Géczi János
Domine Deus ecce nescio loqui!
Fokhagymafüzérrel jöttem űzni,
s állok előtte vékony, sötétkék
kabáttal a vállon, a lábamon
gyapjúharisnya, papucs, hunyorogva,
mint aki kútból lépett elő.
Hol a pokol, amibe latinul
beleszólhat, aki idezúdult,
az a nyelv, amelyet megértenek,
amivel szól az ember, s az ördög
is beszél? A szeme reám villan,
feneketlen. Nem ugyanazt a könyvet
olvastuk, nem ugyanarra az
ívpapirosra hajtottuk a fület,
nem ugyanazokat a betűket láttuk.
Aki belezuhan a pupillába,
ijesztően fehér lesz a bőre.
Tekintetéből megérthető, hogy
ugyanazon ábécé miért épít
fel mindenkiben más gondolatot.
Uramisten, nem tudok beszélni!
A megfordított N
Mozdulatlan, betölti az udvar
minden szegletét, mögötte magas
körtefa, a kőkerítés, a szekér,
saroglyával. Az arca e ködben
úgy látszik idősebbnek, mint aki
hirtelen megöregedett, ott van
a ránctalan régi, és ráterül
az összeaszott új. Ami fel van
írva a kapura, fénylik, kivéve
a betűt középen, a fordítottat,
hogy ugyanúgy lehessen lentről, fentről,
jobbról és balról haladva olvasni
a vonalát, s így is, úgy is rejtve
maradjon. Meglehet, kifelé jőve,
hátulról lenne érthető. Talán
a két szár közti keresztvonalnál
érdemes kezdeni a megértést.
Talán a köddel, amit a betű
silabizálása okoz. Talán
azzal, aki olvasná, mi van az
N körül, de anélkül nem teheti.
Arcmás mellé írott vers
Várja az érkező ismeretlent.
A kalácsképű arc-skiccen a szemben
a rémület fekete pöttye ül.
Lehetett volna rajzosabb a fej,
az íriszben anyagsárga vagy zöld
a makula a híg vérsavótól
vagy a borzalomtól. Hogy bevonta
a karistolás hálója, s raja
belepte az aranyló döglegyeknek,
a maradványcsonk kibontakozik.
Köréje gyűlnek, rátelepednek
az újabb önarcképek. Zónára
sáv, képre kép, az ón fellegjére
Kohinoor 8B-felhő. Még meddig
nyilvánvaló, hogy fej is, és akad
ránca, nevetése, méhcsípéstől
dagadt szája, s mettől satírozott,
rétegről rétegre nehezedő
grafit? Meddig marad megnevezett?
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
