Marno János
Vérárnyékszék
Hess a Búsba, Buñuel!
Udvariasabban, egyúttal
határozottabb hangon:
Húzz el balra, valamint jobbra –
hadd szakadjunk itt meg
a moziban ülve, izgalmunkban
a habzó röhögéstől.
(Ínyünket sorvassza csupaszra
és sebezze véresre a fogkő.)
Lássuk a medvét 1.1
Lássa a halál!
Nekünk bőven elég,
ha hagyatkozhatunk egész
éjjel a képzeletünkre.
Az egy állat.
Nem állítjuk, hogy az, viszont
gond nélkül el tudjuk képzelni, hogy
az egy állat.
Lássuk a medvét 2.3
Plüss neki! Kedves Dezső,
féleértés azért csak ne essék,
szó sincs róla, hogy megelégeltük
főmedvéidet, Dömit, vagy ki a fenét,
Medve Gábort, akit mértani háromszögünknek
is tekinthetnék éppen, ha meglennénk
mindannyian még, – mi csak
azt a hatalmas dögöt óhajtanánk
kívül tartani kimúlt körünkön,
aki csakazértis be-belopja magát
éjszakánként a málnásunkba,
hogy aztán ott roppant karmaival
derűs üzeneteinket betűről-betűre
magába falva s vérfürdő színűre
mázolva összekaristolja, magyarán
megmondva: összekörmölje.
Lássuk a medvét 3.3
Marhacsontvelőtorony. Remeg
és gőzölög, és csordul a nyála a stábnak.
A pirítóst ne feledjétek! („Az is csak
étek!” morogja magában egy statkós.)
Kedves Dezső! Milyen távollétre saccolsz?
Milyen hosszúra, úgy értem, mivel
a pillanatról elfeledkeztünk – időben, ha-
ha-ha! – egyeztetnünk. Amint a pontban is.
A Várkert Bazár nekem pont akkor
esett ki, amikor még osztályoztad
a cetlijeidet. Tárgyaidat elérintetted,
alanyaid elszálltak, vagy ott döglöttek
a cetlik között.
Misztérium
Dávidnak
Égnek a házak, az ablakok füstöt
okádnak, én meg csípem a hangyát, ilyen,
igen, a természetem. Fürtökben
ragyogva lógnak egy fakereszten
a szorgos kis fekete lelkek, magam
meg csak ülök itt éjjel egy ósdi
fotelben, és nem jön a szememre
álom – a hangyákkal szemben. Ellenben
virrasztok, őrszem gyanánt – seregem
szálláshelyének ismerete híján.
Merhetem ezt? Állítani, és nemcsak
úgy odavetni fél nyelvvel nyeglén? Egy
szál katona, zord kényszerzubbonyban.
Ha rágyújtok, robban-e tüdőm is
a zsinórral? Gondoskodik-e mentemről
teremtőm? Robajlik, nyújtottan vánszorogva,
formálódik is, vastagszik nem egy felhő,
mialatt idelent azt is észleled,
ami bent rekedt egy tyúkólban, rókalukban.
A tyúkot és a nyüzsgő rengeteg
sárga csibét. Mind együtt, szanaszét.
Rubin cseppek, alvadt pihék és tollak,
az imént keltek, és rorátét toltak,
akkor történt. Eredj, katona, aludd ki
magad, szomjadat oltsa az álom, volt,
ami lett, és annak is tűnt, egészen
addig, amíg a hangyatermészet
szorgoskodott és tűrt, tűrte az űrt,
mikor a kórus emelkedett, és megbékült
szintúgy, mikor az úr dugóba került,
bizonyos keringőbe, mely a macska
farkára emlékeztet, Vége, cica, lásd be,
hogy utol vagy érve, örülj, ha túlélted,
másoknak ennyi érve se maradt,
boldog az, akinek befellegzett,
s aki nem tartja fenn magát feleslegnek,
annak még leeshet, hogy nem is volt
rossz lófrálnia a fellegekbe’.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
