Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb. Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Ezért arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vélek napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

 

Éltető József

A távol-keleti bölcs átka

 

Minden mesterséghez szükségeltetik az anyagismeret. Ezt oktatják is rendesen a szakmai iskolákban, de még a gyorstalpaló tanfolyamokon is. Emlékszem például, hogy mennyit vihorásztunk annak idején, középiskolás éveim kezdetén, az akkoriban ugyancsak komolyan vett, úgynevezett politechnikai gyakorlaton, midőn éppen szemétlapátokat és tepsiket kalapáltunk különféle vaslemezekből, és amikor oktató mesterünk egy adott pillanatban azt mondta: „Egy élet nem elég, hogy kitanuld a bádog természetét.” Ma már nem röhincsélnék ezen a mondaton, mert a nyersanyag, amiből több mint fél évszázada dolgozom, e kérdésben óvatosságra tanított.

A bádog, aminek hajlításával és formálásával én küszködöm: a nyelv. A bölcsészkar nyelvészei, akik némi szadizmussal viseltetnek azon diákok iránt, akikről megsejtik, hogy irodalmárkodó ambíciókat dédelgetnek kebelükben, igazán igyekeztek minden oldalról megmutogatni, hogy milyen fenyegető kolosszus is az, amivel meggondolatlanul birkózni vállalkoztak. A tévelygő ifjú remélhette, hogy miután a kollokviumok, vizsgák, szigorlatok és egyéb inkvizíciós megpróbáltatások sokaságán átesve életben maradt, már túl sok meglepetés nem vár rá ebben a témában. Csalatkozott. A szóban forgó matéria természetrajza ugyanis jóval tágasabb terület a nyelvészek látóterénél. Egy korántsem elhanyagolható terjedelmű tartománya például a lélektanászok vadászterülete.

Nemrégiben éppen ők leptek meg frissen lezárt hosszas kísérleteik egyik eredményével, ami igencsak elgondolkoztatott. Hatalmas őserdő ez a terület, nem is lehetek otthonos benne, eszembe se jutna a szakszerű illetékesség látszatát kelteni, ezért csak azt a keveset, de nagyon beszédeset jelezném e helyen, amit laikus magam is átláttam belőle.

Arról van szó, hogy gondolkodási kapacitásunk két jól elkülönülő zónára oszlik. Az egyik a rendszerezett, racionális tudat felségterülete, a másik az emocionális, érzelemvezérelt tudatalatti tartomány. Amit az említett kísérletek egyértelműen kimutattak, az annyi, hogy ha a kommunikációban anyanyelvünket használjuk, az – akár egy slusszkulcs a motort – ez utóbbi zónát, tehát az érzelemvezéreltet indítja be, míg bármely más, megtanult idegen nyelv használata az előbbit, a racionálisat.

Meg sem próbálom vázolni azt a kérdés-zuhatagot, amelyet ennek a cseppet sem egyszerű ténynek a végiggondolása elszabadíthat. Csupán azt teszem én is, amit a tájékozatlanságon rajtakapott hiú szamarak szoktak ilyenszerű értesülések után: azt mondom, hogy valami ilyesmit sejtettem eddig is, még ha nem is fogalmazódott meg bennem ilyen kereken. Pedig egy és más, eddig rejtélyes történés némileg megvilágosodik általa. Mondhatok erre példát is.

Azt mondják, egy távolkeleti bölcs átka hangzik így: „Élj érdekes időket!” Hát, ha belegondolok, hogy én a második világháború teljében születtem, s ma, vénségemre itt iszonyatoskodik a közelünkben egy új háború, és ujjbegyre veszem, hogy mi minden izgalom töltötte ki a két históriai esemény közti űrt, elmondhatom fakó hangon, hogy érdekességből énnekem bőségesen kijutott.

Néhány napja virálisan terjed (bizarr, divatozó kifejezés, állandóan használják magyar szövegben is. Vajon anyanyelvünk része-e már?) az interneten egy videó (ez már biztosan anyanyelvünk része), ami a Twitterről került át a YouTube-ra, és onnan tovább, a média egyéb zegzugaiba. Mint értesülni lehet, egy ukrajnai város, Mikolajiv mellett készült. Térfigyelő kamera vette fel egy jellegzetesen kelet-európai vidéki családi porta udvarának a bejárati részén: három teljes harci szerelésbe öltözött, géppisztolyos orosz katona érkezik a kapuhoz. (Hadd mondjam el itt: ez a kapu nekünk, idevalósiaknak annyira ismerős. Vasból, fémlemezből készült, szépen cifrára hajlított betonvas dísz van ráhegesztve. Ilyen ékesség is csak az úgynevezett szocialista tábor területén készült feketén kerítéseinkre és kapuinkra.) A fiúk brutálisan behatolnak a telekre, nem tudni, mi célból, de fenyegetően és nyilván parancsot teljesítve. Amint beérnek, elébük jön kissé sietve, de mégsem riadtnak tűnően egy idős házaspár: ősz hajú öregasszony, kopaszodó bácsi, és szemmel láthatóan kérdőre vonja a betolakodókat. A beszéd is hallatszik, de nem éppen érthetően, legalább is számomra nem. Az egyik marcona hadfi ekkor fenyegetően a levegőbe lő géppisztolyával. Ám az öregek ettől egyáltalán nem tűnnek riadtaknak, a kommunikáció annak rendje és módja szerint folytatódik: rendreutasító szövegek hangzanak el és az ezekre adott válaszok, teljesen egyértelmű, hogy azonos nyelven beszélnek. A gesztusok egyértelműen jelzik, hogy a kommunikáció sikeres, bár a kívülálló számára nagyon meglepő: az öregek nyomatékosan kitessékelik a betolakodókat, azok pedig engedelmesen kivonulnak az általuk kinyitott kapun, ahol időközben egy negyedik társuk is megjelent és némi csodálkozással szemléli a történéseket. Az öregek a távozó harcosok után – méltatlankodva ugyan, de higgadtan – becsukják és visszareteszelik a kaput. Hogy szcenikailag a dolog tökéletes legyen, és a remekbe szabott karcolat ne maradjon csattanó nélkül, ekkor valahonnan előrohan a ház apró termetű négylábú őrzője, és hangos csaholással jelzi, hogy rendnek muszáj lenni.

Az embertelenséget illusztráló felvételek szaharányi sivatagában ritka oázis, talán egyetlen ez a videó. Rejtélyes is maradna számomra, ha a lélektanászok fentebb említett tényközlése nem adna kulcsot a megfejtéséhez: a közös anyanyelv. És ezáltal az érzelmi világ felülkerekedése a ráció fölött. Kockázatos vállalkozás, de ki kell mondanom: ezúttal is a rációnak jutott a rosszfiú-szerep. Az ésszerűség azt diktálta volna a katonáknak, hogy a parancsot törik-szakad végre kell hajtani, s az ellenszegülést meg kell torolni. Az idős házaspárnak pedig azt, hogy a fegyveres erőszaknak ellenállni öngyilkosság, engedelmeskedni kell vagy elrejtőzni.

De a gondolkodás azon zónája, melyet az anyanyelv használata megnyitott, ezt mondta az állig felfegyverzett fiúknak: ez a néni pont olyan, mint a nagyi, az öreg pedig akár nagytata, amikor kiskorunkban rossz fát tettünk a tűzre, és még feleseltünk is. No lám, mit szólnak, ha visszapofázunk, sőt még durrogtatunk is ezzel a mordállyal? Hiába, na, mégsem lehet az öregekkel sokáig ellenkezni, szót kell fogadni, ez mindig így végződött gyermekkoromban is.

Az öregeknek pedig ezt: hát nagyon faragatlanok és hebehurgyák ezek a mai kamaszok. Bejöhettek volna a kiskapun is, ahol az emberek járnak, de nekik juszt is be kellett törni a nagykaput és itt megjátszaniuk a nagymenőt. Lettem volna csak a nagyapjuk/nagyanyjuk helyében...

Racionálisan csak az gondolkozott és viselkedett, akinek nem az anyanyelvén zajlott a kommunikáció. Amíg a fegyveres betolakodók túlerejüket fitogtatva jelen voltak, addig elbújt és hallgatott. Amikor már biztonságossá vált a távolság, akkor hangos csaholással kinyilvánította, hogy rendnek muszáj lenni.

A nem kimondottan racionális kommunikációt foglalkozásszerűen űzők fátyolos hangján mondom: talán mégis van remény...

Egyébként, hadd adjak magyarázatot fentebbi nem túl magabiztos állításomra, miszerint voltak némi megsejtéseim a szóban forgó tárgyban:

Anyám gyakran mesélt egy régi epizódot a világháború történéseiből, s mindig megjegyezte, hogy annak én is tanúja voltam, pár hónapos csecsemőként, a karjaiban pislogva. A színhely egy kis székely falu a Nagyküküllő mentén, a héjjasfalvi vashíd közelében. (Ez bizony egy tájegység a nevezetes fehéregyházi csatamezővel.) A hídért tűzérséggel megtámogatott csata dúlt, s ennek a végét az jelezte, hogy a falun zilált csoportokban kezdtek átvonulni a megviselt és elnyűtt orosz katonák, ki gyalogosan, ki valami gépjárművön, sőt néhányan lóháton is. Anyám a ház tornácáról nézte ezt a vonulást, az ölében én tartózkodtam. A nagykapu valamiért nyitva volt, az úton haladó lovas fegyveresek egyike, egy élénk tekintetű középkorú férfiú, belovagolt az udvarra, valószínűleg mert észrevette, hogy a ribizlibokrok alacsony sora mögött a veteményesben szépen zöldell a káposzta. A lova bizonyára éhes volt, mert nem kellett neki sok unszolás, hogy átugorja az élő sövényt és ropogtatni kezdje a zsenge zöldséget. Ezt látva anyám, ijedten felkiáltott, hogy jaj, a káposzta. A táplálkozó lovát elégedetten szemlélő marcona harcos erre felkapta a fejét és elvigyorodott: kápusztá, kápusztá, ruszkájá kultúrá, mondta némi büszkeséggel a hangjában. S mert íme, egy molekulányi anyanyelvi elem is csodákra képes: kiterelte a lovát a zöldségesből, felült reá, intett búcsúzásként és elporoszkált.

A káposztánk így megmaradt, az életünk pedig a továbbiakban – mint az már köztudott – bővelkedni kezdett érdekességekben. 

---

 

A borostyán februárja

 

Most, hogy ennyire előre került, és hát fenemód fontossá vált, belátom, hogy én is úgy vagyok vele, mint Jourdain úrhatnám polgártársam a prózával. Zsenge gyermekkorom óta naponta szembesülök vele, de csak nagykésőre tudtam meg, hogy mi az ő tudományos neve, és hát ezáltal a társadalmi rangja: ő az irodalmi kánon. Józan polgári ésszel azt gondolná az ember, hogy azóta létezik, amióta van irodalom, hiszen a görög szó, amiből neve származik, eredetileg mércét jelent. De mivel a jelenség, amit mérni rendeltetett, eléggé bonyolult, meg azoknak a szempontjai, akik méricskéltek vele, egyre nehezebben követhetőkké váltak, maga a kánon is mind több értelmezést igényel, úgyhogy mostmár könyveket írnak róla, és szédítő mélységű akadémiai konklávék tárgyát képezi. Például, hogy változtatni kell-e rajta, és ha igen, hogyan, vagy békén kell-e hagyni, és ha igen, hogyan. Mert az tény, hogy az olvasó ember feje fölött ott van, akárcsak az időjárási frontok terrorja, és akár figyel rá, akár nem, belekavar az életébe. Hát még a szegény író-félének mennyi fejfájást tud okozni, ha ilyenfajta frontérzékenységben szenved („Fusson, akinek nincs bora!” ).

Már kiskamasz koromban – amikor még e szó csak a kóruspróbákról volt ismerős – feltűnt nekem, hogy környezetemben szó sincs egységes mércéről az irodalmi értékek dolgában. Mintha azon személyek, akiknek irodalmi tájékozottságára és hát ízlésére indokoltnak látszott felnéznem, nem is egyazon világban éltek volna. Nagyapámnak teljes kollekciója volt az Új Időkből és a Pásztortűzből. Nosztalgiával lapozgatott beléjük néha. Nagyanyám az összegyűjtött Színházi Élet számokat őrizgette. Nagybátyám nagy becsben tartotta az Erdélyi Helikont és könyves szekrényében a Szépmíves Céhnek talán minden kiadványa ott díszelgett. Ennek megfelelően hivatkoztak címekre és idézgettek szerzőket saját közelmúltjuból, vagyis a háború előtti időkből. Nos, az iskolai értékrend – a múlt század ötvenes, hatvanas éveiről lévén szó – egészen másról szólt. A fentebb megnevezett orgánumok jelesei közül ebben a kánonban senkinek sem jutott talpalatnyi hely sem.

Persze, az osztályharc és az ő voluntarista szempontjai. Így vághatnánk le egyetlen csapással a szörny fejét, és tulajdonképpen igazunk is lenne. Csakhogy ez nem épp ilyen egyszerű. Hogy ennek a majdnem évszázadnyi kornak, mely néhány nemzedék életére világszerte ránehezedve forradalminak tételezte önmagát, az eszmerendszerébe mindenek megváltoztatása, s többek között a „természet legyőzése” is beletartozott, azt megtapasztaltuk. Azt is, hogy mindez mennyi sikerrel járt.

Csakhogy a kánon sárkányának nem egy feje van ám.

Távolabbra nézve változatos bizonyítékai vannak ennek. Csak egy példa (ha már Jourdain polgártársat emlegettük, jöhet ez Molière mester századából is): azt mondják, megvannak a XVII. századi nagylelkű királyi mecenatúra fizetési lajstromai. A Napkirály egy időben nagyon jelentős összegeket fordított a kor legtöbbre értékelt íróinak gratifikálására. Sajátságos módon ez még Colbert merkantilizmusába is belefért. A fennmaradt járadék-listák egyben az aktuális értékrendet is tükrözik, mivel a nevekhez rendelt – egyébként busás – összegek az elején a legkiadósabbak, s szépen vékonyodnak a sor vége felé. Csupán annyi a gond, hogy – mint értesülhetünk – a lajstrom élén található jónéhány személyről a francia irodalomtörténészek vajmi keveset, néhányuk esetében éppen semmit sem tudnak. Corneille neve valahol középtájon jelenik meg. Racine meg eleinte még alább. Ennyit a kánonról és annak változásairól még forradalom-mentes időkben is.

Na jó, ezt a fejet is le lehet csapni azzal, hogy voluntarizmus dolgában XIV. Lajos sem ma született bárány. Hát akkor tágítsunk a látószögön, s nézzük meg – mondjuk – Villon esetében a kánon bakugrásait. Saját korában nehéz átlátni a státuszát. Ki mondja már meg, hogy kortársai kit láttak benne: akasztófára való alvilági figurát vagy Charles d\\\\\\\\\\'Orleans kedvencét, a Loire-menti kastély költői versenyeinek koszorúsát? Egy biztos: az életből való rejtélyes és végleges eltűnése után majd’ két évszázadon át szó nem esik róla, senkit nem érdekel. Aztán a romantiksok felfedezik, piedesztálra emelik, később az „elátkozott költők” ősüket fedezik fel benne, és ez még a huszadik századi nagy népszerűséget is elhozza számára. Hogy folyó századunk és kivált a távolabbi jövő mit tartogat Villon számára, azt ki mondja meg?

Ám legyünk őszinték: ha mégoly nagyon érdekelne is bennünket Villon kánonbeli helyének perspektívája, a vérnyomásunkat nem ez emeli veszélyes magasságokba. Ami igazán elszorítja a torkunkat, az közelebb áll a bőrünkhöz. Hiszen érzékeljük mindannyian, hogy a múzsák zöldellő kertje mára olyan nagyipari termőbirtokká növekedett, hogy túltengő terméséből bizony a nagyobb részt már a közeljövő szelektálja és elkerülhetetlenül a komposztgödörbe önti. Jaj, vajon a mi efemer ittlétünk gyümölcse milyen sorsra jut? Ez a kánon igazi kérdése, még ha nem is hangzik valami elegánsan. És következik belőle a másik, hogy mi hát a teendő? Kitől kapunk a megmaradás dolgában jó tanácsot? Melyik hatalomnak kell hát kedvében járni, hisz a végeredmény tekintetében mindegy, hogy a darwini szelekció dönt az öröklétünk minőségéről, hogy az, aki a mezők liliomát felruházza és az ég madarait táplálja.

Február vége van, a tél elvonulóban. Ha kinézek az ablakomon, egy jó tanács tárul elém. Nem kerül semmibe, megosztom tehát, hátha valaki hasznát veszi. 

Házunk falának jó részét, kerítésünket, sőt némely elöregedett fánkat is sűrűn befonja a télen is zöld borostyán. Hedera helix – tudományoskodom egy kicsit, hogy egyértelművé tegyem, miről beszélek, hiszen én sokáig úgy tudtam, hogy repkény a neve, de tévedtem: az egy másik növény. 

Amikor pár évtizede ide költöztünk, még egyetlen szerénykedő példánya kapaszkodott a ház északi falára. Ma általa zöld télen-nyáron majd az egész környezetünk, szinte egyeduralkodónak látszik, pedig igyekszünk kordában tartani. Ám tudjuk, hogy többszörös a haszna: sokat javít levegőnk minőségén és hatékony hőszigetelő a ház falán. Feltartóztathatatlannak látszó elszaporodását egy ideig értetlenül szemléltem. Egy-két év, pár télvég és koratavasz kellett hozzá, hogy feltáruljon előttem a titka. 

Ez a különös, a szakirodalom szerint ma már a teljes mérsékelt égövet beszövő növény ugyanis késő ősszel hozza számunkra jelentéktelennek tűnő és emberi orral nem illatosnak, inkább erősen szagosnak érzett virágai sokaságát. Akkor, amikor már minden mézelő növény régen elvirágzott és már a lombnak nagyrésze is lehullt, olyankor tengerként zúg-zümmög a ház fala és a sövény a kései – talán utolsó – nektárt mohó sietséggel gyűjtögető rovarrajoktól. A virágok tehát hibátlanul megtermékenyülnek az őszi hűvösön. És akkor jön a tél, a virágkorukat felejtő, terméseiktől megvált fák és füvek tetszhalálának kora. A dermedt pihenő. De nem a borostyánnak. Ő ekkor, a rövid nappalok és fagyos éjszakák évadán érleli fekete bogyó-fürtjeit hitetlenkedő szemünk láttára. Ez az örökzöld növény hisz abban, amiben rajta kívül csak nagyon kevesek, talán senki: hogy nincs reménytelen vállalkozás, csak lefegyverző kishitűség. 

Tél végére a többnyire bőséges termés szépen beérik. És ekkor az élősövényt, a ház ereszét, a borostyán-beszőtte pusztuló fákat fürge madárrajok árasztják el: gerlék, rigók és más, a télvégi általános vitaminhiányt legyőzni és túlélni, újabb tavaszi költésre, megújulásra vágyó lények. A mohón bekapdosott bogyókban pedig ott a mag, a túlélni és gyarapodni vágyó borostyán reménye. 

Mondom, tél vége van, nézem az ablak előtt a lelkes-elmélyülten táplálkozó madarakat. Földereng előttem a borostyán jó tanácsa, mely hozzám talán már késedelmesen érkezett. De itt van. 

Sapienti sat. 

  

---

 

Jó tanács a régi fogadóban

 

Már amikor adventi tárcámat írtam, és ellamentáltam a műfordítás viszontagságain, felderengett bennem mosolygó emlékképe, amint tréfás bölcsességgel azt tanácsolja, hogy soha ne írjam meg ebbéli tapasztalataimat, mert csírájukban elpusztíthatom a lehetséges jövendő szellemi hídépítőket. Már akkor kísértést éreztem, hogy felidézzem akkori beszélgetésünket, de lemondtam róla, mert eltérített volna aktuális mondandómtól. Most azonban ismét felgomolyog ez az emlék, s a naptárra pillantva azt is látom, hogy miért: 2004 januárjában ezen a napon értesültem barátom szívszorító halálhíréről. Borbély Sándor, a jeles irodalomtörténész, a gyermekirodalom avatott szakértője, mindössze 62 éves volt akkor. 

Pár évtizednyi barátságunk kezdete volt a szóban forgó alkalom. A múlt század hetvenes éveinek vége felé egy magyar írószövetségi küldöttség tagjaként Bukarestbe látogatott Sándor, s a romániai írószövetség engem kért fel, hogy legyek kalauza. Ezt pedig valószínűleg az motiválta, hogy a vendég egy ifjúsági és gyermekirodalmi könyvkiadó, a Móra szerkesztője és az írószövetség ifjúsági és gyermekirodalmi szakosztályának elnöke volt, jómagam pedig gyermekíróként ugyancsak egy ifjúsági intézmény alkalmazottja Marosvásárhelyen. 

A román főváros couleur localjának nem elhanyagolható eleme a Hanul lui Manuc, azaz Manuc fogadója, ezért egyik este vendégemmel ott vacsoráztunk. Akkoriban még nem használtuk a retro kifejezést, de a tizenkilencedik századi atmoszféra belélegzése már akkor is divat volt. Ez a hely pedig igazán jellegzetes, még a török hódoltság korában épült vendéglátóipari komplexum lehetett avant la lettre. Kiválasztottuk a legmoderáltabb közönségre célzott éttermét. Ott a menü valóságos demo volt a helyi konyhával ismerkedni vágyó vendég számára, s a vacsorához mellékelt zenés műsor ugyancsak. Bár a közönség összetétele – azon az estén legalábbis – nem tűnt túlságosan beavatandónak, határozott többségben voltak a helybéli konszolidáltabb polgári társaságok. Márpedig ezek meglehetősen temperamentumos egyedekből tevődnek össze, úgyhogy a terem zajszintje lényegesen magasabb volt, mondjuk egy brit klubénál. Ez csak alig halkult valamit a válogatott műfajú énekesek produkciója alatt. Ám egy adott pillanatban a különböző népies, archaikus öltözetű dalnokok után egy szmokingos úriember állt a mikrofon elé és kezdett el énekelni bársonyos baritonján. 

Borbély Sándor, aki mindeddig csupán mérsékelt érdeklődéssel követte a műsort, s beszélgetésünk témáin kívül inkább a közönség élénkségét értékelte, meglepetten kezdett figyelni. A lokálban ugyanis csend lett, akár egy koncerten, mégpedig amolyan meghatott, mondhatni áhítatos csend. Az énekszám nem volt hosszú, talán mindössze hárompercnyi, de még utána is egy ideig ünnepélyes csend honolt. Sándor hosszan fürkészte a közönséget, majd hozzám fordult: – Mi volt ez? 

A véletlen úgy hozta, hogy egy professzionista olasz cicerone felkészültségével állhattam rendelkezésére. 

– Ezt itt úgy hívják, hogy románc. Magyar nyelvterületen valószínűleg hallgatónóta lenne a neve. Talán a románc szövegében irodalmibb, mint magyar megfelelője, gyakorta jeles költő versezetére születik a dallam. A magyar dalkultúrában az ilyesmi ritkább. Ez a szöveg például egy két világháború közötti költő, – afféle poeta minor, hiszen főleg epigrammák szerzőjeként ismert – Cincinat Pavelescu műve, Intimă címen közölte, de már Îţi mai aduci aminte, doamnă? címen folklorizálódott a megzenésítés révén. 

– Na de nem akármilyen vers lehetett ez, ha ennyire megfogja a közönséget. Ennek valami titka van. Te már annyi verset fordítottál, szerintem kapásból leműfordítod ezt nekem, ha szépen megkérlek. 

Nos, ekkor kezdtem én hosszas magyarázkodásba műfordítói rögtönzés helyett. Borbély Sándor megértő és feloldozó derűvel hallgatta kiselőadásomat. Mosolya most is itt dereng emlékezetemben, a már említett tréfás jótanáccsal egyetemben. 

Azt magyaráztam ugyanis akkor, s ma sem mondanám másképp, hogy nem a nagy filozófiai mélységekbe búvárló bölcselő költemények átültetése az igazi műfordítói kihívás, hanem az aprócska, finoman cizellált lírai kismesteri ékszerek hűséges visszaadása. Itt van mindjárt a Pavelescu-vers első sora: Îţi mai aduci aminte, doamnă? Ez egy kérdő mondat, első blikkre gond nélkül lefordítható: Emlékszik-e még, asszonyom? Csakhogy van egy kis baj. Ez egy szerelmes vers, és a lírikus ezzel a – mondhatni távolságtartó – formulával szólítja meg szenvedélye tárgyát. Van ilyen. Magyarul is. Állíthatnánk, hogy e románc magyar megfelelője például a „Ma Önről álmodtam megint, bocsánat, asszonyom” kezdetű hallgatónóta. Az ám, de ott a szerelmes magyar férfiú egyértelműen önözi, azaz magázza a megszólítottat, amiből rögtön kiderül, hogy a vágy titokzatos tárgya nemigen engedte még őt közel magához. Magyarul vagy tegezünk, vagy magázunk valakit, és ennek üzenet értéke van. A román nyelvben van egy harmadik lehetőség is, amikor is a megszólítás, a „dumneata” tulajdonképpen magázó, de az igealakok egyes szám második személyűek, ami már a tegezés velejárója. És ez máris visszaadhatatlan. Márpedig Pavelescu és ez a nóta is ezt használja, sejtelmessé és rejtélyessé téve a kapcsolat természetét. A költő a továbbiakban is nagyon vigyáz arra, hogy nyersen egyértelművé ne váljanak a dolgok. (Ha már a magyar megfelelőt emlegettük: ott a szerelmes férfiú nem hagy kétséget érzelmei felől. A támadás az első pillanattól kezdve frontális. A szellemi kalandorkodásra hajlamosak ebből akár nemzet-tiplógiai eszmefuttatást is megereszthetnek, kerül amibe kerül.) 

Amire viszont Cincinat Pavelescu elékeztetni óhajtja (ebben a kérdező formában) a megszólított hölgyet, az csupa olyan körülmény, ami a kettejük viszonyától függetlennek látszik: ősz volt és késő este volt, az őszi szél a fák levelei közt hangolta gitárját, satöbbi. 

Ám mindebben van valami megfoghatatlan érzelmi feszültség, ami – ha lefordítom – elillan. Sejtem, hogy mi az oka. Ez a következő képnél válik világossá. A latinos nyelvi készlet olyan tömörítésre ad lehetőséget, ami számomra nem konvertálható. Ugyanis: egy tó partján vagyunk, őszi este van, késő este, sötétedik, és egy hattyú úszik át a tó holdas-ezüstös-selymes vizén, és az a fehér folt, a hattyú egyszerre csak eltűnik, beleolvad a már leszállt éjszakába. Igen ám, csakhogy mindez románul három rövid, elegánsan rímelő sorban elfér, mert három különböző múlt idő használatával minden világos, egyszerű és tömör. A fordító, akinek most nem áll rendelkezésre az imperfectum a folyamatos történésekhez, a plusquamperfectum a régmúltakhoz, sem az egyszerű múlt a hirtelen bekövetkezett eseményekre, mindenféle bővítmények bezsúfolására kényszerül. Persze megvannak nekünk is ezek a múlt idejű igealakjaink, de már csak némely nyelvjárásunk, meg archaizáló szövegekben rafinált stilisztáink használják. Ha ezekhez folyamodnánk, a románcot viccessé, paródiává sikerülne alakítanunk. A sejtelmesség, a megszülető szerelmet övező titok, nyomtalanul eltűnne. Azt már ne is említsük, hogy a megzenésített vers a legszigorúbb prozódiát igényli. Ez az a pillanat, amikor közel a harc feladása. Aki már megküzdött hasonló feladattal, sőt még általa sikerélményben is részesült, az most már megpróbálhatja a marháskodást a kultúrfölénnyel. Megtapasztalhatja, hogy nincsen annak már semmi zamata. 

Amikor a feladás igéjét kiejtettem a számon, akkor hangzott el Sándor baráti tanácsa, melyet lényegében itt sem szegtem meg igazán. 

Aztán megkérdezte:

– Úgy véled, ez a sejtelmes tömörség a titka ennek a meghatott befogadásnak, ennek az egyértelmű sikernek? 

– Feltéve, ha hozzátesszük azt a jelenséget, amire Karinthy Ferenc nemrég rávillantott a maga csodalámpásával. Olvastad ezt az új könyvét, a Leányfalu és vidékét? Van benne egy ragyogó kroki. A gőzfürdőben néhány, kissé túlsúlyos és már némileg korosodó, anyaszült természetességben leledző úriember megrendült áhítattal, mint egy himnuszt, énekli a Ma Önről álmodtam megint, bocsánat, asszonyom kezdetű dalt. 

– Értem. Most már csak egy kérdésem van: szerinted akkor ezek giccsek vagy nem giccsek? 

Mivel ismét feladta a leckét, tömör és egyenes válasz helyett újra kertelni kezdtem:

– Ahányszor magát komolyan veendőnek deklaráló helyen ez a fogalom szóba került, mindig más és más definícióba botlottam. Ezért a kérdésedre csak akkor válaszolok, ha te válaszolsz a következő kérdésemre: Kamaszkoromban kedves és rendszeres olvasmányom volt az Élet és tudomány. Egyik számának címlapján kiemelten szerepelt egy különös kínai műtárgy. Egy jókora elefántcsontgolyó, csodálatos, csipkeszerűen áttört mintázattal megfaragva, benne egy alig kisebb golyó, ugyancsak csipkeszerűen áttört mintázattal, amely tartalmazott egy harmadik finoman csipkeszerűen gazdag díszítésű elefántcsontgolyót. A golyók, amelyek egymásban szabadon pörgethetők voltak, mind ugyanabból az elefántcsont tömbből lettek kifaragva, hihetetlenül finom szerszámokkal és valószínűtlen türelemmel. Azért készült, mert tetszeni akart, egyéb célja nem volt. Te mondd meg, hogy ez giccs volt-e vagy sem! 

– Egyelőre annyit mondhatok, hogy elképesztő bravúr lehetett, a kérdéseden pedig még gondolkozom. 

Ám ekkor megérkezett a vacsora második fogása, és énnekem ezzel kapcsolatban ismét cicerone-i feladataim keletkeztek. Beszélgetésünk így aztán elkanyarodott, elfolyt, a kérdés pedig ott maradt a Hanul lui Manuc levegőjében. Talán még ma is ott lebeg. Bizonyára túlél mindannyiunkat. 

 

---

 

A kovamoszatok ürügyén

 

Érdekes, hogy nyelvünk csonkahét névvel illeti a karácsony és újév között szorongó néhány napot, s ezzel valóságos metszőollónak tekinti az esztendő utolsó éjfelét. Ami addig volt, az megvolt, ami azután lesz, azt talán majd meglátjuk.

Pedig hát az idő – amelyről a filozófus szent is azt mondja, hogy ha nem kérdik, tudja, mi az, de ha már kérdik, akkor nem tudja a választ – csupán erőszakkal és természete ellenére darabolható. Ki élte már meg valóságosan a szakadékot december 31. és január 1. között? De valamiért – úgy tűnik – szükségünk van arra, hogy ezt a hetet, ezt a csonkát egyrészt a számvetés, másrészt a fogadalmak kivételes intervallumává tegyük. 

Az előbbi – a mérlegkészítés – még hagyján. Annak még van pragmatikus magyarázata is. Utóbbi már rejtélyesebb, s emiatt ki is vívta a misztikusok kiemelt figyelmét, valamint a humoristák és vicclapszerkesztők odaadó szeretetét. Van, aki éppen emiatt utasítja el a jövő ilyetén pozitív megtervezését, vagy ha valójában a maga csendjében meg is ejti, a külvilág előtt ingerülten letagadja.

Pedig a csonka hét ezen sajátos aurája gyanúm szerint emberi természetünk egy fontos vonásával kapcsolatos. Hacsak nem mélyebbről: biológiai meghatározottságunkból tör a felszínre.

Ahogy a fenti mondatot leírtam, zavartan pislogó lelki szemem előtt megjelent néhai Róbert Endre, atyai jóbarátom, amint összevonja szemöldökét. Nem nagyon szerette, ha a magamfajta filosz ifjoncok tudományos szentenciákkal kísérletezgetnek, kivált, ha az ő szakterületéről, a biológiáról volt szó. Olyan tekintély volt ő számomra, hogy ma is összekapom magam és elnézést kérek az illetéktelen behatolásért. Ha azt a szókapcsolatot hallom, hogy nagytudású és kényes ízlésű úriember, előttem mindig az ő alakja jelenik meg. A kolozsvári egyetemi elit népszerű személyisége volt, a biológiai kar tanára. Szűkebb szakterülete a kovamoszatok világa. Amíg Kolozsvár belvárosában, a Szentegyház utcában lakott, gyakorta elkísértem késő esti sétáin, s százszor meggyőződhettem irodalomban, művészetekben való jártasságáról is. Bizony, nem véletlenül állt baráti körének jelentős része írókból, színészekből és muzsikusokból.

Ám most, ezen csonka héti elmélázás során, elnézést kérve bár, de elhárítom a rosszallást, amit összevont szemöldöke jelez. Észjárásom ellustult gebéjét pont az sarkantyúzta most furcsa ugrásokra, amiről annak idején éppen őtőle értesültem.

A kovamoszatokról van szó. Akinek nem vág a szakmájába, az keveset tud ezekről az apró, inkább mikroszkopikus élőlényekről. Magam e keveset tudásban élenjáró vagyok. Bár elolvastam annak idején – tán 1985-ben a Korunkban – atyai barátom tudománynépszerűsítő cikkét, melynek az volt a címe, hogy A kovamoszat-kutatás távlatai. De abban is az ragadott meg leginkább, hogy miután udvariasan beidézi a Nobel-díjas Ramon y Cajal gúnyos megjegyzését a fiatal biológusokról, akiket tudománytalan módon elbűvöl a Diatomaceák szépsége, szelíd eleganciával vitatkozik vele, mondván: a gyönyörködés még nem tudomány ugyan, ám a fantáziát a tudományból se lehet kirekeszteni, igaz viszont, hogy itt a képzelet szabad csapongását a tényeknek kell alárendelni, s a valósággal kell behatárolni.

Nos hát, magunk közt szólva, most már laikusul összefoglalnám, amit muszáj: a kovamoszatok, amelyekről immár elhangzott, hogy nagyon ifjú kutatókat is elbűvölően szépek, még annyit okvetlenül tudnunk kell, hogy kristályüvegszerű, szilícium alapú vázuk adja meg a formájukat, s ha elpusztultak, ez a váz megmarad időtlen időkig. Már a Kréta korban is éltek, s azóta – folyamatos változásban – róják az évezredeket, és (minden más lénytől eltérően) a hihetetlen időket megélt üledékekben ott vannak a mostaniak legtávolabbi őseinek vázai is, tehát hibátlanul végigkövethető az evolúciójuk.

És az, amire Róbert Endre a maga reneszánsz érzékenységével felfigyelt: a roppant idők mentén azok a változatok estek ki, amelyeket mi – teljesen szubjektívnek tartott emberi konvenciók szerint – csúnyáknak látunk. A szépek megmaradtak és egyre szebbek lettek. A tanár úrnak roppant gazdag fotógyűjteménye is ezt illusztrálta.

Amikor ennek kapcsán jómagam ifjonti hevületben előrelovagoltam, és arról kezdtem fantáziálni, hogy ily módon tehát létezik valamely embertől független, objektív szépség-kategória, a tökéletesség, mint végcél, a tudós hűvös józanságával leintett, s kérte, hogy a témában álljunk meg egyelőre az evolúciónál, akármit is jelentsen az. Hát ami engem illet, én megálltam, nem került ez nekem sokba. Bár néha azóta is – ilyen jövőre-tett-fogadalmas hangulatokban – felülkerekedik bennem az a gyanú, hogy örökös jobbulási szándékunk (ha van) tulajdonképpen önvédelmi természetű.

 

 

Ám egyszer még, valamivel később, de még férfikorom delelője táján kísérteties élénkséggel felbukkant bennem a kovamoszatok beszédesen szűkszavú példája. És egyúttal furcsa gellert is kapott, hogy ezt a rémes ballisztikai kifejezést használjam.

Amikor a Szovjetunió már a Gorbacsovot megelőző aggastyánok korát élte (tulajdonképpen a végnapjait, de azt akkor még szinte senki sem tudta), akkor adódott nekem egy kivételes alkalom, hogy bejárjam Üzbegisztán legnevezetesebb, legizgalmasabb történelmi városait. Mi, akik ebben a kivételes szerencsében részesültünk, hogy átmeneti állapotában láthattuk Szamarkandot, Bokharát és Khivát, afféle kísérleti alanyok lehettünk, hogy vajon be lehet-e engedni – üzleti céllal, gondolom – ezeket az önmagukat európaiakként definiáló kíváncsiakat erre a kényes vidékre.

Khiva, a Selyemút ezen néhai fontos állomása, az Amu Darja torkolatvidékének, a Khorezmnek néhai fővárosa akkor, a maga döbbenetes kék-fehér zománcos csillogású szépségében szinte teljesen lakatlannak tűnt. Egy valaha volt lüktető élet és kultúra szilícium-vázának. Csodálatos épület-együttesei szinte vadonatújaknak hatottak, valószínűtlenül kiürült formaelemeknek, melyekből örökre kiköltözött az egykor virágzó hitvilág és társadalmi élet. Régvolt kovamoszatok váza. Többünknek feltűnt, amint az élettelen építészeti remekműveket: medreszéket, mecseteket, minareteket, palotákat csodáltuk, hogy mindegyiken – mintegy előtérbe tolakodottan – látható valami, ami a befejezetlenségre utal: kiálló gerendavégek, furcsa toldozások, hiányok. Amikor ezt szóvá tettük, idegenvezetőnk türelmesen elmagyarázta a jelenség okát: A város mindenkori építői tudatában voltak annak, hogy a tökéletesség egyedül Allahé. A Sejtán, a Gonosz pedig örökösen arra áhítozik, ami az övé nem lehet. Ezért az embernek nagyon kell vigyáznia, mert ha véletlenül valamit tökéletesre formál, abba a Sejtán azonnal beköltözik. A bölcs ember ezt – némi áldozat árán – elkerüli.

Ennek tanulságain elgondolkozva, arra készültem, hogy beszámolok élményemről Róbert tanár úrnak: majd jó beszélgetések eshetnek a kovamoszatok meg az emberiség szépülésének, tökéletesedésének témájában. De már nem adódott erre alkalom. Csak a temetésére mehettem Kolozsvárra.

Azóta a dolgok kissé megváltoztak. Nézegetem a ma már divatos turisztikai látványossággá ananzsált Khiva ragyogó, modern technikával készült fényképeit. Az épületekről eltűntek a befejezetlenség jelei. Tökéletes szépségükben tündökölnek.

Ami a kovamoszatokat illeti: az utóbbi időben más, régebb száraznak tűnő adatok kerültek előtérbe róluk. Miközben a glóbusz biomassza-állományának egy százalékát alkotják, ők kötik meg a keletkező széndioxid (ó, van-e, kit hidegen hagy e szörnyű képződmény?) 20 százalékát, és egyben ők biztosítják a Föld oxigén-készletének 50 százalékát.

Így aztán a csonka hét csendjében, ha eluralkodik rajtam a fogadalmi-szándék, erre a két egymásra feszülő tanulságra gondolok, és hallgatok.

 

---

 

A kamasz Mefisztó kalandja

 

Ég már az első gyertya advent koszorúján. Alacsonyan jár a Nap, ha egyáltalán látszik, és hosszú árnyakat vet még délben is. Az ember az eszével tudja, hogy a nappalok vészjósló rövidülése hamarosan véget ér, és – ahogy gyerekkorunkban okosítottak bennünket – karácsony után már egy-egy kakaslépéssel hosszabbodik a napvilág, mégis mintha balsejtelmek környékeznék. Valami rossz irányba tart, s ez, úgy tűnik, mivelünk is összefügghet. Valamit talán elrontottunk? Így hát advent első gyertyája a bűnbánaté. Halvány fényében ott vibrál a jóvátétel tétova szándéka is, valamint az ehhez kapcsolódó áhítat. Na, ennek aztán hatalmas irodalma van.

Ám én gyanakszom, hogy Goethe Mefisztójának van egy kamaszkorból soha ki nem növő unokaöccse, akit ugyanazok az indulatok mozgatnak, mint érett nagybácsikáját, de pattanásos képű mágiájából csupán éretlen ökörködésre futja. Ő az, aki megjelenik a sokak áhítatának tetőzésekor, s arra sarkallja a halandókat, hogy fordítsák fonákjára az egészet. Hát ennek sem kicsi a művészetek kontinenséből kihasított birodalma.

Érzi már az én kedves olvasóm, hogy ebben a szövegben valamely forró kása kerülgetése zajlik. Azért van ez, mert alulírott (és koránt sincs ezzel egyedül) literátorként abban szocializálódott, hogy értékes és bátorságos dolognak lássa a polgárpukkasztást, a merész szembefordulást mindazzal, amit a megszokás illendőnek, sőt példamutatónak gondol. Nem vizsgáljuk, hogy Mefisztó keze benne van-e a dolgokban, hisz megtanultuk Goethe révén, hogy ez az alvilági szellem örökké rosszra tör, de végül mindig jót cselekszik. És ez éretlen unokaöccsére is vonatkozhat. S ha mégis valamilyen homályos ellenérzés kezd felgomolyodni bennünk így vénségünkre, azzal mentegetőzünk, hogy minket is a jelző nélküli remény igazgat, akárcsak azokat, akik ünneprontásként élik meg az áhítatot megzavaró vagánykodást.

Óvatlanul bejöttem ebbe az ingoványos sűrűbe, s úgy keresem a kiutat, hogy felidézek egy régebbi történetet, amely így,  december táján eszembe jut.

A helyszín Bukarest, ez a különös nagyváros, mely egyaránt rászolgált arra, hogy Kelet-Európa Párizsának és ugyanakkor a Balkán legnagyobb falujának becézzék. A cselekmény ideje pedig a múlt század hetvenes éveinek egyik szomorkás karácsonya. A háttér többé-kevésbé ismert: ekkoriban kezdett tetőzni a Ceauşescu-féle nacionál-kommunista rezsim minden nyomorúsága. Magyar nézőpontból ezek egyike éppen az volt, hogy a hatalom addigra a román fővárosba koncentrálta a magyarok lakta erdélyi városok média-intézményeinek jelentős részét, egy logikusnak tűnő, de egyértelműen sanda szándékú indokkal.

A hatalmas, szocreál stílusú Scânteia Házban megszaporodtak a magyar szerkesztőségek, és erőteljesen megnövekedett a létszáma annak az elgyökértelenedő, szülőföldjétől, anyanyelvi és hagyománybeli közegétől elszakadt újdondász és egyéb művelődési hadnak, mely rezervátumként vegetált magánéletében és szabadidejében. Több rétege is volt e sajátságos népességnek: volt a régebbiek, a szinte bukaresti őslakosoknak számítók, korosodó családos emberek, akik már bátortalan gyökeret eresztettek ebben a talajban. Volt a középgeneráció: ők többnyire még Erdélyben alapított családjukkal együtt költöztek új munkahelyük közelébe, számukra a család egyben óvóhely volt és fedezék. És voltak a legfiatalabbak, ma úgy mondanánk, a szinglik. 

Ők leggyakrabban ugyancsak erdélyi egyetemi, főiskolai faunából csöppentek ebbe a számukra eléggé idegen közegbe. Délutántól maradt a kocsmáról kocsmára bandázás meg egyéb pótcselekvés, társadalmi élet helyett.

Utóbbiak közül került ki történetünk két hőse, gondolom, nem kell hosszas magyarázatot adni, hogy miért nem volt számukra az örvendetes várakozás ideje a koszosan szürkülő nagyváros karácsony előtti hete. Különösen, hogy hivatalosan Romániában ekkor a karácsony nem volt ünnep, szó sem lehetett a családhoz, otthon maradt barátokhoz való utazásról. (Hogy az ország hivatalos ábrázata mennyire elkülönült a társadalom igazi arcától, arra csak egyetlen példa: beszélték, hogy a rendszer emberei december közepén két darab fenyőfát vásároltak, míg az egyik a szentestétől karácsonyfaként funkcionált a lakásban, a másik jól láthatóan az erkélyen jelezte a külvilágnak , hogy – politikailag korrekt módon – csak újévkor lesz belőle „télifa”.) 

Nos hát, két tinédzserkorból alig kiserdült, fővárosba szakadt legényember a szentestébe hajló délutánt a kocsmában töltve, tehát a pénzből kifogyva, elindult a távoli lakótelepen lévő szállásukra, az alkoholos eufória mögött meglapuló kisemmizettség érzésével szívükben. Hiszen érzékelhető volt az ünnep közelléte mégis az egyébként szegénységgel és szürkeséggel sújtott város levegőjében. Bár fonnyadt munkanap volt, már délelőtt megjelentek az utcákon a kolindáló gyerekek: főleg szegényesen öltözött kültelki kiskamaszok, de akadtak köztük serdültebbek is. A kolinda hagyományos román ünnepköszöntő ének fülbemászó dallammal, bámulatos tömörségű szöveggel, mely szinte első hallásra az ember emlékezetébe tapad. A kolindálók kisebb-nagyobb csoportokba verődve énekeltek a járókelőknek, majd a dalt az ünnepi jókívánságokkal befejezve levett fejfedőjükkel körbejártak adománygyűjtés céljából.

Hőseink tehát kissé kapatosan, de zord idegenség érzésével szívükben megérkeztek a lakótelep felé induló busz forduló-végállomására, ahol már rosszkedvű tömeg bosszankodott a várható zsúfoltság okán, de mégis érződött az utasokon, hogy ez a nap azért más, nem a megszokott tumultus ez. Azt mondhatnánk, hogy volt valami áhítat a levegőben. 

És ekkor érkezett a színhelyre ama kamasz Mefisztó, és valamit súgott a két kapatos és már-már bosszúszomjas ifjoncnak. Hát akkor vicceljük meg ezeket az ájtatos ünneplőket, ha már minékünk így kificamodott az ünnepünk. 

Egyszerre lekapták és maguk elé tartották a sapkájukat és jó fiatalos, erőteljes hangon énekelni kezdték a kolinda rövidebb, gyermekhangra tervezett változatát:

 

Steaua sus răsare 
Ca o taină mare.
Steaua străluceşte,
Bucurii vesteşte. 

 

Most bajban vagyok, mert a legnehezebb műfordítói feladat vár rám. Ez a szöveg olyan egyszerű és tiszta, mint egy hegyi vizek által évszázadhosszan csiszolt kavics. Gyarló vagyok én ahhoz, hogy formájához és hangulatához híven vissza tudjam adni. Talán valaki más, jobb kobozzal megteszi. Addig is, jobb híján legyen elég a következő:

 

Csillag fenn az égen
Nagy titok az éjben. 
Reánk szórja fényét, 
Örömünk reményét. 

 

Hőseink arra számítottak, hogy majd rájuk szólnak, hagyják abba a hülyéskedést, vagy még kellemetlenebb választ vártak ettől a szürke és zord, idegen tömegtől. 

Ehelyett azonban furcsa dolog történt: a buszra várók mosolyogni kezdtek, zsebükbe, pénztárcájukba kotorásztak, sorra a fiúk sapkái elé járultak mint jókedvű adakozók. Amikor egy szegényesen öltözött, de egyik kolindálónkat a saját nagymamájára emlékeztető néni került elébük, és keresgélni kezdett a szatyrában, a tréfás dalnok hirtelen elszégyellte magát: 

– Tessék csak hagyni, nem szorulunk mi adományra, csak éppen kedvünk támadt egyet énekelni.

– Nem úgy van az, fiam – szólalt meg a néni – a kolinda áldás, ami annak fejére száll, aki hallgatja. De csak akkor fogan meg, ha az ajándékot viszonozzák. Énrám meg nagyon rám fér az áldás és a remény, fiam – tette hozzá, és az időközben megtalált pénzt a fiú sapkájába ejtve, egy félszeg mozdulattal megsimogatta a sapkát tartó kezet. 

Még akkor is hálásan mosolygott, amikor felszállt ő is a többiek után az időközben beérkezett autóbuszra. 

A fiúk pedig ott álltak a kiürült megállóban, kezükben egy-egy sapka kiscímletű pénzzel, és érezték, hogy a leszálló alkonyattal érkezvén, átöleli őket az ünnep és a remény, melyek hatalma elől a vicces kedvű, zöldfülű Mefisztó elmenekült. 

 

---

 

Próba-vonatösszeütközés

 

Kihagy bizony egy idő után az ember emlékezete. Nemrég például eszembe jutott egy tanulságos história a címbeli szószörnyetegben megnevezett jelenségről, s a jó istennek sem sikerült felidéznem, hogy ezt Franyó Zoltán valamikor a múlt század hetvenes éveiben saját magáról mesélte el, vagy valaki más, néhai újságíró-volontőrről, azaz sakálról, ahogy annak idején nevezték ezeket. Pedig még azt az interjút is újrahallgattam az Aranyszalagtárban, amit kilencvenévesen, 1978-ban (a halála évében) adott Szekernyés Jánosnak, hátha ott is szóba hozza. De nem, nem, ott csupa magasröptű emléket idéz fel. Ebből gondolom, hogy a történet hőse valaki más lehetett, hiszen ez – ha valóban így megtörtént – alaposan beavatkozhatott az illető életrajzának alakulásába.

Szóval nevezzük anekdotának az esetet, amely a múlt század elejéről és Temesvár városából datálódik. Egy fiatalemberről szól, aki az egyik helyi lapnál strapa-újságírónak jelentkezik, s föl is veszik oda próbaidőre. De, amint Zoltán bácsi mesélte, a lapnál az volt a – macsóközösségekben tán még ma is előforduló – ronda szokás, hogy beavató szertartásként ugratták egy kicsit (ma úgy mondanák, szívatták) az új fiúkat. Nos, a próbaidő kezdete után egy-két nappal a rovatvezető hívatta a reményteljes ifjút, és közölte vele, hogy a szerkesztőség egy bizalmas információhoz jutott. Az országos vasút-igazgatóság ugyan titkolja, mert el szeretné kerülni a bámészkodók csődületét, de a holnaputánra virradó éjjel 1 óra 30 perckor az Aradról Déva irányába tartó vasútvonal 20. kilométerénél próba-vonatösszeütközést tartanak, szigorúan tudományos, biztonságtechnikai célból. Na, ezen az eseményen a lap egy jószemű, jótollú emberének feltétlenül jelen kell lennie, mert ebből szenzációs beszámolót lehet kerekíteni. A dologhoz sportos, fiatal erőre van szükség, mert a helyszínt csak gyalog vagy kerékpáron lehet megközelíteni. A sakál – ahogy azt el is várták tőle – megtiszteltetésnek vette a feladatot, és elutazott Aradra, onnan pedig kerékpározott 20 kilométert kelet felé, s a megadott időben figyelő állásba helyezkedett, pontosan a megjelölt helyen. Eltelt az éjszaka csendben, és semmi próba-vonatösszeütközés nem esett. A hajnali derengésben visszabiciklizett az aradi állomásra, ahol megkörnyékezett egy forgalmistát, akiből megpróbálta kiszedni, hogy miért is maradt el az esemény. A vasúti tiszt a térdét csapkodva röhögött a hülye ötleten. Későre ugyan, de egy fárasztó éjszakával maga mögött a kialvatlan sakál, az átvertség megaláztatását mélyen megélve, úgy döntött, hogy ezt nem hagyja magán száradni. A postára sietett (akkoriban csak onnan lehetett interurbán telefonbeszélgetést kezdeményezni), felhívta a szerkesztőséget. Ott nagy és kaján örömmel fogadták a hívást, és hevesen érdeklődtek a mesterséges katasztrófa felől. „Ugyan – szólt pihegve a hírnök a telefonba – hagyjuk azt a vacak próba-vonatösszeütközést! Kinek van most ideje ilyesmire? Első oldalas fontos hírem van: az éjjel a hegyekben és Arad környékén hatalmas esőzések voltak, a Maros megáradt, a fél város víz alatt van, én is térdig gázolva jutottam el végre a postáig.” A hírt közölték a temesvári lapban, az újság Aradra is eljutott, az aradiak egy hétig röhögve adták kézről – kézre a példányait: hetek óta egy csepp eső nem esett a környéken, a Maros vízállása negatív rekordokat döntött. A fiatalembert még a próbaidő lejárata előtt páros lábbal rúgták ki a szerkesztőségből, és a históriának annyira híre ment, hogy évekig minden szerkesztő babonás félelemmel menekült előle, ha felbukkant a közelében.

Én ezt a történetet fennebb tanulságosnak neveztem, és most sietek – mielőtt olvasóm még ajakbiggyesztve megállapítaná, hogy közhely az a javából – hozzátenni, hogy a szóban forgó tanulság, s kiváltképp az, melyet főleg ifjú tollforgató sorstársaim figyelmébe ajánlanék, további és – mondjuk így – globálisabb léptékű próba-vonatösszeütközéses történésekkel kiegészülve jön létre.

Az alaphelyzet ugyanis – ebben talán egyetérthetünk – a következő: adva van egy, a valóságban meglehetősen bonyolult és kiszámíthatatlan konfliktus (mondjuk vonatösszeütközés) lehetősége. Adva van ezenkívül az írástudó, aki arra érez magában elhivatást, hogy ezt a konfliktust feltárja, s önnön szubjektumán átszűrve, lehetséges tanulságait az emberiség szellemi éléskamrájába raktározza. Ekkor jönnek valakik, akik szintén adva vannak (s bár hajlunk arra, hogy tapasztalataink alapján mozgalmárokként azonosítsuk őket, a kontextus kényszere miatt nevezzük csak beavatóknak), akik azt állítják a konfliktusról (mostantól legyen: ütközés), hogy ők pontosan tudják, mikor, hol, miért és mi módon bontakozik ki, sőt, ha kell, még a következményeivel is tisztában vannak. A hivatástudattal megáldott vagy megvert írástudó (mostantól legyen beavatandó, majd esetleg beavatott) elmegy a megadott időben megadott helyre terepszemlét tartani és... és akkor két kifejlet lehetséges. 

Az egyik egészséges, bár viszontagságos: ott mást talál, vagy nem talál semmit, és azt tudomásul veszi, bosszút áll vagy sem, de egyenes gerinccel lép tovább. 

A másik, a később mutatkozó hatásában tragikus változat az, amikor beavatott pontosan akkor, pontosan ott és pontosan úgy látja és ábrázolja a próba-vonatösszeütközést, ahogyan azt a beavatók az ő számára körvonalazták. Látja, és az már mellékes, hogy ezt hipnózis, fanatizmus, gyávaság, vagy egyszerűen érdek teszi vele. Az eredmény az írástudót illetően megalázóan ugyanaz. 

A huszadik század, melyben életem jó része telt el, bővelkedett a beavatók által előállított próba-vonatösszeütközésekben. Legtöbbet az „osztályharc” gyűjtőfogalmába tömöríthetnénk. Himalája méretű ál-irodalmat produkált. Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy az az ütköztető erő, amely szegényt és gazdagot egymással szembeállít, az nem valóságos. De az. Csak nem akkor, nem ott és nem úgy. Gyermekkoromban, melynek sok évét székelyföldi falvakban töltöttem el, tombolt a kulákok aljasságának, rémtettekben megnyilvánuló galádságának leleplezése. Nemcsak a szépirodalomban. Filmek tucatjai, mesterien rajzolt karikatúrák özöne, talán még a táncművészet is főleg erről szólt. Csodálkozva tapasztalhattam, hogy környezetemben a kulákká nyilvánított, üldözött, néha kényszermunkatáborba hurcolt egykori jobb gazdákat a falubeli szegények részéről is tisztelet és együttérzés övezi. Közben áradt az eszmei és anyagi elismerés azon beavatottak felé, akik főfoglalkozásban e próba-vonatösszeütközés apologétáivá váltak. 

Szerb Antalnak van egy zseniálisan tömör értékítélete annak kapcsán, hogy a szovjet pártvezetés ötéves tervet ír elő e témában az írók számára. 

„És az írók írtak, mert mit tehettek egyebet. A jó írók jót írtak...” – mondja a jeles irodalomtörténész 1941-ben. Ma már úgy tűnik, a jó írók tárgyában Szerb Antal túlzottan optimista volt. Legyünk őszinték: ma már a szívünkhöz legközelebb álló írók esetében is zavart szemérmességgel félrenézünk egynémely az idő tájt összejött termékük láttán, udvariasan jelezvén: bárkivel megeshet, hogy rossz pillanatában kínos helyzetbe hozza magát. (De hát a beavatók nagylelkűek voltak kezes beavatottjaik iránt. Sütő állami díjas lett a Mezítlábas menyasszony révén, Örkény Házastársait még a megjelenés évében megfilmesítették, satöbbi.) 

De ezek apróságok, igazán lenyűgöző méretek a globális beavató mozgalmakban vannak. Azért kíváncsi lennék, hogy ma hányan olvassák és veszik komolyan például Gladkov A cement című regényét, melyet, ha jól tudom, harmincöt nyelvre lefordítottak, s amelyről a Nyugat 1928. évi első számában Sinkó Ervin írt lelkendező kritikát, ünnepelve a „kollektív lélek” megjelenését és „a szellemnek egy új korszakát”.

Egyetlen mentségem, amiért most itt molyolok a múlt század megfakult göncei között, hogy századunk első negyedének végéhez közeledvén, némi riadalommal vélek látni újabb megdicsőüléseket majd minden művészeti ágban, másodlagos frissességű próba-vonatösszeütközések sikeres illusztrálása nyomán. 

Például arról a kötöttpályás ütközésről van szó, amelynek dolgában a humorban tréfát nem ismerő Karinthy Frigyes mindössze annyit jegyzett meg: „Hogy érthetnék meg egymást? Hisz mind a kettő mást akar: a férfi nőt, a nő férfit.” 

Zavaromban szükségét érzem, hogy megismételjem fentebbi magyarázkodásomat: azazhogy nem azon ütközés lehetőségét vonom kétségbe, melyet az ókortól a mai napig a legnagyobb és az apróbb írók zöme körüljárt, vagy legalább közelíteni megkísérelt, hanem azt, hogy az a baleset éppen ott, éppen akkor, éppen olyan, mint amilyennek a beavatók tudják és biztos tudásuk visszaigazolását hálásan honorálják. 

Koromra való tekintettel talán megbocsátható, hogy öreg bölcselmekben hiszek.

Nos, Agur, akit az ótestamentumi Példabeszédek Könyve idéz, mint mondják, a Krisztus előtti évezred közepe táján élhetett. Károli Gáspár fordításában idézem:

„E három megfoghatatlan előttem, és e négy dolgot nem tudom: A keselyűnek útát az égben, a kígyónak útát a kősziklán, a hajónak nyomát a mély tengerben, és a férfiúnak útát a leányzóval.” 

Jelentem: a helyzet e tekintetben azóta is változatlan. Javasolhatom tehát: ha további ütközések felderítésére mennénk, ezt tekintsük kiindulási pontnak. 

 

---

 

Szondi-tesztjeink

 

Midőn ezt írtam... be volt szépen csomagolva a párizsi Diadalív az Ismeretlen Katona sírján lobogó, naponta újragyújtott láng fölött. A burkolóanyag 25000 négyzetméter, kékesen ezüstös műanyag-szőttes (állítólag környezetbarát módon újrahasznosított matéria), a kiszerelés ajándék-jellegét 3000 méter piros kötözőkábel és madzag hangsúlyozza. A bebugyolálási művelet tizennégy millió euróba került. Midőn ez a szöveg eléd kerül, kedves Olvasóm, mindez már a múlté: a díszcsomagolást október harmadikán eltávolítják. Egy kicsit minden másképpen van, mint ahogy hasonló helyzetekben megszoktuk. Párizs, Franciaország és a műélvező világ nem a becsomagolt tárgyat, hanem a csomagolás efemer tényét kapja ajándékba és fogadja meghatottan. E túlcsordulóan hálás elfogadást az erre leginkább felhatalmazottak öntötték szavakba a becsomagolt napóleoni diadalív tetején, csütörtökön, folyó év szeptember tizenhatodikán: E. Macron köztársasági elnök, Anne Hidalgo, Párizs főpolgármestere és Roselyne Bachelot művelődési miniszter. A további jelenlévő illusztris személyiségek felsorolására már nincs se terünk, se időnk. Azt is a szokatlanságok közé sorolhatjuk, hogy az ajándékozók maguk nem lehettek jelen az eseményen, hiszen mindketten: a bolgár-amerikai Christo és francia felesége, Jeanne-Claude már jónéhány éve elhunytak. A mű megvalósítója és átadója Vladimir Yavachev, a megálmodó unokaöcse volt. Christo ugyanis, aki már 1985-ben sárga fóliába csomagolta a Szajna legrégebbi párizsi hídját, a Pont Neuf-öt (hogy világszerte mi mindent és milyen méretekben csomagolt, az egyszerűen elképesztő), már 1962-ben feleségestül tervezgette az Arc deTriomphe-műveletet. A skiccek, rajzok, részletes tervek készen állottak tehát, a megvalósítás már csupán szervezés kérdése volt.

Gondolom, türelmes Olvasóm már érzi, hogy ez a gyámoltalan toporgás ezen tényállások körül valamilyen frusztrációt próbál elmaszatolni a tárcaíró szellemi házatáján. Hát igen, fel van adva a lecke a magamfajta, ma már kissé meszesedőnek tekinthető elmék számára. Merthogy, ugye, a művészet és annak bejáratott definíciója elég nehezen veszi be ezt a tagadhatatlanul világraszóló jelenséget. Márpedig az említett szeptember tizenhatodikai ünnepi eseményen is mindenki művészetet emlegetett. Isten óvjon engem attól, hogy ma, a performanszok, flashmobok és egyéb happeningek világában olyan tizenkilencedik századi avas kérdést merjek feltenni (mondjuk Vörösmartyval, akitől e szöveg indító szintagmáját is loptam, bizonyára nem véletlenül), hogy mondjuk: „Ment-é e csomagolással a világ elébb?”. No de mégis bajban vagyok. Hol az a fiók, amelyben e felbecsülhetetlen ajándék adekvát módon elhelyezhető?

 

 

És bár kora ifjúságomtól fogva többszörösen is be vagyok oltva az ellen, hogy poitikusoktól várjam a világ változatos és gyakran zavarba ejtő labirintusaiból kivezető utak megmutatását, ezúttal mégis Macron elnöknek tartozom hálával, mert a művet felavató beszédében végül is a helyes irányba terelt.

Ebben a – formáját tekintve köszönő – beszédben többször is visszatért egy jelző. Ezzel a jelzővel kissé gondban vagyok, mert a francia szónak a magyar nyelvben annyi eltérő árnyalatú szinonimája van, hogy nem tudom, melyiket válasszam. Szóval azt mondja a francia köztársasági elnök: „C′était un reve fou et tu l′as réalisé, Vladimir, merci beaucoup!” Vagyis hogy: „Ez egy bolond (őrült, eszelős, stb.) álom volt, és te megvalósítottad, Vladimir, hálás köszönet érte!” Aztán viszatér a gondolatra: „Christo a nagyság őrültje (bolondja, eszelőse?) volt, munkált benne a ragyogás géniusza.” Akárhogy fordítom, csak egyetlen dologra tudok asszociálni: az elnök, a Gloire nemzete nevében (de lehet, hogy a világ nevében) szólva kifejezi vonzalmát egy, a normától erősen eltérő pszichés állapot, vagy – mondjuk – egy túlfokozott ösztönvilág iránt.

És itt villan be nálam azonnal a Szondi-teszt. Macron elnök, meg az ajándékot örömmel fogadó franciák, sőt a világszerte lelkesen érdeklődők Szondi-tesztje.

Semmiképpen sem vág a profilomba, hogy most tudomány-népszerűsítésbe kezdjek. (Kiváltképp, hogy az egészet még az is bonyolítja, hogy a szóban forgó vizsgálati eszköz echte tudományos voltát már újabban meg is kérdőjelezik.) Inkább elmondom, hogy miként volt énnekem találkozásom vele életem során. Hátha az is elég lesz.

Boldogult bábszínházi direktor koromban egyszer csak ügyelő nélkül maradt a kétnyelvű marosvásárhelyi intézmény magyar társulata. Márpedig az ügyelő kulcsember, ő az előadás gazdája, miután a rendező-dramaturg-képzőművész tervező-zeneszerző alkotta team kiadta a kezéből. Neki igazán mindenhez kell értenie, és azon felül hajszálpontos, megbízható, a társulat előtt autoritással rendelkező embernek kell lennie. Ám hivatalosan az ügyelői poszt nem igényel szakirányú képzettséget, csupán érettségit, bárki jelentkezhet rá az utcáról, vagy csak úgy, ismerősök ajánlására. Jöttek is rendesen, és mentek is a próbaidő után, többnyire önként. Még volt egy lehetőség: versenyvizsgával eldönteni, hogy ki a legrátermettebb az ajánlkozók közül. Csakhogy az akkor érvényes szabályok ezután kizárták a próbaidő lehetőségét: az így felvett dolgozó végleges szerződést kapott. Nagy volt a kockázat, úgyhogy Dósa Jenőhöz, a városi középiskolák pályaválasztási kabinetjét vezető (azóta már sajnos ő is néhai) jeles pszichológushoz fordultam tanácsért. Ő közölte velem, hogy a megoldás a Szondi-teszt. El is vállalta a versenyvizsga lebonyolítását, miután mogyoróhéjban vázolta, hogy mi is ez a szóban forgó vizsgálati eszköz, mely a múlt században élt svájci-magyar megalkotójának, Szondi Lipótnak a nevét viseli. Ez egy személyiségteszt, melynek lényege, hogy a vizsgált egyén elé jól kidolgozott rendszer szerint, letesznek 48 darab fényképet, különböző ösztönbetegségekben szenvedő emberek arcmásait. Ezen portrék közül kell a vizsgált személynek kiválasztania a számára két legrokonszenvesebb és két legellenszenvesebb ábrázatot. A folyamat nem épp ilyen egyszerű és az értékelés még kevésbé az: komoly szakmai felkészültséget igényel. De a lényeg, brutálisan egyszerűsítve: személyiségünk legrejtettebb összetevőit tárja fel, hogy milyen eszelősök iránt érzünk vonzalmat, és hogy milyenektől irtózunk. Magamfajta laikus számára még egy megdöbbentő tény: arcunkra tehát rejtélyes módon kirajzolódik a sorsunkat meghatározó, gyakran eltúlzott ösztönvilágunk.

Summa summarum: az ügyelői versenyvizsga során a Szondi-teszt működött. A kilenc jelöltből egyre Dósa Jenő rámutatott, és a további évekre kiváló, rátermett ügyelővel gazdagodott a társulat.

Most azon muszáj elmerengnem, Macron elnök szavainak aurájában, hogy hát amennyiben arcunk vonásai közé ennyire kiül zakkantságunk mibenléte és természete, ha egyszerűen az ábrázatunk képes üzeneteket küldeni belső lelki túlzásainkról és diszharmóniáinkról, akkor ez mennyivel teljesebben lehet jelen pszichés létünk azon lenyomataiban, amelyeket fellengzősen műveinknek nevezünk, legyenek azok becsomagolt középületek, regényfolyamok, drámák, szonettek vagy xéniák. Meg tárcák, a fenébe! Hiszen – és ez köztudott – mindannyian, akik ilyesmikkel foglalkozunk, egy kicsit (vagy többé-kevésbé) hibbantak vagyunk.

És hogy magammal kapcsolatban mindezt alaposan meg is erősítsem, rögtön fantáziálni is kezdek a Nagy Irodalmi Szondi-tesztről, mely akár korok, nemzedékek, nemzetek, satöbbi sorsanalízisre használható személyiségtesztje lehetne.

Mert például vegyük csak azt, hogy egymás nagyjai közül kiket csodálnak és kiktől idegenkednek a különböző nemzetek (az olvasás szociológiája mint Szondi-teszt, hm!) A magyarok például Jókait olvasnak, a külföldiek a magyarok közül Márait. Az oroszok Puskint szeretik, a nem oroszok az oroszok közül Dosztojevszkijt. Shakespeare-t mindenki szereti... Kérem a kényszerzubbonyomat!

Nyilván, kedves Olvasóm, arra a következtetésre már eljutottál, hogy ez micsoda buggyant ötlet. Lehet. De legalább nem kerül tizennégymillió euróba.

 

---

 

Jubiláris házkutatás

 

Bizonyára sokadmagammal osztozom abban az akvarellszerűen elmosódó hangulatváltozásban, melyet még ilyen élemedett korban is elhoz az iskolakezdés izgalmas reggele. Öt évtizeden át hozta számomra is a mindig újrakezdés esélyét, vagy talán a kikerülhetetlen kötelezettségét. Ezt soha nem lehet kiiktatni a lelki diszpozícióból, de még az emlékezetből sem. Ez már afféle pavlovi reflex. Most is azon töröm a fejem, ami már rég nem az én dolgom, hogy milyenek lehetnek az online oktatás esélyei e szorongató járványos időkben, és drukkolok, hogy az idéni merész próba, a visszatérés a számomra egyedül üdvözítőnek tűnő oktatási gyakorlathoz, sikerrel járjon. Mert én – legalábbis ami az irodalomtanítást illeti – ezt az agyon-áttételesített távoktatást reménytelennek látom. Aggkori merevség? Lehet. De számomra fiatalkoromban is magától értetődőnek tűnt, hogy ezen a területen érvényes – még ha csak metaforaként is – Newton harmadik törvénye. Szóval, hogy az irodalomórán nem csak mi hatunk tanítványainkra, hanem ők is miránk. (Hogy milyen mértékben, annak tessék talán utánanézni a fentebb említett törvény tájékán.) S mivelhogy ők többen vannak és sokfélék, a ránk irányuló hatás hihetetlenül bonyolult. Ezért nincs két egyformára sikeredett irodalomóra, de aztán két egyformára kikerekedett elballagó évfolyam végképp nincsen. Hogy az újonnan érkezők miként fognak viszonyulni az irodalomhoz, azt én általában már az első néhány találkozás után megsejtettem. De ehhez kellett a fizikai közelség, részükről a csoportos metakommunikáció, melynek állandó érzékelése és értékelése az igazi kihívás a mi mesterségünkben. Örökösen egymásra kell hangolódni. És ennek a sikere vagy kisebb-nagyobb kudarca többnyire már akkor látható volt, amikor tárgyunknak – a szépirodalomnak – a mibenlétét jártuk körbe. A kezdeti definíciónál. Onnan indulva, hogy a világ megismerésében az ősi mítoszok három összetevője hogyan különül el lassan egymástól, hogy miként marad meg a tudomány kemény dinamikája mellett mégis egyenrangú félként a szubjektív megismerés is, nos, ha itt voltak kérdések, az jó jel volt, ha értelmes és lényegre törő kérdések voltak, az még jobb.

Ma is emlékszem egyik legjobban sikerült évfolyamomra. Egy kimondottan reál érdeklődésű osztály volt, valahol az ezredforduló táján. Ők úgy érkeztek a kezem alá, hogy az irodalmat a szórakoztató ipar egyik ágának vélték, furcsállván, hogy az ebbéli jártasságot az érettségin is számon óhajtjuk kérni. Kérdésükre, hogy az objektív bizonyítékokkal ellenőrzött, egyre szélesebb spektrumú tudományos megismerés mellett miért lenne ma szükség erre az ingoványos, szubjektív valóság-fürkészésre, emlékeztettem őket arra, hogy a világ minden dimenziójában végtelen, objektív eszközeink viszont végesek, s aki őket egyedül üdvözítőnek véli, az egy egyébként pontos rőffel óhajtja megmérni a végtelent.

Következő órámon a katedra asztalán egy több lapos gyűjteményét találtam az akkor éppen divatozó Chuck Norris-vicceknek. Köztük pirossal aláhúzva a következő kinyilatkoztatás: „Chuck Norris elszámolt végtelenig. Egymás után kétszer.” Piros felkiáltójel és kézírásos széljegyzet: „A tanár úr elmélete megdőlt. Az irodalom felesleges.” Öröm volt látni vidoran élénk várakozásukat a válaszomra.

Az érvetek tökéletes, mondtam, bizonyára azt is figyelembe vettétek, hogy a szóban forgó Chuck Norris egyik őse Heráklész, a másik a hétfejű sárkányt legyőző legkisebbik királyfi, de közeli rokona Münchhausen báró is, aki a hajánál fogva rántotta ki saját magát az életveszélyes vízből. Chuck Norrisnak így mi is mindannyian rokonai vagyunk, ha úgy tetszik, mi is a hajunknál fogva rántottuk ki magunkat az állatvilágból. S ez nem ment volna azok nélkül közülünk, akik azzal a hittel élnek, hogy a világ a szavak révén, a kimondás erejével megváltoztatható. És hogy ennek a vakmerő szándéknak mi a megvalósulása az objektív tényekhez viszonyítva, azzal kapcsolatban van egy bölcs olasz mondás: Se non e vero, e ben trovato. Ha nem is igaz, igen jól ki van találva. Tessék ezt is hozzáadni az irodalom fölösleges voltának érvrendszeréhez.

És itt tértem rá aztán Newtonra, rokonszenves osztályom észjárásához igazodva.

Merthogy a szóban forgó törvény működését illusztrálandó, a kalapács és a szeg példájával szoktak élni. Nevezetesen, hogy a tényezők tömege korántsem mellékes a hatást illetően. A való világ és a róla kimondott szó tekintetében a tömegek dolgában nagy a bizonytalanság. Lehet, hogy az egyiknek nincs is tömege? És akkor melyik a kalapács és melyik a szeg? 

Az emberiség ősidők óta felcserélni iparkodik a kézenfekvő szereposztást, merthogy a kalapács képességeit a szóra ruházná. Ezért vannak a ráolvasások, átkok és áldások, utópiák és disztópiák. Az utóbbiakra való örökös hivatkozások divatja tombol (most éppen Orwell) és felhabzott a jóslat-irodalom.

Egészen friss élmény: Böjte Csaba néhány napja interjút adott a Transindex újságírójának. Ha valakinek a gondolatai olyan tetteket generálnak, mint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány működése, annak a szavára én odafigyelek. Nos, miközben a közírókat óvja a kishitűségben való lubickolástól, az atya egy adott pillanatban nem kevesebbet állít, mint: „Ez a fontos: minden jóslat beteljesedik”.

Az alapállás ismerős. A legreménytelenebb romániai önkény éveiben ismételgette bölcs tanácsát a kor és Kelet-Európa emblematikus szómágusa, Nichita Stănescu : „Figyelj oda, hogy mit beszélsz! A szavak bevonzzák a valóságot.”

Alapos a gyanú tehát, hogy a szavak varázserejébe vetett hit egyenesen arányos azzal, amilyen mértékben szembesülünk a valóság ezer formában kegyetlen szorításával. Hogy a szavak kimondásának erejével a rossz irányba indult világ jó útra terhelhető. De érteni kell a szavakhoz. Máig rejtély előttem például, miként lehetséges, hogy jó negyvenöt évvel ezelőtt olvastam egy Gellért Sándor-verset, ha jól emlékszem, kéziratban, s bár azóta nem találkoztam vele sehol, én, aki gyakran rémülten tapasztalom memóriám foszladozását, változatlanul emlékszem annak a versnek a záróstrófájára. A Gyula fiához írt versek egyikéről van szó. Az élete harminc évét Mikolán, Szatmár megye emez eldugott kis falujában (némely elejtett vallomása szerint: száműzöttként) leélt költő egy, Konstanca kikötővárosában (a néhai Tomisban) tett városnéző sétájáról számol be:

 

„S ahogy azon lennél, hogy a partra kijuss,
Hát ott áll egy téren a nagy Ovidius.”

Így van, igazolhatom, a parti sétány és a kaszinó felé lejtő utcák összefutásánál, ott, ahol a nevezetes Tomisból megmaradt, ókori mozaikot őrző múzeum található, a tér fókuszpontjában az ide száműzött római Költő impozáns bronzszobra áll, arccal a palacsintázó felé, ahol azokat a remek húsos és túrós réteseket lehetett enni akkoriban, amikor még nászutasként, feleségestül én is előfordultam arrafelé.

De ez a két sor mégis azzal a fondorlatos ötlettel ragadja meg a figyelmet, hogy e rímpárral tulajdonképpen kisajátítja számunkra a Tristia és a Metamorphoses költőjét, hiszen csak mi vagyunk azok, akik a neve végén látható betűt nem sz-nek, hanem s-nek olvassuk. Másként pedig a Gellértnél nélkülözhetetlen rím nem működik. Ezután jön a két zárósor:

„Amin idehozták, elporladt a gálya.
A partra van vetve körme: vasmacskája.”

Hát íme, a szó, amint igazságot tesz és helyreállítja a rendet : a vadmacska ragadozóhoz illő karommá változik, a gálya pedig egy ragadozó kor szolgája, megérdemli sorsát, a megsemmisülést.

Valóban ott vannak a mozaik közelében a csonkig rozsdásodott réges-régi horgony-maradványok.

A Szatmár megyei Mikolán az iskola ma Gellért Sándor nevét viseli. 

   

                        *

   

Az Úr 1986. esztendejének karácsonya táján (nehéz esztendő vége volt az is) Bajor Andor mesélte el, hogy valamely kolozsvári írói közösségben (egyesület? szerkesztőség?) felvetődött, hogy közeledik Gellért Sándor hetvenedik születésnapja, illenék erről méltó módon megemlékezni. „Én akkor – mondta Bajor –, az ember néha nem bír magával, azt mondtam: Tekintettel arra, hogy mostanában egy kisebbségi szellemi teljesítményét házkutatással meg kihallgatással szokták honorálni, hát én azt javaslom, hogy tartsanak Gellért Sándornál jubiláris házkutatást. Erre mindenki vihogott, persze nem feltűnően, csak úgy, a gallérjuk mögé.

– Engedd meg – szóltam erre én –, hogy csatlakozzam a kórushoz, így, a gallérom mögött!

– Várj csak! – intett le Bandikó, és a szemében valós riadalom csillogott. – A tegnap mondták a fiúk, hogy EZEK a Sándor születésnapján valóban megtartották a házkutatást.

– Se non e vero, e ben trovato – mondtam erre én nem sok meggyőződéssel.

– Igen. De mi van, ha mégis ...?

A válasz késik. Ma is csak azt mondhatom: akkor vagy a kölcsönhatás törvénye érvényesül, vagy valami ködös- sejtelmes összefüggés, telivér jó fantáziánk kedvenc abrakja.

 

---

 

Szamurájkodások

 

Agyonemlegetett földrészünk figyelme ciklikusan Japánra összpontosul. Ennek az időnként felerősödő érdeklődésnek néha egészen homályos, sőt rejtélyes lehet a magyarázata. Máskor azonban kézenfekvő és elkerülhetetlen, mint ez a rendhagyó és rendtartó – mondhatni a rend fenntartásának szinte fanatikus szándékával megtartott – olimpia. Nem tudom említés nélkül hagyni, hogy mit tartok én e világraszóló esemény legbeszédesebb mozzanatának: erről a globális jelentőségű rendezvényről, amely lényegében azért jött létre, hogy bajlátott bolygónk népei jobban megismerjék egymást, egy csapat sportolót példás büntetésként hazazavartak, mert – horribile dictu! – kíváncsiságból egy sétát tettek a japán fővárosban. 

A magyar szellemi világban tudomásom szerint Ady volt az első, akit e rejtélyes nippon-delej megkapott. Engem – bár jócskán hozzászokhattam hihetetlen éleslátásához – teljesen lenyűgöz az a Budapesti Naplóban, 1904. augusztus harmadikán közreadott tárcája, melyet ő Párizsban, július 31-én jegyez. Az a címe, hogy Mit mond egy kicsi japán? Legszívesebben ide idézném az egész szöveget, de kénytelen vagyok beérni egyetlen mondattal, mellyel tulajdonképpen le is zárhatom az egész olimpia-emlegetést, annak minden aktualitásával: „És mindent újra csinál, jobban megcsinál odahaza a kis japán.” Még mielőtt olvasóm felháborodna, hogy a sport- és bulvárlapok mindennapi kenyerét kezdem itt illetéktelenül majszolgatni, leszállok a témáról és töredelmesen bevallom, hogy ez a trükk csak arra szolgált, hogy aktualitást adjak egy krónikusabb témának. 

Visszatérnék tehát oda, hogy a múlt század eleje óta itt minden nemzedéket megérintett a maga során az a különös fluidum, amely – úgy tűnik – a japán lelkialkat lényegi elemévé kristályosodott sok-sok évszázad során, s ami átitatja e nemzet fiainak minden gesztusát, még azokat is, amelyeket tőlünk, európaiaktól tanultak el. És ettől minden, ami ott történik, méltóságteljesebb, fegyelmezettebb és egyben titokzatosabb, azaz bonyolultabb, no meg – micsoda paradoxon! – áttetszőbb és tisztább lesz. 

Hogy aztán mindez, amikor tükröződni kezd az itteni teljesítményekben, mit produkál, azt Puccini Csocsoszánjának, Lengyel Menyhért Taifunjának és hasonlóknak a felemlegetésével vizsgálgathatnám. De kinek hiányzik ez? 

Csupán oda akarnék elvergődni, hogy ifjúságában az én nemzedékemet is egy tartós pillanatra bűvkörébe vonta ez a varázs. Akira Kuroszava filmjeinek különös aurája dereng fel ennek egyik okaként. Mihozzánk ugyanis az 1960-as évek közepére értek el (mert a cenzúra csak akkor engedte át) az olyan ötvenes években készült filmjei, mint A vihar kapujában, vagy a Hét szamuráj. Aztán már a Kagemusha (azaz Az árnyéklovas) már rendben, még frissen, a nyolcvanas években megérkezett. De akkorra már nagyjából odavolt az ifjúság varázsa. 

Mindenesetre a Forrás-sorozatban, 1969-ben megjelent első könyvemben nyoma van ennek a bűvöletnek. Ismeretlen beszéd című verseskötetem 62. lapján ott található a Vers a szomorú szamurájról címmel. Aki nem hiszi, járjon utána! Ez egy szerelmes vers, egészen pontosan egy úgynevezett udvarló vers. A távolkeleti ihletettség hátterében a fentieken kívül az áll, hogy az ifjú hölgy, akihez íródott, hangsúlyozottan és csábítóan japános arcberendezéssel rendelkezett. Emiatt álmodta magát a költő szomorú szamurájnak. A verset egyébként a kutya se vette észre, emlékezni rá meg végképp nem emlékszik senki, még talán a címzett hölgy sem, bár – hála Istennek – jó a memóriája, pedig azóta már hétszeres nagymama. Az én hét unokám nagymamája. Ily módon a lírai terméket tekinthetjük akár sikeresnek is, bár partikuláris hatékonysága az adott helyzetben még nem bizonyított. 

Tudom, hogy nem szép dolog ilyen maszek ügyekkel rabolni felebarátaink drága idejét, viszont itt következik valami, ami akár céhbeli társaimat is elgondolkoztathatja. 

A múlt század vége felé, áttelepülvén Erdélyből Magyarországra, kissé meglepetten konstatáltam, hogy itt igenis létezik, sőt, rendkívül népszerű, mondhatni nemzedéki idol a Szomorú szamuráj. Ő többek között az Ámokfutók nevű formáció meghatározó alakja, művész nevén Kozso, egy ország kedveli és lelkesen méltatja Szomorú szamuráj című dalát és különös, csak rá jellemző, homlokára hulló fonott hajtincsét. A bulvársajtó, a televízió csak így emlegeti: a Szomorú Szamuráj. És mindenki érti, mindenki tudja: ő az, és senki más. A szóban forgó pop-idol 1965-ben született, tehát nagyjából az én versem keletkezésének idején. 

Az Istenért, nehogy valaki félreértsen! Eszembe sem jutna azzal vádolni Kozsot, hogy valaha erdélyi Forrás-könyvet olvasott, hogy esetleg abból ihletődött volna. Sejtem, hogy neki is a jelzős szerkezet két tagjának mássalhangzó-ismétlődése tetszett meg, és ugyanúgy kedve támadt játszani vele, mint nekem. Őt is a dolog egzotikuma csábította álmodozásra, mint engem. Hogy milyen lett az ő álma, azt megítélni nem tisztem, szent a béke. 

Ami elgondolkodtat, az mindössze ennyi: ha két nagyjából azonos korú fiatalember egy nemzedéknyi időbeli különbséggel szamurájnak álmodja magát közép-kelet Európában, és ezt versformában a közönség tudomására hozza, miért ez a szembeötlő különbség a két gesztus következményeiben? 

Ha lenne egy jó piár-menedzserem, az megmagyarázná, hogy én tulajdonképpen megelőztem koromat e művel, akárcsak Bolyai meg Lobacsevszkij a nem-euklidészi geometriával, így egy nemzedéknyit kellett várni, míg e teljesítményt a világ értékelni tudta. Ezen aztán mindenki jóízűen röhöghetne, ám az én piár-menedzserem tudná, hogy ez nem baj, röhögjenek, de beszéljenek róla. 

Apropó menedzser: egyéb ok lehet az, hogy a popkultúrának jobb az infrastruktúrája, mint az úgynevezett magaskultúráé. A popkultúra ugyanis a kereskedelemnek közeli rokona, és tudja, hogy a megverselt álomban pénz van, de pénzt csak onnan tudunk kivenni, ahova befektettünk. 

Ezzel összefüggésben jöhet az a magyarázat, hogy a popkultúra fokozatosan, de erőteljesen megváltoztatta a befogadó közeg elvárásait az ilyen szamurájkodások tekintetében. Ez tulajdonképpen felidézi a líra funkcióvesztésének rémét, amivel Székely János már a múlt század hetvenes éveiben riogatta a Nagy Folyam holtágaiban pangó vizek madarait. Talán ebből a kutyaszorítóból való kitörésnek kísérlete a magaskultúra dörgölőzése a raphez meg a slamhez. Lehetséges, hogy ez működik, de az én ízületeim már eléggé merevek ahhoz, hogy megkíséreljek erre fürgén ugrani. 

No de maradt még egy – igaz, eléggé ködös – magyarázat-féle, és ez már az én készülékem sajátos diszfunkciójára utalhat. Hogy miért jut nekem erről a szamurájkodásról végül eszembe az a régi és klasszicizálódott vicc? 

Arisztid meglátogatja barátját, Taszilót, aki nemrég tért vissza Indiából. A házigazda egy feltűnően elhelyezett díványra mutat, melynek takarója egy kapitális tigrisbőr. 

– Nos, kérlek, ez a legújabb zsákmányom, hatalmas példány, nagy izgalom volt számomra az elejtése. Amikor hirtelen megláttam előbukkanni a bozótból, már egészen közel volt hozzám, és akkor belém villant, hogy kettőnk közül innen már csak az egyik fog élve távozni. 

Arisztid megnézi a tigrisbőrt, majd barátjára pillant:

– Öregem, azért jó, hogy így végződött a dolog. Te ugyanis nagyon hülyén néztél volna ki, mint díványtakaró. 

Na, ugye? – teszem hozzá én.

 

 

---

 

Tevenyereg

 

A vénülés tünete lehet, hogy egy ideje reggelenként, ébredés után próbálom marasztalni éjszakai álmom illó hajlamú emlékét annak tétova reményével, hogy majd valamiféle használható tanulsággal szolgál. Egyre visszatérő, már-már állandósulni látszó álomtípusból ébredek mostanában: valami labirintusban, bonyolult szerkezetű hatalmas épületben, vagy néha ismerősnek tűnő tájon bolyongok, és nem sikerül eligazodnom benne. Ez az iránytűjét vesztett tétovaság ijesztő és szorongató, mind kilátástalanabbá válik, amikor egyszer csak megjelenik egy-egy valóságosnak tűnő, ismerős emberalak a múltból: többnyire baráti halottak. Mondanak valamit, ami talán útbaigazíthatna, de sohasem derül ki segítő szándékuk hatékonysága, mert szavukra mindig fölébredek, mintha csak ők ébresztenének.

A minap a hajnalra sem csillapodó hőség idején, valami kietlenül szikkadt tájon bolyongtam, amikor egyszer csak megjelent Hamar Márton, és mondott valamit, mintha a sivatagi ugróegérről, aztán ugyanolyan hirtelen el is tűnt, én pedig a szokásos módon felébredtem.

Hamar Márton, a Napkeleti ösvényeken és a Véget nem érő nappalok szerzője már 1987 óta pihen egy marosvásárhelyi temetőben. A sivatagi ugróegér pedig valóban szerepet játszott a jeles zoológus és remek mesélő élettörténetének egy szakaszában. Valamikor a múlt század ötvenes éveinek elején a szverdlovszki (azóta, ha jól tudom, ismét Jekatyerinburg) egyetem ösztödíjasaként szakmai gyakorlatát a végtelen középázsiai félsivatagos sztyeppéken végezte, ezt a nevezetes ugróegeret (Dipus sagitta) természeti környezetében tanulmányozandó. Különös tekintettel a lény rejtélyes vízháztartására azon a könyörtelenül száraz terepen.

Emberek is élnek ezeken a sivár tájakon, nem túl sokan, mert a fukar természet csak kevesek eltartását vállalja. Félnomád pásztor-törzsek legeltetnek arrafelé, szigorúan követve a sztyeppék füvének életciklusait. Az elmúlt ezer évben talán annyi változás történt az életformájukban, hogy az ifjú Hamar Márton diákot a szverdlovszki hatóságok nyomatékos ajánlására vendégül látó törzset akkor már kolhoznak hívták, a törzsfőnöknek pedig már kolhozelnök volt a titulusa.

A Szverdlovszkból jött idegen fiatalember viszonylag könnyen beilleszkedett a törzs életébe. Nem sok vizet zavart, nappal az egereivel volt elfoglalva, éjjel többnyire a jurtában aludt a kijelölt helyén, a többi legényember között. A nőtlen férfiak jurtájában egyébként már szétpillantva jól meg lehetett különböztetni két kategóriát: a pelyhedző állú, szinte még kamaszokat, mint amilyen akkoriban még Hamar Marci is lehetett, meg a komoly férfikor küszöbére ért, házasulandó ifjú embereket. Ez utóbbiak fekvőhelye mellett ugyanis jól láthatóan ott állt a nagy becsben tartott tevenyereg, az önálló családalapításra való alkalmasság záloga. Honi értékviszonyokra átváltva: tevenyereg annyi, mint saját lakás plusz biztos szakma, esetleg diploma. Tudálékosan szólva tehát: a tevenyereg státusszimbólum is.

Hamar Marci nem sokat mesélt a sivatagi ugróegérről. Azt a keveset is, amit én tudok rejtélyes vízháztartásáról, a mostoha körülmények között való megmaradás csodájáról a Wikipédiából puskáztam éppen most. Ám a tevenyeregről nem a zoológus, hanem a jó emberismerő tudós mesélt egy továbbgondolandó históriát. 

Szóval egy napon a törzs- avagy kolhozfőnök hívatja Marcit, hogy beszéde van vele. Amikor a vendégdiák megjelenik, alaposan szemügyre veszi, majd elégedetten megállapítja: „Jó kiállású gyerek vagy, szükségünk lenne a segítségedre. Az történt ugyanis, hogy, mint bizonyára tudod, a tegnap erre jártak annak a sebhelyes arcú Csingiz kollégámnak a legényei látogatóban. Hasznos az ilyen látogatás, mert ilyenkor ismerkednek a lányainkkal, akiket még, hát érted, férjhez kell adni. Nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy amikor estefelé elmentek, mind a tizenhatan, kiderült, hogy eltűnt egy tevenyereg. Na, ezt nem hagyhatjuk annyiban, úgyhogy holnap mi látogatjuk meg a sebhelyes arcú koma törzsét. Mi is tudunk menni vagy tizennyolcan, de ebből három legényke még nagyon fiatal, szinte gyerek még, úgyhogy arra kérlek, tarts te is velünk, hiszen lényegében a törzs legénye vagy.” Mi tagadás, Marcinak ettől a megtisztelő felkéréstől öklömnyire zsugorodott a gyomra, de nem volt mód kitérni előle, menni kellett. Másnap aztán tizenkilenc férfiú érkezett teve- és lóháton az inkriminált törzs táborába, ahol is tiszteletteljes fogadtatásban részesültek. Hamarosan jöttek – szemmel láthatóan kicsinosítva – a törzs lányai, és teával kínálták a vendégeket. (Drága dolog ez: víz kell hozzá!) Aztán – ahogy az egész világon – szokványos társalgás zajlott időjárásról, az élet nehézségeiről, egészségről, betegségről. A vendégdiák szorongva várta, hogy igazságot tenni jött főnőke a tárgyra térjen, szóba hozza a tevenyerget, s kezdődjön az, aminek kezdődnie kell. Ám hiába. Egy idő után a látogató tizenkilencek szedelőzködni kezdtek, udvariasan megköszönték a szíves vendéglátást, nyeregbe szálltak és elindultak haza. A csapat megkönnyebbült, de elképedt európai tagja odaléptetett a főnök tevéje mellé és megkérdezte, hogy hát akkor mi lesz a tevenyereggel. „Légy türelemmel, legény – felelte az öreg – tud ám számolni az én komám.” És nagyjából ekkor kiáltozás hallatszott a hátuk mögül, lóhalálában érkezett a nyomukban egy fiatalka legény a vendéglátó törzsből, ölében az ominózus tevenyereg. „Hé – kiáltotta már messziről – megálljatok! Ezt a nyerget itt felejtettétek.” A látogató csapat egyik tagja – az előző napi kárvallott – valóban szőrén ülte meg a tevéjét. Most elégé hamis zavartsággal felkacagott: „De bolond vagyok, észre se vettem.” Aztán a távozó nyeregfutár után nézve, most már őszintén kacagva: „Ő volt a tettes. Nem lennék most a helyében, jól lejáratta magát.”

Hát ennyi a történet, amelyet Hamar Márton álombeli látogatása felidézett, s most a szokatlanul meleg, száraz reggeli derengésben gondolkozhatom tovább a sivatagi ugróegér fennmaradásának és a füves sztyeppék törzsi ügyintézésének kapcsán. Merthogy mostanában törzsi háborúnak aposztrofálnak olyasmit, ami egymás leköpködésével, porig alázásával, ember mivoltának megkérdőjelezésével jár, és amire a kültelki bandaháború jelzős szerkezet jobban illenék.

De hát nem is illik nekem példálózni ezzel a történettel egy olyan szakma otthonában, melynek alapító atyái egyikét – bizonyos Petroniust – még olyan elfajzott időkben is, mint Nero császár kora, elegantiae arbiterként tisztelték. Különösen, hogy kedves vendéglátóim kikötötték: ne foglalkozzam az irodalmi élettel.

Megtanultam én a múlt századi filmesektől, hogy mi ilyenkor a teendő. Nyilatkozom tehát: mindenfajta összefüggés a fentebbiek és az irodalmi élet között kizárólag a véletlen műve.

Mindenesetre, ha valamelyik hajnalon meglátogatna még az emlékeimben élő Hamar Márton, nem engedném csak úgy elmenni, leültetném, meginnánk együtt egy kávét, elbeszélgetnénk az időjárásról s az élet nehézségeiről, s aztán, amikor visszaindulna az öröklétbe, kifelé menet az utcából még utolérném: Marci, ezt a történetet itt felejtetted, vidd magaddal, mert ez a tied. Én beérem az itt maradó tanulságával is.

 

---

 

Boule de Suif

 

Nos, kezdhetem máris a magyarázkodást a cím miatt. Persze, hogy a közismert Maupassant-novella hősnőjéről van szó, aki – eléggé el nem ítélhető módon – nem szalonképes női foglalkozást űz.  Tudom én, hogy ezt nem akárki, hanem Kosztolányi fordította Gömböcnek, de akkor is úgy érzem, hogy Rousset kisasszonynak ez a magyarított gúnyneve kissé félrehord, mint egy rosszul beállított lőfegyver, mert ez a szó népmesei toposzként nálunk foglalt: a mértéktelen falánkság megtestesülése. Én inkább fordítottam volna Töltött Galambnak, Malackának, bárminek, ami kifejezte volna kövérkés és vulgáris feminitását. Egy világ számára Boule de Suif ő, ami nyersen Faggyúgombócot vagy Hájgombócot jelent, csak franciául valahogy más a hangulata. Maradjon inkább az eredeti. Magyarázkodásom igazi tárgya azonban, hogy miért jut ez most nekem eszembe. Ez már körülményesebb, csak mindenféle bakugrásokkal kivitelezhető. Aki az ilyesféle szerzői idétlenkedéstől viszolyog, annak azt tanácsolom, hogy most hagyja abba az olvasást. Mert kezdem.

Június közepe van, még ifjú a nyár, az iskolai nagyvakáció kezdete. Kereken húsz éve már ilyentájt torokkaparó emlék bukkan fel bennem: Panek Zoltán július elsejei halálhírének érkezése. Kollégám volt ő néhány évig a folyóirat-szerkesztésben és sorstársam sokféle viszontagságban, de jó cimbora sok-sok vidám percben és derűvé oldója jócskán adódott gondoknak. Remek humora volt, ritka fajta, mondhatnám, bazalt-tömörségű humor. Egy fűzérre való olyan történetkét tudnék magam is felidézni, amellyel állításomat igazolhatnám, de inkább álljon itt az anekdota, amelyik Lászlóffy Aladár jóvoltából forog már közszájon: valamikor az ősidőkben történt, amikor az Igaz Szó még drámaírói pályázatot hirdetett, s a díjkiosztó zsűri, melynek Panek is tagja volt, konklávéba gyűlt össze az írók szovátai nyaralójában. A zsűrizés végeztével, de még az eredmény nyilvánosságra hozatala előtt, Panek úr együtt vacsorázott az ugyancsak Szovátán nyaraló Lászlóffy Aladárral. Alit furdalta a kíváncsiság, és a borozgatós hangulat égisze alatt unszolgatni kezdte barátját, hogy árulja már el, ki lett a díjazott, míg végül aztán Panek konspiratív lefojtott hangon megkérdezte:

– Mondd csak, tudsz te hallgatni? Aladár, aki lelki fülével már hallotta a megtört jég reccsenését, lelkesen nyilatkozott: – Tudok hát! Amire Panek röviden: – Én is.

Nos, egy ilyen anekdotához két költő kell: egy, akiről mesélik és egy másik, aki mesél. Itt a tömörítés (Dichtung, ugyebár) alanya és tárgya mesteri szinten jelen van. Amiben viszont, mint látható, én szűkölködöm nagymértékben, segedelem nélkül. Na, de hát reménykedjünk.

Gondolom, magától értetődő, hogy amikor a nyolcvanas évek elején felvetődött az Igaz Szónál egy humoros évkönyv kiadásának gondolata, a szerkesztői megbízatást Panek úr kapta. Sikerkönyv is lett az 1982-es keltezésű Legyünk humorunknál című kötet. (Tőlem is kért írást abba a szerkesztő, ha jól emlékszem, Dr. Polenta János levele a bejárónőjéhez volt a címe, és azt hittem, hogy gondok lesznek vele a cenzúránál, de – úgy látszik – olyan jól sikerült elrejteni benne az üzenetet, hogy a kutya se vette észre. Simán lejött.) Úgy emlékszem, eleve az volt a terv, hogy a humoros évkönyv állandósul, és évente megjelenik majd. Panek úrnak már tervei is voltak vele: ne legyen ilyen ömlesztetten sokféle, mint az első, kövesse az anya-folyóirat habitusát, legyen annak önirónikus paródiája. Nekem például azt mondta: „sokáig a Kilátó rovatot csináltad, valami világirodalminak látszó karikatúra-sorozatot kellene csinálnod.” Könnyű Katit táncba vinni, ha maga is menne. Akkoriban olvastam Karel Capek apokrifjait, pazar ötlet az alapjuk: nem kell a hősök karakterével bíbelődni, készen kapott anyaggal kell dolgozni, olyannal, amit az olvasó már untig ismer, a perspektívát kell megváltoztatni, s az eredmény garantált. Föl is vázoltam humoros sorozatom tervét, valami olyan címet adtam neki, hogy Utóirat a világirodalomhoz, még illusztrációt is javasoltam hozzá Salvador Dali Az érzelmek állandósága című művétől ihletetten. (Ma már címnek az online kor jegyében ezt adnám: Frissítés a világirodalomhoz, utalván arra a mai publicisztikai módszerre, hogy reggel lehozunk egy hírt, délután frissítés címén megírjuk az ellenkezőjét, s az élet megy tovább.) Meg is írtam az első darabot. Arról szólt, hogy a Vihar Prosperója, miután, mint köztudott, eltöri pálcáját, visszavonul egy békés mediterrán szigetre, hol családja körében megöregedvén, egy szép napon látogatót fogad, az ugyancsak békességben megőszült régi ismerős, bizonyos Kalibán személyében. Egyre meghittebb beszélgetésükből kiderül, hogy a lényeges dolgokban teljesen egyetértenek. Mindketten rendkívül frusztráltak azonban, mert hát ezek a mai fiatalok ... Miattuk jegyzi meg Kalibán Prosperónak: elővigyázatlanság volt azt a varázspálcát eltörni.

Aztán – ahogy ez akkoriban ugyancsak gyakran bekövetkezett – egyszer csak reccsent valami, és minden másképpen alakult: az Igaz Szó többé nem adott ki humoros évkönyvet, Panek urat hamarosan nyugdíjazták, rövidesen áttelepült, Budapestre költözött. A prosperós-kalibános kézirat bizonyára valahol megvan, hiszen akkoriban, amikor szövegeinket letisztáztuk, automatikusan indigóval tettük a papírt a gépbe. Csak hát azóta magam is négyszer költöztem, s abból egyszer országhatáron át.

Ám megvan még – előkerült – az a régi jegyzetfüzet, amelybe a – hogy is nevezzem csak – paródia-sorozat tervét vázoltam. A prosperós történet után a második helyen ezt találom: Boule de Suif.

Nos, vissza-bakugrottunk az elejére. Remélem, közismert még az emlékezetes Rouen-i rosszlány históriája a porosz-francia háború idejéből. A Soirées de Médan című, azóta nagyrészt világirodalmi klasszikussá vált francia novellisták közös könyvének ez a legtöbbet emlegetett darabja, amiből azóta már színművet, számos filmváltozatot és tévéjátékot is csináltak. Korántsem véletlenül: valami nagyon lényegeset mond el az emberi természetről.

Primitív eljárás – tanárként meg se tenném, de publicistaként vastagabb a bőr a képemen –, de azok kedvéért, akik már elfelejtették volna, itt a történet:

Az 1870-es porosz-francia háború zajlik, Rouent már megszállta az ellenség. Egy postakocsin tíz személy: arisztokraták, polgárok, köztük egy politikus és két apáca is, valamint – igen, a többiek visszatetszését kiváltva, maga Boule de Suif, a rosszlány együtt menekülne a még szabad Dieppe irányába. Ám esteledvén, kénytelenek megszállni az ugyancsak ellenséges kezekbe került Totes-ben, ahol is a poroszok szabályszerűen túszul ejtik őket. A porosz tiszt pedig hamarosan közli velük, hogy addig tapodtat se mennek tovább, míg a társaságukban lévő teltkarcsú ifjú hölgy őneki kedvében járva egy éjszakát el nem tölt vele. Mivel Boule de Suif nemzeti önérzettől vezettetve vonakodik ezt megtenni, a társaság tagjai erőt, időt, hízelgést, rafinériát és érzelmi zsarolást nem kímélve, gyakorlatilag rákényszerítik, hogy tegyen a túlerőben lévő túszejtő kedvére. Így aztán másnap már tovább mehetnek a szabad francia Dieppe irányába, és újból lenézhetik, megalázhatják és kiközösíthetik a prostituáltat.

Kezemben tartva a régi tervet, felbukkan bennem a szándék, hogy most már mégis csak írjam meg ezt a sorozatot. Végül is egész jópofa könyv kerekedhetne belőle. Sok ötletre még egészen jól emlékszem. Itt van például ez a Boule de Suif. Csak össze kellene hozni pár évtized múltán, már jócskán békeidőben az egykori postakocsi egykori hölgy-utasait, – persze az egykori rosszlány nélkül – és beszéltetni őket.

Hát itt a baj, itt van ismét a reccsenés. 

Mert mostanában egyre gyakrabban olvasom és hallgatom, ahogy kortársaim, a mai Cornudet-ek, Loiseau-k, Carré-Lamadon-ok és apácák megírják emlékirataikat és interjúkat adnak a postakocsi-útról, melyet Sztálintól Gorbacsovig megtettek, hősiesen megvédvén a túszejtővel szemben szűzies tisztaságukat, miközben – pfuj! – ez a tüzelő szuka, ez a riherongy nem bírt magával és ... (És itt változatos Boule de Suif-ek jönnek, de mindig ott vannak.) 

Hát, tessék mondani, hogy lehet így életművet építeni, ha mindegyre elírják az ember elől a legjobb, legviccesebb témáit? 

---

 

A Cár-harang körül

 

„És ez itt a Cár-harang – mondotta Nagyezsda Filipovna egy elképesztő érc-kupolára mutatva a Nagy Iván torony lábánál, a Kremlben. – Ez a világ legnagyobb harangja: több mint kétszáz tonna a súlya, hat méter magas, több mint hat méter az átmérője. Ez a darab is, ami kitört belőle, tizenegy tonnát nyom. Soha nem sikerült annyira fölemelni, hogy megszólalhasson. A nyelve amott külön látványosság, meg lehet azt is tekinteni. 

Mi néhányan, akikhez Nagyezsda asszony a szavait intézte, kelet-európai (Moszkvából nézve közelnyugati) kis népek fiai voltunk, a nem túl konformista fajtából és életkorban. Arcunkon azért az elképedést hamarosan felváltotta valami sandán kárörvendő vigyor: úgy érezhettük, hogy a mi sorsunkat is kíméletlen kezében tartó birodalom karakterének tragikomikus oldala áll előttünk ércbe öntve. A világon a legnagyobb, de amire anyagi áldozatot, erőt, tudást nem kímélve létrehozták, arra alkalmatlan. 

Nagyezsda Filipovna fel volt készülve erre a vigyorra (a idegenvezetői szakma elitjéhez tartozhatott, hibátlanul beszélt angolul és franciául), némi megértéssel is kezelte. Maga is diszkréten elmosolyodott, amint hozzátette (hadd hervadjon kissé a vigyorba keveredő nyugatias fölényérzet): 1812-ben Napóleon is megpróbálta trófeaként Párizsba vinni, de súlya okán megmozgatni neki se sikerült. Örvendjenek: ha ott fenn lenne – mutatott a Nagy Iván toronyra – sohasem látták volna a világ legnagyobb haragját, s ha hallanák a hangját, nem tudnák pontosan, hogy mit is hallanak. 

Attól még egymás közt heherészve felemlegettük, hogy Európa mezsgyéjén élő népeink hagyománya tele van olyan bölcsességekkel, mint: sokat akar a szarka, meg hogy mennyit fog az, aki sokat markol.

 

*

Ma már – és csupán néhány zaklatott évtizednek kellett eltelnie ehhez – csodálkozom ifjonti kommentárjaink földhözragadtságán. Hogyhogy nem láttuk meg benne önnön sorsunk kísérteties árnyzónáit? Hiszen mi, akiknek igazság szerint már az óvodai jelünk is lehetett volna, tudtuk, hogy a harang milyen régi és gyakran felbukkanó irodalmi toposz. Valószínűleg mindannyian ismertük Schiller énekét a harangról, s ott zengett bennünk, valahol mélyen, az ezerszer ércbe vésett mottó: Vivos voco. Mortuis plango. Fulgura frango. Talán azt is tudtuk, hogy Schiller ezt a három tömör kijelentő mondatot, melyben a harang hivatásának vallja, hogy az élőket hívja, a holtakat elsirassa s a villámok erejét megtörve, azokat elhárítsa, a schaffhauseni Concordia harangról vette, az pedig kora középkori öntvény. Vélhető, hogy ez a felirat harangok ezrein látható Európa-szerte. Magunkénak érezhettük volna ezt a szándéknyilatkozatot, hiszen enélkül a mi mesterségünk gyakorlásába belevágni tulajdonképpen reménytelen. 

Élete delelőjén jócskán túljutva, ha az ember őszinte szándékkal körülnéz odabent, látnia kell, hogy valahol, néha eldugott és homályos helyen, ott áll a porban hallgatagon az ő saját Cár-harangja. Én az enyémet ismerem, gyakran körbejárom, és elszoruló szívvel törődöm bele abba, hogy sohasem fog megszólalni. Egy életen át hordtam össze hozzá a nyersanyagot, így mind terjedelmesebb és súlyosabb lett, de tornyot építeni neki és oda felemelni már nem lehet erőm. 

Valamilyen predesztináció tette azt velem, hogy elkezdtem és tulajdonképpen soha abba nem hagytam a vele való foglalatosságot. Már egyik tizenkilencedik században élt anyai dédnagyapám gyerekeket tanított írni, olvasni egy székelyföldi kis faluban. Talán tőle indult a pedagógusi vérvonal, s szüleim nemzedékére mindkét ágon kiteljesedett. Magam már kezdő szerkesztőként sem véletlenül vittem egy szépirodalmi folyóiratban az Irodalom és iskola rovatot, írtam hozzá Ad usum maturandi címmel egy sorozatot, lettem később gyerekszínházi dramaturg, majd gyerekszíni-direktor, írtam számos bábdarabot és fordítottam szakmányban a műfajban, faragtam dalbetétes szöveget és egyéb verset az apró közönség számára .... Állíts le, kedves olvasóm, mert lám, ez az apró csengettyű is, melynek öntésével most bíbelődöm, kezd méreteket ölteni és félő, hogy ha kanyargós tanári pályám tényeit is hozzáadom, befejezhetetlenné dagad. 

Annyit azonban még el kell mondanom, hogy Cár-harangom – ha megszólalt volna – bizonyára roppant hasznos opus lett volna azok hasznára, akik a gyerekek szellemi épülésénél bábáskodni hivatottak, hiszen szépen rendszerezve tartalmazta volna mindannak a tanulságát, amit ebben a tárgyban láttam és megéltem. 

Mégis megpróbálom zanzásítva vázolni emez öntvény Cár-haranggá válásának folyamatát. Csupán a tanulság okából. 

Az apró közönség reakcióinak ismétlődő élménye világossá tette számomra, hogy már a gyermekirodalom meghatározásához – szörnyű szó – interdiszciplinárisan kell eljárni: a gyermeklélektan tudását kell igénybe venni. Vagyis, hogy a gyermekirodalom alkalmazott művészet, melynek anyaga a nyelv és azzal a célkitűzéssel hozzák létre, hogy a változó zsenge életkor minden fázisában jelentkező sajátos lelki feszültségek pozitív elaborálását segítse. Ily módon tudható a válasz az olyan kérdésekre, mint: miért élénkül fel és tapsol lelkesen az apró – tehát mozgásfeszültségben élő – közönség, ha a szöveg erőteljesen ritmikusra vált? Miért kiiktathatatlan a mesetárból Piroska és a farkas története? Hogy hány éves és milyen sorsú kislányok arcán ragyog fel a lelkes empátia Hamupipőke sorsának jóra fordulásán?

És körülbelül itt következett be az a reccsenés, amitől a tizenegytonnás darab kitört a harangból. 

Mert hát akkor miért nem kérdezünk tovább, túl a bűvös életkori határon: mit izgat bennünket az, hogy mit lát Orfeusz, ha alászáll az alvilágba, hogy Othello miért fojtja meg Desdemonát, hogy Bovaryné..., hogy az öreg halász...? Állítsatok le, kedves olvasóim!

Hiszen ez a minden harangok hivatás-vállalásának legsajátosabb, azaz tökéletesen nélkülözhetetlen eleme. A többit a változó világ álnokul elorozhatja, ezt nem. Az élőket összehívni már digitálisan is lehet. A halottak elsiratásához (azaz a múlt már kihűlő kezének elengedéséhez) egyre több a másféle ajánlkozó segítség. A villámok pusztító erejét jelentő feszültség jótékony energiává való szublimálásában azonban, ebben a rejtélyes csodatevésben még miénk lenne a tér. Talán.

Mert hát a gyerekeket figyelve azt látom, hogy életkori feszültségeiket mindinkább videójátékokban vezetik le. A felnőttek olvasás-szociológiájában járatlan vagyok, csupán azt látom, hogy érett ismerőseim hová fordulnak felszabadító, mágikus élményekért.

Így aztán, ha este, lefekvés előtt olyasmit olvasok, mint – teszem azt – Jacques Ellul La Parole humiliée (A megalázott Szó – ez is már éppen negyven éve jelent meg először) és az megfekszi a gyomromat, akkor éjszaka lidérces álmot látok:

mi, akiknek igazság szerint már az óvodai jelünk is a harang lett volna, körülállunk egy világnagy, ledöndült érckolosszust. Ez itt a kortárs szépirodalom – mondja mosolyogva Nagyezsda Filipovna. És semmi vigyor az arcokon.

Vivos voco ....

---

 

Variációk egy ragadozóra

 

Történt pedig egyszer, hogy a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében Székely János felolvasta (vagy inkább egy kezében tartott papír fölött igen kifejezően előadta) Bajor erdő című versét. Ma is itt van a hangja a fülemben, s e rövid vers minden sorának tónusa az emlékezetemben:

Mert kivesztek a farkasok,
S mert nem vadássza senki őket,
Itt girhesek és borzasok
És szinte törpék már az őzek.

E tárgyilagos semlegességgel elmondott négy sort még mérsékelt érdeklődéssel hallgatta az elvtársi közönség. Első sorában ott ültek a helyi hatalmak mellett a bukaresti delegáltak is. A rendezvény ugyanis az úgynevezett választásokat megelőző kampány része volt – magyarán a kutyakomédia egy jelenete – az itteni Hazafias Népfrontnak megfelelő Szocialista Egységfront égisze alatt. Szolgáltató: a helyi írói egyesület, a szervezésért felel: Hajdú Győző. A színpadon a kirendelt közönség számára kétségbeejtően hosszú asztal mögött ültünk mi, azon delikvensek az egyesületből, kik verseket is elkövettünk. Tehát elég jól láthattuk a Fontos Elvtársak arckifejezését az első sorokban.

A jót velünk sem az teszi,
Ki ölbe vesz s álomba ringat,
Hanem ki vesztünk éhezi.

A szöveg itt hirtelen mágikus delejt kapott, túltöltődött érzelemmel, és szikrázva belerobbant a langyos levegőbe:

Becsüljük meg hóhérainkat.

A nagy költő itt valahogy nagy előadóvá lényegült át, és – színházi zsargonnal élve – tökéletesen „átjött a rivaldán” a sokéves megaláztatás dühe, hogy tehetetlenül ünnepelni is kell a kényszerítő túlerőt.

Ó, jómagam már tapasztaltabb vagyok annál, hogy megkíséreljem visszaadni a pillanat furcsa diadallal és fortélyos félelemmel vegyes hangulatát, hiszen tudom: olvasóim zöme már egészen más, mai paraméterekben látja a múlt pillanatait is. Mi, akik a változott világba belevénültünk, már úgy vagyunk ezzel, mint Pirandello hősei amaz ominózus dívánnyal.

Hétfőn – természetesen – csengett a telefon az Igaz Szó szerkesztőségében, és Nagyon Fontos Elvtárs raportra rendelte a főszerkesztőt. Erről én nyomban értesültem, mert főnököm hozzám fordult azzal, hogy: „mondjál gyorsan a román irodalomból néhány olyan közismert vérengző kritikust, akikre ráillik a farkas-metafora, mint amilyen nálunk X vagy Y!” (Nomina sunt osiosa.) Kérdésemre, hogy minek az neked, mindössze ennyit felelt: „Politikátlanítani kell a témát, amikor megkérdik, hogy János úr kire gondolt, kiket kell megbecsülni. Irodalmi belüggyé kell tenni.” Feszült mosolya pedig harci mosoly volt. Az volt az érzésem, hogy elemében van, hogy tetszik neki ez a bizarr villámhárító-szerep. (Bonyolultabb képlet volt ő is, mint amilyen egyszerűnek a mai fekete-fehér emlékezet-filmekben látszik. Remélhetőleg az utókor majd időt kerít ennek alaposabb átnézésére is.)

A taktika egyébként működött, valószínűleg mivel Nagyon Fontos Elvtársnak és a fővárosi kiküldötteknek is alkalmasabb volt ez a megoldás: a költő elvtárs a kegyetlen irodalomkritikusokat hasonlítja farkasokhoz, hóhéroknak mondja őket, de belátja, hogy szerepük fontos az irodalomban.

Nagyon Fontos Elvtárs azzal zárta le a kihallgatást, hogy nem egészséges dolog azért az irodalom belső ügyeit ilyen ünnepi alkalmakkor a nagyközönség elé vinni. Roma locuta, causa finita est.

 *

Hogy miért is jutott eszembe ez a história? Fentebb motyogtam valamit a perspektíva változásairól. Hát, ez énrám is vonatkozik. Ebben az emlékezetemben számtalanszor felbukkant történetben most egy eddig jelentés nélkülinek vélt részleten akadt meg a szemem. Nevezetesen, hogy a múlt század hetvenes éveiben, amikor a főszerkesztőm két erdélyi magyar vérfagyasztó tekintélyű kritikust említett, hogy ezekre talál a farkas-metafora, ez számomra – a konszenzus okán – közhelyszerűnek tűnt, és ezért töprengés nélkül tudtam megnevezni román irodalombeli megfelelőiket ad usum bukaresti elvtársak.

Ma kivel példálózna a magyar irodalomból egy hasonlóan érdeklődő? Nem tudom. És felelni tudnék-e rá? Nem.

Ennek pedig két oka lehet. Az egyik az, hogy én teljességgel tájékozatlan vagyok a mai literatúrában. Ebben az esetben, ó nyájas olvasóm, itt félredobhatod ezt a szöveget, eddig sem érdemelte a figyelmedet. 

De ha esetleg az történik, hogy a nagy írástudó faunából az Íródeák meg a Kódexmásoló Barát és más zauruszok után a műszaki fejlődés kiveszni ítélte a Vérfagyasztó Tekintélyű Könyörtelen Kritikust is, akkor érdemes elgondolkodnunk ennek következményein. Mert a fentebb citált őslények helyét az egyre bővülő tömegtermelés jegyében újra meg újra átvették egyre számosabb másvalakik. S mivel a farkas-kritikus hiánya nemcsak oka, hanem okozója is lehet a tömeggé hígulásnak, a folyamat könnyen láncreakcióvá válhat. Sokba kerülhet nekünk a baráti kalaplengetésre szűkülő kritika, ha a mi kutyánk kölykéről van szó, és a finnyás ajakbiggyesztés, ha egy másik alom szaporulatáról.

A ragadozó kritikus – úgy is, mint az idézett vers utolsó sorában a hóhér – bár nem szerettük, de lovagi módon, netán megfellebbezhető, de normák szerinti ítéletet hajt végre.

Helyére pedig – ó, 2020–2021 sztereotípiái – egy vírus-populáció áramlik be rémítően arctalanul, névtelenül és elvtelenül: az irodalmi trollok, az önmagukat sem vállalják, talajszint alatti kommentelők váladék-tömege.

Olvasom naponta, hogy hozzáértő szakemberek a talajszint alatt húzódó csatornákban fellelhető salakanyagok koncentrációja alapján meg tudja jósolni egy adott közösségben a közeljövőbeli egészségi állapotát. 

Gyakran elkerülhetetlenül szembesülök a Literatúra nevű település eme szennyvizeinek összetételével és kísértést érzek, hogy jósolgassak.

De én csapnivaló jós vagyok. Ne tessék rám hallgatni!

 

---

Főoldal