Farkas Gábor
Hazatérés a versbe
Szentmártoni János: Eső előtt hazaérni
„Ötven, / jaj, ötven éve - szívem visszadöbben” – írja az akkor negyvennyolc éves Kosztolányi Dezső az 1933-as Hajnali részegség című egyik legismertebb versének záró soraiban arra utalva, hogy mennyi elszalasztott lehetőség, mennyi zárt ajtó jellemezte felnőttlétét, amelyen nem nyitott be. Szentmártoni János – a válogatás-könyveket nem számolva – nyolcadik verseskötetét olvasva ugyanezt a felnőttkori leltárt, ezt a fájón elvesztett/elvesztegetett ifjúkori ártatlanságot (vakmerőséget) leíró gondolatfolyamot vélem felfedezni jó néhány versben. Rögtön hozzáteszem azonban, hogy a könyv egészét más tematikai megközelítés is meghatározza.
Szentmártoni János új kötetében négy fejezetre tagolva (Ez még nem az, Megsokszorozódva, Amikor hazaér, Gombai hó) összesen huszonhét költemény kapott helyet, amelyből kettő több (négy, illetve hét) versből álló ciklus. A kötetben olvasható írások javarészt prózaversek. Zsille Gábor szavaival Szentmártoni ugyan „ismeri a mesterség formai finomságait, tud rímelni, alkalomadtán meg is teszi – de nem béklyózza meg a tollát” (Holdkatlan.hu), s a szerző ebben a könyvében (sem) viszi túlzásba a formai bravúrt. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lenne a költői mesterség ismeretének birtokában, csupán nem rendeli alá a tartalmat a formának. Ezzel összhangban állapítja meg Erős Kinga is, hogy Szentmártoni János költészetében a versformához „úgy társul a vallomás kényszere, hogy nem rideg formaversek születnek, hanem olyan líra, amely rámutat arra a tényre: az ember drámai lény, akit a szent hétköznapok emelhetnek fel.” (Bárka, 2007/1.) A fejezeteket megelőző nyitóvers (A legkisebb királyfi) adja meg azt a felütést, amely aztán a könyv egészére jellemzővé válik: a múltat a jelennel összevető énelemzést emeli a líra tárgyává a szerző, melyben az emlékezet analitikus megközelítésén túl legjellemzőbb a gyermek- és a felnőttkor ütköztetése (a közismert mesehős – a legkisebb királyfi – hazatérte után nem kapja meg jogos jussát, ugyanis a felnőtt szemléletű megközelítésben megfáradt férfivá lesz, aki „berogy, betámolyog” otthonába, és „lázálmok gyötrik”). Ezt a felütést az első fejezet versei úgy fonják tovább, hogy bennük az emlékezés az adott megélt/szubjektív idő újragondolását, egyszersmind degradálását jelenti az egyén számára, melyben „a tépett ruhájú évek / […] faltól falig tántorogva” keretezik a jelen olykor dermesztően józan fásultságát (Évek). Ebben a közegben az alkotás, a költői lét azt mintázhatja a versek által (olvasó és szerző számára egyaránt), ami az egyén számára „a saját emlékein is túl” (Ez még nem az) realizálódik: a gyermekkorból a felnőttlétbe átemelhető konzekvenciát/létigazságot.
A kötet második fejezetének Hommage című négy versből álló ciklusa nemcsak a nemrég elhunyt pályatársnak és mentornak, Oláh Jánosnak állít emléket, több ennél: a könyv tematikájának egészéhez igazodva az emlékezést ábrázolja oly módon, hogy azt a gyász elemeként, mintegy a gyász elviselésének fundamentumaként jeleníti meg. A ciklus darabjai közül az Előhang énjének szíve még sajog, mert a barát elvesztése miatt „üres a vers”, aztán az analitikus emlékező hangja szerint az elvesztett költőtárs „mintha köztünk ülne, / a kezdetektől a kezdetekig, / s egy verset dúdolna” (Mintha mi sem történt volna), hogy a ciklus végén, a Szüret című versben az emlékezés pszichológiai megközelítésében az okos felnőtt, a József Attila-i „meglett ember” megállapítsa: „Nem eresztjük könnyen a percet, / mely megajándékoz / lényünk jobbik felével; / […] átáramlik rajtunk minden, / a fogható s a foghatatlan.”
A megszólító típusú – például egy pályatárs előtt tisztelgő – alkalmi versek köre napjaink irodalmi kultúrájában minimum ambivalens megítélésű. Többen úgy vélik ugyanis, hogy esztétikai minőséget akkor, és csakis akkor képviselhetnek, ha túlmutatnak a szöveg gesztusértékén. Szentmártoni János – mondjuk így – gesztusverseiben azzal emeli át a művet az esztétikai értékítélet szigorán, hogy megfelel annak az elvárásnak, mely szerint ebben a témában írt alkotásai nemcsak méltatások, hanem olyan létfilozófiai igényű gondolati versek, melyekben a szerző az etikai tudatosságot az alkotói felelősséggel és a hagyománytisztelettel kapcsolja össze, mindeközben pedig megfogalmazza a megszólítotthoz fűződő viszonyát is, amitől az egész alkotás személyes – immanens – tartalommal egészül ki.
A könyv harmadik, Amikor hazaér című fejezetét két vers alkotja ugyan, de címadó írása szintén egy több versből álló ciklus. A versciklus úgy idézi meg Ulisszeszt (Odüsszeuszt), hogy annak sok évszázados – az örök kíváncsiság, a veszélyeket felvállaló utazó hős és az otthonára vágyó, végül révbe érő férfi – toposz-alakjához és a Dante óta Odüsszeuszhoz kötődő irodalmi jelentéstartalomhoz más gondolati rétegeket, főleg kérdések segítségével megfogalmazódó létfilozófiát is hozzákapcsol. A kérdések voltaképp arra vonatkoznak, vagy inkább azt sugallják, hogy Odüsszeusz sorsa és a költői lét párhuzamba állítható. Odüsszeusz hazatérhetett ugyan, mégsem lelt békére, mert az elvágyódás, a kíváncsiság ugyanúgy hajtotta, mint hazatérte előtt, vagyis a béke megtalálása valaminek a menthetetlen elvesztésével járt. Ugyanígy a költő – általános értelemben a költői lét – vész el azzal, ahogy az alkotó az évek alatt egzisztenciát szerzett „meglett” emberré válik. Mert amikor az ifjú „már nem hős akar lenni, csak ember”, felmerül benne a fojtogató kérdés: „De hát így kinek kell, csodátlanul?” (A pillanat), és végül „partot ér az a hajó” (Első szédület), „a tanulság jelei idővel megfakulnak” (Epilógus), és csak a megnyugvás utáni vágy marad a hazatéréskor: „Jó volna megkapaszkodni valami mában, / nem a tegnapok sarában ücsörögni.” (Második szédület)
Gombai hó. Ez a könyv utolsó fejezetének címadó – egyben a kötet záró – alkotása. A vers sorain keresztül „a látott vidék átdereng” mint tapasztalat, és az emlékezés folyamatában úgy funkcionál, mint bizonyosság a ködbe vesző múltban, amikor a gondolat „tükrén átrezeg egy-egy csillag, szellő, emlék”. A második fejezethez hasonlóan itt is megszólító típusú gesztusversek kaptak helyet, de oly módon, hogy a megszólítottak – az Irodalmi Jelen folyóirat szerkesztősége, Király László, Kovács István, Arany János – az alkalom – egy évforduló vagy születésnap – indokoltságán túl egyben a lírai én emlékidézésének alapjai is. Annak megidézésére hivatottak, hogy a költészet, illetve a költészettel előtérbe helyezett emlékezés hogyan válik meghatározóvá, milyen érzéseket kelt a jelenben. Ezzel összhangban – ahogy már a második fejezettel kapcsolatban is utaltam rá – ezek a versek is mélyebb gondolati szintet képviselnek a viszonylag egyszerűbb megközelítésű gesztus-jellegnél. Voltaképp arra adhatnak választ, hogy képes lehet-e az alkotó ember – László Noémi szavaival – költőien lakozni „a papír hóviharában. / Védtelen és idejétmúltan”, mikor úgy érzi, hogy „a vers szánhúzó kutyái elkóboroltak” (Jegyzetek 3.).
A kötet fókuszában álló téma, az analitikus megközelítésű emlékezés – mint újszerűség a szerzői életműben – mellett is jól kivehető az a folytonosság, amely a kezdetektől jellemzi Szentmártoni János költészetét. Ahogy a korábbi Szentmártoni-könyvekben együttesen érvényesül a transzcendencia és személyesség, az én-feltárás és létértelmezés, a valóságábrázolás és a hiány alakzatainak dokumentálása, úgy ebben a könyvben is fellelhetőek a gondolati líra fentebb írt fogalompárokkal jellemzett „hagyományai”. Szentmártoni János egyszerre festi meg olvasója számára azt a hétköznapi jelenszerűséget, amelyben a transzcendens tartalmak mégiscsak magától értetődő módon alkotják meg azt a teret, amely egyszerre a humánum meghatározója és tehertétele. Melyben összeér (és motiválni képes) a tapasztalat és az emlékezet.
Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2024.
Megjelent a Bárka 2024/4-es számában.
