Kalász Márton
Elégia
Végy a szívből is valamit – s ha szellem révének tekinted,
kis szögében még mindig, nem a rejthető szép, ami bármikor inthet,
tudnod, s általad épp új bizalommal önmagad kimentve,
hisz a szebbé vihető gondolat, távlattá térül, s ma a rendje
mégiscsak, rég is, álljunk tisztázva eszközként – bármi gondja
efelől, osztozva sorson, hivatkozhat egymásnak a tudat naponta,
s ha félve, közhely, hiszen mely érzés önmélyünk áhítva szabad.
Hinném, már védhető, s ha közfal is, vannak itt örökölt szavak,
s tudjuk, egy pillantás – igaz, ha bölcselő mosoly ebből építve,
nevessünk, válasszunk jelentésformát a szavaknak, csak a hit ne
veszítsen, s azt a szív, keserűségünkben, hogy távol épp ki véd,
mindünk vigasza kell – s ebben játék, agg révület, egy igét
engedve át, gyöngéden: három szó, egyet szívünk ismétlésébe vett:
hivőn, remény hangsúlya, szív összegző mélyén – a szeretet.
Könny
Istenem, mennyi ideje ismét lopakodom,
fáj, már könnyemhez, ő könnyjelét hinné ablakomon.
Kint az éj, lelkem válva, volt, ennyit csöndesedett,
testöltő vigasz, nyújthattunk egymás arcáig kezet –
egyik éj, Uram, hatalmas könny fénnyé élve, látta mögém,
a látomás pillanatok múlva ablak; erecske sötétje zsugorodott,
mit hittem, egy teljességű, teremtő varázs mit hozott,
ki mondta múlt nap álmomban, míg e karc is a gyász –
Istenem, én tárva minden érzékemet, fönt tért jelek,
hiú képzet, éji lopakodó, nevezzem, ablakig bármit viselhetek,
meg kell bocsátani – a világ térve súlyán szerénytelenebb,
elvetnénk, kínfohász, mi folytatódnék ránk teher –
veszítve mit, Uram, e létben, kép alámerülve, ki nyer
évődvén nem álságos inger: könny halasztva a szólás, mi – teher?
Magány
Bartusz-Dobosi Lászlónak
A konyhában, függönyzés, jámbor pohár bort
búcsúzóul, magad átnyújtva – szép egyszer, annyi kort
szétejtve, s csak lelkünk vándorvétre üdén, s kímélve
emlékezéshez, kis summázás felől, lény, gyöngéd agg, ha mint vélne –
no, fejtsük magunknak, ami igény, társául, erény tudatához,
rá terhe, még, rég senyve hevén hitetve, pátosz, ennyit áthoz,
nincs, s mint kiérve, lent helyszín, fönt a látó szem,
mindhez, más függönyzés, vált, buzdít, ok, jelkép, misem –
s e nap, úgy venném, szólítok; halkítva más, fönt, válasz hatott.
„Az emlékezés jövője” – – kettőn tézisnap, bölcs szellőink követve,
rá fény, s mint toldanom –
tegnapról emlék, oly létút helyszíne, álmom, hajnalig fosztagon –
mint szánnánk s hihető, ennyi színre szív, derű s áhítat, hova von,
illenék, de éjfélt kijárva, rejtve szerény: volt – tiszteleten.
Fennszél, e távol vélt húnyva – széphold s híja kelt. Kelt alkat
töprengne, kárt jobb kételyeken.
Mit tudok
Mit tudok én is, várva, szomorú szó ismét, ami –
Gregort olvasnám: „A képek, életem vészkijáratai”,
s e megható kézajánlás, „otthon lenni a világban
mindenütt, mi ott, ahol nem vagyunk” – szeretete, úgy találtam,
örömest, szorongva, képünk kínálva, szebb féltve gyanítanunk.
De hát mi volt, mi gyanú, költő barátom már nem kérdhetem,
állhatok emléke elé, köszönve, én, ahol nem vagyok, tudatunk
lelket feszítve, higgyem, erő, aztán a jó szó, mint figyelem
magamon, egyszer csak tisztáznám, mint annyi vészkijáratot –
s téged sem jelenből: hívhatlak, mondhatnám, válthatott,
fogyaték, szellemvesztés, körünk mélylétül kötve, én itt,
ha tovább idéznék, magam ezzel biztatva, míg gondolat ámít,
a „szavak hangtalanok”, innen már magány, jelennek öltözünk,
nem hívság, mint épp, kívánva, egymás hangjába költözünk.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
