Ütőér

 
Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Tehát arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vél napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 Elteto_Jozsef.jpg

 

Éltető József

 

Jubiláris házkutatás

 

Bizonyára sokadmagammal osztozom abban az akvarellszerűen elmosódó hangulatváltozásban, melyet még ilyen élemedett korban is elhoz az iskolakezdés izgalmas reggele. Öt évtizeden át hozta számomra is a mindig újrakezdés esélyét, vagy talán a kikerülhetetlen kötelezettségét. Ezt soha nem lehet kiiktatni a lelki diszpozícióból, de még az emlékezetből sem. Ez már afféle pavlovi reflex. Most is azon töröm a fejem, ami már rég nem az én dolgom, hogy milyenek lehetnek az online oktatás esélyei e szorongató járványos időkben, és drukkolok, hogy az idéni merész próba, a visszatérés a számomra egyedül üdvözítőnek tűnő oktatási gyakorlathoz, sikerrel járjon. Mert én – legalábbis ami az irodalomtanítást illeti – ezt az agyon-áttételesített távoktatást reménytelennek látom. Aggkori merevség? Lehet. De számomra fiatalkoromban is magától értetődőnek tűnt, hogy ezen a területen érvényes – még ha csak metaforaként is – Newton harmadik törvénye. Szóval, hogy az irodalomórán nem csak mi hatunk tanítványainkra, hanem ők is miránk. (Hogy milyen mértékben, annak tessék talán utánanézni a fentebb említett törvény tájékán.) S mivelhogy ők többen vannak és sokfélék, a ránk irányuló hatás hihetetlenül bonyolult. Ezért nincs két egyformára sikeredett irodalomóra, de aztán két egyformára kikerekedett elballagó évfolyam végképp nincsen. Hogy az újonnan érkezők miként fognak viszonyulni az irodalomhoz, azt én általában már az első néhány találkozás után megsejtettem. De ehhez kellett a fizikai közelség, részükről a csoportos metakommunikáció, melynek állandó érzékelése és értékelése az igazi kihívás a mi mesterségünkben. Örökösen egymásra kell hangolódni. És ennek a sikere vagy kisebb-nagyobb kudarca többnyire már akkor látható volt, amikor tárgyunknak – a szépirodalomnak – a mibenlétét jártuk körbe. A kezdeti definíciónál. Onnan indulva, hogy a világ megismerésében az ősi mítoszok három összetevője hogyan különül el lassan egymástól, hogy miként marad meg a tudomány kemény dinamikája mellett mégis egyenrangú félként a szubjektív megismerés is, nos, ha itt voltak kérdések, az jó jel volt, ha értelmes és lényegre törő kérdések voltak, az még jobb.

Ma is emlékszem egyik legjobban sikerült évfolyamomra. Egy kimondottan reál érdeklődésű osztály volt, valahol az ezredforduló táján. Ők úgy érkeztek a kezem alá, hogy az irodalmat a szórakoztató ipar egyik ágának vélték, furcsállván, hogy az ebbéli jártasságot az érettségin is számon óhajtjuk kérni. Kérdésükre, hogy az objektív bizonyítékokkal ellenőrzött, egyre szélesebb spektrumú tudományos megismerés mellett miért lenne ma szükség erre az ingoványos, szubjektív valóság-fürkészésre, emlékeztettem őket arra, hogy a világ minden dimenziójában végtelen, objektív eszközeink viszont végesek, s aki őket egyedül üdvözítőnek véli, az egy egyébként pontos rőffel óhajtja megmérni a végtelent.

Következő órámon a katedra asztalán egy több lapos gyűjteményét találtam az akkor éppen divatozó Chuck Norris-vicceknek. Köztük pirossal aláhúzva a következő kinyilatkoztatás: „Chuck Norris elszámolt végtelenig. Egymás után kétszer.” Piros felkiáltójel és kézírásos széljegyzet: „A tanár úr elmélete megdőlt. Az irodalom felesleges.” Öröm volt látni vidoran élénk várakozásukat a válaszomra.

Az érvetek tökéletes, mondtam, bizonyára azt is figyelembe vettétek, hogy a szóban forgó Chuck Norris egyik őse Heráklész, a másik a hétfejű sárkányt legyőző legkisebbik királyfi, de közeli rokona Münchhausen báró is, aki a hajánál fogva rántotta ki saját magát az életveszélyes vízből. Chuck Norrisnak így mi is mindannyian rokonai vagyunk, ha úgy tetszik, mi is a hajunknál fogva rántottuk ki magunkat az állatvilágból. S ez nem ment volna azok nélkül közülünk, akik azzal a hittel élnek, hogy a világ a szavak révén, a kimondás erejével megváltoztatható. És hogy ennek a vakmerő szándéknak mi a megvalósulása az objektív tényekhez viszonyítva, azzal kapcsolatban van egy bölcs olasz mondás: Se non e vero, e ben trovato. Ha nem is igaz, igen jól ki van találva. Tessék ezt is hozzáadni az irodalom fölösleges voltának érvrendszeréhez.

És itt tértem rá aztán Newtonra, rokonszenves osztályom észjárásához igazodva.

Merthogy a szóban forgó törvény működését illusztrálandó, a kalapács és a szeg példájával szoktak élni. Nevezetesen, hogy a tényezők tömege korántsem mellékes a hatást illetően. A való világ és a róla kimondott szó tekintetében a tömegek dolgában nagy a bizonytalanság. Lehet, hogy az egyiknek nincs is tömege? És akkor melyik a kalapács és melyik a szeg? 

Az emberiség ősidők óta felcserélni iparkodik a kézenfekvő szereposztást, merthogy a kalapács képességeit a szóra ruházná. Ezért vannak a ráolvasások, átkok és áldások, utópiák és disztópiák. Az utóbbiakra való örökös hivatkozások divatja tombol (most éppen Orwell) és felhabzott a jóslat-irodalom.

Egészen friss élmény: Böjte Csaba néhány napja interjút adott a Transindex újságírójának. Ha valakinek a gondolatai olyan tetteket generálnak, mint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány működése, annak a szavára én odafigyelek. Nos, miközben a közírókat óvja a kishitűségben való lubickolástól, az atya egy adott pillanatban nem kevesebbet állít, mint: „Ez a fontos: minden jóslat beteljesedik”.

Az alapállás ismerős. A legreménytelenebb romániai önkény éveiben ismételgette bölcs tanácsát a kor és Kelet-Európa emblematikus szómágusa, Nichita Stănescu : „Figyelj oda, hogy mit beszélsz! A szavak bevonzzák a valóságot.”

Alapos a gyanú tehát, hogy a szavak varázserejébe vetett hit egyenesen arányos azzal, amilyen mértékben szembesülünk a valóság ezer formában kegyetlen szorításával. Hogy a szavak kimondásának erejével a rossz irányba indult világ jó útra terhelhető. De érteni kell a szavakhoz. Máig rejtély előttem például, miként lehetséges, hogy jó negyvenöt évvel ezelőtt olvastam egy Gellért Sándor-verset, ha jól emlékszem, kéziratban, s bár azóta nem találkoztam vele sehol, én, aki gyakran rémülten tapasztalom memóriám foszladozását, változatlanul emlékszem annak a versnek a záróstrófájára. A Gyula fiához írt versek egyikéről van szó. Az élete harminc évét Mikolán, Szatmár megye emez eldugott kis falujában (némely elejtett vallomása szerint: száműzöttként) leélt költő egy, Konstanca kikötővárosában (a néhai Tomisban) tett városnéző sétájáról számol be:

         „S ahogy azon lennél, hogy a partra kijuss,

          Hát ott áll egy téren a nagy Ovidius.”

Így van, igazolhatom, a parti sétány és a kaszinó felé lejtő utcák összefutásánál, ott, ahol a nevezetes Tomisból megmaradt, ókori mozaikot őrző múzeum található, a tér fókuszpontjában az ide száműzött római Költő impozáns bronzszobra áll, arccal a palacsintázó felé, ahol azokat a remek húsos és túrós réteseket lehetett enni akkoriban, amikor még nászutasként, feleségestül én is előfordultam arrafelé.

De ez a két sor mégis azzal a fondorlatos ötlettel ragadja meg a figyelmet, hogy e rímpárral tulajdonképpen kisajátítja számunkra a Tristia és a Metamorphoses költőjét, hiszen csak mi vagyunk azok, akik a neve végén látható betűt nem sz-nek, hanem s-nek olvassuk. Másként pedig a Gellértnél nélkülözhetetlen rím nem működik. Ezután jön a két zárósor:

          „Amin idehozták, elporladt a gálya.

          A partra van vetve körme: vasmacskája.”

Hát íme, a szó, amint igazságot tesz és helyreállítja a rendet : a vadmacska ragadozóhoz illő karommá változik, a gálya pedig egy ragadozó kor szolgája, megérdemli sorsát, a megsemmisülést.

Valóban ott vannak a mozaik közelében a csonkig rozsdásodott réges-régi horgony-maradványok.

A Szatmár megyei Mikolán az iskola ma Gellért Sándor nevét viseli.

*

Az Úr 1986. esztendejének karácsonya táján (nehéz esztendő vége volt az is) Bajor Andor mesélte el, hogy valamely kolozsvári írói közösségben (egyesület? szerkesztőség?) felvetődött, hogy közeledik Gellért Sándor hetvenedik születésnapja, illenék erről méltó módon megemlékezni. „Én akkor – mondta Bajor –, az ember néha nem bír magával, azt mondtam: Tekintettel arra, hogy mostanában egy kisebbségi szellemi teljesítményét házkutatással meg kihallgatással szokták honorálni, hát én azt javaslom, hogy tartsanak Gellért Sándornál jubiláris házkutatást. Erre mindenki vihogott, persze nem feltűnően, csak úgy, a gallérjuk mögé.

– Engedd meg – szóltam erre én –, hogy csatlakozzam a kórushoz, így, a gallérom mögött!

– Várj csak! – intett le Bandikó, és a szemében valós riadalom csillogott. – A tegnap mondták a fiúk, hogy EZEK a Sándor születésnapján valóban megtartották a házkutatást.

– Se non e vero, e ben trovato – mondtam erre én nem sok meggyőződéssel.

– Igen. De mi van, ha mégis ...?

A válasz késik. Ma is csak azt mondhatom: akkor vagy a kölcsönhatás törvénye érvényesül, vagy valami ködös- sejtelmes összefüggés, telivér jó fantáziánk kedvenc abrakja.

 


 

Szamurájkodások

 

Agyonemlegetett földrészünk figyelme ciklikusan Japánra összpontosul. Ennek az időnként felerősödő érdeklődésnek néha egészen homályos, sőt rejtélyes lehet a magyarázata. Máskor azonban kézenfekvő és elkerülhetetlen, mint ez a rendhagyó és rendtartó – mondhatni a rend fenntartásának szinte fanatikus szándékával megtartott – olimpia. Nem tudom említés nélkül hagyni, hogy mit tartok én e világraszóló esemény legbeszédesebb mozzanatának: erről a globális jelentőségű rendezvényről, amely lényegében azért jött létre, hogy bajlátott bolygónk népei jobban megismerjék egymást, egy csapat sportolót példás büntetésként hazazavartak, mert – horribile dictu! – kíváncsiságból egy sétát tettek a japán fővárosban. 

A magyar szellemi világban tudomásom szerint Ady volt az első, akit e rejtélyes nippon-delej megkapott. Engem – bár jócskán hozzászokhattam hihetetlen éleslátásához – teljesen lenyűgöz az a Budapesti Naplóban, 1904. augusztus harmadikán közreadott tárcája, melyet ő Párizsban, július 31-én jegyez. Az a címe, hogy Mit mond egy kicsi japán? Legszívesebben ide idézném az egész szöveget, de kénytelen vagyok beérni egyetlen mondattal, mellyel tulajdonképpen le is zárhatom az egész olimpia-emlegetést, annak minden aktualitásával: „És mindent újra csinál, jobban megcsinál odahaza a kis japán.” Még mielőtt olvasóm felháborodna, hogy a sport- és bulvárlapok mindennapi kenyerét kezdem itt illetéktelenül majszolgatni, leszállok a témáról és töredelmesen bevallom, hogy ez a trükk csak arra szolgált, hogy aktualitást adjak egy krónikusabb témának. 

Visszatérnék tehát oda, hogy a múlt század eleje óta itt minden nemzedéket megérintett a maga során az a különös fluidum, amely – úgy tűnik – a japán lelkialkat lényegi elemévé kristályosodott sok-sok évszázad során, s ami átitatja e nemzet fiainak minden gesztusát, még azokat is, amelyeket tőlünk, európaiaktól tanultak el. És ettől minden, ami ott történik, méltóságteljesebb, fegyelmezettebb és egyben titokzatosabb, azaz bonyolultabb, no meg – micsoda paradoxon! – áttetszőbb és tisztább lesz. 

Hogy aztán mindez, amikor tükröződni kezd az itteni teljesítményekben, mit produkál, azt Puccini Csocsoszánjának, Lengyel Menyhért Taifunjának és hasonlóknak a felemlegetésével vizsgálgathatnám. De kinek hiányzik ez? 

Csupán oda akarnék elvergődni, hogy ifjúságában az én nemzedékemet is egy tartós pillanatra bűvkörébe vonta ez a varázs. Akira Kuroszava filmjeinek különös aurája dereng fel ennek egyik okaként. Mihozzánk ugyanis az 1960-as évek közepére értek el (mert a cenzúra csak akkor engedte át) az olyan ötvenes években készült filmjei, mint A vihar kapujában, vagy a Hét szamuráj. Aztán már a Kagemusha (azaz Az árnyéklovas) már rendben, még frissen, a nyolcvanas években megérkezett. De akkorra már nagyjából odavolt az ifjúság varázsa. 

Mindenesetre a Forrás-sorozatban, 1969-ben megjelent első könyvemben nyoma van ennek a bűvöletnek. Ismeretlen beszéd című verseskötetem 62. lapján ott található a Vers a szomorú szamurájról címmel. Aki nem hiszi, járjon utána! Ez egy szerelmes vers, egészen pontosan egy úgynevezett udvarló vers. A távolkeleti ihletettség hátterében a fentieken kívül az áll, hogy az ifjú hölgy, akihez íródott, hangsúlyozottan és csábítóan japános arcberendezéssel rendelkezett. Emiatt álmodta magát a költő szomorú szamurájnak. A verset egyébként a kutya se vette észre, emlékezni rá meg végképp nem emlékszik senki, még talán a címzett hölgy sem, bár – hála Istennek – jó a memóriája, pedig azóta már hétszeres nagymama. Az én hét unokám nagymamája. Ily módon a lírai terméket tekinthetjük akár sikeresnek is, bár partikuláris hatékonysága az adott helyzetben még nem bizonyított. 

Tudom, hogy nem szép dolog ilyen maszek ügyekkel rabolni felebarátaink drága idejét, viszont itt következik valami, ami akár céhbeli társaimat is elgondolkoztathatja. 

A múlt század vége felé, áttelepülvén Erdélyből Magyarországra, kissé meglepetten konstatáltam, hogy itt igenis létezik, sőt, rendkívül népszerű, mondhatni nemzedéki idol a Szomorú szamuráj. Ő többek között az Ámokfutók nevű formáció meghatározó alakja, művész nevén Kozso, egy ország kedveli és lelkesen méltatja Szomorú szamuráj című dalát és különös, csak rá jellemző, homlokára hulló fonott hajtincsét. A bulvársajtó, a televízió csak így emlegeti: a Szomorú Szamuráj. És mindenki érti, mindenki tudja: ő az, és senki más. A szóban forgó pop-idol 1965-ben született, tehát nagyjából az én versem keletkezésének idején. 

Az Istenért, nehogy valaki félreértsen! Eszembe sem jutna azzal vádolni Kozsot, hogy valaha erdélyi Forrás-könyvet olvasott, hogy esetleg abból ihletődött volna. Sejtem, hogy neki is a jelzős szerkezet két tagjának mássalhangzó-ismétlődése tetszett meg, és ugyanúgy kedve támadt játszani vele, mint nekem. Őt is a dolog egzotikuma csábította álmodozásra, mint engem. Hogy milyen lett az ő álma, azt megítélni nem tisztem, szent a béke. 

Ami elgondolkodtat, az mindössze ennyi: ha két nagyjából azonos korú fiatalember egy nemzedéknyi időbeli különbséggel szamurájnak álmodja magát közép-kelet Európában, és ezt versformában a közönség tudomására hozza, miért ez a szembeötlő különbség a két gesztus következményeiben? 

Ha lenne egy jó piár-menedzserem, az megmagyarázná, hogy én tulajdonképpen megelőztem koromat e művel, akárcsak Bolyai meg Lobacsevszkij a nem-euklidészi geometriával, így egy nemzedéknyit kellett várni, míg e teljesítményt a világ értékelni tudta. Ezen aztán mindenki jóízűen röhöghetne, ám az én piár-menedzserem tudná, hogy ez nem baj, röhögjenek, de beszéljenek róla. 

Apropó menedzser: egyéb ok lehet az, hogy a popkultúrának jobb az infrastruktúrája, mint az úgynevezett magaskultúráé. A popkultúra ugyanis a kereskedelemnek közeli rokona, és tudja, hogy a megverselt álomban pénz van, de pénzt csak onnan tudunk kivenni, ahova befektettünk. 

Ezzel összefüggésben jöhet az a magyarázat, hogy a popkultúra fokozatosan, de erőteljesen megváltoztatta a befogadó közeg elvárásait az ilyen szamurájkodások tekintetében. Ez tulajdonképpen felidézi a líra funkcióvesztésének rémét, amivel Székely János már a múlt század hetvenes éveiben riogatta a Nagy Folyam holtágaiban pangó vizek madarait. Talán ebből a kutyaszorítóból való kitörésnek kísérlete a magaskultúra dörgölőzése a raphez meg a slamhez. Lehetséges, hogy ez működik, de az én ízületeim már eléggé merevek ahhoz, hogy megkíséreljek erre fürgén ugrani. 

No de maradt még egy – igaz, eléggé ködös – magyarázat-féle, és ez már az én készülékem sajátos diszfunkciójára utalhat. Hogy miért jut nekem erről a szamurájkodásról végül eszembe az a régi és klasszicizálódott vicc? 

Arisztid meglátogatja barátját, Taszilót, aki nemrég tért vissza Indiából. A házigazda egy feltűnően elhelyezett díványra mutat, melynek takarója egy kapitális tigrisbőr. 

– Nos, kérlek, ez a legújabb zsákmányom, hatalmas példány, nagy izgalom volt számomra az elejtése. Amikor hirtelen megláttam előbukkanni a bozótból, már egészen közel volt hozzám, és akkor belém villant, hogy kettőnk közül innen már csak az egyik fog élve távozni. 

Arisztid megnézi a tigrisbőrt, majd barátjára pillant:

– Öregem, azért jó, hogy így végződött a dolog. Te ugyanis nagyon hülyén néztél volna ki, mint díványtakaró. 

Na, ugye? – teszem hozzá én.

 


 

Tevenyereg

 

A vénülés tünete lehet, hogy egy ideje reggelenként, ébredés után próbálom marasztalni éjszakai álmom illó hajlamú emlékét annak tétova reményével, hogy majd valamiféle használható tanulsággal szolgál. Egyre visszatérő, már-már állandósulni látszó álomtípusból ébredek mostanában: valami labirintusban, bonyolult szerkezetű hatalmas épületben, vagy néha ismerősnek tűnő tájon bolyongok, és nem sikerül eligazodnom benne. Ez az iránytűjét vesztett tétovaság ijesztő és szorongató, mind kilátástalanabbá válik, amikor egyszer csak megjelenik egy-egy valóságosnak tűnő, ismerős emberalak a múltból: többnyire baráti halottak. Mondanak valamit, ami talán útbaigazíthatna, de sohasem derül ki segítő szándékuk hatékonysága, mert szavukra mindig fölébredek, mintha csak ők ébresztenének.

A minap a hajnalra sem csillapodó hőség idején, valami kietlenül szikkadt tájon bolyongtam, amikor egyszer csak megjelent Hamar Márton, és mondott valamit, mintha a sivatagi ugróegérről, aztán ugyanolyan hirtelen el is tűnt, én pedig a szokásos módon felébredtem.

Hamar Márton, a Napkeleti ösvényeken és a Véget nem érő nappalok szerzője már 1987 óta pihen egy marosvásárhelyi temetőben. A sivatagi ugróegér pedig valóban szerepet játszott a jeles zoológus és remek mesélő élettörténetének egy szakaszában. Valamikor a múlt század ötvenes éveinek elején a szverdlovszki (azóta, ha jól tudom, ismét Jekatyerinburg) egyetem ösztödíjasaként szakmai gyakorlatát a végtelen középázsiai félsivatagos sztyeppéken végezte, ezt a nevezetes ugróegeret (Dipus sagitta) természeti környezetében tanulmányozandó. Különös tekintettel a lény rejtélyes vízháztartására azon a könyörtelenül száraz terepen.

Emberek is élnek ezeken a sivár tájakon, nem túl sokan, mert a fukar természet csak kevesek eltartását vállalja. Félnomád pásztor-törzsek legeltetnek arrafelé, szigorúan követve a sztyeppék füvének életciklusait. Az elmúlt ezer évben talán annyi változás történt az életformájukban, hogy az ifjú Hamar Márton diákot a szverdlovszki hatóságok nyomatékos ajánlására vendégül látó törzset akkor már kolhoznak hívták, a törzsfőnöknek pedig már kolhozelnök volt a titulusa.

A Szverdlovszkból jött idegen fiatalember viszonylag könnyen beilleszkedett a törzs életébe. Nem sok vizet zavart, nappal az egereivel volt elfoglalva, éjjel többnyire a jurtában aludt a kijelölt helyén, a többi legényember között. A nőtlen férfiak jurtájában egyébként már szétpillantva jól meg lehetett különböztetni két kategóriát: a pelyhedző állú, szinte még kamaszokat, mint amilyen akkoriban még Hamar Marci is lehetett, meg a komoly férfikor küszöbére ért, házasulandó ifjú embereket. Ez utóbbiak fekvőhelye mellett ugyanis jól láthatóan ott állt a nagy becsben tartott tevenyereg, az önálló családalapításra való alkalmasság záloga. Honi értékviszonyokra átváltva: tevenyereg annyi, mint saját lakás plusz biztos szakma, esetleg diploma. Tudálékosan szólva tehát: a tevenyereg státusszimbólum is.

Hamar Marci nem sokat mesélt a sivatagi ugróegérről. Azt a keveset is, amit én tudok rejtélyes vízháztartásáról, a mostoha körülmények között való megmaradás csodájáról a Wikipédiából puskáztam éppen most. Ám a tevenyeregről nem a zoológus, hanem a jó emberismerő tudós mesélt egy továbbgondolandó históriát. 

Szóval egy napon a törzs- avagy kolhozfőnök hívatja Marcit, hogy beszéde van vele. Amikor a vendégdiák megjelenik, alaposan szemügyre veszi, majd elégedetten megállapítja: „Jó kiállású gyerek vagy, szükségünk lenne a segítségedre. Az történt ugyanis, hogy, mint bizonyára tudod, a tegnap erre jártak annak a sebhelyes arcú Csingiz kollégámnak a legényei látogatóban. Hasznos az ilyen látogatás, mert ilyenkor ismerkednek a lányainkkal, akiket még, hát érted, férjhez kell adni. Nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy amikor estefelé elmentek, mind a tizenhatan, kiderült, hogy eltűnt egy tevenyereg. Na, ezt nem hagyhatjuk annyiban, úgyhogy holnap mi látogatjuk meg a sebhelyes arcú koma törzsét. Mi is tudunk menni vagy tizennyolcan, de ebből három legényke még nagyon fiatal, szinte gyerek még, úgyhogy arra kérlek, tarts te is velünk, hiszen lényegében a törzs legénye vagy.” Mi tagadás, Marcinak ettől a megtisztelő felkéréstől öklömnyire zsugorodott a gyomra, de nem volt mód kitérni előle, menni kellett. Másnap aztán tizenkilenc férfiú érkezett teve- és lóháton az inkriminált törzs táborába, ahol is tiszteletteljes fogadtatásban részesültek. Hamarosan jöttek – szemmel láthatóan kicsinosítva – a törzs lányai, és teával kínálták a vendégeket. (Drága dolog ez: víz kell hozzá!) Aztán – ahogy az egész világon – szokványos társalgás zajlott időjárásról, az élet nehézségeiről, egészségről, betegségről. A vendégdiák szorongva várta, hogy igazságot tenni jött főnőke a tárgyra térjen, szóba hozza a tevenyerget, s kezdődjön az, aminek kezdődnie kell. Ám hiába. Egy idő után a látogató tizenkilencek szedelőzködni kezdtek, udvariasan megköszönték a szíves vendéglátást, nyeregbe szálltak és elindultak haza. A csapat megkönnyebbült, de elképedt európai tagja odaléptetett a főnök tevéje mellé és megkérdezte, hogy hát akkor mi lesz a tevenyereggel. „Légy türelemmel, legény – felelte az öreg – tud ám számolni az én komám.” És nagyjából ekkor kiáltozás hallatszott a hátuk mögül, lóhalálában érkezett a nyomukban egy fiatalka legény a vendéglátó törzsből, ölében az ominózus tevenyereg. „Hé – kiáltotta már messziről – megálljatok! Ezt a nyerget itt felejtettétek.” A látogató csapat egyik tagja – az előző napi kárvallott – valóban szőrén ülte meg a tevéjét. Most elégé hamis zavartsággal felkacagott: „De bolond vagyok, észre se vettem.” Aztán a távozó nyeregfutár után nézve, most már őszintén kacagva: „Ő volt a tettes. Nem lennék most a helyében, jól lejáratta magát.”

Hát ennyi a történet, amelyet Hamar Márton álombeli látogatása felidézett, s most a szokatlanul meleg, száraz reggeli derengésben gondolkozhatom tovább a sivatagi ugróegér fennmaradásának és a füves sztyeppék törzsi ügyintézésének kapcsán. Merthogy mostanában törzsi háborúnak aposztrofálnak olyasmit, ami egymás leköpködésével, porig alázásával, ember mivoltának megkérdőjelezésével jár, és amire a kültelki bandaháború jelzős szerkezet jobban illenék.

De hát nem is illik nekem példálózni ezzel a történettel egy olyan szakma otthonában, melynek alapító atyái egyikét – bizonyos Petroniust – még olyan elfajzott időkben is, mint Nero császár kora, elegantiae arbiterként tisztelték. Különösen, hogy kedves vendéglátóim kikötötték: ne foglalkozzam az irodalmi élettel.

Megtanultam én a múlt századi filmesektől, hogy mi ilyenkor a teendő. Nyilatkozom tehát: mindenfajta összefüggés a fentebbiek és az irodalmi élet között kizárólag a véletlen műve.

Mindenesetre, ha valamelyik hajnalon meglátogatna még az emlékeimben élő Hamar Márton, nem engedném csak úgy elmenni, leültetném, meginnánk együtt egy kávét, elbeszélgetnénk az időjárásról s az élet nehézségeiről, s aztán, amikor visszaindulna az öröklétbe, kifelé menet az utcából még utolérném: Marci, ezt a történetet itt felejtetted, vidd magaddal, mert ez a tied. Én beérem az itt maradó tanulságával is.

 


 

Boule de Suif

 

Nos, kezdhetem máris a magyarázkodást a cím miatt. Persze, hogy a közismert Maupassant-novella hősnőjéről van szó, aki – eléggé el nem ítélhető módon – nem szalonképes női foglalkozást űz.  Tudom én, hogy ezt nem akárki, hanem Kosztolányi fordította Gömböcnek, de akkor is úgy érzem, hogy Rousset kisasszonynak ez a magyarított gúnyneve kissé félrehord, mint egy rosszul beállított lőfegyver, mert ez a szó népmesei toposzként nálunk foglalt: a mértéktelen falánkság megtestesülése. Én inkább fordítottam volna Töltött Galambnak, Malackának, bárminek, ami kifejezte volna kövérkés és vulgáris feminitását. Egy világ számára Boule de Suif ő, ami nyersen Faggyúgombócot vagy Hájgombócot jelent, csak franciául valahogy más a hangulata. Maradjon inkább az eredeti. Magyarázkodásom igazi tárgya azonban, hogy miért jut ez most nekem eszembe. Ez már körülményesebb, csak mindenféle bakugrásokkal kivitelezhető. Aki az ilyesféle szerzői idétlenkedéstől viszolyog, annak azt tanácsolom, hogy most hagyja abba az olvasást. Mert kezdem.

Június közepe van, még ifjú a nyár, az iskolai nagyvakáció kezdete. Kereken húsz éve már ilyentájt torokkaparó emlék bukkan fel bennem: Panek Zoltán július elsejei halálhírének érkezése. Kollégám volt ő néhány évig a folyóirat-szerkesztésben és sorstársam sokféle viszontagságban, de jó cimbora sok-sok vidám percben és derűvé oldója jócskán adódott gondoknak. Remek humora volt, ritka fajta, mondhatnám, bazalt-tömörségű humor. Egy fűzérre való olyan történetkét tudnék magam is felidézni, amellyel állításomat igazolhatnám, de inkább álljon itt az anekdota, amelyik Lászlóffy Aladár jóvoltából forog már közszájon: valamikor az ősidőkben történt, amikor az Igaz Szó még drámaírói pályázatot hirdetett, s a díjkiosztó zsűri, melynek Panek is tagja volt, konklávéba gyűlt össze az írók szovátai nyaralójában. A zsűrizés végeztével, de még az eredmény nyilvánosságra hozatala előtt, Panek úr együtt vacsorázott az ugyancsak Szovátán nyaraló Lászlóffy Aladárral. Alit furdalta a kíváncsiság, és a borozgatós hangulat égisze alatt unszolgatni kezdte barátját, hogy árulja már el, ki lett a díjazott, míg végül aztán Panek konspiratív lefojtott hangon megkérdezte:

– Mondd csak, tudsz te hallgatni? Aladár, aki lelki fülével már hallotta a megtört jég reccsenését, lelkesen nyilatkozott: – Tudok hát! Amire Panek röviden: – Én is.

Nos, egy ilyen anekdotához két költő kell: egy, akiről mesélik és egy másik, aki mesél. Itt a tömörítés (Dichtung, ugyebár) alanya és tárgya mesteri szinten jelen van. Amiben viszont, mint látható, én szűkölködöm nagymértékben, segedelem nélkül. Na, de hát reménykedjünk.

Gondolom, magától értetődő, hogy amikor a nyolcvanas évek elején felvetődött az Igaz Szónál egy humoros évkönyv kiadásának gondolata, a szerkesztői megbízatást Panek úr kapta. Sikerkönyv is lett az 1982-es keltezésű Legyünk humorunknál című kötet. (Tőlem is kért írást abba a szerkesztő, ha jól emlékszem, Dr. Polenta János levele a bejárónőjéhez volt a címe, és azt hittem, hogy gondok lesznek vele a cenzúránál, de – úgy látszik – olyan jól sikerült elrejteni benne az üzenetet, hogy a kutya se vette észre. Simán lejött.) Úgy emlékszem, eleve az volt a terv, hogy a humoros évkönyv állandósul, és évente megjelenik majd. Panek úrnak már tervei is voltak vele: ne legyen ilyen ömlesztetten sokféle, mint az első, kövesse az anya-folyóirat habitusát, legyen annak önirónikus paródiája. Nekem például azt mondta: „sokáig a Kilátó rovatot csináltad, valami világirodalminak látszó karikatúra-sorozatot kellene csinálnod.” Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is menne. Akkoriban olvastam Karel Capek apokrifjait, pazar ötlet az alapjuk: nem kell a hősök karakterével bíbelődni, készen kapott anyaggal kell dolgozni, olyannal, amit az olvasó már untig ismer, a perspektívát kell megváltoztatni, s az eredmény garantált. Föl is vázoltam humoros sorozatom tervét, valami olyan címet adtam neki, hogy Utóirat a világirodalomhoz, még illusztrációt is javasoltam hozzá Salvador Dali Az érzelmek állandósága című művétől ihletetten. (Ma már címnek az online kor jegyében ezt adnám: Frissítés a világirodalomhoz, utalván arra a mai publicisztikai módszerre, hogy reggel lehozunk egy hírt, délután frissítés címén megírjuk az ellenkezőjét, s az élet megy tovább.) Meg is írtam az első darabot. Arról szólt, hogy a Vihar Prosperója, miután, mint köztudott, eltöri pálcáját, visszavonul egy békés mediterrán szigetre, hol családja körében megöregedvén, egy szép napon látogatót fogad, az ugyancsak békességben megőszült régi ismerős, bizonyos Kalibán személyében. Egyre meghittebb beszélgetésükből kiderül, hogy a lényeges dolgokban teljesen egyetértenek. Mindketten rendkívül frusztráltak azonban, mert hát ezek a mai fiatalok ... Miattuk jegyzi meg Kalibán Prosperónak: elővigyázatlanság volt azt a varázspálcát eltörni.

Aztán – ahogy ez akkoriban ugyancsak gyakran bekövetkezett – egyszer csak reccsent valami, és minden másképpen alakult: az Igaz Szó többé nem adott ki humoros évkönyvet, Panek urat hamarosan nyugdíjazták, rövidesen áttelepült, Budapestre költözött. A prosperós-kalibános kézirat bizonyára valahol megvan, hiszen akkoriban, amikor szövegeinket letisztáztuk, automatikusan indigóval tettük a papírt a gépbe. Csak hát azóta magam is négyszer költöztem, s abból egyszer országhatáron át.

Ám megvan még – előkerült – az a régi jegyzetfüzet, amelybe a – hogy is nevezzem csak – paródia-sorozat tervét vázoltam. A prosperós történet után a második helyen ezt találom: Boule de Suif.

Nos, vissza-bakugrottunk az elejére. Remélem, közismert még az emlékezetes Rouen-i rosszlány históriája a porosz-francia háború idejéből. A Soirées de Médan című, azóta nagyrészt világirodalmi klasszikussá vált francia novellisták közös könyvének ez a legtöbbet emlegetett darabja, amiből azóta már színművet, számos filmváltozatot és tévéjátékot is csináltak. Korántsem véletlenül: valami nagyon lényegeset mond el az emberi természetről.

Primitív eljárás – tanárként meg se tenném, de publicistaként vastagabb a bőr a képemen –, de azok kedvéért, akik már elfelejtették volna, itt a történet:

Az 1870-es porosz-francia háború zajlik, Rouent már megszállta az ellenség. Egy postakocsin tíz személy: arisztokraták, polgárok, köztük egy politikus és két apáca is, valamint – igen, a többiek visszatetszését kiváltva, maga Boule de Suif, a rosszlány együtt menekülne a még szabad Dieppe irányába. Ám esteledvén, kénytelenek megszállni az ugyancsak ellenséges kezekbe került Totes-ben, ahol is a poroszok szabályszerűen túszul ejtik őket. A porosz tiszt pedig hamarosan közli velük, hogy addig tapodtat se mennek tovább, míg a társaságukban lévő teltkarcsú ifjú hölgy őneki kedvében járva egy éjszakát el nem tölt vele. Mivel Boule de Suif nemzeti önérzettől vezettetve vonakodik ezt megtenni, a társaság tagjai erőt, időt, hízelgést, rafinériát és érzelmi zsarolást nem kímélve, gyakorlatilag rákényszerítik, hogy tegyen a túlerőben lévő túszejtő kedvére. Így aztán másnap már tovább mehetnek a szabad francia Dieppe irányába, és újból lenézhetik, megalázhatják és kiközösíthetik a prostituáltat.

Kezemben tartva a régi tervet, felbukkan bennem a szándék, hogy most már mégis csak írjam meg ezt a sorozatot. Végül is egész jópofa könyv kerekedhetne belőle. Sok ötletre még egészen jól emlékszem. Itt van például ez a Boule de Suif. Csak össze kellene hozni pár évtized múltán, már jócskán békeidőben az egykori postakocsi egykori hölgy-utasait, – persze az egykori rosszlány nélkül – és beszéltetni őket.

Hát itt a baj, itt van ismét a reccsenés. 

Mert mostanában egyre gyakrabban olvasom és hallgatom, ahogy kortársaim, a mai Cornudet-ek, Loiseau-k, Carré-Lamadon-ok és apácák megírják emlékirataikat és interjúkat adnak a postakocsi-útról, melyet Sztálintól Gorbacsovig megtettek, hősiesen megvédvén a túszejtővel szemben szűzies tisztaságukat, miközben – pfuj! – ez a tüzelő szuka, ez a riherongy nem bírt magával és ... (És itt változatos Boule de Suif-ek jönnek, de mindig ott vannak.) 

Hát, tessék mondani, hogy lehet így életművet építeni, ha mindegyre elírják az ember elől a legjobb, legviccesebb témáit? 


 

A Cár-harang körül

 

„És ez itt a Cár-harang – mondotta Nagyezsda Filipovna egy elképesztő érc-kupolára mutatva a Nagy Iván torony lábánál, a Kremlben. – Ez a világ legnagyobb harangja: több mint kétszáz tonna a súlya, hat méter magas, több mint hat méter az átmérője. Ez a darab is, ami kitört belőle, tizenegy tonnát nyom. Soha nem sikerült annyira fölemelni, hogy megszólalhasson. A nyelve amott külön látványosság, meg lehet azt is tekinteni. 

Mi néhányan, akikhez Nagyezsda asszony a szavait intézte, kelet-európai (Moszkvából nézve közelnyugati) kis népek fiai voltunk, a nem túl konformista fajtából és életkorban. Arcunkon azért az elképedést hamarosan felváltotta valami sandán kárörvendő vigyor: úgy érezhettük, hogy a mi sorsunkat is kíméletlen kezében tartó birodalom karakterének tragikomikus oldala áll előttünk ércbe öntve. A világon a legnagyobb, de amire anyagi áldozatot, erőt, tudást nem kímélve létrehozták, arra alkalmatlan. 

Nagyezsda Filipovna fel volt készülve erre a vigyorra (a idegenvezetői szakma elitjéhez tartozhatott, hibátlanul beszélt angolul és franciául), némi megértéssel is kezelte. Maga is diszkréten elmosolyodott, amint hozzátette (hadd hervadjon kissé a vigyorba keveredő nyugatias fölényérzet): 1812-ben Napóleon is megpróbálta trófeaként Párizsba vinni, de súlya okán megmozgatni neki se sikerült. Örvendjenek: ha ott fenn lenne – mutatott a Nagy Iván toronyra – sohasem látták volna a világ legnagyobb haragját, s ha hallanák a hangját, nem tudnák pontosan, hogy mit is hallanak. 

Attól még egymás közt heherészve felemlegettük, hogy Európa mezsgyéjén élő népeink hagyománya tele van olyan bölcsességekkel, mint: sokat akar a szarka, meg hogy mennyit fog az, aki sokat markol.

 

*

Ma már – és csupán néhány zaklatott évtizednek kellett eltelnie ehhez – csodálkozom ifjonti kommentárjaink földhözragadtságán. Hogyhogy nem láttuk meg benne önnön sorsunk kísérteties árnyzónáit? Hiszen mi, akiknek igazság szerint már az óvodai jelünk is lehetett volna, tudtuk, hogy a harang milyen régi és gyakran felbukkanó irodalmi toposz. Valószínűleg mindannyian ismertük Schiller énekét a harangról, s ott zengett bennünk, valahol mélyen, az ezerszer ércbe vésett mottó: Vivos voco. Mortuis plango. Fulgura frango. Talán azt is tudtuk, hogy Schiller ezt a három tömör kijelentő mondatot, melyben a harang hivatásának vallja, hogy az élőket hívja, a holtakat elsirassa s a villámok erejét megtörve, azokat elhárítsa, a schaffhauseni Concordia harangról vette, az pedig kora középkori öntvény. Vélhető, hogy ez a felirat harangok ezrein látható Európa-szerte. Magunkénak érezhettük volna ezt a szándéknyilatkozatot, hiszen enélkül a mi mesterségünk gyakorlásába belevágni tulajdonképpen reménytelen. 

Élete delelőjén jócskán túljutva, ha az ember őszinte szándékkal körülnéz odabent, látnia kell, hogy valahol, néha eldugott és homályos helyen, ott áll a porban hallgatagon az ő saját Cár-harangja. Én az enyémet ismerem, gyakran körbejárom, és elszoruló szívvel törődöm bele abba, hogy sohasem fog megszólalni. Egy életen át hordtam össze hozzá a nyersanyagot, így mind terjedelmesebb és súlyosabb lett, de tornyot építeni neki és oda felemelni már nem lehet erőm. 

Valamilyen predesztináció tette azt velem, hogy elkezdtem és tulajdonképpen soha abba nem hagytam a vele való foglalatosságot. Már egyik tizenkilencedik században élt anyai dédnagyapám gyerekeket tanított írni, olvasni egy székelyföldi kis faluban. Talán tőle indult a pedagógusi vérvonal, s szüleim nemzedékére mindkét ágon kiteljesedett. Magam már kezdő szerkesztőként sem véletlenül vittem egy szépirodalmi folyóiratban az Irodalom és iskola rovatot, írtam hozzá Ad usum maturandi címmel egy sorozatot, lettem később gyerekszínházi dramaturg, majd gyerekszíni-direktor, írtam számos bábdarabot és fordítottam szakmányban a műfajban, faragtam dalbetétes szöveget és egyéb verset az apró közönség számára .... Állíts le, kedves olvasóm, mert lám, ez az apró csengettyű is, melynek öntésével most bíbelődöm, kezd méreteket ölteni és félő, hogy ha kanyargós tanári pályám tényeit is hozzáadom, befejezhetetlenné dagad. 

Annyit azonban még el kell mondanom, hogy Cár-harangom – ha megszólalt volna – bizonyára roppant hasznos opus lett volna azok hasznára, akik a gyerekek szellemi épülésénél bábáskodni hivatottak, hiszen szépen rendszerezve tartalmazta volna mindannak a tanulságát, amit ebben a tárgyban láttam és megéltem. 

Mégis megpróbálom zanzásítva vázolni emez öntvény Cár-haranggá válásának folyamatát. Csupán a tanulság okából. 

Az apró közönség reakcióinak ismétlődő élménye világossá tette számomra, hogy már a gyermekirodalom meghatározásához – szörnyű szó – interdiszciplinárisan kell eljárni: a gyermeklélektan tudását kell igénybe venni. Vagyis, hogy a gyermekirodalom alkalmazott művészet, melynek anyaga a nyelv és azzal a célkitűzéssel hozzák létre, hogy a változó zsenge életkor minden fázisában jelentkező sajátos lelki feszültségek pozitív elaborálását segítse. Ily módon tudható a válasz az olyan kérdésekre, mint: miért élénkül fel és tapsol lelkesen az apró – tehát mozgásfeszültségben élő – közönség, ha a szöveg erőteljesen ritmikusra vált? Miért kiiktathatatlan a mesetárból Piroska és a farkas története? Hogy hány éves és milyen sorsú kislányok arcán ragyog fel a lelkes empátia Hamupipőke sorsának jóra fordulásán?

És körülbelül itt következett be az a reccsenés, amitől a tizenegytonnás darab kitört a harangból. 

Mert hát akkor miért nem kérdezünk tovább, túl a bűvös életkori határon: mit izgat bennünket az, hogy mit lát Orfeusz, ha alászáll az alvilágba, hogy Othello miért fojtja meg Desdemonát, hogy Bovaryné..., hogy az öreg halász...? Állítsatok le, kedves olvasóim!

Hiszen ez a minden harangok hivatás-vállalásának legsajátosabb, azaz tökéletesen nélkülözhetetlen eleme. A többit a változó világ álnokul elorozhatja, ezt nem. Az élőket összehívni már digitálisan is lehet. A halottak elsiratásához (azaz a múlt már kihűlő kezének elengedéséhez) egyre több a másféle ajánlkozó segítség. A villámok pusztító erejét jelentő feszültség jótékony energiává való szublimálásában azonban, ebben a rejtélyes csodatevésben még miénk lenne a tér. Talán.

Mert hát a gyerekeket figyelve azt látom, hogy életkori feszültségeiket mindinkább videójátékokban vezetik le. A felnőttek olvasás-szociológiájában járatlan vagyok, csupán azt látom, hogy érett ismerőseim hová fordulnak felszabadító, mágikus élményekért.

Így aztán, ha este, lefekvés előtt olyasmit olvasok, mint – teszem azt – Jacques Ellul La Parole humiliée (A megalázott Szó – ez is már éppen negyven éve jelent meg először) és az megfekszi a gyomromat, akkor éjszaka lidérces álmot látok:

mi, akiknek igazság szerint már az óvodai jelünk is a harang lett volna, körülállunk egy világnagy, ledöndült érckolosszust. Ez itt a kortárs szépirodalom – mondja mosolyogva Nagyezsda Filipovna. És semmi vigyor az arcokon.

Vivos voco ....


 

Variációk egy ragadozóra

 

Történt pedig egyszer, hogy a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében Székely János felolvasta (vagy inkább egy kezében tartott papír fölött igen kifejezően előadta) Bajor erdő című versét. Ma is itt van a hangja a fülemben, s e rövid vers minden sorának tónusa az emlékezetemben:

Mert kivesztek a farkasok,
S mert nem vadássza senki őket,
Itt girhesek és borzasok
És szinte törpék már az őzek.

E tárgyilagos semlegességgel elmondott négy sort még mérsékelt érdeklődéssel hallgatta az elvtársi közönség. Első sorában ott ültek a helyi hatalmak mellett a bukaresti delegáltak is. A rendezvény ugyanis az úgynevezett választásokat megelőző kampány része volt – magyarán a kutyakomédia egy jelenete – az itteni Hazafias Népfrontnak megfelelő Szocialista Egységfront égisze alatt. Szolgáltató: a helyi írói egyesület, a szervezésért felel: Hajdú Győző. A színpadon a kirendelt közönség számára kétségbeejtően hosszú asztal mögött ültünk mi, azon delikvensek az egyesületből, kik verseket is elkövettünk. Tehát elég jól láthattuk a Fontos Elvtársak arckifejezését az első sorokban.

A jót velünk sem az teszi,
Ki ölbe vesz s álomba ringat,
Hanem ki vesztünk éhezi.

A szöveg itt hirtelen mágikus delejt kapott, túltöltődött érzelemmel, és szikrázva belerobbant a langyos levegőbe:

Becsüljük meg hóhérainkat.

A nagy költő itt valahogy nagy előadóvá lényegült át, és – színházi zsargonnal élve – tökéletesen „átjött a rivaldán” a sokéves megaláztatás dühe, hogy tehetetlenül ünnepelni is kell a kényszerítő túlerőt.

Ó, jómagam már tapasztaltabb vagyok annál, hogy megkíséreljem visszaadni a pillanat furcsa diadallal és fortélyos félelemmel vegyes hangulatát, hiszen tudom: olvasóim zöme már egészen más, mai paraméterekben látja a múlt pillanatait is. Mi, akik a változott világba belevénültünk, már úgy vagyunk ezzel, mint Pirandello hősei amaz ominózus dívánnyal.

Hétfőn – természetesen – csengett a telefon az Igaz Szó szerkesztőségében, és Nagyon Fontos Elvtárs raportra rendelte a főszerkesztőt. Erről én nyomban értesültem, mert főnököm hozzám fordult azzal, hogy: „mondjál gyorsan a román irodalomból néhány olyan közismert vérengző kritikust, akikre ráillik a farkas-metafora, mint amilyen nálunk X vagy Y!” (Nomina sunt osiosa.) Kérdésemre, hogy minek az neked, mindössze ennyit felelt: „Politikátlanítani kell a témát, amikor megkérdik, hogy János úr kire gondolt, kiket kell megbecsülni. Irodalmi belüggyé kell tenni.” Feszült mosolya pedig harci mosoly volt. Az volt az érzésem, hogy elemében van, hogy tetszik neki ez a bizarr villámhárító-szerep. (Bonyolultabb képlet volt ő is, mint amilyen egyszerűnek a mai fekete-fehér emlékezet-filmekben látszik. Remélhetőleg az utókor majd időt kerít ennek alaposabb átnézésére is.)

A taktika egyébként működött, valószínűleg mivel Nagyon Fontos Elvtársnak és a fővárosi kiküldötteknek is alkalmasabb volt ez a megoldás: a költő elvtárs a kegyetlen irodalomkritikusokat hasonlítja farkasokhoz, hóhéroknak mondja őket, de belátja, hogy szerepük fontos az irodalomban.

Nagyon Fontos Elvtárs azzal zárta le a kihallgatást, hogy nem egészséges dolog azért az irodalom belső ügyeit ilyen ünnepi alkalmakkor a nagyközönség elé vinni. Roma locuta, causa finita est.

 *

Hogy miért is jutott eszembe ez a história? Fentebb motyogtam valamit a perspektíva változásairól. Hát, ez énrám is vonatkozik. Ebben az emlékezetemben számtalanszor felbukkant történetben most egy eddig jelentés nélkülinek vélt részleten akadt meg a szemem. Nevezetesen, hogy a múlt század hetvenes éveiben, amikor a főszerkesztőm két erdélyi magyar vérfagyasztó tekintélyű kritikust említett, hogy ezekre talál a farkas-metafora, ez számomra – a konszenzus okán – közhelyszerűnek tűnt, és ezért töprengés nélkül tudtam megnevezni román irodalombeli megfelelőiket ad usum bukaresti elvtársak.

Ma kivel példálózna a magyar irodalomból egy hasonlóan érdeklődő? Nem tudom. És felelni tudnék-e rá? Nem.

Ennek pedig két oka lehet. Az egyik az, hogy én teljességgel tájékozatlan vagyok a mai literatúrában. Ebben az esetben, ó nyájas olvasóm, itt félredobhatod ezt a szöveget, eddig sem érdemelte a figyelmedet. 

De ha esetleg az történik, hogy a nagy írástudó faunából az Íródeák meg a Kódexmásoló Barát és más zauruszok után a műszaki fejlődés kiveszni ítélte a Vérfagyasztó Tekintélyű Könyörtelen Kritikust is, akkor érdemes elgondolkodnunk ennek következményein. Mert a fentebb citált őslények helyét az egyre bővülő tömegtermelés jegyében újra meg újra átvették egyre számosabb másvalakik. S mivel a farkas-kritikus hiánya nemcsak oka, hanem okozója is lehet a tömeggé hígulásnak, a folyamat könnyen láncreakcióvá válhat. Sokba kerülhet nekünk a baráti kalaplengetésre szűkülő kritika, ha a mi kutyánk kölykéről van szó, és a finnyás ajakbiggyesztés, ha egy másik alom szaporulatáról.

A ragadozó kritikus – úgy is, mint az idézett vers utolsó sorában a hóhér – bár nem szerettük, de lovagi módon, netán megfellebbezhető, de normák szerinti ítéletet hajt végre.

Helyére pedig – ó, 2020–2021 sztereotípiái – egy vírus-populáció áramlik be rémítően arctalanul, névtelenül és elvtelenül: az irodalmi trollok, az önmagukat sem vállaló, talajszint alatti kommentelők váladék-tömege.

Olvasom naponta, hogy hozzáértő szakemberek a talajszint alatt húzódó csatornákban fellelhető salakanyagok víruskoncentrációja alapján meg tudják jósolni egy adott közösség közeljövőbeli egészségi állapotát. 

Gyakran elkerülhetetlenül szembesülök a Literatúra nevű település eme szennyvizeinek összetételével és kísértést érzek, hogy jósolgassak.

De én csapnivaló jós vagyok. Ne tessék rám hallgatni!

 


Főoldal

2021. április 19.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA