Ütőér


Rovatunk négy szerzőjét arra kértük, hogy írjon nekünk négyhetente egy-egy 4-6 ezer karakteres jegyzetet, tárcát, publicisztikát az irodalomról általában vagy aktuálisan, közös ügyeinkről vagy személyes ügyeiről, friss vagy régi olvasmányáról, alkotói gondjáról stb.
Fontos, hogy érdekes, izgalmas, akár provokatív, figyelemkeltő szövegek íródjanak. Ezért arra kérjük, hogy tartsa ujját a kortárs irodalom ütőerén. Emeljen ki, mutasson rá, elemezzen, értelmezzen bármit, amit fontosnak vélek napjaink irodalmával, saját munkáival kapcsolatban. Minőségi irodalmi szövegeket várunk az irodalomról. De nem az irodalmi életről, nem az irodalompolitikai vitákról.

 

G__m__ri_Gy__rgy_m__ret.jpg

 

Gömöri György

 

Célszemélyiségem

 

1957/58-ban, mint oxfordi kutatódiáknak, elég sok szabadidőm volt, ezért sokfelé írtam és fordítottam az Irodalmi újság-tól kezdve a római Katolikus szemléig. Volt Londonban egy vicclap is, Fakutya címen („Röhög mint a...”). Hadd mondjak el egy anekdotát az akkori magyar hírszerzés színvonaláról. A Történeti Intézet rólam szóló vaskos dossziéjában találtam egy jelentést, ami közölte azt a hírt, amit viccből tetettem bele Vajda Bercivel elég kis példányszámú lapjába: megkértem Bercit, mivel álnéven és saját nevemen is írtam a lapba, nevezzen ki engem a Fakutya távolkeleti tudósítójának. Az illetékes ügynök ezt úgy küldte tovább: igaz ugyan, hogy Gömöri György az utóbbi időben kevesebbet ír az Irodalmi újságba, de nem szüntette be „hazánkkal szembeni ellenséges tevékenységét”, hiszen most lett a Fakutya távolkeleti tudósítója! Erre a címemre ma is büszke vagyok, a lap ugyan hamarosan megszűnt, de hírem, gondolom, bejárta a többszáz milliós „béketábort”, talán még a szovjet KGB aktáiban is nyoma van  áldásos „fakutyás” tevékenységemnek.

Közben, úgy látszik, a magyar belügy engem valami  miatt fontos embernek tartott, Esterházy Péter szóhasználatával „célszemélyiségnek”.  A Kádár-rendszer titkos szolgálatának 1957-ben  az a bizarr ötlete támadt, hogy be kellene engem szervezni informátornak. Erről nekem nem szóltak, viszont Budapesten tetemes levelezés zajlott a külöböző ügyosztályok között arról, hogyan közelítsenek meg – fedőnevet is adtak azon nyomban, én lettem Charlemagne, azaz „Nagy Károly”. Ez az ügy három éven át zajlott, a belügy két szem londoni embere közölte Budapesttel, hogy nem érnek rá lemenni Oxfordba, elég dolguk van Londonban is, így hát az izgalmas beszervezési kísérlet évekre elmaradt. Végül, amikor már a Gadjah Mada egyetem hallgatójaként egy különleges amerikai-lengyel ösztöndíjjal Indonéziában voltam, a belügyben felmerült az az ötlet, hogy párthű nagybátyámat kellene rávenni, beszéljen anyámmal, hogy küldjön egy csomagot Jogjakartába, amit majd elvisz oda az illetékes elvtárs, és akkor az lassan beszervez. Ez két okból isméretes hülyeség volt – bár ismerték ottani címemet, a nagyon meleg („emberpróbáló”) vonatút a fővárostól, Jakartától Jogjáig (700 kilométer!) kilenc óráig tartott volna és nagybátyám (akivel 56-ban telefonon alaposan összevesztünk, amikor is őt kapásból „lesztalinistáztam”) sem volt hajlandó egy ilyen vad ötletben bármilyen szerepet játszani. 1961-ben azt hittem, nem akarnak visszaszerezni, lezárták már aktámat, nősülésem bizonyította, hogy egyetemi tanárként most már Nyugaton maradok, ha nem Oxfordban, majd Amerikában. De még amerikai utam előtt, tehát 1963 tavaszán valaki  megpróbált megkörnyékezni: beugrik egy kép, ahogy Patak Karcsival, régi iskolatársammal és az MTI volt pekingi tudósítójával ülünk az oxfordi kertben, teázunk és mindenféléről, így a hazai enyhülésről is beszélgetünk. Igen, tudom,  az ENSZ levette a napirendjéről a magyar kérdést, Magyarországon pedig amnesztiát hirdetett a kormány, ezzel a legtöbb „ötvenhatost” kiengedték a börtönből.  Déry Tibort újra lehet olvasni, talán már Lengyel József dermesztő, szibériai fogságát leíró novellái is megjelentek, újabb mérsékelt „olvadás” észlelhető a kulturális fronton. Karcsi óvatosan megkérdezi:

– Nem gondoltál arra, hogy hazajöhetnél? 56 miatt most már nem csuknának le, kiadnák, amit írsz, megváltozott a helyzet.

Mire én nagyon nyugodtan kifejtem, hogy hazaköltözésemnek két feltétele van: menjenek ki a szovjet csapatok, és rehabilitálják Magyarország utolsó igazi miniszterelnökét, Nagy Imrét. Az első feltételt Karcsi idegesen megmagyarázza: ez a világpolitikai helyzet miatt jelenleg nem lehetséges, de talán a jövőben...(Romániából már évekkel korábban kivonták őket!) Viszont amikor meghallja második feltételemet, felugrik és indulatosan ezt kiabálja:

– Ez soha sem fog megtörténni! Érted? Soha!!

A történelemben nincsenek „sohák”. 1963-ban nem tudtam, csak sejtettem, meg erősen reméltem, hogy eljön az idő, amikor Nagy Imre és társai kivégzését annak fogják Magyarországon is tartani, ami: szégyenletes bűnténynek. Még huszonhat évet kellett erre várnom, bár nem tartoztam a hazalátogatások ellenzői közé, hiszen nem sokkal azután, hogy brit állampolgár lettem, 1968-ban már meglátogattam anyámékat. Ez a látogatás éppen a csehszlovákiai szovjet beavatkozás idejére esett, ami újabb érv volt számomra, hogy fejemből teljesen kiverjem a hazaköltözés esetleges gondolatát is. Patak Karcsival többé nem találkoztam, most olvasom, hogy  külpolitikai szakértőként 2007-ben fejezte be földi pályafutását – ha megírta emlékiratait, nem hiszem, hogy beszámolt volna a rá nézve kevéssé hízelgő fenti oxfordi epizódról.

 


 

Kezdeti lengyeleim

 

Mivel legalább három országban mint polonistát is számon tartanak, úgy gondoltam, megírom a Bárkának, milyen alapokon áll az én polonfíliám, vagyis lengyelességem. Mindez a gyerekkorban, esetleg a korai kamaszkorban kezdődött, pár könyvvel anyám, illetve ismerőseim könyvtárában.

Természetesen Jókaival. Akinek 1945 és ′46 nyarán kiolvastam rengeteg könyvét (a jubileumi, „kék” kiadásban) és akinek lengyel-szimpátiája, gondolom, összefüggött a cári Oroszország gyűlöletével. Rémlik, hogy a Szabadság a hó alatt tette rám a legnagyobb hatást, bár az inkább a dekabristákról, mint a lengyel száműzöttekről szól. De Jókai lengyel-szimpátiája még fiatalkorában kezdődött, az 1831-es lengyel szabadságharc menekültjeinek támogatásával, illetve annak a hősiességnek hangoztatásával, amit 1848-49-ben több csatában a magyarországi lengyel légió tanusított. Jókai egyik írásában a lengyeleket „a szabadság vándormadaraiként” jellemezte és ez a mondat ragadhatott meg a fejemben, amikor olyan írásait olvastam, mint a Csataképek. Más szóval a „szabadság” fogalmát elválaszthatatlannak éreztem a „lengyel” szótól, jóllehet a „szabadság” ebben a szövegkörnyezetben inkább „függetlenséget” és „önrendelkezést” jelentett.

A másik szerző, azt hiszem, Joliot-Curie volt, a rádium felfedezőjéről, Marie Curieről írt könyvével. Ebben nem a többszörös Nobel-díjas lengyel emigráns Maria Skłodowska csodálatos franciaországi karrierje fogott meg, hanem egy jelenet, ami még Varsóban történt, orosz megszállás alatt, Maria középiskolás korában. Tanfelügyelő érkezett az iskolába és Maria osztályában, ahol ő volt a legjobb tanuló, föl kellett sorolnia a Cár összes címeit. A hosszú lista vége felé a lány pillanatra megállt, majd elcsukló hangon tudta csak kimondani: „...és Lengyelország királya”. Egy percre azonosulni tudtam szorongásával, keserűségével és sohasem felejtettem el ezt a megható jelenetet.

A harmadik rokonszenv-forrás egy olyan könyvhöz kapcsolódik, amit a legtöbb lengyel nem szívesen olvas, mert „lengyel ellenesnek” tart. Ez Gogol remek kisregénye, a Tárász Bulyba, amit régen lefordítottak magyarra – fogalmam sincs, honnan került ez anyám kicsi könyvtárába. A történet dióhéjban a következő: Tárásznak, a doni kozákok hetmanjának két fia van: Oleg és Andrej. Mindkettő együtt harcol apjával a kozák hadseregben – éppen a lengyelekkel háborúznak (ez alighanem Hmelnyickij-féle felkelés időszaka), és egy jól megerősített várost ostromolnak. Andrej még kievi diákkorából ismer egy szép lengyel nemes kisasszonyt, akibe annyira szerelmes lesz, hogy először élelmet küld a lengyeleknek, majd átszökik az ostromlott városba és áttér katolikusnak, feleségül veszi a lengyel lányt. A várost a lengyel hadsereg felszabadítja, de egy nagy ütközetre kerül sor, amiben Tárász Bulyba végül saját kezűleg megöli saját kisebbik fiát, Andrejt. Tragikus történet az árulásról és a törzsi vérbosszúról. De olyan történet, amelyik kamaszkoromban szíven ütött: úgy látszik, lehet valaki annyira szerelmes, hogy elárulja saját családját és népét.

Ennek a Gogol-műnek a hatása tizenhét éves koromban érvényesült, teljesen más környezetben. Balatonföldváron nyaraltunk, apámék hivatali üdülőjében, ahol eléggé unatkoztam, ezért lejártam a partmenti sétányra, ahol az egyes üdülők röplabdapályái voltak. Párszor találkoztam ott két ütögető fiatalemberrel, akikkel angolul értettem szót: lengyel építészek voltak, Olgierd és Andrzej. Megint egy forró júniusi napon lementem a partra – jön velem szembe a két lengyel és karonfognak: kihívta őket ma délutánra barátságos meccsre a magyar honvédség helyi csapata. De csak öt játékosuk van – beállnék-e hatodiknak?

Gondolkodás nélkül igent mondtam. Szerettem röplabdázni, bár nem tudtam, amit később Antalpéter Tibor barátom, hivatásos röplabdász és diplomata mesélt el nekem, hogy ezt a sportot az 1939-es lengyel menekültek hozták be Magyarországra. Ami miatt azonnal csatlakoztam a lengyelekhez, válasz volt egy olyan kihívásra, amely korábban soha sem ért.

Magát a meccset gigászi küzdelemben, öt szettben, két ponttal megnyertük, mi, a lengyelek! Életemben ilyen jól nem játszottam röplabdameccsen. A lengyelek valóságos extázisban ünnepeltek, többször feldobtak a levegőbe és közölték, hogy megválasztanak Varsó díszpolgárának, továbbá, lévén Szent János-napja, meghívtak a szláv népeknél ilyenkor hagyományos tábortűzre, amit át is kellett ugrálni. Csak utána mondták meg, hogy a tűz átugrása párválasztást szokott jelenteni.

Mert a röplabda révén megismertem egy szőke, karcsú, szép szemű lengyel fiatalasszonyt, aki egyideig bíróként szerepelt a meccs alatt. A lengyelek még pár napig Földváron voltak, aztán Budapesten, ahol új ismerősömet (aki alapfokon értett angolul) meg tudtam hívni egy margitszigeti sétára. Utána címet cseréltünk, és egy évvel később elkezdtem komolyan tanulni lengyelül. 1953 őszén aztán három hónapos lengyelországi ösztöndíjat kaptam a Magyar Írószövetségtől, elkezdtem fordítani lengyel költőket. Más szóval beleszerelmesedtem valakibe, akinek a kedvéért érdemesnek tartottam egy olyan nyelvet megtanulni, ami kicsit hasonlított az oroszhoz, s bár fonetikailag bonyolultabb volt amannál, de sokkal könnyedebb volt a dallama, úgy viszonylott ahhoz, mint a mazurka és a polonéz a guggolós kozáktánchoz.

És visszagondolva: az, hogy a magyar honvédség ellen röplabdáztam, nem volt-e árulás? Függetlenül attól, mi lett a következménye. Illetve mégse, mert polonista lett belőlem és nem volt zordon kozákvezér vagy más hatóság, aki számonkérje, amit tettem. Azóta nagyon sokszor jártam Lengyelországban, bár H., aki az egészet elindította, már régóta nem él, családjával, unokáival még sokáig tartottam a kapcsolatot. Könyveim jelentek meg a lengyel irodalomról, angolul és magyarul, számos lengyel írót, költőt megismertem, sokakkal leveleztem, s ha igaza van Jerzy Snopeknek, aki szerint a mai lengyelek nagyon megbecsülnek, elmondhatom, hogy egy fiatalkori szerelem hosszú távon szépen gyümölcsözött.

 


 

Elment a királynő

 

Amikor megjött a gyászhír Balmoralból, egy percre megállt az idő – II. Erzsébet angol királynő halálával, úgy éreztük, lezárult egy korszak. A királynő 1952 óta, hetven éven át uralkodott a négy nemzet szövetségéből létrejött Egyesült Királyság, más néven Nagy-Britannia fölött, ezalatt 15 miniszterelnököt köszöntött, utoljára Liss Trusst, két nappal halála előtt. Mint ezek a számok mutatják, számomra és sok más Angliában élő ember számára a királynő a folytonosságot jelentette, egy jóindulatú matriarchátus uralkodását ilyen-olyan programokkal fellépő, majd a történelem süllyesztőjében eltűnő politikusok fölött és bizonyos értelemben ellenére.

Nehéz röviden összefoglalni, hogy II. Erzsébet uralkodása alatt ez az ország, ahol 1956 óta élek, mennyit változott, a szó jó és rossz értelemében. Sokban modernizálódott, világbirodalomból Brit Nemzetközösség (Commonwealth) lett, egyetemi oktatáshoz kapcsolódó meritokráciája átalakult és tudósai rengeteg Nobel-díjat söpörtek be az elmúlt évtizedekben. Jelentős eredményeket ért el az ország a nők egyenjogosítása terén, és eltörölték az azonos neműek szexuális kapcsolatait tiltó törvényeket. Rasszizmus ugyan létezik, de nemrég majdnem egy tehetséges barna bőrű politikus lett az új miniszterelnök. Ugyanakkor a Brexit szavazás (51%-os!) győzelme miatt Anglia, amelyik a huszadik században nagyon közel került Európához, most nem csak gazdaságilag, kulturálisan is elszigetelődni látszik a kontinenstől, és ez a dacos, főleg a fehér munkásosztály és a konzervatív párt jobbszárnya által követelt, majd elfogadott különállás, elszigeteltség (amit nem oldhat föl a „szabad kereskedelem” jelszava) hosszú távon még beláthatatlan következményekkel, így Nagy-Britannia szétesésével járhat. Minderről nem a királynő tehet, ő csak uralkodott, nem kormányzott – és amit csinált, azt mindig legjobb képessége szerint csinálta. Helytállása annál tiszteletre méltóbb, hiszen a királyi családot különféle botrányok és konfliktusok rázták meg ez alatt a hetven év alatt, Margaret hercegnő magánéletétől kezdve, Diána hercegnő és Károly herceg válásáig és Andrew herceg ifjúkori súlyos botlásáig. De maga a királynő, aki kis Lilibetből Erzsébet hercegnő, majd a megkoronázott brit uralkodó lett, túl tudta magát tenni személyes és családi problémáin, fő gondja a szolgálat lett és – most a pontos koreográfiával kidolgozott gyászhét alatt ez szinte minden kommentátor véleménye – jól szolgálta a brit államot és gondosan felügyelt a Nemzetközösség rengeteg problémájára, nem egyszer morális segítséget nyújtva a kevésbé tapasztalt politikusoknak.

De hadd szóljak pár szót II. Erzsébet magyar vonatkozásairól. Én a királynőt először alighanem a magyar filmhíradóban láttam, 1953-ben, amikor ünnepélyesen megkoronázták – homályosan emlékszem néhány filmkockára. Körülbelül ugyanakkor olvastam egy magyar képeslapban interjút Kisfaludi-Stróbl Zsigmond szobrásszal, a gellérthegyi emlékmű híres tervezőjével. Zsiga bácsi ugyanis egy-két évvel a második világháború előtt még megmintázta a kis Lilibet hercegnőt, aki – miközben modellt ült a magyar szobrásznak – fesztelenül csevegett: a többi közt elmondva, hogy igen, ő tud arról, hogy ősei között szerepel egy Rhédey Claudia nevű üknagymama Erdélyből. (Akinek kastélyát hosszú évek óta már a velszi herceg, most III. Károly angol király gondozza). Tehát hogy egy nagyon kevés magyar vér is folyik az ereiben. Ennek különben az újabb magyar szépirodalomban is van nyoma: Esterházy Péter valamelyik könyvében lerajzol egy kis táblázatot arról, hogy eléggé áttételes módon, de ő is rokona II. Erzsébetnek.

A következő kapcsolat hangélményünk volt a királynővel. Feleségem és én is jól emlékszünk még arra, hogy 1956-ban az angol repülőtereken a magyar menekülteket a királynő hangja üdvözölte, minden jót kívánva nekünk, Anglia új lakosainak. Ettől kezdve a legtöbb angliai magyar minden karácsonykor meghallgatta a királynő szokásos televíziós beszédét. A rendszerváltás után aztán II. Erzsébet Magyarországra is ellátogatott, 1993 májusában nagyon közeli barátunk kalauzolta őt az Országos Széchényi Könyvtárban. Végül 1999-ben, amikor Göncz Árpád hivatalos látogatása alkalmával meghívtak bennünket díszvacsorára a windsori kastélyba, sikerült kezet fognom az akkor még „csak” 73 éves királynővel, aki egy mosolyával nyugtázta, hogy Göncz engem ismer és baráti szóval üdvözöl magyarul. Így hát személyes élményem is maradt arról a királynőről, akit jelképes anyjának és nagymamájának fogadott sok angol, skót, velszi, kanadai és ausztráliai, és akinek távozása nagyon nagy űrt hagy Nagy-Britannia történetében.

 


 

Egy görög ismerős

 

Ifjabb éveimben egyetlen görögöt ismertem, azt is csak azért, mert az illető menekültként Magyarországon élt. Ez volt Stelios Anastossiadis, akinek változatos életét most három képben szeretném bemutatni.

1. VIT. Stelios megérkezik.

1949-ben Magyarországon rendezték meg a kommunista kezdeményezésre és támogatással létrejött első Világifjúsági Találkozót. Én még tejfölösszájú kamasz voltam, éppen hogy elvégeztem az általános iskola nyolcadik (a hajdani gimnázium negyedik) osztályát, amikor Budapesten „kitört” a VIT (Világifjúsági Találkozó). Ez olyan  esemény volt, amiről (gondoltam), le nem maradhatok. Ezért jelentkeztem (alapfokú angol tudással) a szervező titkárságon, ahol ugyan korom miatt kicsit bizalmatlanul fogadtak, de mégis bevettek egy szélesebb körű csapatba, amelyik a külföldi vendégek tolmácsolására alakult.

Igy küldtek ki egy szép napon a Keleti pályaudvarra, ahová éppen megérkezett egy menekültekkel (vagy VIT-küldöttekkel és menekültekkel?) tele vonat. Nem kellett sokáig várnom, mert kiszállt a vonatból egy magas, sötét hajú férfi, aki szemmel láthatóan nem tudta, hová menjen - megszólítottam, bemutatkozott, ő is beszélt angolul. Lehet, hogy volt már nála Budapest-térkép, de azért jól jött neki, hogy segítettem bevinni szálláshelyére. Mondta, hogy mivel foglalkozik? Nem emlékszem. Lehet, hogy mondta, hogy ő tulajdonképpen nem foglalkozik politikával, ő művésztörténész, de Görögországban most elég zavaros a helyzet, sokáig nem fog oda visszamenni. (1949-et írtunk, ekkor ért véget a Tito által támogatott, de a kommunista hadsereg által elvesztett polgárháború). Fölírta nevét egy papírra, amikor elbúcsúztunk - a neve nekem dallamosan hangzott, mert „Sztéliósz Anasztossziádisz”-nak ejtettem. Ezután új görög ismerősöm eltűnt a VIT szines forgatagában, majd  letelepedett Budapesten.

2. Stelios újra feltűnik.

Nem egészen hét évvel később újra találkoztam Stelios-szal. Történt ez 1956. január végén, amikor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár a TTIT-tel karöltve Picasso-kiállítást szervezett Budapesten. Gondolom, főleg reprodukciókból, mintsem eredeti Picasso-művekből, de a kiállítás jelentősége abban állt, hogy hosszú évek óta először mutattak be egy absztrakt nyugati festőt Budapesten - persze tudtam, Picassonak nem minden műve absztrakt, voltak teljesen „közérthető” korszakai, a mindenütt hirdetett Békegalambról nem is beszélve.

Mindenesetre (talán kicsit nevelőapám, Medveczky Jenő festőművész biztatására, vagy vele együtt?) elmentem a kiállításra. Aminek kurátorában régi ismerősömre találtam - a kurátor Stelios volt! Hogy ezt hogyan sikerült elérnie, talán a magyar képzőművészeti körökben ismert, illetve a Képzőművészeti Főiskolán is tanító  Makrisz Agamemnonon át? Ezt utólag már nem tudom megállapítani. Mindenesetre örömmel üdvözöltem a rég-nem-látott Steliost, aki időközben persze megtanult magyarul, és akkoriban alighanem a Képzőművészeti Főiskolán dolgozott. A kiállítás annyira megkapott, hogy utána harcos cikket írtam róla a bölcsészkar lapjába, az Egyetemi Ifjúság-ba: most már igazán itt az ideje, hogy a képzőművészetben végre engedélyezzék az absztrakt irányzatot, ami mint Pablo Picasso példája mutatja, nem ab ovo szocializmus-ellenes. (Ez 1957-ben rövid időre meg is történt, ír róla Spiró György is Tavaszi tárlat c.könyvében). De a kiállítás után (jóllehet Stelios talán fel is írta nekem újra a címét), megint szem elől vesztettem görög ismerősömet.

3. Stelios, a magyar menekült.

1956 végén a viszonylag nyitott osztrák határon át elhagytam Magyarországot. Nem „disszidáltam”, mert azt csak egyenként lehet, hanem menekültem, illetve az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság megbízatásával mentem ki Bécsbe, és ennek és az újabb hazai események (Nagy Imre elrablása, az első letartóztatások) következményeként emigráltam utána Angliába. Itt pár évig az oxfordi egyetemen voltam kutató-diák, itt írtam disszertációt az újabb kori magyar és lengyel költészetről. Közben sokat utaztam, hogy megismerjem vendéglátó országomat, jártam Skóciában és Észak-Irországban is, utóbbi helyen azért, hogy találkozzam a Robert Kenedy néven angol könyvtárosként működő Kenedi Robival, aki szívesen fordított nekem angolra modern magyar verseket.

Robiék valamikor a hatvanas évek elején átköltöztek Londonba, barátom ott kapott vezető állást a Victoria és Albert Múzeum könyvtárában. Dél-Londonban béreltek vagy vettek lakást feleségével, Ágnessel, és egyszer meghívtak magukhoz vacsorára. Ahová beállított egy ismerősük: Stelios! Kiderült, hogy már évek óta él Londonban, ahová 1956 végén jött ki, a magyar menekültekkel együtt - görög létére, mint magyar menekült. Itt mint művészettörténész működött, gondolom, a Victoria és Albertből ismerte Róbertet. Nem emlékszem, vajon megkérdeztem: nem akar visszatérni Görögországba? Lehet, hogy vissza is tért később, de ahogy Steliost ismerem, inkább csak látogatóba. Ha megkapta a brit állampolgárságot, talán még Budapesten is járt valamikor – mindenesetre ezúttal végleg szem elől vesztettem, életemben harmadszor.

Róbert később elvált feleségétől, és egy rokonszenves francia nővel élt együtt egészen korai haláláig. Remekül írt angolul, megjelent több regénye és számos tanulmánya, de ma csak egy  név az emigráns írók lexikonában, olyan író, akiről a magyar nagyközönség alig tud valamit. Ami pedig Steliot illeti, szines alakja volt ő egy kornak, amelyikre (az ún. „természetes fogyás” következtében) egyre kevesebben emlékeznek, bár a kor tanulságait sok mai öntelt politikus is megszívlelhetné.

 


 

Egy tragikus sorsú költő: 

Oszip Mandelstam

 

Mikor kezdődött Oszip Mandelstam (1891–1938) reneszánsza Európában és Amerikában? Alighanem 1970-ben, amikor megjelentek angolul, Hope against Hope címmel Nagyezsda Mandelstam emlékezései. Ezeket történetesen angol barátom és mentorom, az oxfordi Max Hayward fordította, azt hiszem, kitűnően, mert több angol lap „az év könyvének” nevezte. Magáról Mandelstamról a legtöbb művelt olvasó korábban csak annyit tudott, hogy egy Sztálin-ellenes verséért először Cserdinbe, majd Voronyezsbe száműzték, pár évvel később pedig, az 1938-as nagy tisztogatás során letartóztatták és  Kelet-Szibériába deportálták, ahol hamarosan tífuszban elpusztult. A költő özvegyének keresztneve, a „Nagyezsda” oroszul reményt jelent, innen a szójáték: Nagyezsda évizedeken át reménykedett Oszip rehabilitálásában. Időközben betanulta férje összes versének minden sorát, így mentette őket át az utókornak, illetve az enyhülés időszakának, amikor (Hruscsov 1956-os titkos beszéde után) végre lehetett a rettenetes terror áldozatairól beszélni, és ha költő vagy író volt az áldozat, írásait kiadni.

Oszip Emilevics Mandelstam orosz zsidó családban született, méghozzá nem is orosz földön, hanem Varsóban, bár a család (az apa bőrgyáros volt), hamarosan Szentpétervárra költözött. Nagy Péter városa Mandelstam számos versében szerepel, bensőséges hangon, bár nem kritikátlanul ír róla.  Oszip először külföldi egyetemeken tanult, a Sorbonne után Heidelbergben, de visszahúzta a szíve Pétervárra, ahol az első világháború előtt zsidó vallású ember még nem járhatott egyetemre. Ezért Mandelstam már húszéves korában, 1911-ben áttért – de jellemző módon nem az orosz orthodox vallásra, hanem egy „idegen”, protestáns hitre, a finn methodista egyház fogadta be. Csak ezután folytatott egyetemi tanulmányokat Pétervárt, ahol első szerelme az akkor már férjezett szimbolista költőnő, Maria Cvetájeva lett, de ahol Mandelstam részvételével megalakult az „akmeista” költőcsoport, amelyik szakított a korábbi laza szimbolizmussal, klasszicista formákra, pontos képekre és fogalmazásra törekedett. Itt jelent meg Mandelstam első kötete, a puritán címmel, amit 1922-ben követett a Tristia (Szomorúságok). Ennek az évnek különös jelentősége volt Oszip Mandelstam életében – ekkor vette feleségül Nagyezsdát.

Miből élt Mandelstam az elkövetkező tíz évben? Főleg fordításokból. Kevés verset írt, amelyek szinte mind egy apolitikus, nagy történelmi távlatokban gondolkodó ember képét közvetítik, csak néha árulja el egy-egy sor hangulata, a költő mit gondol a szocializmus bolsevik változatáról. Ilyen sorokra gondolok: „rám veti magát a farkaskutya-kor / de nem születtem farkasnak én”. 1933-ra aztán kiderült, hogy báránynak és meghunyászkodó kutyának sem született: akkor írta meg Sztálin-ellenes versét, amit ugyan elővigyázatosságból nem írt le, de többeknek, akikkel találkozott, elmondott. Egyikük följelentette. Ez más esetben halálos ítélettel lett volna egyenlő, de Sztálin babonás módon tisztelte a híres költőket (Borisz Paszternákot is  megkímélte); később előkerült letartóztatási parancsában ez állt: „megőrizni, de elszigetelni”. Ez a különleges kegyelem csak négy évig működött, azután (egy újabb feljelentés hatására) esett áldozatul százezrekkel együtt Mandelstam is a Nagy Tisztogatás ördögi mechanizmusának.

Mandelstam sorsa engem is megérintett: mint sokan mások, én is írtam róla verset. Ezt Clive Wilmer barátommal lefordítottuk angolra, megjelent valahol, és egy 1978-as szűkkörű cambridge-i költői esten, amit Richard Burns-Berengarten lakásában rendeztünk, fel is olvastam. Richard ettől úgy fellelkesült, hogy azon nyomban javasolta: készítsünk együtt egy antológiát az Oszip és Nagyezsda Mandelstamról írt versekből. Többnyelvű gyűjteményt, egyik oldalon a nem angolul írt versekből, a másikon pedig azok fordításából. Három évig tartott az anyaggyűjtés: a végén 47 vers gyűlt össze, köztük olyan hírességektől, mint Paul Celan, Geofrey Hill, Seamus Heaney és Derek Walcott. Magyar részről Bella István, Kántor Péter, az amerikai Horváth Elemér és én szerepeltünk az antológiában – Bella talán élete egyik legjobb, hosszú versével. A kis antológiát az 1981-es cambridge-i Költőfesztivál alkalmából, Richardnak erre a célra alapított kiadója, a LOS adta ki, párszáz példányban. Sikere volt, az utolsó szálig elfogyott. Azt hiszem, sikerült méltó módon megünnepelnünk a tragikus sorsú, nagy orosz költő, Oszip Mandelstam kilencvenedik születésnapját.

 


 

Grácia, a „kettős ügynök”

 

Amikor megismertem, Kerényi Grácia szinte mindennapos vendége volt a Váci utcai Lengyel Olvasóteremnek, ahová 1952 őszén beiratkoztam kezdő lengyel nyelvtanfolyamra. Grácia ekkor már jól beszélt lengyelül – csakhamar megtudtam, hol szerezte nyelvtudását: Auschwitzban! Nyáron vagy enyhe őszi időben, amikor rövidujjú ruhát viselt, jól lehetett látni Grácia karján a táborban rátetovált, megbélyegző számjegyet, amit azért kapott „emlékbe”, mert elvitte a Gestapo, mivel 1944. március tizenkilencedike után pár nappal röplapokon tiltakozott a német megszállás ellen. Itt, Auschwitz-Birkenauban, Grácia megosztotta priccsét lengyel lányokkal, és a magyar klasszika-filológia hajdani diákja gyorsan megtanulta Mickiewicz és Chopin nyelvét, amit folyékonyan beszélt, bár egyes lengyel barátaink szerint kicsit „cigányos” akcentussal, lévén az internált lengyelek között sok roma lány. Én ezt akkor nem vettem észre, tiszteltem Gráciát, örültem, hogy tanulhatok, és hamarosan annak is, hogy magam is fordíthatok lengyelből.

Más szóval, bámultam Grácia lengyeltudását, amit számos prózafordítással bizonyított. Ekkor még Maria Dąbrowskát és Igor Newerlyt fordított, olyan írókat, akik már életükben „klasszikusnak” számítottak, bár nem volt közük a kor megkívánt alkotói módszeréhez, a „szocialista realizmushoz”. Később, a hatvanas években már fordíthatott olyan modern szerzőt, mint a kitűnő „abszurd” drámaíró, Sławomir Mrożek,  bár nem maradt hűtlen a romantikusokhoz sem: engem egy Juliusz Słowacki kötet fordításába vont be, két vers erejéig. Legnagyobb fordítói sikerét mégis kedvencével, Miron Białoszewskivel érte el, akitől egy kötetre való verset fordított (Micsoda szerencse), illetve a varsói felkelésről írt emlékezést, amit Miron magánemberként, varsói átlagpolgárként élt meg és próbált visszaadni (Napraforgók ünnepe) – utóbbit egész biztosan sokkal többen olvasták, mint a magáról a tragikus végű felkelésről írt történelmi tanulmányokat.

Gráciának nem volt könnyű élete. Nagy szürke (vagy kékesszürke?) szemekkel nézett a világba, feje görög vázaképekre emlékeztetett, bár lehet, hogy csak én gondoltam ilyennek, mert apjában, Kerényi Károlyban egy európai hírú klasszika-filológust és mitológia-kutatót tiszteltem. (Mivel Kerényi Svájcban élt, 1956 előtt Gráciának nem volt „jó” káderlapja). Gráciának nem volt szerencséje a párválasztásban, úgy tudom, férje, egy jóképű fordító, pár hónap házasság után elhagyta, egyébként is túl okos „kékharisnyának” vélték a férfiak, kerülték vele a szerelmi kapcsolatot. Viszont Gráciának sok barátja volt, Magyar- és Lengyelországban egyaránt, közös barátaink, olyanok, mint a lengyel Wiktor Woroszylski, az ötvenhatos Magyarországi napló szerzője.  1957 után számos (összesen negyvennyolc) levelet és lapot váltottunk Gráciával, innen tudom, hogy gyakran járt, ösztöndíjjal,vagy anélkül, Varsóban. Ahol nemcsak társadalmi életet élt, hanem nagyon jó eredménnyel le is doktorált, Miron Białoszewski színházáról írt értekezésével.

De miért hívtam Gráciát „kettős ügynöknek”? Mert jól kihasználta adottságait, független fordítói státuszát, amihez lassan-lassan állami támogatást is kapott: a hetvenes évek közepén Andrzej Sieroszewskivel együtt ő szerkesztette azt a parádés magyar költői antológiát, az Ó-magyar Mária-siralomtól napjainkig, amibe beszervezte szinte az összes élő jó lengyel költőt műfordítónak.  Grácia kitűnő érzékkel választott nyersfordításaihoz odaillő költőket, hogy csak egy nevet említsek, a Magyarországon is ismert, paraszti gyökerekkel rendelkező Tadeusz Nowakkal fordíttatta Arany Jánost és Nagy Lászlót. Senki nála jobban nem ismerte a lengyel irodalomat, nem képviselte hatékonyabban azt, ami a legértékesebb, legjobb a kortárs magyar irodalomban. Így lett  Grácia „otthon” két országban, bár saját kis házat csak Dobogókőn építtetett, már idősebb korábban.

Grácia mai fogalmaink szerint fiatalon távozott: még nem volt hatvan éves, amikor autóbaleset érte. Nem ő vezette a kocsit, de nem volt beszíjjazva, gerinctöréssel került kórházba. Még meglátogattam őt a kórházban, ahol az utolsó pillanatig reménykedett, hogy talán jobban lesz és újra dolgozhat. 1985-ben hunyt el, sokan gyászoltuk ezt a lelkiismeretes, tiszta embert, kedves barátot, Varsóban, Budapesten és Angliában.

 


 

A szakadék szélén

 

Nemrég egy érdekes könyvre bukkantam. Címe: 1913, alcíme: A  vihar előtti év. A „vihar” természetesen az első világháborút jelenti, amely teljesen felborította az addigi Európa erőviszonyait és végső soron megágyazott a forradalmaknak, a kommunista és a hitleri diktatúrának. Szerzője Florian Illies – megüti szememet a magyar „Illyés” átírása, s mivel tudom, hogy a szerző 1971-ben német földön született, majd Oxfordban szerzett történészdiplomát, feltételezem, hogy magyar eredetű, talán éppen fia, vagy unokája az általam ismert, emigráns, Erdély-történész Illyés Elemérnek, aki egy időben München környékén élt. Mindenesetre ez az Illies legalább két nyelven beszél és jól ismeri két nemzet modern irodalmát és képzőművészetét.

Könyve ugyanis egyfajta kaleidoszkóp, illetve egyfajta kollázs : Illies hónapról-hónapra hosszabban-rövidebben beszámol arról, mi történik az európai országok irodalmában, művészetében és politikájában. Már januárban például olyan nevekkel találkozunk, mint Franz Kafka, Sigismund Freud, Marcel Proust, R. M. Rilke, Else Lasker-Schüler, Oswald Spengler, Pablo Picasso és Joszif Visszarionovics Sztálin. Utóbbi éppen Bécsben jár, ahol elvben találkozhat a schönbrunni parkban azzal a munkanélküli szobafestővel, akit Adolf Hitlernek hívnak. A színhely többnyire a modernizmus négy fővárosa: Párizs,  Berlin, München és Bécs, bár néha kirándulunk Velencébe és más német városokba. Néha még azt is megtudjuk, milyen botrányok kísérik a modern zene olyan kiválóságait, mint Schönberg és Stravinsky. Más szóval művészi szempontból forrong a világ, csak a politikában van vihar előtti csönd, jóllehet Rudolf Steiner 1913 májusában már ezt írja, éles előrelátással anyjának: „És egyre fenyeget a háború” – a többi közt, gondolom, ezért választja a semleges Svájcban Dornachot az antropozófia központjául.

A művészetek lázadása összefügg azzal, hogy a legtöbb költő és író unja és megveti a polgári életet,  mindenki más-más okokból nyughatatlan és boldogtalan: az a kor egyik legismertebb költője, Rainer Maria Rilke, de az Georg Trakl is, hogy Kafkáról ne is beszéljünk, aki olyan szerelmes levelet ír Felice nevű kedvesének, amit ma a mazochizmus iskolapéldájaként olvashatunk. A prózaírók közül Proust teljesen steril elszigeteltségben írja meg nosztalgikus regényfolyamát, amiben az „elveszett (elmúlt)” időt kergeti, Thomas Mann pedig közli családjával, hogy új könyvet fog írni egy svájci szanatóriumról, aminek Varázshegy lesz a címe. A fiatal Ernst Jünger Afrikába vágyik, de expedíció helyett kissé meggondolatlanul belép az Idegenlégióba, elég nehéz onnan apjának visszazsuppoltatni a kalandvágyó fiút Németországba. A festők közül Picasso és Braque a kubizmussal kisérletezik, Marcel Duchamp feltalálja a „tárgyias” művészetet, ami lehet biciklikerék, de vécéscsésze is, a német Emil Nolde pedig elmegy a Csendes-óceán szigetvilágába, hogy felfrissítse színvilágát. Októberben viszont egy kevéssé ismert német festő, Ludwig Meidner Berlin-Friedenauban fest egy prófétikus vásznat, aminek a címe Apokaliptikus tájkép.  Meidner magát expresszionistának tartja, de képei már az eljövendő évek borzalmát előlegezik.

Közben mi történik a politikában? Vilmos császár Lipcsében óriás emlékűvet avat, ami a német nacionalizmust ünnepli. Utána díszvacsora, ahol az Osztrák-Magyar Monarchiával való szövetségre isznak (Illies nem írja, de gondolom, jelen van itt Tisza István gróf, magyar miniszterelnök is). Ezután Vilmos császár ellátogat Csehországba, ahol Franz Ferdinand trónörökös vendége. A dátum: október huszonharmadika, ekkor  kétnapos fácánvadászat kezdődik Konopištében, amin az urak összesen 1100 fácánt lőnek. Két hónappal később Oswald Spengler ezt írja be naplójába: „Az élet ebben a században nyomaszt engem. Mindent kifosztanak, ami tele van szépséggel és színekkel”. Európa, úgy látszik, megérett egy olyan háborúra, ahol fácánok helyett emberek millió fognak elpusztulni a politikusok rövidlátó ostobasága és frusztráltsága miatt, akik majd „alvajáróként” (Christopher Clark) belesétálnak a huszadik század első nagyszabású, minden nemzetet kivéreztető fegyveres konfliktusába.


 

Cs. Szabó és a tudatalatti jelentősége

 

Elgondolkodtam a tudat alatti szerepéről életünkben. Cs. Szabó László írja egy 1982-ben kiadott emlékezésében (Önarcképünk sorsunk tükrében), hogy amikor 1948 karácsonyán sikerült útlevelet szereznie római kutatóútjára, a fiatal magyar határőr, aki lepecsételte az útlevelet, megkérdezte tőle: „Aztán kinn tetszik maradni?” – amire Csé öntudatos „nemmel” válaszolt, fél év múlva ő bizony hazamegy. Azt hiszem, így is gondolta, bár tudat alatt már sejtette: végül a bizonytalan és kezdetben keserves „kinn maradást” fogja választani. Ami Csé esetében csak pár hónappal később vált lehetőségből szükségszerű elhatározássá, amikor  sürgönyileg visszahívták Rómából Magyarországra. Közben leváltották Cs. Szabó minisztériumi jóakaróit, letartóztatták, és 1949 februárjában életfogytiglani börtönre ítélték Mindszenty József hercegprímást. Emiatt évekre megromlott a kapcsolat a Vatikán és a kommunista diktatúra felé haladó Magyarország között – ez természetesen kihatott a Rómában tartózkodó magyar kulturális ösztöndíjasokra.

Nem analóg ezzel az én Nyugaton maradásom 1956-ban, de Csé sorait megértéssel olvastam. Amikor ugyanis az év november 17-én Andaunál átléptem a magyar határt, még azzal a meggyőződésel tettem, hogy miután elintéztük Bécsben azt, amivel az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság négyünket megbízott (a vöröskeresztes szállítmányok ügyét és a kapcsolatfelvételt a bécsi diákszervezettel), hazatérek Budapestre. Korábban tele voltam utazásvággyal, de eszembe se jutott, hogy emigráljak, hogy hosszabb időre, esetleg végleg elhagyjam Magyarországot. Ugyanakkor tudat alatt már sejthettem, hogy ez fog történni.

Mire alapozom ezt a sejtést? Nem annyira a forradalomban játszott szerepemre, akkor még nem tartottam a letartóztatástól. De amikor azzal búcsúztam anyámtól, „ne nyugtalankodj, hamarosan hazatérek” (tudott missziómról, ő varrta be kabátom bélésébe a Diákbizottság igazolványát), ő nagyon okosan ezekkel a szavakkal bocsájtott utamra: „tudom, fiam, de ha valami miatt mégis kinn maradnál, olyan országba menj, ahol hasznát veszed angoltudásodnak”. Bár első bécsi napjaimon ez nem jutott eszembe, vagy azon a napon, amikor Nagy Imrééket elrabolták a jugoszláv követség elől, egy nappal később már jelentkeztem a British Council bécsi központjában, ahol menekült diákokat fogadtak oxfordi továbbtanulásra. Itt azonnal fölvettek egy listára, és november 27-én már értünk jött egy kimustrált brit katonai repülőgép, 35 magyar fiatalember és fiatal lány szorongott a gépen, ami még aznap este landolt pár órányira Londontól, valahol a ködös Angliában.

Oxfordba akkor (szégyenkezve ismerem be elfogultságunkat) nem az egyetem világhíre és az a lehetőség vonzott, hogy három évig egy ottani kollégium kényelmes vendégszeretetét élvezzem, hanem főként az, hogy Anglia közel esett Hollandiához, ahová akkor Sándor András barátommal úgy gondoltuk, el kell jutnunk, hogy a szovjet megszállás és a Kádár-kormány ellen tiltakozó globális diákmozgalmat szervezzünk, Leidenben volt ugyanis a COSEC, a nemzetközi diákszövetségeket koordináló titkárság székhelye, tőlük függött vállalkozásunk sikere. Mint ahogy másutt már megírtam, ez a kirándulásunk (az oxfordi magyarbarát diákok költségén) kudarccal végződött, oxfordi éveink viszont mindkettőnknek magasabb egyetemi diplomákkal, sikeresen végződtek. De még így is pár hónapba telt, amíg fölismertük: Kádár János sorra megszegi kezdeti ígéreteit, „ideiglenesen” maradnak az orosz csapatok Magyarországon és belátható időn belül nem fogjuk viszontlátni Budapestet. Az én esetemben erre tizenkét évet kellett várnom, ekkor zárult le életemben a „kalandozások kora”, de azt, hogy egyszer majd valahogy, esetleg más útlevéllel zsebemben, visszatérek látogatóba szülővárosomba, nem csak sejtettem, hanem egész biztosan tudtam.                                                  

Nem árt azonban belenézni Cs. Szabónak egy korábbi életrajzi esszéjébe, aminek Magyar író az emigrációban címet adta (megjelent a Hűlő árnyékban című, Nyugaton kiadott kötetében). Ebben Csé folytatja emigrációjának történetét, beszámol az olaszországi másfél évről, amit a túlélésért való mindennapos küzdelem jellemzett, jóllehet ő jobban bírta az olasz nyelvet, mint sok más emigráns. (Voltak persze kivételek: Tolnay Károly, a firenzei Michelangelo-tudós, vagy Lénárd Sándor, aki Rómából kivándorolt Brazíliába, ahol úri passzióból latinra fordította a Micimackót, ezzel megédesítve a Winnie ille Pu-ból latinul tanulók életét). Csé hiába írta be az álláskereső ívre, hogy „főiskolai tanár”, a Nemzetközi Menekültügyi Szervezet nem tudott neki képesítésének megfelelő állást ajánlani. Végül egy régi ismerőse (hajdan lelkes fasiszta!) segítette ki, azzal, hogy állást adott firenzei utazási irodájában, illetve lehetővé tette, hogy Csé több nyelvű idegenvezetőként dolgozhasson. De a magyar író anyagi helyzete jelentősen rosszabbodott, amikor aknazáron átkúszva megjött felesége, Bözsi asszony, akinek sikerült átvergődnie Itáliába – az éhezéstől a BBC állásajánlata mentette meg őket, így 1951 júniusától Cs. Szabó László az angol rádió magyar osztályának lett szerkesztő-bemondója.

És hét évvel később brit állampolgár. De anyanyelvét megtartotta; az első pár év fojtogató elszigeteltsége után az olaszországi Anonymus kiadó jóvoltából hamarosan megjelent egy vaskos magyar versantológiája és kialakult közlési fóruma a Látóhatár című kőnyomatosból kéthónapos folyóirattá növekedett lapnak köszönhetően. Hanem Csét igazából az ötvenhatos fiatalok tömeges érkezése tette boldoggá – ez teremtett széleskörű  hallgatóságot a korábban frusztrált művészettörténész-írónak. Bár fönt idézett esszéjében megírja, mennyire más volt a hidegháború idején „disszidáltak” inkább közömbös és az ötvenhatos menekültek általában lelkes fogadtatása Nyugaton (a többi közt említi a mi oxfordi csoportunkat is), nem titkolja, mit adott neki az ötvenhatos forradalom: „repülő tanszéket”. Rengeteg konferencián beszélt, sokáig rajtunk tartotta a szemét – ez ,azt hiszem, kicsit 1968 körül változott, amikor nekem egy őt valamire felkérő levél elutasító válaszában azt írta: „Gyurka, most már felnőttetek, repüljetek egyedül”. 1972-ben nyugdíjazták a BBC-ből, de sűrű mediterrán utazásait nem hagyta abba, elbeszéléseinek gyűjteményét, a kritika által elismeréssel fogadott Vérző fantomokat csak évekkel ezután állította össze. Élete vége felé Csének még megadatott, hogy visszatérjen Budapestre, ahol a Képzőművészeti Főiskolán tartott előadását ezekkel a hatásos szavakkal kezdte: „ahogy legutóbbi előadásomban mondottam” (33 évvel korábban). Csé 1984-ben hunyt el, kérésének megfelelően Sárospatakon temették. Élete utolsó éveiben hat könyve jelent meg Budapesten.

Másutt már írtam róla, mennyi minden kötött össze Cs. Szabó Lászlóval, akit mi, ötvenhatos fiatalok néha „osztályfőnök úrnak” becéztünk. Nem szeretem ismételni magamat, ezért ezt a tárcát csak egyetlen ténnyel zárnám. Fent idézett hosszú előadásából, esszéjéből ugyanis kiderül, hogy Csé egyetlen könyvet vitt magával római útjára: Országh László angol-magyar  kéziszótárát. Mi ez, ha nem tudat alatti felkészülés a klasszikus műveltségű és Itáliáért rajongó magyar író későbbi, több évtizedes angliai életére?

 


 

Télvégi olvasónapló

1.

Ifjúságom egyik nagy élménye Thomas Mann volt. Lehet, hogy ez már nem mond sokat a posztmodern és poszt-posztmodern regény olvasóinak, de nekem, 16-17 évesen a német író fölfedezése hosszú időre megszabta gondolkodásomat. A túl terjedelmes családregény, a Buddenbrooks  kivételével szinte minden Mann-művet olvastam, a Tonio Krögertől az öregkori Felix Krull, egy szélhámos történeté-ig. Legjobban mégis (mint József Attilára!) a Varázshegy hatott rám, a tüdőszanatórium nemzetközi légkörével, filozófiai vitáival és egy-két részlet parapszichológiai mozzanataival. Akkoriban próbáltuk beazonosítani a főhősöket, Settembriniben az olasz humanista Benedetto Crocét, a jezsuita-szofiszta Naphtában pedig Lukács Györgyöt véltük felismerni.

Ezért különösen érdekelt Colm Toibín új könyve, „A varázsló” (The Magician), ami többnyire elismerő kritikákat kapott az angol sajtóban. Az ír szerző hangsúlyozta, ő nem életrajzot, hanem csak életrajzot felhasználó regényt írt Mannról, de az olvasó fejében a két fogalom összemosódhat, annál is inkább, mert a pár első oldalból már kiderült, hogy Tóibínt szinte jobban érdekelte a Mann-nagycsalád története, mint magáé Thomasé. Markáns vonásokkal van benne megrajzolva Thomas fivére, az ugyancsak tehetséges, baloldali író, Heinrich Mann és Thomas felesége, a nagypolgári családból való Katia Pringsheim, aki jobban „él” a könyv lapjain, mint maga a Nobel-díjas író.

Akiről azért elég sok mindent meg lehet tudni ebből a kronológikusan elrendezett életregényből, többek között Thomas Mann komplexusairól, lélektani problémáiról, politikai nézeteinek változásairól, például arról, hogy az első világháború kitörésekor még nacionalista volt.  Tóibín nem említi Mann első olyan írását, ami szembeszáll a diktatúrákkal, konkrétan az olasz fasizmussal (Marió és a varázsló), ami – legalább is számomra – nem hagy kétséget a Münchenben élő  író humanista  és demokratikus meggyőződéséről. Ugyanakkor próbál választ adni arra a kérdésre, miért halogatta a Svájcba, majd Amerikába emigrált Thomas Mann évekig a nácizmussal szembeni nyílt ellenállást? Vagy hogy  mi volt az ára az impozáns Mann-i életműnek: a gyereknevelés elhanyagolása, a merev távolságtartás miatt a fiainak és lányainak okozott, általuk elszenvedett trauma? Akik közül Elizabeth és Monika látszik a legegészségesebbnek, de azok is másnyelvű férjhez menekülnek, Monika férje például magyar zsidó művészettörténész, akivel Itáliában találkozik. Tragikus epizódja ez a könyvnek: Lányi Jenő, aki Donatello-szakértő, csak rövid ideig lehet boldog Monikával, mert 1940-ben Angliából Amerikába menet megtorpedózták hajójukat a németek és Lányi a tengerbe fulladt. Mann Klaus nevű fia hányatott életét öngyilkossággal végzi, legidősebb lánya, a biszexuális Erika, pedig úgy tűnik, akár férfival, akár nővel van, mindvégig boldogtalan.

De legjobban zavart Tóibín olvasmányos könyvében a szerzőnek a központi hőst illető elfogultsága, Thomas Mann homoerotikus vonzalmainak szüntelen felemlegetése. Mann nős volt, és bár naplójában fiatal férfiak iránti vágyairól is vallott, közben hat gyermeket (!) nemzett feleségének, tehát úgy tűnik, elég jól titkolta „másságát”. Igaz, a Halál Velencében alapján még pedofil képzelgéseket is tulajdoníthatunk szerzőjének, de végül is it kit érdekel, hogy a hetvenöt éves Mann nemi izgalomba jön egy csinos svájci pincértől? Wittgenstein naplójában megírja, mennyit szenved az első világháború idején attól, hogy kényszeres gyakorisággal kell (?) maszturbálnia, de hogyan függ ez össze filozófiájával? És Thomas Mann esetében ez az eltitkolt fiúszerelem mennyiben színezi, befolyásolja az író rendkívüli írásművészetét? Persze tudom, Tóibín maga nyíltan vállalta melegségét, de nem tartom meggyőzőnek, hogy ebben az életregényben főleg erre teszi a hangsúlyt. A ló elég kezes ahhoz, hogy ne essünk át másik oldalára.

                                        

2.

Különös könyvet hozott a héten a posta. Címe Swirl of Words, vagyis Szavak forgataga, (esetleg Szállingózó szavak), alcíme: Versek, 94 Hackney-ben beszélt nyelven. Hackney Kelet-London sűrűn lakott negyede, itt 280 ezer ember él és mint a nyelvek sokaságából kitűnik, még London más részeihez képest is különösen nemzetközi. Nem tudom, az antológia szerkesztője, Stephen Watts, hogyan szedte össze a kötetben szereplő verseket, amelyek itt eredetiben és angol fordításban olvashatók, mindenesetre (még ha a színvonal eléggé változó is) teljesítménye, úgy hiszem, rendkívüli, mint ahogy az is, hogy rá tudta beszélni Hackney tanácsát a gyűjtemény kiadására.

A Hackneyben beszélt nyelvek közt két verssel szerepel a magyar: az egyiket, Petri György remek kétsorosát mi fordítottuk Clive Wilmerrel, a másik részlet József Attila Ódájából való, Kabdebó Tamás átültetésében. Mivel ez a modern világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, versrészletként is megáll, mondhatnám kiemelkedik az antológia egész anyagából. Az Írországban letelepült, pár éve már halott, ötvenhatos emigráns Tamás barátomnak egyik rögeszméje volt József Attila megismertetése az angolokkal, kis életrajzot is írt róla angolul, meg több versválogatást is kiadott, számos fordítóval. József Attilát mindmáig legjobban Edwin Morgan, a skót koszorús költő („Makar”), fordította, de az ő Ódája sem hangzik Keats és Shelley nyelvén sokkal jobban, mint Kabdebó verziója. Meg lehetünk tehát elégedve a Hackney-ben kiadott antológia magyar részével.

Amiről persze eszembe jut: hányan is beszélnek ma magyarul? A Wikipédia 13 milliót mond, de elképzelhető, hogy a „természetes” halandóság meg a COVID következtében ez a szám legalább félmillióval csökkent. Tizenkét és fél millió még mindig elég szép szám, svédül fele annyian sem beszélnek. Ugyanakkor ebben az antológiában olyan nyelvekkel találkoztam, amelyeknek korábban még hírét sem hallottam, bár  Ázsiában, vagy Afrikában elég sokaknak anyanyelvük. Maliban például létezik egy bambara nevű nyelv, amit 15 milió ember, Zimbabwében pedig a shona, amit 12 millió beszél. És bár a Swirl of Words két szöveget is közöl bambarául, azok megmaradnak a népdalok szintjén, nem egészen nevezhetők  modern irodalmi alkotásoknak. A különbség tehát nem a lakosság lélekszámában, hanem az írott szó minőségében van, és ebből a szempontból az elmúlt 120 évben a magyar költészet nemcsak a Harmadik Világban beszélt nyelvekhez, hanem a legtöbb európai nyelvhez képest is kiemelkedően jól teljesített.

Azt hiszem, angol nyelvterületen József Attila és Radnóti Miklós mellé észrevétlenül fölzárkózott Pilinszky János. Születésének centenáriumára nemrég a Times Literary Supplement egész oldalas cikkben emlékezett, számos angol nyelvű világirodalmi antológiában szerepel egy-két verse. Amíg az emberiség megőrzi a Holocaust-nak nevezett intézményes tömeggyilkosság emlékét, Pilinszkyt a világ minden részén fogják olvasni és idézni.

 


Főoldal

2022. augusztus 22.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Ocsenás Péter: Együtt a sötétbenTörök Ábel: A famardosó
Protestáns barangolás a megyébenBékési kalácsságok
Vörös Viktória versei Meliorisz Béla verseiMegyeri Edit Tünde: Halottunk van!Oláh András versei
Megyeri Edit Tünde: Halottunk van!Oberczián Géza: Egyre többször rossz az időA Negra völgyében – Mersdorf Ilona Bodor Ádám-paródiájaDarvasi László: Plüss
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKAEMMI_log__.jpgpku_logo.png