Fráter Zoltán
Karinthy és a Harun al Rasid
Száz éve jelent meg Karinthy Frigyes Harun al Rasid című novelláskötete, amelyet – egyes írások kiemelésén túl – mint kötet-egészet nagy figyelemre azóta sem méltatott a Karinthy-szakirodalom. Nem csoda, hiszen a korabeli kritika szinte csak regisztrálta a megjelenést, érdemi bírálatot vagy elismerést a kiadvány nem kapott, mintha a recenzensek valójában nemigen tudtak volna mit kezdeni vele. A konzervatív ítészek szinte csak azért foglalkoztak a könyvvel, hogy a szerző egész addigi írói teljesítményét leminősítsék. Alszeghy Zsolt az Élet hasábjain a Könyvújdonságok cím alá söpörve néhány sorban intézi el a kis novellákat. Tévedhetetlensége biztos tudatában kinyilvánítja, hogy Karinthy humoros fellépésének sikere után most már mindig komikus író marad, ezért „komoly”-nak szánt dolgain is csak nevetni tudunk. Kétszer is ír a kötetről Császár Elemér, s míg az Új Nemzedékben legalább néhány jó szót szól az Öreg és fiatal, valamint Az eskü című írásról, pár héttel később, amikor az Erdélyi Irodalmi Szemlében három hónap magyar szépirodalmát tekinti át, a Harun al Rasidról már sommásan kijelenti, hogy a kötet inkább ötleteket tartalmaz, mint novellákat, és szellem helyett jobbára csak szellemeskedést nyújt.
Progresszív nézőpontból sem volt jobb a fogadtatás. Nyigri Imre az általa valaha olvasott (a kötetben nem szereplő) Cirkusz című novella meséjét ismerteti tévesen és terjengősen, igazi értékelésre nem marad tere. Írása a Népszavában (ny. i.) szignóval a Művészet Irodalom rovat közleményei között igen apró betűkkel jelent meg, ékes bizonyítékául annak, hogy a szerkesztőség nem vállal közösséget sem a kritikussal, sem az ismertetett kötettel, sem annak szerzőjével. Nyigri szerint a közönség megszokta Karinthytól a tréfás krokikat, a maró szatírákat, a persziflázsokat, és hiába írja egyre-másra egyedülálló novelláit, az írótól csak szellemi bukfenceket, tréfás akrobatamutatványokat várnak olvasói. Pedig – hangoztatja minden indoklás nélkül – a Harun al Rasid ismét erőteljes tanúságtétel Karinthy mély és kivételes írói értékei mellett. László István a rövid életű Fáklya utolsó számában a színházi karikatúrákat tartalmazó Írta… című kötet mellett bővebben szól a Harun al Rasid írásairól, bár kissé általánosabb, összegző igénnyel. „Karinthy novellaírói stíljét, módját ismerjük: illúziókat teremt, sokszor beérhetetlen álomképeket, de elrévüléseiben a megismerésnek szinte tragikus igazságát láttatja meg – igazságul, emlékezetül fönntart és megtart sokat.”
Csak sejteni lehet ennek a mondatnak az értelmét. Ki tudja, mi lehet a megismerésnek az a „szinte tragikus igazsága”, amelyet elrévüléseiben megláttat a szerző? Érdemes lenne külön tanulmányt szentelni a fogadtatástörténet alakulásának, de centenáriumi írásom célja elsősorban a megjelenés idejének és a könyvecske világának felidézése. Jobban érdekel, hogy mit tartalmaz a kötet, mint az, amit írtak róla. A Harun al Rasid Karinthy életében kétszer jelent meg. Először 1924-ben, másodszor négy évvel később, az író Munkái sorozatának VI. köteteként, csaknem kétszeresére bővített terjedelemben. Az első kötet, amelynek anyaga vizsgálatunk tárgyát képezi, 30 „kis novellát” tartalmaz. És ha már 1924-ben vagyunk, vessünk egy pillantást az akkor a 37. évét taposó szerző körülményeire is. Karinthy ekkor négy éve él második feleségével, Böhm Arankával. Közös gyermekük, Ferenc hároméves, de velük lakik az első házasságból származó fiú, a tízéves Gábor, és Aranka előző férjétől származó fia, a nyolcéves Kertész Tamás is. A kávéházi élethez, az irodalmi-baráti társaság fenntartásához, a három fiú neveléséhez és főleg Aranka szeszélyeinek kiszolgálásához pénz kell, igen sok pénz. Karinthy beáll a mókuskerékbe, és naponta ontja a cikket, humoreszket, kabaréjelenetet, novellát, néha egy-egy verset (ez utóbbiak megjelenését általában vasárnapra vagy valamilyen ünnepi alkalomra – húsvét, pünkösd, karácsony – időzíti).
Talányos és bizonyára nem is a legértékesebb, ám mindenképpen jellemző kötete ez a Karinthy-életműnek. Magába sűríti az írói gondolkodás egyediségét, annak lehetőségeit és korlátait is. Szóbeliségét és szemléletének viszonylagosságát, felcserélhető viszonyítási pontjait. Kétségtelen – miként Császár Elemér leszögezte –, hogy a kötet kis novelláinak alapja, meghatározó eleme az ötlet. Ennek megfelelően a szövegek többsége is az elbeszélés, a tárca, a karcolat és a rajz határvidékén, e műformák metszéspontján helyezkedik el. Az ötlet igen gyakran annyi csupán, hogy az elbeszélő a szokásos viszonylatok helyett fordított nézőpontot alkalmaz. Minden változik, alakul, cserélődik ebben a kötetben, miként az „életben”, még inkább az élőbeszédben. Karinthy kifordított mondása – Verba manent, scipta volant, vagyis: a szó megmarad, az írás elszáll – itt érvényesül a legteljesebben.
A kötet megszerkesztettsége szembetűnő: az első és utolsó írásban is felbukkanó peres eljárás, pontosabban a kihirdetés aktusa keretezi a novellákat. Az első tárca (Az ítélet) az életről szól, az utolsó (Beszélgetés egy jó emberrel) a halálról. Mindkét művet az inverz szemlélet, a helyzetek, szerepek megfordítása szervezi egységgé. Az ítélet narrátora az asztráltestek szférájában lebeg, ám egyik küldetése során nem megfelelő dimenzióba téved, és a rábízott Szikrát egy asszony szemében helyezi el, mire az arra járó férfi nem tud tovább menni. A perirat szerint a vádlott ezt azért tette, hogy így jusson Élő Apához és Élő Anyához. Ezért a bűnéért – a szándékos emberteremtésért – ő maga születés általi életre ítéltetik. Az élet ebben a felfogásban – büntetés, miként a felhangzó gyereksírás is jelzi. A végpontot képező Beszélgetés egy jó emberrel elítéltje érdeklődve társalog a kínzását vallatóipari rutinnal végző Főpribékkel, kedélyesnek tűnő csevegésüknek a kerékbe tört, csigára húzott, parázzsal megpörkölt, elgyötört áldozat ájulása vet véget. Vallatott és vallató viszonya megfordul, a megkínzott ember az, aki barátságosan szóra bírja a hallgatag hóhért, mivel nem tudja elviselni még a gondolatát sem annak, hogy a két-három órás procedúrát némán töltsék el. Az elbeszélő számára a szótlanság a legrafináltabb kín, rosszabb mindennél. Ezekben az írásokban – és a kötet szövegeinek többségében – valóban az ötlet fejti ki hatását, az ötlet, amely hol szerepcserék, hol a szokásostól eltérő magyarázatok, hol a viszonylagosság felmutatásának, hol a nyelvi klisékre alapozó, betű szerinti értelmezésnek a formáját ölti.
Hagyományos értelemben vett, árnyaltabb ihletésű novellát ötöt találunk a kötetben, első közülük a kötet címét adó Harun al Rasid utolsó kalandja. Feltehetőleg az sem véletlen, hogy az öt novellából három (Szemét, A Becsületes Ember, Férfibecsület) egymást követi, egy pedig ezek közelében, előttük található (Színésznő). Besorolhatók ugyan több típusba is, mégis igazi novellaként olvashatók, mivel problémafelvetésük, szereplőik összetett ábrázolása az emberi természet sajátosságait mutatja fel.
A Harun al Rasid utolsó kalandja cselekményét a többszörös szerepcsere jellemzi: az igazi kalifa Hasszán álnéven játssza önmagát a vándortársulat előadásain, de amikor némi kihagyás után visszatérne a színpadra, kiderül, hogy szerepét átvette más – újabb szerepcserét láthatunk, ezúttal Harun al Rasid és a Harun al Rasidot játszó színész között, és a közönség természetesen az ál-kalifa, vagyis a ripacs alakítását tartja hitelesebbnek. Az igazi kalifát nem ismerik fel, sem Zorajda, aki számára mindvégig Hasszán, a csepűrágó marad (bár a pásztorórákon egyetlen kalifájának nevezi), sem az útját álló őrök a palota bejárata előtt. A csavaros történet alaphelyzete mögött a „senki sem próféta a saját hazájában” mondás ironikus bölcsessége áll.
Háborús közegben vizsgálja a színház paradoxonát az ugyancsak fordulatos novella, a Színésznő. Az emberi nyomorúság jelképének látszó félvak öregasszony valójában színésznő, aki az ellenségnek kémkedik – amikor a színpadon játszotta ugyanezt, nagyon rossz volt, az életben viszont sokkal meggyőzőbben alakítja szerepét. Szerepcserére és a helyzetfelismerés tévútjaira épül a Becsületes Ember, a Férfibecsület és a Szemét cselekménye, meglehetősen keserű, szatirikus éllel.
A szerepcsere fogalma nem merül ki szavak vagy szereplők megfordíthatóságában és megfordításában, valójában inkább amolyan dramaturgiai inverzió, egymással felcserélődő nézőpontok, helyzetek sora. A Kacsapecsenye a kacsa szemszögéből láttatja megelőző történéseit annak, amit úgy összegzünk: ebédre kacsapecsenye volt. Az Idill a gólyacsalád távlatából nézi a világot, nem csoda, ha a gólyagyereket itt az ember hozza. Az események kimenetele a visszájára változik a Mirákulumban: Jézusnak, miután egy lány hozzászegődött, semmi sem sikerül, csodatetteit nem tudja megismételni, a forrás elapad, a gyümölcs elfonnyad a fán, az ötezer kenyér eltűnik, a bor kiömlik, a karja megbénul, testében fellángol a gyehenna tüze, a víz ecetté változik. Igaz, a halottak kilépnek a sírból, a csodatevő viszont meghal. Kudarcainak oka egyben a mese – áthallásos – tanulsága: olyan csodát, amely a nőnek megfelelne, még Jézus sem tud csinálni. A Barack beszélője női attribútumokkal festi a hamvas héjú, illatos, bő levű, harapni való barackot, amely csakhamar kibomlik csipkéi közül, ha úgy teszünk, mintha észre se vennénk, de nyomban meg kell fizetni, akár egy egész élet küszködésével, ha eláruljuk magunkat, hogy kívánjuk. A novella zárlatában a férfitársak számára tanácsokat osztogató megszólalást átveszi a barack szólama, és női nézőpontjából felháborodottan kiáltja az epekedőnek: „Én tisztességes barack vagyok!”
Az ötlet gyakori megvalósulása, hogy a novella a kialakult helyzetnek más magyarázatát adja az addig megszokott helyett, mintegy legendásítva azt. Az eskü Petőfi Duna-parti szobrát látja el új eredetmítosszal: a szerelmes természetű költő hatvan éve csókot kért itt egy szemrevaló kislánytól. Mivel nem kapott, megfogadta, hogy ezen a helyen fog állni örökké, esküre emelt kézzel – és hat évtizeddel később a hajdani kislányból lett anyóka rémülten ismeri fel, hogy egykori udvarlója még mindig ott rostokol, éppen koszorúzzák. Az első koldulásban az éhező Kovácsnak elapadt összes forrása, ahonnan segítséget remélhetne. Kétségbeesésében lemegy a korzóra, ám a kávéházi terasz előtt megszédül, és mielőtt elvágódna, kinyújtja a karját. Amikor ezt félreértik, és pénzt raknak a kezébe, az újdonsült „koldus” meglepődve tovaballag. Az Iránytű regevilágában a mágneses vasszilánk mozgását iránytűként követve vándorol a Férfi, elhagyva asszonyokat és tájakat. A műszer végül felfelé mutatva jelzi, hol a kijárat Isten világából, a Határtalan Börtönből, ahol élet van csak, és halál. A tárca ötlete az, hogy másképp magyarázza a tételt: a földi lét Isten világa ugyan, ám élet és halál közé zárva mégiscsak börtön. Az ívként görbülő Fény feltűnése a remény, hogy a Férfi meglelheti a kivezető utat, s túlléphet az élet-halál szembenállás kényszerén, van harmadik lehetőség, a Fény iránya.
Jól bevált módszer, és nem túl bonyolult megoldás, amikor az ötlet kimerül a viszonylagosság és következményeinek érzékeltetésében. A „minden relatív” szemléletére épülő írás a Régiség, amelynek kereskedője erősen kritizálja a szépséget és élvezeteket hajhászó fiatalságot, miközben fiatal felesége van – természetesen ezúttal is hatásos érv, hogy „az más”. Az Álmatlan éj türelmetlen forgolódója jobb híján Einstein elméletén rágódva rájön a relativitás lényegére: a fekvés tulajdonképpen az, hogy vízszintesen áll egy helyben. A Régen van felismerése pedig csak annyi, hogy minden attól függ, honnan, milyen idősíkból nézzük.
A kis novellák egy része nemegyszer csalódást vált ki az olvasóból, különösen, amikor a szövegek erőtlen, már-már bárgyú poentírozásra, néhol faviccre emlékeztető csattanóra épülnek. A Találkozás alapötlete annyi, hogy a jól ismert helyzetet – egykori udvarló és szíve hölgye évek után véletlenül összefutnak – más közegben jeleníti meg: férfi és nő helyett két százlábú beszélget a pince mélyén. A Tolvajország nemigen megy túl a szóvicc sekélyességén. Tolvajország polgárainak bevett szokása, hogy folyamatosan egymástól lopnak mindent. Miután az odatévedő idegen nem boldogul ezzel az életmóddal, és a város határában kunyhót eszkábál magának, ez bűntettnek számít – el is nevezik destrukciónak –, mert építette, és nem lopta a házat. A szóvicc abban áll, hogy Tolvajországban nem csupán tárgyakat, pénzt, ingatlant, sőt asszonyt lehet lopni, hanem gondolatot is. Mintha a tárcanovella célkitűzése elsősorban figyelemfelhívás lenne arra, hogy más gondolatának felhasználása is lopás (vagyis: plágium). A csalódás szó jelentésárnyalatait aknázza ki A szerzetes című tárca. Elbeszélője megkérdezi a kolostorban élő barátot, hogy mi volt az a csalódás, amely miatt elvonult a világtól. A bús reverendás felidézi azt az emlékét, amikor a vonatból meglátta egy hölgyismerősét, aki vele szemben egy autóban ült, és vissza is intett neki, de aztán a kocsival együtt elkezdett futni ellentétes irányban, mintha se látni, se beszélni nem akarna vele többé. Egy perc múlva jött rá, hogy nem a nő hagyta el, hanem a vonat indult meg, amelyen ült. A nagy csalódás optikai csalódás volt, de érzékeny lelke még ezt sem bírta elviselni, ezért kolostorba vonult. Abból kiindulva, hogy nemcsak szerelmi csalódás létezik, hanem optikai is, a tárca szövege egy szintre emeli az érzelmi és az érzékcsalódást, noha a lelki folyamat és a látószerv becsaphatósága elég távol áll egymástól. De a nyelv közös nevezőt teremt köztük, hiszen az optikai csalódás is csalódás. Az viszont a szatirikus látásmód eredménye – a túlzás, nagyítás alakzatával –, hogy a szem „tévedése”, megtévesztése érzékeny embernél kolostorba vonulást eredményezhet.
Az ötlet megnyilvánulásának szinte intertextuális változata, amikor szólásokra, szállóigékre, ismert mondásokra, frázisszerű, közhelygyanús szólamokra utaló gondolat áll a kis történetek mögött. Az idegen szereplője, a váratlanul betoppanó ismeretlen, aki mindig a nő nyomában jár, folyton a száját lesve, nagyon úgy tűnik, mintha akarna valamit az asszonytól, aztán mégis békésen távozik. A hazatérő férj közli, hogy a látogató, Skurek nevű üzletfele, süket, és erősen rövidlátó is. Azt, hogy a szerelem süket és vak, régóta tudjuk. Az ötlet erre a szólásmondásra számítva ki is merül abban, hogy a nagyot halló és rosszul látó ember viselkedése alapján a nő azt hiszi, a férfi szerelmes belé. Az Öreg és fiatal elbeszélője időutazó gépmadárral 1940-ből 1810-be repül, ahol a kávémérésben egy fiatal festő a hajóért, lóért, sebességért lelkesedik. Látomása szerint egyszer majd Új Poéta jön, robogó kocsin, sőt gőzszekéren, rajta a Holnap hőse. Lázas rajongásában mellesleg az akkor még meg sem született Petőfi Vasuton című versének (rosszul) citált sorait szavalja, majd ezt követően széttárt karokkal deklamálva ordítja Ady nevezetes versének részletét, nevetségessé téve Ady költészetének programosságát. Az ötlet alapja az Ady-sor – „Röpülj, hajóm, / Ne félj, hajóm: rajtad a Holnap Hőse” – szó szerinti felidézése, más környezetben.
Erre a szinte szójátékszerű, témáját a szó szoros értelméből merítő ábrázolásra példa a Fekete mise című novella is. Ez volt az a hírhedt írás, amely miatt Karinthy másodszor állt bíróság elé. (Először tizenöt évvel előbb, szintén szemérem elleni vétségért, amelyhez a Fekete mise kapcsán a vallásgyalázás társult.) A per a Harun al Rasid kötet megjelenése után indult, de nem a kötetkiadás, hanem Az Estben történő első közlés miatt. Súlyosbító körülménynek számított, hogy a Fekete mise nagy példányszámú, igen olvasott napilapban jelent meg. Kétségtelen, hogy a templomi orgián a pap a sátánt, a Paráznaság Ördögét hívja, de ennél sokkal furcsább a novella befejezése. A pap imájára az oltárból lángoszlop csap fel, majd annak helyén pici rózsabokor támad, ahonnan mosolygó csecsemő dugja ki a fejét, mire a templom hetérái „tisztán és fehéren, meztelenül”, „buggyanó emlőiket nyújtogatva” tolongnak az Újszülött felé.
A perbe fogott írás ismét hírhedtté tette a népszerű szerzőt, akinek erre már igazán nem volt szüksége. Jobbnak is látta, ha a novellát kihagyja életműkiadása bővített kötetéből. A fővárosi ügyészség vallásgyalázás és szemérem elleni vétség címen emelt vádat ellene. A tárgyalásra 1925. április 2-án került sor a budapesti királyi ügyészség büntetőtörvényszék Töreky-tanácsa előtt. Karinthy elismerte, hogy a novellát ő írta, és az ő tudtával jelent meg, de a bűnösségét tagadta. A szakértőként meghallgatott Herczeg Ferenc – akit Karinthy számos alkalommal kigúnyolt, nevetségessé tett az Így írtok ti-ben és más humoreszkjeiben is – igazi úriember módjára a személyes vonatkozások kikapcsolásával irodalmi értéknek minősítette a novellát, habár kijelentette, hogy közzétételét a „mostani viszonyok között” tapintatlannak találja. „Most, amikor vallási kérdésekben nagyon érzékenyek az emberek, nem tapintatos ilyet írni.” Azt, hogy Karinthy fekete misét választott tárgyául, nem tartja megbotránkoztatónak, ez állandó irodalmi téma, és irodalmi felfogás szerint a szerző ilyen esetben elválasztja magát témájától. A novella technikailag nem tartozik a legsikerültebbek közé, erkölcsi alapja azonban kifogástalan. A groteszk és szatirikus keretben nagyon szép, erkölcsös gondolatot hozott ki Karinthy. Novellájának értelme és megírásának oka egy volt: a gyermek. A szerzőt fölmentették a szemérem elleni vétség vádja alól, vallás elleni kihágásért azonban nyolcnapi elzárásra ítélték. Mivel mind az ügyész, mind Karinthy és védője fellebbezett, másodfokú tárgyalásra került sor szeptember 30-án. Az ügyészt nem győzte meg Herczeg Ferenc szakvéleménye. Noha kijelentette, hogy tiszteli őt mint írót, de jogi kérdésben mégsem fogadhatja el szakértőnek. A védő hivatkozott arra, hogy már az elsőfokú ítélet megállapította, a novella eszméje erkölcsös és fennkölt, a stílus túlzsúfoltsága éppen azt mutatja, hogy irodalmi karikatúra akart lenni. Sőt mi több, már megállapították, hogy magas irodalmi értékű és nemes alapgondolatú novelláról van szó. A királyi ítélőtábla – magáévá téve az elsőfokú bíróság indoklását –, helyben hagyta annak ítéletét. Vagyis mind a felmentés a szemérem elleni vétség vádja alól, mind pedig a vallás elleni kihágásért kirótt nyolcnapi elzárás jogerőre emelkedett. Az ügyész a felmentés ellen semmisségi panaszt jelentett be, az ügyvéd ismét fellebbezett. Az ügy további alakulása homályba vész, csak annyi bizonyos, hogy a Pesti Napló 1925. október 17-iki számának 10. oldalán, a Napi hírek rovatban a következő szösszenet látott napvilágot: „Karinthy Frigyest kérdezték a minap valami hivatalos ügyben: – Volt már büntetve? – Igen, kérem – hangzott a válasz –, rovott jövőjű vagyok. – Hogy-hogy? – Elítéltek nyolc napra, de még nem ültem le!” Az 1926-os „Ki kérdezett…?” kötet Szemérem című elmélkedésében (a tervezett Nagy Enciklopédia egyik fogalommeghatározásaként) feltehetően erre az esetre emlékszik: „Minap egy törvényszéki tárgyalás központjába sodródtam, ahol a tárgyalás anyagát alkotó sajtópörrel kapcsolatban szóba került a szeméremsértés jogi problémája – hogy hol kezdődik, mik az ismérvei, miért üldözni való, mitől ártalmas. A vád alól tisztán kerültem ki, így talán nem követek el illetlenséget, ha most már kívülről, sine ira et studio, magam is hozzászólok a dologhoz.” Valószínű, hogy az elzárást később sem foganatosították, meglehet, büntetését kiváltotta némi szórakoztatással, miként a Felolvastam a fogházudvaron című 1928-as cikke tanúsítja. Az utolsó novelláskötetében, az 1936-os Nevető betegekben megjelent Fogházigazgató című elbeszélése egy kisvárosi szerzői esttel összekötött alkalmi börtönlátogatás benyomásait rögzíti.
Talán valamelyest kiábrándító, hogy a Fekete mise az írófejedelemnek tartott Herczeg Ferenc kijelentése ellenére sem állja meg a helyét a magas irodalmi értékű alkotások között. Csakhogy – értelmezésem szerint – nem feltétlenül vallási és erkölcsi okok miatt. Az olvasói elégedetlenségre más magyarázatot is adhatunk. A történet ugyanis egyszerű intertextuális ötletre, a korszakban meglehetősen divatos nóta első sorának felidézésére épül. Emlékezzünk az írás utolsó előtti mozzanatára: az oltárból felcsapó lángok váratlanul rózsabokorrá változnak, a bokor ágai mögül pedig egy mosolygós csecsemő tekintget barátságosan a meglepetéstől elámuló és az újszülött látványától hirtelen megigazuló hetérákra, az orgia valamennyi, hirtelen megtérő résztvevőjére. Nem bibliai példázat ez, nem Mózes égő csipkebokra ad jelet, sőt a kíváncsian szemlélődő újszülött sem a Kisjézus. Szavak játékáról, mondás-felidézésről van szó itt is, hiszen a jelenet kapcsán – a betű szerinti jelentés logikáját követve – mi más juthatna az olvasó eszébe, mint a néha még ma is, de akkoriban sűrűbben énekelt nóta, a Rózsabokorba’ jöttem a világra. Borzó Miska cigányprímás közkedvelt dala Csepreghy Ferenc A piros bugyelláris című népszínművének betétszámából vált nótaműsorok önálló „slágerévé”, amely az 1878-as bemutató óta időnként manapság is felhangzik műsoros esteken: „Rózsabokorba’ jöttem a világra, / Nem dajkált az édesanyám hiába. / Járt utánam három falu legénye, / Én meg csak úgy hitegettem, válogattam, csalogattam belőle.” A szabados életű hölgy éneke igazán orgiához illő vallomás – némi asszociációval a rózsabokorrá alakuló képet ezért illeszthette a történetbe a szerző –, másrészt a vidám csecsemő önfeledt ártatlanságának vonzása és a romlottak gyors átváltozását eredményező, lehengerlő hatása kiegyenlítő megnyugvást, békítő jóra fordulást hoz a novella végére. Talán nem minden alap nélkül gondolhatunk arra, hogy a bíróság előtti védekezésben mind Karinthy, mind védője, sőt a szakértőként fellépő Herczeg Ferenc is a Fekete mise magas irodalmi értékét alaposan leszállító, olcsó érvnek vélhette ezt az összefüggést a populáris kulturális kontextussal, amelynek említése, különösen, ha bárki erre érvként hivatkozik, alaposan megtépázta volna a nemzetközi tekintélyként emlegetett szerző kikezdhetetlenségét.
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
