Hotspot

Jön keresztanyám, jön, jön-e, jön keresztanyám,
a postás, jön mindjárt a postás, keresztanyám, jön,
vajon, vajon nekem, vajon nekem is hozza, hozza-e
vajon nekem is, hozza-e vajon a levelemet, az én
levelemet is hozza-e vajon, jön, persze, mindjárt
jön, jönnie kell mindjárt, és hozza a leveleket, és
hozza az én levelemet is köztük, a széles kőkerítés
tetején fekszem, hasalok és fekszem, jobb kezemmel
feltámasztom az állam, majd fordulok, ha elfáradtam,
mert várok, várom a postást, várom keresztanyámat,
a postást, hogy hozza, hogy hozza-e vajon az én, az

Én levelemet is az újságokkal együtt vajon, hozza-e,
s ha nem, ha nem hozza, ha nem hozná véletlenül,
ha véletlenül nem hozná, mint ahogy a tegnap is,
a tegnap sem, ha nem hozná, mint ahogy tegnapelőtt,
mint ahogy tegnapelőtt sem, és azelőtt sem, és még
azelőtt sem, akkor vajon holnap igen-e, vajon holnap
hozza-e vajon a levelemet, hozza-e vajon, s ha nem
holnap, akkor holnapután, vagy azután, vagy még
azután, valamikor, hogy akkor vajon valamikor
hozza-e nekem a levelemet, miközben itt várom
a széles tetejű kőkerítésen fekve, hasalva itt várom

Már mióta, itt várom, hogy meghozza majd, hogy
hozza majd a levelemet, ha nem ma, akkor holnap,
vagy holnapután, vagy még azután, itt várom
fekve, hasalva, könyökölve várom, és fordulok,
ha elfáradok, mert van időm, van nekem, van időm
bőven várni ebben az egész vakációban, az egész
nyáron van időm nekem, ha nem kell épp egyebet
csinálnom, ribizlit, meggyet, málnát stb. szedni,
ha nem kell pityókát válogatni a pincében, ha nem
kell répalapiért menni a mezőre, lopni persze, mert
lopjuk a répalapit a disznónak, és a tyúkoknak is,

De nekik csak keveset, mert fosnak tőle, itt várom,
ha nem kell épp semmilyen feladatot elvégeznem,
míg nagyanyám imádkozik a lépcsőkön, minden
harangszókor imádkozik, míg én várok, fekszem,
hasalok, és el-, és nézek a Borvíz-pataka irányába,
Borcsa Jóska bácsiék felé, onnan kell érkeznie mindjárt,
valamikor, mert ilyenkor szokott, amikor nagyanyám
is imádkozik harangszókor, dél körül szokott, amikor
a kicsivel, és időnként a naggyal is húzzák a falu
közepén, amikor valaki meghalt a faluban, de ez
engem nem érdekel, hogy megint meghala valaki,

Mondja nagyanyám, vajon ki, fehérnép kell legyen,
mert a kicsikével húzzák neki, a Puzsi felé is nézek,
az is patak, vékony, cérnavékony, mint egyébként
a Borvíz-pataka is, mindegy, nem számít, ezek vannak
itt nekünk, mert onnan jön mindjárt keresztanyám,
a postás, és hozza a levelemet, onnan, Boldizsár
Józsi bácsiék felől, Cucáék felől, mindjárt ott lesz
a Cucáék, de előtte a Szalló Misi bácsi házánál és
hozza, mondom magamnak, mormolom magamban,
mint az imádságot nagyanyám, mint az imádságot
én este, lefekvéskor, hogy segíts meg, segíts meg,

Hozzad a levelet, a levelemet, s ha nem ma, akkor jó,
akkor holnap, vagy holnapután, vagy még azután
valamikor, akkor is jó lesz, csak hozzad, biztosan
hozzad, hozd el, kérlek valamikor, jövő héten akkor,
vagy jövő hónapban, vagy legalább ősszel, akkor,
igaz, iskola van, de nem baj, és pityóka szedni is
kell járni, de az se baj, csak hozd el biztosan a télen,
tavasszal, vagy legalább jövő nyáron, akkor legalább,
mert akkor is itt leszek, itt fekszem, és itt várom,
hogy igen, hogy jó-e, hogy igen, hogy jó-e, hogy jó…

A környék védjegye

Gyalogoltunk a Józsiás park mellett, a későbbi
kilencperces park mellett L.-el, a szektoristával,
az IGO egykori munkatársával, a lakásgazdálkodási
vállalat irodistájával, aki akkor a barátom volt,
gyalogoltunk, sétáltunk a park mellett, a pionírház
felé, vagy már el onnan, nem emlékszem, csak arra,
hogy megvolt még akkor az a két nagydarab tölgy a
családorvosi rendelők előtt, a régi, patinás ház
tornáca, ámbitusa előtt, szinte ráborulva árnyékával
arra a csodaszép régi házra, amit valakitől elvettek,

államosítottak, most pedig családorvosi rendelők
vannak benne, de most nem is ez a régi ház, nem
is a két csodálatos tölgy, amit, mindkettőt kivágatott
a tanács az embereivel, hogy miért, nem tudjuk,
de ki, és nem is az azóta odatelepedett, a park fáin
fészkelő, vijjogó, csármáló, több tucatnyi egyedet
számláló varjúcsapat a fontos, akiket nem tudnak
semmivel eltávolítani már a fákról, mert ott vannak
minden ősszel, tavasszal ott költenek, ott csármálnak,
hangoskodnak, hanem az, amikor, még annak a

barátságnak a kezdetén ott sétálunk ketten, és egyikünk,
(én) mindenféléről beszélgetve, hogy miért, nem tudható,
de elkezd rettenetesen sírni, ömölnek, patakzanak a
szeméből a könnyek, a könnyei, zokog, sír, szinte
bruhaházva, spriccelnek a könnyei, mintha csak
az jutna az eszébe, ami akkor és ott, még nem juthatna
egyáltalán az eszébe, mintha attól, hogy… mintha
előre látná, érezné, amit akkor és ott sehogyan sem
lehetett, nem tudott volna, hogy az a tölgy, hogy az a
ház, hogy az a park, és a varjak, és azok a fák mind,

hogy azok is, de hogy igazából ők is, illetve ők sem,
akik akkor még, és akkor még ott, együtt, igen, még
úgy, és még fiatalok, és még előttük van, amiről
akkor még csak sejtésük sem lehet, és sír és zokog,
és potyognak a könnyei, mintha látná onnan, mintha
csak előre pillantana, amikor már, amikor sok-sok
év után visszatér, és ott sétál egyedül, és nincs már
az az illat tavasszal, mert az a két tölgy, az a ház
sincs, legalábbis úgy, se a varjak, se a park, se a fák,
se ők, nincs már, se semmi már úgy, igen, sehol…

Szeretettel köszöntjük a hatvanéves költőt, lapunk rendszeres szerzőjét. Kívánunk neki jó egészséget és töretlen alkotókedvet.

Megjelent a Bárka 2025/2-es számában.

Főoldal

2025. április 07.

Vissza