Veres Tamás
Áldással dorgállak
1.
Ifjúságom bűbájos kincse voltál.
Lehettél volna fényűző ereklyém.
Nem vitt hozzád közel se út, se portál,
másképp állnék hozzád, ha megtehetném.
Örök megfejtetlen rejtvény maradtál,
nyelvem nyelveddel nem vívott csatákat.
Hittem, hogy sokkal jobb vagy önmagadnál.
Őz voltál, és én felcsaptam vadásznak.
Lesből figyeltem minden rezdülésed,
közben belőled istennőt kreáltam.
Minden félelmem harcba lendült érted.
Nem érdekelt se erkölcstan, se számtan.
A Föld nem látott még nálam hülyébbet.
Szent drágaságaid jó mélyre ástam.
2.
Szent drágaságaid jó mélyre ástam.
Veled szerettem volna megkeresni!
Magasról estemben vermekbe láttam.
Unott arcod nem érdekelte semmi.
Előtted nem csúszkáltam térden állva,
miattad lett hidegrázós a lázam.
Hűvös pillantásom szemed bezárta.
Benned szemernyi ízlést nem találtam.
Most is lemennék érted még kutyába,
pedig hány alkalommal félretoltál!
Nem tartott össze vonzalmunk fugája.
Hitvallásomban minden szent te voltál.
Imáimban lettél az alku tárgya.
Nem pártfogolt se imádság, se zsoltár.
3.
Nem pártfogolt se imádság, se zsoltár.
Rimánkodásom nem repült az égig.
Egykedvűen, flegmán a földre dobtál.
Gonoszságod súlyát tonnára mérik.
Azt kívántam, hogy fürgén játszadozzál
velem, mint szél az elsárgult levéllel.
Legyek mester, te meg legyél a kontár!
Áldással dorgállak meg, hogyha végzel.
Hittem, közénk nem áll Pokol, se Éden,
de mást vártál világoskék kabátban.
Kezed nyugodni láttam más kezében.
Pár perc alatt sötét bugyrokba szálltam.
Máig sem értem, hogy mit is reméltem,
ha rád gondoltam, néha-néha bátran.
4.
Ha rád gondoltam, néha-néha bátran,
képzeltem, majd lecsaplak más kezéről.
Egy titkos térkép kincseit találtam.
Nem láttam, hogy hajóm a víz felé dől!
Vigyort erőltettem feléd, belül meg
zokogtam érzelmes hajótöröttként.
Egy tengerész, akit régen becsültek,
és gőzösén nem kétségek között élt.
Reményvesztettségem jobbról előz, és
nehéz depresszióm a víz alatt hagy.
Kontrollom megszűnt. Nincs önellenőrzés.
És cserben hagy minden józan parasztagy,
pedig tudom, hogy pusztán képzelődés,
a múltból visszatérő árnyalak vagy.
5.
A múltból visszatérő árnyalak vagy.
Lassan dermedtem jégtekintetedtől.
Mint télvíztől a megpuhult talaj fagy,
vártam, hogy nézésed kettőbe eltör.
Testemen peckesen sétált az aggály,
űzött vadként futott jókedv, vidámság.
Te tisztes távolságtartó maradtál,
hagytad, hogy egy részem lassan kivágják.
Közel hajoltál, én csendben vacogtam.
Vérsejtjeim lassabban közlekedtek.
Eggyé válhattunk volna néma csókban.
Nem hittem már sem grálnak, sem keresztnek,
Ámornak hitvány kis játéka voltam.
Szellemszemed pillái tönkretettek.
6.
Szellemszemed pillái tönkretettek,
vonzalmam nem tudom, minek nevezzem.
Esetleg hívhatjuk történelemnek,
mely ismétlődik, és regél helyettem.
A kozmoszom világító erényét
egy használt felmosóronggyá facsartam.
Szimfóniámat sértetten lenéznéd,
pedig sosem volt fülsértő a dallam.
Emlékeim völgyébe visszatértél,
múltunkba sorsom, mint turista kaptat.
Még nem sejthettem, hogy hagysz majd faképnél.
Egésze voltál résznyi pillanatnak.
A semmiből jöttél. Nem hátra léptél.
Háttérvokálosból lettél a karnagy.
7.
Háttérvokálosból lettél a karnagy,
cimbalmos és brácsás kegyed kereste.
Szelídnek hittelek, de vad magyar vagy,
fékezhetetlen vagy reggel, meg este.
Ha tetted volna két kezed kezembe,
szolid lennél, mint ház falán a szőttes.
Megnyert kupáim lábadhoz teszem le.
Csak második lennék! Legyél a győztes!
Abban bíztam, hogy már enyém a verseny!
Örültem, mint festmény a képkeretnek!
Hazárdőr várja így, hogy újra nyerjen.
Sérelmeim nehézkesen hegednek,
más volt a szándékom, más volt a tervem.
Miattad lettem hívőből eretnek.
8.
Miattad lettem hívőből eretnek,
csak érted halmoztam hibát hibára.
Múltban, jelenben, mindenhol kereslek,
jövőm bizalmad tényeit kizárja.
Álom, hogy nyelveden sétál a nyelvem,
szilánkokká szabdalt életem egyszer
életfogytig tartó, hű társra leljen,
ágyamba esténként mellém telepszel.
Nem izgat hervadt vágyaim virágja,
csak bámulok, mint jurtából a mongol,
mert túl modern lett édes Ázsiája.
Látványod millió darabra koncol,
ráeszmélek, hogy már minden hiába.
Meríthetnél forró alázatomból.
9.
Meríthetnél forró alázatomból,
vágyaid tányérját púposra raknám.
Egy gép vagy, mely tetőt alapra rombol,
mégis lélegzetállító faragvány.
Vívtam érted, mint olvasó a könyvért,
ha járkáltál, nyomodban ott ügettem.
Kínlódtam, hogyha fájdalom, ha könny ért,
nem voltál lelki társ az őrületben.
Ha láttalak, számban fogak vacogtak,
nem volt kerek se tomporod, se melled.
Reménykedtem, hogy mozdulsz egy tapodtat.
Nem tűrtél láncokat, szabályt, fegyelmet.
Frivolság hordóját frissen csapoltad.
Pszichém nedűjéből egy korty se kellett.
10.
Pszichém nedűjéből egy korty se kellett.
Rád szánt időm már megszámlálhatatlan.
Zűrös voltál, mint egy nehéz egyenlet,
egy labda, mely mindenről visszapattan.
Nem gyógyulás voltál, hanem betegség.
Fájtál, mint futballistától egy öngól.
Haldoklók voltunk, kik maguk temették.
Csengettyű voltál, mely mindenfelől szól.
Vágyam maradt, hogy egyszer majd becézzél.
Egy húscafatként váltam szét a csonttól.
Csípett a tőled áradó kemény dér.
Apátiád gátlásaimra sót szór,
ezt éreztem, miközben rám se néztél.
Közönytől bűzlöttél, és én a gondtól.
11.
Közönytől bűzlöttél, és én a gondtól,
faladba ütköztem, bármit csináltam.
Az ember később mindent újragondol,
mint ókorban megírt tragédiákban.
Csatákat vívtunk, és te nyerted őket,
sármom, mint egy vesztes vezér elillant.
Ha meggyászoltam tékozolt erőmet,
lekapcsoltál azonnal, mint a villanyt.
Nem álltam ellen. Támadtál vadabban.
A megbecsültségem mohón megetted,
miközben én csak ajkaim haraptam.
Örültem minden ócska kis szerepnek
az általad megírt rossz színdarabban.
Bűnt bánva szégyelltem magam helyetted.
12.
Bűnt bánva szégyelltem magam helyetted,
kidobtál, mint a kertész egy vakondot.
Boldogságrózsám könnyedén lenyested,
tudtad, hajszálnyit sem kell óvakodnod.
Mindenhol tört depresszióm igája,
a kedvetlenség tengerén eveztem.
Lomhán hajóztam át Letargiába,
nem rémített meg egy kriptányi szellem.
Halványultam, te állandó maradtál,
erőt merítettél a bánatomból.
Töltődtél, mint ebéd előtt a nagy tál.
Nem tartottál meg, mint polcát a konzol,
ha indulat bántott, asztalra csaptál,
mint egy kamasz, ha száz hormonja tombol.
13.
Mint egy kamasz, ha száz hormonja tombol,
áhítoztam pár jó szóért felőled.
Te megtehetted volna szánalomból,
vártam, hogy bástyáid pikk-pakk ledőlnek.
Új téglákat tettél fel várfaladra,
lehettem volna friss malter közöttük.
Ha várárkunk vizét aszály apasztja,
az égieknek egyszer megköszönjük.
Miközben zúdult rám ezer csodálat,
mértéktartásom rögtön szétszerelted,
rendben tartott nyugalmam szétdobáltad.
Közelségem borzalmasan kezelted.
Éreztem, hogy megbuktam. Ostobának
kiválasztottja mégse ad kegyelmet.
14.
Kiválasztottja mégse ad kegyelmet
a múltban megfeneklett esztelennek.
Rájöttem, hogy királyom meztelen lett,
ruhát nem tudtam, hogy honnan szerezzek.
Már megtámadhat minden mocskos ördög,
nem kapsz tőlem már szégyent, sem szemérmet.
Eszembe jutsz, és én álarcot öltök.
Nem várom el, hogy egyszer majd megérted.
Már nem háborgok, hogy tettél lapátra.
Akartam, hogy veszettül félrevonjál,
tapaszd rá könnyűvérű szád a számra.
Emlékek armadája közrefog már,
más partot ért rajongásom naszádja.
Ifjúságom bűbájos kincse voltál.
15.
Ifjúságom bűbájos kincse voltál,
szent drágaságaid jó mélyre ástam.
Nem pártfogolt se imádság, se zsoltár,
ha rád gondoltam néha-néha bátran.
A múltból visszatérő árnyalak vagy.
Szellemszemed pillái tönkretettek.
Háttérvokálosból lettél a karnagy.
Miattad lettem hívőből eretnek.
Meríthetnél forró alázatomból,
pszichém nedűjéből egy korty se kellett.
Közönytől bűzlöttél, és én a gondtól.
Bűnt bánva szégyelltem magam helyetted,
mint egy kamasz, ha száz hormonja tombol,
kiválasztottja mégse ad kegyelmet.
Megjelent a Bárka 2025/4-es számában.
