ennek ellentéte forrjon össze versnyelvvé. Ezáltal léphet költőként a maga egymástól talán független, mégis azonos vagy hasonló megfontolásaival a széles poétai mezőre.
A kötet szigorú megszerkesztettségéhez visszatérve említem meg: a kötetben 50 szonettet kapunk, a tartalomjegyzék mindkét oldalán 25-25-öt, szinte figyelmeztetőként az arányosságra, mely szintén a jellemzők közé iktatható. A szonettek a készülés időrendjében foglalnak helyet, megismerjük a megírás helyszínét (vagy az „ihlető” színhelyet), a megverselt festmények lelőhelyét, a képek legfontosabb adatait. Egy lapon egy vers lelhető, s mert mindegyik (természete szerint) 14 sor, így a ránk váró (nem csekély) meglepetésnek forrása nem ez. És hogy mégsem csak egy „jól megcsinált”, „szépen kihozott” könyv látványától búcsúzunk, mikor a kötet végére érünk, azt a versekben látványosan – figyelemfelhívóként – megjelenített virtuozitásnak köszönhetjük, amely itt nem azonos a felfokozott mesterségbeli tudással (noha előfeltétele), jóval inkább annak, hogy hányféle változatával képes szolgálni ennek a lírai kisformának: az egyazonos vers-„képlet”-et különféleképpen állítja színre. Akad, mely két négysoros, két háromsoros strófára „bontja” a verset, s van olyan, amely írásjelekkel tagoltan egyetlen mondat lendületével ajándékoz meg. Nem kell sokat keresnünk, hogy olyan szonettre bukkanjunk, amely rövid mondatok sorozatából áll. Ezeknek megfelelően a rímképlet is változatos, a négysorosokban kereszt- és ölelkező rímek váltogatják egymást szonettenként, a háromsoros strófákat tekintve viszonylag gyakori az utolsó két sor összerímeltetése, és gyakori, de nem általános, hogy más rímelhelyezéssel utal gondolati-verses összetartozásra. Mindezáltal megmenekül a kötet az ismétlődés veszedelmétől: mire megszoknánk egy „rímfelépítés”-t, már következik egy másik. Korántsem öncélúan – a virtuóz nem rejti, de nem is kérkedik, a különféle verselési módok szigorú összefüggésben vannak a versbeszéd kifejtésének hogyanjával. Természetesen minden – jelentékeny – költőnek föllelhetjük az „állandó”-it. Így Markó Béla verseinek is. A képleíró mindenekelőtt reflektál a „látvány”-ra, de nem marad a maga látásának „foglya”. Annál kevésbé, mivel a versbe írt festők és képek (hol a festők, hol a képek) – közbevetőleg egy névsor: Csontváry, Aknay János, Kákonyi Csilla, Nagy István, Kopacz Mária, Johannes Vermeer, Rembrandt, Valentyin Szerov, idesorolandó Giorgio de Chirico is – a figyelő-kutató tekintet révén asszociációkká változnak, s immár a „képiséget” a gondolat, a „végső kérdések”, az irodalom „világ”-ába játsszák át. Ehhez hasonlóan a tenger nem csupán a végtelenség közhelyes érzetét kelti, de az eltűnt idejére találó, a létrejövést és értelmét figyelő személyiség töprengésre késztetésének éppen a születés és elmúlás ellentéteinek egymásból következéseihez kínál példát. A címadó vers első strófájában három kérdő mondat jelzi a zaklatottságot, erre új kérdőmondatok következnek, fokozzák, hogy a végső válasz (utolsó sor) a paradoxon kivallásával hagyja függőben az adható, ám sosem megnyugtató gondolatot.
A kert, a természet Markó verseinek (a szabadverseknek is) visszatérő témája. Csakhogy jócskán elmozdul a 20. századra jórészt kiüresedett bukolikus szemlélettől, a képzelt locus amoenus amúgy is álombeli képzet, nem szólaltatja meg a kézenfekvőnek tetszhető nosztalgia hangjait. Mindennek ellenére megteremti a természetnek, a kert fáinak, virágainak mint létezőknek egyenértékűségét az őket szemlélőével. Aki nem merőben passzív szemlélő, „élvezkedő”, hanem az, aki megérteni kívánja, emberi létezésével párhuzamban, a növényi sorsokat. Nem belép a természet az irodalomba (esetleg kulisszaként), hanem a maga módján maga (is) irodalom (a Kalauz egy festményhez egy magnólia kifejlését követi, a virág érését, melynek tetőpontján könyv, tépett „fólia”). A natura naturata és a natura naturans találkozik a szonettben.
Ez az a pont, ahol a kötet egy jól kitapintható, követhető motívumáról szükséges megemlékeznem. Akár feltűnőnek volna nevezhető, hogy a „mesterség” körébe tartozó szókincs mily gazdagon van képviselve a könyvben: mondat, betű, szavak, írás, megfogalmazás, könyv, ritmus, a költészet gyakorlata kér és kap szót különböző évjáratú szonettekben, különféle helyzetekre, látványra, képekre reagálva. Hihetjük, hogy a létezés egy alakzata jut formához azáltal, hogy önmagára irányítja a vers a figyelmet, „alkatrészei”-re, a megszületés mikéntjére, de azt is, hogy az irodalomban, az irodalom-írás által létezéshez kapcsolódik az örök kérdés: lét vagy nemlét. A Kidőlt akácban: „Mert mi van, nem emlék / s nem is hasonlat már. Más lét. Más nemlét.”
Messze nem érdektelen, hogy a kötet versei részint engedelmeskednek Paul Verlaine Költészettana felszólításainak: bőségesen élnek az áthajlással, nemcsak egy versszakon belül, hanem versszakok között, a négysorosok és háromsorosok határán nem kevésbé. Mintha nem volna szünet a strófák között, a négysorosok és háromsorosok határán nem kevésbé. Ezzel az élő, a beszélt nyelv lüktetése, szabadsága hozza a nemegyszer fennköltséget a fentebb stílt igénylő szonettbe, ami inkább a közepes stílusban alkotott költőiség sajátossága szokott lenni. Ugyanakkor elengedi maga mellett a Verlaine-vers egy másik ajánlatát, mert a Markó-szonett bőségesen él a point-ekkel, a csattanóval, a vers tetőpontjára az utolsó sorban, netán az utolsó szóhoz, kifejezéshez érve. A végigvezetett gondolatok az „eredményesebb bevésés” érdekében akár megerősíthetik a markáns összegeződést, az erőteljesebb kimondást „az utolsó szó jogán” történő rögzüléssel. Aligha téveszthető szem elől, hogy a versek gondolatiságát szolgálja mindez.
A följebb említett gondolatiságnak nem ez az egyetlen eszköz áll rendelkezésére, hogy esetleges tévutakat, a tévedések hármas útját és ezzel párhuzamosan a remélt megoldásra ösztönzést is versbe foglalja. A leggyakrabban összefügg a létezés dialektikájával, egymásnak látszólag (nemegyszer valóságosan is!) ellentmondó állítások, megfigyelések, össze nem ill(eszthet)ő jelenések kontrasztos kifejeződésével. A versbeli eredmény olyan sententia, mely nem vállalja az orientálás feladatát, viszont zavarba hoz, átengedi a „döntés”-t a befogadónak, aktivizál, társszerzővé avat. Így a nyelv a versbeszélő és az olvasó összeműködését feltételezi, a két láthatóság között meg irányítani az érdeklődőt. Néhány példa:
„teremt, hogy rombolhasson szakadatlan”,
„s, hol soha nem járt, visszatér oda”,
„mert arra próbálunk most emlékezni, ami soha nem történt meg velünk”,
„és aki győzött, semmit nem remélhet”,
„s ha nincs halál, nem látható az élet”,
„csupa visszfény, csupa visszaverődés”,
„mert véges, de határtalan a lét”.
Mennyi mindenről kellene még szólni! A kötet „orosz verse” (több is van, az egyiknek ez a címe) a Baka István nyitotta, Király László, Kovács András Ferenc, Lászlóffy Csaba, Bogdán László folytatta, variálta alakzathoz kapcsolódás (akár képleíró szonettel is), a táji, a kulturális, irodalmi oroszság-képzet által az idegenben fölfedezett sajáttá manifesztálódik a különösnek tekintett világ bevonása a jól ismert, otthonos poétikai térbe. A helyi színű azáltal lehet-lesz ismerőssé, hogy az értésre törekvés hitelességével valósul meg az egymáshoz közelítés akarása. Egészen közel lépve a versekhez, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy elkerülendő a kötelezőnek elismert jambusok monotóniáját, tudatos „vétségekbe” ütközünk. A simán gördülő verssorok meg-megbiccennek, mikor sorkezdőként vagy a sor közepén jambus helyett trocheusokra bukkanunk, ritmizálhatjuk choriambusként is, mindenesetre kizökkenünk az egyhangúság komfortzónájából, és a versbeszéd szuverén megoldásaira, ötleteire figyelünk föl. Petrarca és Shakespeare, a magyar irodalomból véve a hivatkozást, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula szonetthagyománya olyan szilárddá formálódott örökség, melyet – a magyar irodalomban – Tandori Dezső nem kérdőjelezett meg ugyan, csak éppen egy másik, nem kevésbé változatokat ajánló, a maga nyelviségéhez alkalmazottan formált újjá, időszerűsített, bizonyos értelemben radikalizált. Markó Béla másik utat választott, mint ez a kötete is tanúsítja. Látszólag az örökség kijelölte kereteken belül marad, hogy a kereteket tágítva megfeleltesse a kevésbé poétizált versbeszédnek éppen úgy, mint ama paradoxonokénak, amelyek éppen csak nem feszítik szét (gondolatilag) a versépítményt. Markó verselésével a szabálytalannak tetszőt is belekomponálja a versbe, jelezve a versbeszéd életszerűségét, korszerűségét, megújuló szólamait, teszem hozzá sietve.
Markó Béla szép verseskötetében a „külszín” és a „belbecs” összjátéka akár az összművészet felé tett határozott lépésnek is elkönyvelhető volna. A korábbi szonettkötetek olyan folytatásának örvendhetünk, mellyel a szonettek gondolatiságát és a színrevitel poétikai elkötelezettségét képes egymással összhangba hozni. A képversek – nyomtatott – művészi kivitele dialogizál a képíró versekkel, a hangzás virtuozitásával. A Kufárok a templomban a kortárs magyar irodalom kiemelkedő eseménye.
Bookart, Csíkszereda, 2024.
Megjelent a Bárka 2025/6-os számában.
