Szil Ágnes
Poros út
Cécile ide jött mellém, a lerakott palettákat piszkálja egy használt ecset nyelével. Figyelmeztetem, hogy ne nyúljon semmihez, mert az ecsetek oldószeresek, de azért egyenként kiemeli őket az edényből, egy finom kelmébe szorítja mindegyiket, és már tisztán a festékfoltos asztalra teszi. A keskeny, sápadt tenyérben végighúzódik a nyél, nem is látom, de háttal állva is hallom azt a bátortalan, finom, surrogó hangot, amelytől minden idegszálam berzenkedik. Bizonnyal a jó szándék vezeti. Szeretnék leszállni erről a rohadt bakról, ahol fehér foltként vagyok jelen, mint saját monumentális képeim egy mellékalakja. Egyre inkább mellékalakká válok, talán már nem is a saját festményemen, a figura békésen meghúzódik egy sarokban – és nem ásít, nem visz rőzsét, nem lógatja csüggedten kezét egy vakító vászonnal takart asztalon, hanem szalonokat fest, hatalmas szobanövényeket egy pálmaházba nyíló átjáróban, cukortolvaj kiskölyköket, a baba látogatóit – minden egyes képnél meg kell győznöm magam, hogy tudok ostoba képeket festeni.
Cécile az uzsonnával zörög. Eddig csak beküldte a cseléddel, kiöntette vele a teát, szalvétát tétetett a kalácsra, amit aztán behozatott, vagy még inkább: utasította a szakácsnőt, hogy készítsen mindent a tálcára. Ma ő maga érkezett, épp diszkréten köhécsel, hogy figyeljek rá. Dühömet nem meri kockáztatni, mert mindketten tudjuk, hogy legkésőbb öt órakor abba kell hagynom a festést, hogy magányosan megvacsorálhassak, némi tisztálkodás után szalonkabátot vegyek, és én legyek a legelbűvölőbb vendéglátó Párizsban. Cécile nem mer kockáztatni, mert legutóbb, amikor feldühített, felborítottam egy konzolasztalt a méteres virágaival együtt, és magasról lesajnáltam a vendégeit, akik hétről hétre az én látásomra gyülekeznek. Gazdagok, ápoltak, jó szagúak egy hajdan parókás és vakaródzó városban – és ők hozzák nekem a megrendelést. A pénz nem hozzám vándorol, hanem a feleséghez, s változik át az ő palotájában bútorokká, selyempárnákká, kicsi kutyák ételévé és sok négyzetméteres vásznakká, amelyekkel azt csinálok, amit akarok, feltéve, ha Cécile el tudja adni.
A magas ablakoktól lassan elfordul a tavaszba hajló nap, egyre kevésbé látom a hígas ecsetvonásokat. Amikor az állványt építettem, a feleségem beterelte vendégek megkérdezték, ki készítette a faalkotmányt. Cécile zavarba jött, én pedig azt mondtam, öt évig voltam asztalosinas. Egy ilyet álmomban is. Akár szögek nélkül. Akár felszögezem magam, szögek nélkül. Egy állványra, egy állványhoz hasonlító feszületre. Az egésznek csak az a titka, hogy megfelelően alá legyen támasztva.
A feleségem ismét köhint. Kénytelen vagyok már rá figyelni: előbb-utóbb valamelyikünknek meg kell törnie a csöndet. Cécile nem távozik dolgavégezetlenül. Állát konokul felszegve, az első kétszavas kérdésemre – Mi az? – elhadarja, a kandalló órájára mutatva, hogy harmincnégy perce áll itt áhítatos némaságban, és figyeli, ahogyan piszmogok a rózsaszínnel. Nem bátorítom, hogy beszéljen, de az első mondat után behergeli magát. Hogy drága a pezsgő, az eper és a spárga, hogy sokba kerülnek a ruhák, a desszert és a színházban a páholy, és ugyan fogytán nincs a pénz, de megnyugtató lenne, ha… Megnyugtató lenne.
A hangja nem színpadias, pedig lehetne. Régóta játszmázunk már, sok utat-módot kipróbált. Fáradtnak érzem magam az összecsapáshoz, hát átadom neki az ecsetet, kibontakozom a festőköpenyből, elcsigázva megdörzsölöm az államat. A zsakett az öltözőszobában vár, mellette valami egyszerű étel. Másfél óra múlva én leszek a világ legelbűvölőbb házigazdája, kitüntető figyelemmel kísérem a vendégek minden szavát, most pedig egyedül szeretnék távozni a műterem két ember magas ajtaján.
Mi kell, kérdezem Cécile-től mogorván, hátra se nézve. Egy szalonkép, válaszolja. Pálmaház? Zeneszoba? – kérdezem lemondó kézmozdulattal. Mindegy, mondja a feleségem, és egy árnyalatnyival színesebb az arca, nem tudni, a szóváltástól vagy a győzelemtől.
Meglesz, felelem. A képre gondolok a festőbakon. Rózsaszínbe vont porfelhőben egy parasztszekér távolodik. Visszamegyek érte, és a falnak fordítom. Cécile-nek azt mondom, hogy véletlenül se nyúljon hozzá.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
