Kovács István
Családregény-töredék
– több szakaszban
A nevető és a síró maszk
egymásba illesztve
az átszellemült komolyság képzetét keltheti.
Gyermekkoromban
minden embert annak láttam.
Komolynak.
Ofélia nagynénikémet is,
aki csak a színháznak és a lóversenynek élt.
Múlt és jelen:
az örökkévalóság eresztékei.
Átlátni rajtuk
az ötvenhatos forradalmon túl
egészen a Kerepesi úti
ügetőpályáig.
És látni ott
tanácstalanul maga elé bámuló,
bundáját vesztett hiszékeny nagymamát.
A nagymamámat,
ki húga rábeszélésének engedve
gazdag szeretett volna lenni.
És ez mért volna baj?
A baj az, hogy szegényebb lett.
A reménybeli nyeremény-tikettek
szétszórva hevernek,
mint pénztár elleni rohamban
elesett katonák.
Az évtizedeken át idáig hullámzó
magabiztos lármából
piros hangbójaként
időnként lázlobos sikoly csapódik a felszínre,
Ofélia nagynénikémé,
ki egy személyben hajtó
és színésznő szeretett volna lenni.
Tehetségét ki vonta volna kétségbe,
ha színészkedni férje szerint is
elképesztően tudott.
Ő már meg se hallotta az örökös végszót:
Hogy vesztett!...
Már megint veszített!…
Igazi vesztesnek ő,
a hajszolt férj érezte magát.
De holnap újra szítom a tüzet –
mondta Ofélia nagynénikém
naponta átszellemülten,
mint Luther
Az ember tragédiájában,
amelyet akkoriban tiltottak be
a munkásosztály elleni szítás,
uszítás vádjával –
a Londoni szín miatt.
És az országos nagyközönség
pisszenni se mert.
Persze a hallgatás
félrevezető lehet,
akár a vastaps.
És nagynénikém tipp-top lovai
az ezt követő múló éveken is
nyeretlenül ügettek át.
Mígnem beköszöntött az a bizonyos ősz,
Az ember tragédiájában meg nem írhatott
Budapesti szín…
s megannyi hősének néma csöndje
a kilehelt lelkek színpadán.
Ofélia nagynénikém ekkor feladta;
kimenekült Dániába.
A férje itt maradt
síró és nevető maszknak:
félig özvegy,
félig agglegény királynak.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
