Kiss László
A Fried-szoba
A dívány nyikorgása, a szék zörgése. Kéziratlapok surrognak, torokköszörülés. Csobogó víz. Léptek. Nyílik az ajtó.
A keskeny helyiség a folyosó végén: tanár úr lakhelye. A Fried-szoba. Milyen egy lakhely: könyvek.
Téli reggel van, a fal mellett sápadt diákok. Halálsor.
Első vizsgám nála. Éjszaka álmot láttam: sötét van, hó esik, és hosszú fekete kabátját összébb húzva magán, tanár úr átvág a Szilléri sugárúton. Vajon melyik Dickens-regényből lépett elő? (Vajon tartottam-e a vizsgától.)
A Szegedi Egyetem lapjának is ad interjút. Abban hangzik el, hogy „folyamatosan kell olvasni, és jegyzetelve.” Valamint egy jó tanács a város vezetőinek: „olvassanak több Goethét!” Évek múlva figyelem a választási plakátokat, az egyik jelölt ábrázata pont olyan, mint aki aznap fejezte be a Wilhelm Meistert.
Folyamatosan kell dolgozni, és jegyzetelve, tanulmányokat és esszéket írni, tanítványokat fogadni és elengedni, kéziratokat olvasni és véleményezni, ütni, dolgoztatni a billentyűket, szüntelen.
Tanúja voltam, ahogy egy gyűrött arcú doktoranduszhoz odalép, szigorúan a szemébe néz, és azt mondja: „Lacikám (különös egybeesés: épp úgy hívták, mint engem), Lacikám, aki egy nőhöz hűséges, a többihez hűtlen.”
Aztán meg: „Márai olyannyira gőgös volt, hogy önmagához is csak ünnepnapokon szólt.”
Gyarapodik a citatum.hu. Vagy inkább citatum.eu.
A homlokráncolós, szemöldökemelős szigorral nézést az első perctől ironikusnak találtam, legalább annyira hozzá tartozik, mint Esterházyhoz a hüvelyk- és mutatóujj gombfocikaput formázó tartása, amikor magyaráz.
A magyar tanszék alagsori könyvtára felől érkezem, ahol egykor Kosztolányi Dezsőnének hívták a könyvtárost.
Végigmegyek a folyosón, üveges szekrények, ott felejtett padok, gazdátlan folyóiratok. A végén: a Fried-szoba. Állok hosszan az ajtó előtt. Odabent kattog az írógép.
Elhangzott 2024. szeptember 26-án a Nyitott Műhelyben, a Fried István tanár urat 90. születésnapján köszöntő rendezvényen.
