Lackfi János
Koldustetű
Kivittem a kályha hamuját a kert végébe,
a kerítés mellé, ahol elszórni szoktam,
mindazon fatestek temetője itt ez,
melyek halálukban minket melegítettek.
Némelyik még a kertben is álldogált,
gyümölcsével táplált, mielőtt kiöregedvén
a ház melegéhez hozzájárult volna.
Aztán a házban begyújtottam, majd
végigsimítok magamon, a karácsonyra kapott
vidám pulóveremen, és fura, ismerős
braille-írást tapintok a puha felületen, nocsak!
Koldustetveket ragasztott rám
valamelyik növény, ó, mennyi gyerekkori
zokni, tréninggatya hívatlan vendégei
voltak ezek a kiállhatatlan kis zsizsikek,
melyek így szaporítják tovább a fajt,
ráragadnak az arrajáró irhájára, gúnyájára,
és elvitetik magukat, amíg csak tartanak
a szívós tépőzárak, melyekkel belénk akaszkodtak.
Gyerekként, a vibráló játékkedv
és ugrabugra szenvedély korában
idegtépően lassú folyamatnak tűnt
megszabadítani ruházatomat ezektől
a tényleg fejtetűnek látszó apró, élettelen
magvaktól. Most inkább kicsit meghatódottan
állok a kerti út szélén, és bogarászom
pulóveremből a ragadós kiskomákat,
napi imáimat morzsolgatva közben.
Imamagokat vetek az égbe,
miközben, ha úgy vesszük,
koldustetűmagokat vetek a földbe,
még ha akaratlanul is, bő termésről
gondoskodom, potyognak az őszi
fűbe a rejtelmes útra kelő parányok,
landolnak a kövér eperkásával borított
alkonyi égbolton a fohászok,
kikel, minden kikel a maga logikája szerint,
bármilyen abszurdnak is látszik
ez most, a kezdet kezdetén.
Van-e víztartalma
Mi van meggyurmázva
fent, felhő-alakban?
A leírhatatlan,
a kimondhatatlan?
A kibírhatatlan,
az elmenthetetlen,
mit lementünk mégis
szöszös fellegekben?
Mi áll a használa-
ti utasításban?
Hogy használat előtt
biztosan felrázzam?
Felhőket és eget,
gomolygó világot?
Ki mondja meg nékem,
pontosan mi áll ott?
Tinktúra-formában
vagy csupán belsőleg?
Vattának használjam
a bolyhos felhőket?
Van-e víztartalma
minden pillanatnak?
Tényleg mindig belső
tengerek ringatnak?
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
