Veszprémi Szilveszter
Akinek az anyja
fénybe öltöztethetné a világot
A világot öltöztethetné rózsákba,
tavaszi szépekbe, őszi rikítókba, a tél közepén is,
pontos öltéseibe belebújhat a mindenség,
fodraiban a Krisztus sem fázna.
Érti az anyagot, visszabontja a szövést,
keze biztosan vág, tűje biztosan szúr,
apám koszlott nadrágjait javítja munkára,
az én ruháim és a húgaim ruhái
úgy omlanak le vállunkról,
mint a fűzfa legszebb lombjában,
de az anyánk ruhái rajtuk is láthatatlanok.
Apánk nadrágjáról eltűnik a folt,
és kiürül anyánk áldott keze,
hiába dicsérik, hiába hirdetjük.
Ha függönnyel, inggel jönnek is,
anyám szépséges munkája elveszik a sárban,
elhordjuk, apám dolgozni megy benne,
hiába, hogy anyánk áldott keze egyetlen öltéssel is
képes volna fénybe öltöztetni a világot.
Aki hallott a régi lovakról
Apám úgy szerette a lovakat,
hogy az édesanyámat se szerette annyira,
azt tanította, hogy a ló nem csalhat meg,
nem fut, sosem menekül el,
bárhová vigye is. Éjjel is lát a lápon taposni,
látja a szellemeket és a nagy titkokat.
De ezek a lovak már nem azok a lovak,
ezekről nem szólhat úgy mese.
Azok parazsat legeltek a tábor közepén,
azokat nem fogta kötő,
a legnagyobb paszulyra felvitték az apámat,
ó, Devla, ha csak egy olyan lovam lenne,
enyém lenne minden sárkány minden aranya,
minden büszkeségem csak az a ló lenne,
a sátram előtt örökké tűz égne,
etetném és etetném, ahogy ezeket a gebéket is,
apám szellemére, azokra a lovakra
egy életet rá lehetett bízni,
de olyan lovak már csak a mesékben vannak,
ezek megcsalnak, becsapnak,
odavesznek az éjjeli lápba,
és ha nagy titkos kincsekről tudnak is,
hírét magukkal viszik,
mint a rajtuk döglött legyet.
Aki látta az anyját a tűznél
Az ajtón fordultam be, láttam anyámat,
elviharzott, hidegen, mint a jég verése,
nem látott meg, csalánért indult a naphegyre,
hogy azzal füstölje tele a szobát,
mint mindig, amikor rossz kártyát vet.
Aznaptól nekem két anyám lett,
és ezt nem mondhatom meg neki.
Hogy láttam, és látom az anyámat félni,
pedig az anyám tudja, az anyák nem félnek.
Az egyik anyám erős, nem fog rajta az átok,
a másik a tábor minden mozgását figyeli,
és nekem ez a másik anyám az igazi anyám,
de ezt nem mondhatom meg.
Az én anyám a legbátrabb asszony,
ha kilép az ajtón, kihúzza magát,
dagad a mellkasa, egyenesen tart,
nem tudja, de nem a jóslatait,
a tekintetét félik.
A másik anyámat nem ismernék meg,
mert nem látták aznap a tűznél olvasni,
nem látták a koszlott pakliját,
dühös pakolását, nem látták kirohanni az ajtón.
Úgy tért vissza, ahogy az anyám szokott,
csak én tudom, ő onnantól nem az egyetlen anyám,
és az igazi anyám fél, mindjobban fél.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
