Győrei Zsolt
Lectori salutem!
Most, hogy ez a gazdag, közösen töltött esztendőnk lejárt, és elérkezett a búcsú pillanata, talán érdemes némi fényt vetnünk a jól kivitelezett zárlat kérdésére. Tegyük ezt inkább az irodalmár, mint a villanyszerelő szemével, hiszen utóbbinál a zárlat fogalma abszolúte ellentétes a fényvetés remélt gesztusával, míg az irodalmi szóhasználat szerencsésen oltja ki ezt a zavaró ellentmondást.
Induljunk talán ki abból színpadi műből, amely már az ősbemutatóján óriási sikert hozott az akkori Nemzeti Színháznak, de bő száz esztendővel később, amikor is filmvígjáték született belőle, végre csattanós választ adott Kosztolányi azon felvetésére is, hogy ha van nemzeti tragédiánk, akkor miért nincs nemzeti komédiánk: a Liliomfiból. Szigligeti Ede vígjátékát először 1849 végén, néhány hónappal a világosi fegyverletétel után vitték színpadra, és az általános traumát és depressziót ellensúlyozó hangulatával, erdélyi környezetéből és a szabadság fogalmának vándorszínészekhez kötött, ezért a cenzúra számára sem megtámadható hangsúlyozásából adódó politikai utalásaival az összetartozás rejtett üzenetét sikerült tolmácsolnia az erre akkortájt igencsak kiéhezett közönségnek. 1955-ben Mészöly Dezső dramaturg Makk Károly rendezővel nagyszerű alapra talált benne, hogy a személyi kultusz és az ideológiai éberség sötét korszakában egy rég letűnt korszak veszélytelen kulisszái között szívhez szólóan vidám történetet meséljen el az örök fiatalságról és a szerelemről. A film, pergő ritmusával, elfeledhetetlen színészi remekléseivel azóta is hat, mindmáig egymást érik az új és újabb rendezések, átdolgozások. Jó húsz esztendeje magam is írhattam dalszövegeket – Horváth Károly nagyszerű muzsikájára – a darabhoz, de ezektől függetlenül mainapság is több adaptáció kerekíti új-egésszé a történetet: a Madách Színházban zenés átdolgozását játsszák, a prózai színpadokon pedig a Mohácsi-fivérek frappáns újragondolása ugyanolyan népszerű, mint ifjabb Vidnyánszky Attila szédítő tempójú, a generációk küzdelmére építő rendezése – a film örök kincsünkké tette Liliomfit és a magyar reformkor vándorszínész-élményét.
Mészöly egészében és részleteiben is precíz, ugyanakkor a végletekig elegáns és szellemes adaptációja több ponton lényegileg változtatja meg az eredeti darab cselekményét. Ezek közül dramaturgiai szempontból az egyik legjelentősebb a befejezés. A színdarabban Liliomfi, polgári nevén Szilvai Gyula, enged komor és besavanyodott professzor-nagybátyja nyomatékos óhajának, és a színészéletet odahagyva, Mariskával az oldalán hazatér gazdálkodni. A filmben bezzeg fittyet hány a parancsra, és Theszpisz kordélyán boldogan indul új kalandok, új művészi produkciók felé, karjaiban a tehetséges színésznőnek ígérkező Mariskával, Szilvai pedig dühösen rázza utánuk az öklét, és azonmód magához öleli méltó párját: a korábban ugyancsak színésznői ambíciókat dédelgető, ecetes vénkisasszonyt, Kamillát. Mindennek pontosan és finoman kidolgozott előzményeiről itt és most nincs mód számot adni – koncentráljunk a két befejezés gesztusának különbségére! A színdarab zárlata engesztelő, Liliomfi beadja a derekát, cserébe a nagybácsi megbékél, az érdekek összesimulnak. Ez azt sugallja a nézőnek, hogy a világban valamely mély összhang uralkodik, a rosszak megjavulnak, és ezért ők is megkapják, amit szeretnének – akárcsak az öreg Harpagon az új ruháját. A filmben a negatív szereplők megátalkodnak bűnükben, ezért látványosan pórul járnak: ebben az esetben nem a harmónia, hanem valamely, mindent elrendező igazságosság lesz a néző élménye, Liliomfi és Mariska egymást nyerik jutalmul, Szilvai és Kamilla egymást szenvedik el büntetésül, és a világ rendje így áll helyre.
A megváltoztatott befejezésnek van egy külön pikantériája is. Szigligeti Ede eredeti neve ugyanis Szathmáry József Eduárd volt, de amikor színésznek állt, szigorú apja kitagadta. Mikor azután híres drámaíró és színházi ember lett, az öreg visszakozott, és felajánlotta az azóta művésznevén létező fiának, hogy vegye vissza ősei nevét; a fiú azonban visszautasította az ajánlatot, és megmaradt Szigligetinek. A filmnek egyik igazán ötletes és finom gesztusa, hogy a befejezés átírásakor a nyilván saját élettörténetéből is merítő drámaíró eredeti döntését emelte be a cselekménybe. Sőt – mivel 1955-ben bajos lett volna Erdélybe helyezni a történetet (a magyar politika nem elhanyagolható érdeme, hogy bizonyos traumákat megőriz, így biztosítva az azokat játékba hozó műveknek hervadhatatlan aktualitást) –, a film a Balaton északi partján játszódik, a vándorszínészek nem Kolozsvárról tartanak Nagyvárad felé, hanem Füredről Keszthelyre, és a záró képsorok éppen azon vár környékén futnak, amelyről Szathmáry József Eduárd a művésznevét választotta. Ily módon a film zárlata egyszersmind rafinált tisztelgés az író és egykori bátor döntése előtt is.
Félretéve tehát a líra műnemében a búcsúhoz szinte kötelezően társítható elégikus sóhajt, köszönjünk el e vígjáték felkínálta eszköztárból válogatva! Mit tagadjam, nagy kedvem telt ebben a négyhetente ismétlődő, nemes kihívásban, melyekre jótollú, remek írótársak stafétájában felelhettem meg. Játsszunk el most azzal a reménnyel, hogy vagy összhang uralkodik a világban, s akkor minden olvasó találkozik e dús esztendő valamennyi Ütőér-írásával, és általuk bölcsebbé, jobbkedvűvé engesztelődik – vagy reméljük azt, hogy a legmegátalkodottabbak mégis egy életre elkerülik a négyünk szívéből és fantáziájából megszületett, játszi tárcákat, és ők épp ezáltal bűnhődnek majd keservesen, míg a vidám szemfüleseknek ez esztendő terméséből is bőven árad a betű varázsa, ekképpen pedig mindenki azt kapja, ami néki dukál.
Zárlatképpen hadd köszöntsem tehát minden író áhított útitársát: az értő, összemosolyogni kész olvasót. Lectori salutem!
Lábat a lábhoz
Úgy 1541 őszén… vagy tavaszán volt?
Eh, mindegy, nem az évszak a fontos, végbemehetett épp-
úgy ez a nagyszerü szépliterátori gesztus a fülledt
nyár elején, amiként augusztusi kánikulában,
tél derekán, netalán a saját vezetékneve-napján,
egy szó, mint száz: Sylvester János kitalálta –
Biblia-fordítását felcicomázni – a nyelvünk
klasszikus ihletü, szép ékéül a hexametert (és
persze a pentametert is rögvest, ugyanúgy,
mesterként félmunkától fenemód iszonyodva).
„Próféták által szólt rígen níked az Isten” –
lám, ugyanarra a peckes ütemre feszül föl e szép sor,
mint majd annyi, a műgond egybeterelte utód, a
„Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállék”
méla remeklésétől oly víg, hetyke soron, mint:
„Háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!”
által, a hőseposz annyira régen várt panaszáig:
„Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”.
S persze Arany fiatalkori vígeposzában is ott lejt:
„Férfiat énekelek, ki sokat s nagy-messze rikoltott,
Sőt tett is valamit (kártyára kivált); ki hogy az volt,
Aminek énekelem, tudniillik férfi, mutatja
Hátramaradt nagy kostöke, karcsú makrapipája,
Melynek szűk fenekén némán gyászolja halálát
Már élveztelenűl maradott legutóbbi bagója.”
Míg a sebes huszadik század költőit azért is
izgathatta e mesterségbeli, büszke kihívás,
hogy ne maradjanak el diadalmas, híres elődök
nagy példájától s leleményétől. Szaladoztak
egymás nyomdokain friss és fürgén eleven szók:
„Fűzzétek nótába nevét karcsú szeretőmnek,
drága kilenc Múzsák, szebb lesz, akiről ti daloltok!” –
így Babits; és Dsida nem félt rímre hegyezni a ritmust:
„Ó, nincs szebb a világon, mint a fehér, üde lánytest
lepletlen ragyogása a hullámzó levegőben,
lombkoronák résén mikor átüt aranyhalovány, rest
nyárnapi fény és combra, kebelre folyik le merően,
míg a sötét részekre olív reflekszet az árny fest.” –
Lám, mily kerge-vidám sétákat adhat az erdő,
adhat a forma a szépszavu, füttykedvű szerelemnek!
Ám ugyanúgy alkalmas az ólmos súlyu sohajra:
„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!
Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”
És ha a kor, miben él, fenevaddá aljasul, akkor
arra is érdemesen felel, élő, pásztori szóval:
„Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.”
Jaj, volt volna hová hazatérnie hely, hiszen értik
máig a hexametert itt – Sylvester hagyatéka
lüktet azóta is egyvégtében, akár, ha Homéroszt
kell magyarítani pontos ütemben, akár, ha az ámult,
angyali csöndről zeng dal, melyben Bóbita táncol,
vagy ha a HÉV-en vágtat a jónép most a szabadba:
„S elmaradoznak a bérházak, már jönnek a gyárak,
szemben a sánta kovács kimutat, hogy az ott a Csavargyár,
közli velünk, abban kalapál ő már vagy öt éve:
issza sörét közben, kínálja a többit is, engem
és a fiut meg a széphaju lányt, a kofát meg a rendőrt,
míg fut a HÉV a vidám néppel ki a zöldbe, robogva,
és ki nem oltódó kacagásra fakadnak a boldog
benneülők, látván, hogy a sánta hogyan sürög és fúj.
Majd miután már kint jártunk jó messze, Kelenvölgy
dombjain is túl, és mert szállt le a fél vonat, álltunk,
hát gyönyörű három lánykát látunk meg egy árok-
partra gurult kövön ott, épp zengik a múlt heti slágert,
és libacsontokkal teli már a porond, ahol ülnek:
mondtuk a Kismotor- és Gépgyár fiatal gyalusának,
hogy le ne szálljon, ment mégis – többé sose láttuk.”
Zajlik az ősök virtusa szülte, nemes tusa máig,
stíljáték és egyszeri mondandó veretes, szép
ötvözete sportol, simogat, fényeskedik – él s hat.
Hetyke poéták végtelen oszlopa méri az ujján
egyre a lábakat, és birkózik a régi cezúrák
vasszigorával, virgoncan s konokul hadakozván.
Légyen az ember nemzeti költő, vagy szilaj urbán,
nem számít a világnézet, sem a pártpolitúr, csak
hosszu-rövid szótagnak váltakozása a sorban –
nincs kétféle szabályzás, bal-jobb, egy közös út van,
egy követelmény – úgy nevezik, hogy: szakmaiság. Szép
lenne, ha ezt megfontolnánk s szanaszerte követnénk!
Hogyha megérteni bírnánk: mind ugyanazt a rögös, sok
vad kanyarokkal a végtelenig rohanó, veszedelmes,
zord hegyi ösvényt rójuk csak, s hogy a másik a másunk,
úton a társunk, és nem bandita, útakadály, de
vélünk egysoru vándor, vélünk egy-literátus.
Így ő, így ők: én vagyok, ekként nincsenek ő s ők,
ostobaság minden pártos harag és különállás.
Ott van a Térey-ösztöndíj. Lám, én vagyok az, ki
ellöki, és én, én vagyok az, ki rimánkodik érte.
Mert azt kéne megérteni végre, hogy én: te vagy, és te:
én vagyok – és nincs más lehetőségünk a jövőre.
Olvasd újra a legbölcsebb darabunkat – elégszer
úgysem futhatod át –, címében is ott kiabál egy
félig-hexameter, mi azóta reméli a végét:
Pisti a vérzivatarban.
Erre tanít okosan. Vérbő kabaréban a bánat,
Víg tréfában a féltés ezt magyarázza – csak olvasd,
s olvasom én is, amíg hiba nélkül, lábat a lábhoz
akként illesztgetve, miként a poétika diktál,
szép közösünkre kacsintva belátón, nem sikerül jól
egyberakosgatnunk neked és nekem egyszer ez egyként
kedves kincset: egészre csiszolni a hexametert majd –
s összenevetni.
Egy derelyevágó rejtelmei
Múlt héten a San Marco utcában bontani kezdték Vágó néni házát.
Sem a ház nem volt különösképpen nevezetes, sem Vágó néni. Talán, ha a nagymamám legjobb barátnője lett volna, az valamelyest reflektorfénybe állította volna, de a nagymamám legjobb barátnője Mauzi néni volt, aki messze, a Margit-kórházon is túl lakott, egy másik régi házban. A nagymamám olyankor kopogott be Vágó nénihez, a San Marco utca túloldalára, ha csupán kurtább beszélgetésre futotta az idejéből. Például amikor a nagyapámat ápolta, akit a tüdőrákjával hazaküldtek a kórházból felépülni – ha az elszenderedett, ő átszaladt, mert muszáj volt valakinél fürgén kisírnia magát. De hát attól még csak nem lesz nevezetes az a ház, hogy akkor is éppen ott volt, amikor a nagyapám meghalt.
A nagymamám házát még az ükapám vásárolta az 1890-es években, a nagymamám halála utáni osztozkodás miatt anyámék eladták. Száz év után földbe szántott romjai közül még kimentettem egy derelyevágót, azt a régi, esztergált nyelűt. Egy olyasféle társasház épült a helyébe, mint a kórházzal szembe, ahol valamikor Mauzi néni lakott. A Selmeci és Zápor utca sarkán állott villa helyén, amelynek kertjében azok a gyönyörű, narancsvörös rózsák nőttek, szintén egy társasház virít. Gyakran jártak át onnét a Pöhmhöz, ami a Bokor utcai Veress és az Óbuda mozi szomszédjában álló Vincze mellett Óbuda legjobb cukrászdája volt. Cukrászdának se híre, se hamva immár, csupa új ház vagy új bolt tolakodott a nyomukba, a hajdani moziban legalább a Budapesti Fesztiválzenekar próbál, ez az egyetlen vigasztaló az egészben. A gyógyszertár, ahol Anenne (a nagymamám nagynénje) hangosan kinevette Kassák Lajost, aki több mint tíz percig válogatott a teljesen egyforma óvszerek között, ugyan megvan még, de már beszerzett egy neonzöld betűkkel sikoltozó fényreklámot a homlokzatára. Egyedül a városi házak tartanak ki rendületlenül, ahol Göncz Árpád és Toldalagi Pál is élt, ahol Lópici Gáspár, az utca hírmondója adott interjút a Kis Recének, és ahol egy rossz kempingszékből Balassi módján fohászkodva köszönt el a csodálatos Orbán Ottó az élettől – de a mozaikcsempés lépcsőfordulóba illesztett csurgó oroszlánfejes csöve már ott sem köpi a vizet. Tűri ezt az ember, persze, ameddig tűrheti, de mióta még a Vágó néni házára is társasházat álmodott a nagyerszényű jelen, azóta mégis elvágyódom Óbudáról.
Nem tragikus ez persze, legalábbis semmiképpen sem olyan értelemben, mint a kevély nímötöktől és fene törököktől futó Bornemisza Péter elfeledhetetlen sóhaja: „Valljon s mikor leszön jó Budában lakásom!”, vagy Márai hét gesztenye-fája a Mikó utcában. Hiszen magam elszánásából indulok útnak: hajt a kalandvágy, hogy új vidéket nevezzek otthonomnak, izgat, hogy házunk lesz majd lakás helyett, és földszintes lévén, az sem fog zavarni, hogy nincs lift – ez itt, a második emeleten igencsak zavart. De azt is meg kellett vallanom magamnak, hogy a környék, ahová indulunk, azért tűnik egyből otthonosnak, mert gyermekkorom Óbudájára emlékeztet. Szűk könyökutcák, amilyeneken Somlyó Zoltán ment haza valaha, alacsony házak, rózsabokros udvarok, egy útkereszteződésben régi kőkereszt. És ezt a benyomást nem lehet nem összevetnem azzal a tapasztalatommal, hogy írás közben is, akár magamban, akár Csabával, szívesebben járok-kelek a múltban. Megírtam egy 16. századi, fiktív költő verseit, írtunk a 19. században játszódó színdarabokat, egy regényt a 18-19. és egyet a 19-20. század fordulójáról, és mindez otthonos, ismerős kirándulás volt egy sajátunknak érzett közegbe. A jelenem széles, magabiztos mosolya mögött nem látom a hangulatot, a varázst, kissé elveszve kódorgok a se íze, se bűze korban, amelyben élek, mint a Virág Benedekről elnevezett villamosmegálló mellett tébláboló Kosztolányi, holott még egy kiadós világháború sem szakadt a nyakamba. Tátott szemmel csodálom Molnárt és Heltait, akik saját koruk Budapestjében találták meg az ihletet – a szöget, amelyből nézvést zamatuk lett a mindennapoknak. Alighanem bennem van a hiba, de talán azoknak is igazuk van, akik egyre-másra a hajdankort siratják el: Szép Ernőnek, aki egy 1917-es, háborús kabaré-antológia előszava végén ezt írta: „Kabaré csak akkor volt, mikor élet volt, mikor kedély és jó íz volt az emberekben, mint a gyümölcsben, és mosoly volt rajtok, mint ahogy napsütés van a gyümölcsön. – Az élet elment, és ami van azóta, az már mind halál.” Vagy megint Márainak, aki már egy másik háború közepén, 1943-ban, a Szindbád hazamegy mottójában így búcsúztatta Krúdyt: „Kéhliéknek, a kis Bródynak, a vörösbajszú főpincérnek, az íróknak, s mind a nőknek, zsokéknak, hajósoknak és úriembereknek, akik ismerték őt, s szerették, és gyászolják a világot, mely utánahalt.” És lám, a háborúk elmúltak, és a Kéhli vendéglő ma is áll itt Óbudán, ahonnét én mégis elvágyódom, azt hajtogatva makacsul, hogy nem kell ahhoz háború sem, hogy a világ, amilyennek hajdan ezekben a csöndes utcácskákban megismertem és megszerettem, azóta is menthetetlenül Krúdy és Márai és Heltai és Kosztolányi után haljon.
Woody Allen egyik remek filmje, az Éjfélkor Párizsban főszereplőjének megadatik, hogy visszautazzék a nosztalgiája megidézte aranykorba – és csupa olyan embert talál ott, akik mély nosztalgiával gondolnak az előttük letűnt időkbe. Szép Ernő a századforduló múlásán sopánkodott, Márai a harmincas évek világát rajzolta Krúdy köré, jómagam pedig a hetvenes-nyolcvanas évek utcácskáit és cukrászdáit kérem számon a kirobbanó formában frissülő Óbudán, ahol azért Krúdy-szobrot is állítanak manapság. Talán lelki alkat kérdése csupán, vajon a régi szép idők múlásán sopánkodik az ember, vagy inkább saját jelenében fickándozik-e. Meglehet: már iskolába jár az a kislány, aki valamikor egy következő Vágó néniként száll majd sírba, hogy azután a háza lebontásáról morfondírozzon valaki, akit ő jószerivel nem is ismert… Addigra a Bécsi útra most épülő, hipermodern irodaház oly avítt lesz, mint mostanság a csőposta és a gramofon, amelyekről Kosztolányi a Hetedhétország című versében kissé elborzadva beszél.
És akkor valaki majd megint zsebre vágja a nagymamája derelyevágóját, és elköltözik Óbudáról, hogy a gyerekkorához találjon vissza.
A keringő becsülete
Részben a szándék, részben a véletlen hozta úgy, hogy esztendőről esztendőre két nagy költőnk születésnapja jelentsen inspirációt a verscsinálás érdemkoszorúzta művészei számára. A magyar költészet napját először ugyan 1955-ben tartották meg, de a Magyar Szocialista Munkáspárt Agitációs és Propaganda Osztálya csak 1963-ban döntött arról, hogy ezt, a számos rendezvény megtartását lehetővé tévő alkalmat József Attila születésnapjához kössék, így 1964 óta ünnepeljük április 11-én becses kincsünket: a magyar lírát. A másik ünnepnapról a természet szeszélye gondoskodott, amikor Petőfi Sándor születését éppen újév napjára időzítette 1823-ban. Ez a nap hivatalosan azóta sem vált a magyar költészet másik, általános ünnepévé, még ha évről évre temérdek vers születik is az újesztendő tiszteletére. Feltehetően azért nem, mert ezeket a verseket, ahogyan az alkalmi költészet terméseit általában, ritkán soroljuk a líra élvonalába, neves költőink gyűjteményes kiadásaiban szerényen húzódnak meg az Alkalmi versek – Rögtönzések vagy hasonló címmel ellátott kategóriák félreeső alvégein, a szeszélyes ízlésű ínyencek vagy a mindenevő szakbarbárok kíváncsiságáért kuncsorogva. Hiszen olyasféle klapanciák, mint amilyenekkel Szép Ernő köszöntötte a Ludas Matyi olvasóit 1946. január elsején: „Mancik, Klárik, Zsuzsik, Böskék, / Kamillák meg Marianne-ok: / Mindennapra rúzst meg púdert, / S jó meleg mozit kívánok. // Bajtársaim, kedves hímek, / Györgyök, Pálok és Ivánok, / Felvágott dohányt tinéktek / S papírt és gyufát kívánok.” a közvélekedés szerint inkább melléktermékei egy korszaknak vagy egy költői életműnek, semmint közfigyelemre számot tartó, komoly darabjai, kopognak, mint a rossz, vidéki valcerek.
De ha már hagyományosan fogadalmakat szeretünk tenni egy-egy újesztendő küszöbén, akkor nem játszhatnánk-e el akár azzal a bátor gondolattal is, hogy mondjuk mostantól, 2022-től felülvizsgáljuk ezeket a könnyen fontoskodónak tekinthető előítéleteinket? Meglehet persze, hogy ebből az elszánásból sem lesz több, mint amit szintén Szép Ernő fogalmaz meg, ugyancsak egy újév apropóján: „Mit sóvárgón fűzünk az évhez / Minden január elsején – / Egy lemondó sóhajba vész el / Szilveszter-este sok remény…” – de azért egy kósza kísérletet nem érne meg mégis éppen ez a megfontolás?
Talán nem is kellene mást tennünk hozzá, mint eltűnődnünk a nagy születésnapos erre is könnyen vonatkoztatható felvetésén. „Irodalmunkban a kritika s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tán még egy irórul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam: melyiknek van már igaza? s máskor is, ma is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség […] félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de akit figyelemre méltat, akit megkedvel, az azt, ha nem egyenlő mértékben is, de mindig megérdemli...” – írta Petőfi 1847 januárjában. A kritikusok – akiknek Spiró György gyilkos karikatúráját rajzolta meg ifjúkori, Kedves Petrovics elvtárs! kezdetű versében – az idők előrehaladtával szépen jobb belátásra tértek vagy náluknál frissebb szemű kritikusoknak adták át bírói széküket, a versek bezzeg több olvasót és hívet szereztek az azóta is rendre születő olvasóknak, mint minden finnyás kritikájuk szalmaboglyája. A vers létezésének elsődleges magyarázata ugyanis, tetszik vagy sem, a gyönyörködés, amelyet olvasása, meghallgatása okoz. A friss, újesztendei lapszámban olvasott, elmés vagy érzelmes, de mindenképpen ügyesre, hatásosra megmunkált vers okozta, ott és akkor megszülető gyönyörűség pedig nem alábbvaló semmilyen más, irodalmi gyönyörűségnél.
Mert lehet egy újévi vers egyszerűen szellemes, mint a névtelen, hályogkovács poéta tolakodó törleszkedése a szerkesztőhöz az Év kezdetén című Arany-versben; mint megint Szép Ernőnek merész ötlete, hogy mostantól ő kíván a házmesternek boldog új évet és szedi be érte a sápot; vagy a Szilveszter szobalányának szerepében incselkedő Tóth Árpádé, aki az óév kopott, vén házalója után a Boldogság és Társa-cég friss vigécét jelenti be. Lehet merész, mint Nadányi Zoltáné, aki 1949-ben a bor, búza, békesség mellé szabadságot kívánt legszebb ékességül, mert „olyan lesz az újév, / ahogy érdemeljük” vagy a kifogyhatatlan Szép Ernőé, aki a politikai viszályok tépázta 1905-ös esztendő múltán így sóhajt: „Az ég borús nagy fölöttünk, / Rajtunk az isten ostora… / S mi meg megyünk hajrá, előre, / Az ördög tudja, hogy hova!” Az újévi versek kihívása nagyjából ugyanaz, mint a szerelmi líráé: egy untig variált költői témába egyéni leleménnyel megint lelket lehelni, felfrissíteni, újjá, izgalmassá pezsdíteni, hogy az olvasó egy küszöbön álló esztendőbe ugyanúgy belelássa a csodát, miként a másik esetben egy friss, küszöbön álló szerelembe.
Nincs mese, a költészet nemcsak ájult ihlet, de praktikus kihívás is, örök emberi témák újrateremtésének, aktuálisan, éppen abban a pillanatban gyönyörködtetővé varázslásának komoly, tiszteletreméltó mestersége. „Az egyetlen baj ezzel a művel, hogy nem én írtam” – hajtott fejet Brahms a Kék Duna keringő hallatán ifjabb Johann Strauss előtt. Megrendítőn szépek lehetnek a művészet magányos, hófödte bércei, a zordon Kárpátoknak megannyi, fenyvesekkel vadregényes tája, de az ember lába gyakorta mégis könnyű keringőkre mozdul, és jó keringőt írni legalább annyira művészi elhivatottság és tisztesség dolga, mint a kevés, vájtfülű ítész elragadtatását összeperselyezni. A versek keringő-taktusára lengedező olvasóknak pedig mi egyébbel lehetne inkább jó étvágyat kívánni az újesztendei malacsült mellé, mint Martialis epigrammájával, Kosztolányi fordításában?
„Ó Aulus, verseim sok olvasója
mindig kiérzi, hol a borsa-sója
s egy rossz poéta, ki rám régen irígy,
azt mondja, hogy egy jó költő nem ír így.
Eh, mit törődöm az ilyen beszéddel.
A lakomákon enni a szokás
s ha vendégemnek ízes ez az étel,
hadd szidja főztöm az a sok szakács…”
A suszter cipője
Több mint nyolcvanöt esztendővel ezelőtt, 1936. március 20-án állt Agárdi Péter először Zilia Ducca ablaka alá Piemontban, közelebbről a budapesti Magyar Színházban. A fiatal, de a világtól és a szerelemtől elzárkózott, a vallás vigaszába merült özvegyet látványosan felháborítja Mátyás király ott állomásozó hadnagyának közeledése, barátnőjének lelkesedése viszont talán még jobban bosszantja: „Kacér játék, hogy onnan figyeled. / Az udvarlás nekem szól, ne feledd.” – mordul rá Gianettára. Amikor pedig ez az udvarlás egy állítólagos kalmár csillogó ékkövei révén megy át támadásba, már-már el is zavarná a pimasz küldöncöt, ha annak ügyesen földre ejtett ládájából nem gurulna ki egy gyönyörűséges rubint is – ezt az egyet még abban az esetben is hajlandó megvásárolni, ha árát a hadnagy egyszeri látogatásában szabja meg a kalmár. Igaz, a ravasz fickó ügyesen forgatja is a szót: Péter gyötrelmeit ecseteli és Zilia keresztényi könyörületességére apellál. Az alamizsnáért végül beengedett Péter színes, mézes szavakkal dongja körül szíve hölgyét, akit ez megint felpaprikáz: „Azt hiszitek, segít tirajtatok, / Hogyha kalandra szomjas ajkatok / Legédesebb szavával ostromoltok? / Csak rimánkodni és hazudni tudtok, / Hazugságot sírtok, könnyet hazudtok.” Ezt már Péter sem hagyja annyiban: „Tudunk / Nemcsak beszélni, elnémulni is.” – felel meg Ziliának, a következmények fényében kicsit elhamarkodottnak ítélhető eltökéltséggel. Mert amikor a hölgy mégis útjára bocsátaná, ő pedig egy „sok százados, ártatlan népszokás”-ra hivatkozva egy csókot kér elindulása előtt, és e csók árát látatlanban megfizeti, Zilia szörnyű ellenértéket követel cserébe: háromévi némaságot.
De miért e könyörtelenség? Zilia a világ nyelvére hivatkozik: „Kellett a csókom? Alamizsna? Kegy? / Hogy véle holnap már eldicsekedj?” – kérdi haragosan. Ez azonban puszta kifogásnak tűnik, nemcsak Agárdi őszinte szenvedélyét látva (hiszen az akár ügyes tettetés is lehet), de annak fényében is, hogy barátnői (egyszersmind a helyi közvélemény képviselői) kifejezetten örvendeznének, ha Zilia végre kilépne zord magányából – az pedig, hogy Agárdi az isten háta mögötti Magyarországon mit fecseg esetleg mégis össze, soha nem üthetne vissza Ziliára. Inkább az gyanús, hogy a hölgy, aki már barátnőjére is féltékeny volt korábban, most, mielőtt az ítéletet kimondta volna, nem egyszer, de kétszer csókolta meg Pétert – egyszer nyilván a piemonti népszokásnak hódolva, egyszer viszont magánszorgalomból. Ugyanis úgy tűnik: tetszik neki. És itt kezdődik a baj. Hiszen Zilia egyszer már hitt egy férfinak, reábízta magát, és szomorú, korai özvegység lett belőle. A csalódott nő erősen eltökélte, hogy többé nem bízik senkiben, behúzódott csigaházába, azóta jött kérőit fölényesen utasította el. Pajzsa mindeddig tökéletesen védte – Mátyás hadnagya azonban rést ütött rajta. Innét nézve érthető, miért volt ennyire szigorú, de szigorúságán miért nyitott mégis új és újabb kiskaput: olyan kifogásokat keresett (például az alamizsnálkodás gesztusával), amelyeket maga előtt is fel tudott hozni mentségéül. A csókra, pláne a dupla csókra viszont már nem volt magyarázata, ezért rettenetesen megijedt önnön árulásától, és Agárdit – aki balga férfifővel azt gondolta, annál jobb neki, minél jobban tetszik a nőnek – éppen e tetszés miatt ítélte oly kegyetlen vezeklésre, amelynek ideje alatt ő visszanyerheti erejét és magányát. A „hallgatásodat talán megértem” ígéretként cseng Péter fülében, holott valós célja az időnyerés, a lelki béke visszaszerzése, a kísértés elsorvadásának reménye.
Különös, hogy ezek után másfél évvel, amikor Zilia egy vándor dalnoktól – aki azonos a korábbi kalmárral, és valójában Péter szolgája: Beppo – megtudja, hogy a hadnagy azóta néma, rögtön útra kel, hogy akár a halálbüntetést is kockáztatva visszaadja Agárdi szavát. Látszólag a közben megért szerelem indítja erre, a látszat azonban csalóka. Valójában ráébred, hogy közben letelt a kiszabott idő egyik fele, és a másik is ugyanilyen gyorsan elröppen majd – akkor pedig Agárdi visszatér, és számon kéri rajta az ígéretét, még ha egy talánnal bizonytalanította is el. Ennek a magába forduló, rettegő bezárkózásnak – amelyet a Nyugat folyóirat korabeli kritikusa, Wágner Lilla frigiditásnak nevezett – legfőbb félelme a kiszolgáltatottság, a tartozás őt kényszerítő ereje. Zilia tehát valójában azért indul el, hogy ugyan szóra bírja Agárdit, de azután szemére lobbantsa a némasági fogadalom megszegését, és ezzel megszabaduljon adóssága nyomasztó terhétől. Látszólag pozitív gesztusa a legvadabb merénylet, amelyet a férfi szerelmével és saját, önmaga ellen is fellázadt érzelmével szemben elkövethet.
Hogyan menekül meg ebből a veszélyből a levente, hogyan jut el Zilia csaknem a vérpadig, mielőtt megadná magát és feladná saját rettenetes némaságát – lám, ennyiben becsapós a cím! – talál mégis el a szerelemhez, és ami még több: a bizalomhoz, nos, az ezt elmesélő verses játékot régen látott, egyöntetű lelkesedéssel fogadta a korabeli közönség. „Nő létünkre az jut eszünkbe, mikor »A néma leventé«-t valami aktuális kasszasikerrel összehasonlítjuk, amit suszterunk szokott mondani, ha megfenyegetjük, hogy ezentúl kész cipőt vásárlunk. »Tessék csak megpróbálni« – mondja – »azt a cipőt egy hónap alatt ki tetszik taposni, az enyémet még unokái is hordhatják…«” – írja Hatvany Lili a Színházi életben, míg Márai fanyarul állapítja meg: „éppen a »Néma levente« nagy és nemes sikerének dicsfényében látszik meg, hogy nálunk, legalább is színpadi irodalmunkban, nemcsak a remekművek hiányoznak, hanem inkább az átlag silány és rosszhiszemű”. Kosztolányi halálos ágyához kéri a színművet, amelynek addigra nemcsak számos magyarországi, de bécsi és londoni bemutatója is nagy sikert ért meg. És nem mellesleg az egész város a Vígszínházon mulat, ami a korabeli trendeken edzett borzongással tessékelte ki háziszerzőjét a rímes jambusokban írt Mátyás király-meséjével együtt.
Heltai Jenő igen kedves szerzőm mindenestül, és A néma levente különösképpen kedves darabom. Önmagában is az: az eredeti itáliai novella (Bandello: A pajzán griffmadár című kötetében olvasható, Romhányi Ágnes szép fordításában) magyarítása és beépítése a Mátyás király-legendáriumba, egybeötvözése a rostand-i verses játék hagyományával és a lélek bezáródásának okait és következményeit firtató, modern pszichológiával egyszeri remekléssé avatja. De – az idő múlásával – egyre inkább szeretem benne a hangját megtalált, eszközeiben biztos, idős mester diadalát is. Ahogy Heltai nyilatkozta: „Kortársaim és a még öregebbek furcsán ragyogó lelkesedéssel keresnek föl. Az én példám egyszerre visszaadta az önbizalmukat, amelyet a mai ifjúság türelmetlen mozgalma már majdnem víz alá fojtott. És nemcsak az írók, mindenféle más pályán működő öregek fölbuzdulnak az esetemen. Sőt magam is… mintha frissebben illegetném-billegetném magamat azóta. No lám, hiába, azért mi öregek is tudunk még valamit.” És nem mellesleg a talán ebből is következő merszet és nembánomságot is szeretem, amellyel egyszer csak szembement a sablonnal, a divattal, a fancyvel – azokkal a megfoghatatlan, ádáz fantomokkal, amelyek minden korban ott sompolyognak, hogy éppen a legbátrabb leventéket némítsák el. Verses mesét írni a szerelem diadaláról – ez a saját modernségére büszke harmincas években sem vallott kisebb bátorságra, mint ma vallana, amikor A néma leventét sem igen veszik elő, de még a százötven éves Heltait sem ünneplik olyan mámorosan – pontosabban hallgatnak róla, mint a csuka –, mint más, a mai trend inkább megszentelte, hajdani írókat. De talán épp az ilyen néma leventékért éri meg fittyet hányni az éppen menő cipőmárkákra, és néhanap csöndes jókedvvel benyitni egy suszterhez.
Che bel piacere
– Na, és neked hogy tetszik? – hajolt hozzám a dúsan felékszerezett, kövér hölgy, anyám egyik kolléganője.
Mit mondjak, a legjobbkor kérdezett rá. Harmadszor látogattunk el az Erkel Színházba, köszönhetőn a két bérletnek, amelyekre anyám azért csapott le munkahelyén, a Távközlési Kutató Intézetben, hogy harmadikos nagyfiával megszerettesse az operát – és addigra aludtam is, fészkelődtem is annyit, hogy biztosan tudjam: ezt a macskanyivákolást nem nekem találták ki. A Bohémélet és az Aida utáni Hunyadi László végképpen eldönteni tűnt ezt a kérdést.
– Kár, hogy nem jött még be a főszereplő – feleltem morcosan a hölgynek. A második szünetben jártunk már, nagy szemeket meresztett.
– A főszereplő? Hiszen… – kezdett volna magyarázni, de én, kisujjamban Tótfalusi István Operamesék című könyvének vonatkozó fejezetével, félbeszakítottam:
– A hóhér – és ezzel visszaültem a helyemre.
Akárhogyan, azt az előadást végig kellett tolni. Érkezett Hunyadi, nagyjából úgy festett, mint egy dolmányba öltöztetett túrógombóc. Érkezett Gara Mária, a méltó párja. Csak a tejföl hiányzott róluk, míg búcsúzkodtak a börtönben. A rendezői elképzelés szerint alkalmasint át akarnák ölelni egymást, de a keményszívű őr az alabárdja nyelével elválasztja őket. Ehhez képest odagurultak egymáshoz, jó három méterről összetapasztották a hasukat, a szegény alabárdos meg vért izzadt, míg az árva nyelet sikerült beszuszakolnia a két hájhajó közé. Ezen legalább nevettem, a levegőbe suhintgató hóhér matt unalmas volt.
És azután még három efféle előadás – hol berzenkedtem, hol bekómáltam tőlük. Csak a szüneteket szerettem, a színház első emeleti, óriási büféjét, a hatalmas, élénk falképeket és a csokoládémignont. Azért ezek sem hiányoztak túlzottan, mikor lejárt a bérlet, és többé nem kellett kövér emberek fülébe sipákoló kövér emberek látványával elrontani az estéimet. Sikerült úgy felnőnöm, hogy amúgy is temérdeknek érzett nyűgeim sorából az opera mindenestül kimaradt – az első felvonás a Poptarisznya slágereivel ér tehát véget.
Jó tizenöt évvel később egy egyszerre vakmerő és szorongós, felfedezésekben dúskáló félévet töltöttem Innsbruckban. Hellyel-közzel írtam és olvastam, amire ösztöndíjasként vállalkoztam, közben Morgenstern bitódalait fordítottam, átrágtam magam az összes Asterix-képregényen, és legfőképpen vettem egy cd-s magnót, ahhoz pedig – a kísérletezés jegyében – sokféle komolyzenét, körülbelül mindent, ami egyfelől szimfonikus volt, másfelől pedig olcsó. A két szempont összehangolásához mindaddig ragaszkodtam, míg meg nem láttam egy hosszúkás, piros kartondobozt a polcon: tizenkét piros műsoros kazettát foglalt magába, mindegyiken egy-egy opera egy-egy legendás felvételének kivonata (Auszüge – Experts – Brani scelti), s mindezt már-már vérlázítóan alacsony áron kínálta. Mégse menjek haza üres kézzel, gondoltam, és megvettem az anyámnak. De valami más ördög bujtogathatott áthágni addigi szabályaimat, mert amint hazaértem, mintegy az elképzelhetetlenség varázsától megszédülve, egyszerre kibontottam a dobozt, kivettem A sevillai borbélyt (az Abbado-félét, amelyen Hermann Prey, Luigi Alva és Teresa Berganza énekelték a főszerepeket – hóhér nem volt), és elkezdtem hallgatni. És ott, a csupa új, csupa idegen közegben, amelyben eddigi megrögzöttségeim a hegyek hósipkáival együtt olvadoztak, igencsak tetszeni kezdett Rossini muzsikája. És Donizettié, Verdié, Puccinié, Mozarté, Bizet-é ugyancsak, egyedül Wagneré nem. De mire az anyám megkapta azt a piros dobozt, a legtöbb kazetta ronggyá volt hallgatva benne. Így indult a második felvonás, ami azután egy nagy színváltással folytatódott.
Szegeden, az utolsó egyetemi esztendőben Csabával a Bolygó király című, kétszereplős darabunkkal vándorszínészkedtünk szanaszét az országban, Pécstől Gyuláig, Kiskunhalastól Szombathelyig. Ezeknek a kiruccanásoknak a szívet vidító tökéletességéhez több apróság kellett: a bizományiban vásárolt, pántolt faláda, amelyben kellékeink javarésze elfért; Csabáék Szamarája, amelynek csomagtartójában a láda elfért; a két szerep, amelyet egyaránt megtanultunk, és aznapi kényünk-kedvünk szerint osztottunk éppen magunkra; és A sevillai borbély-kazetta, amelyet – vagy öt másikkal együtt – végül egyszerűen elcsakliztam az anyámtól. Olaszul bömböltük Figaróval a kocsiban, hogy mennyire szép is élni és élvezni az életet: che bel vivre, che bel piacere. Ezekről a bömbölésekről persze Kormos Tibor és Jóni Gábor, a színház akkori vezetői mit sem tudhattak, mikor régi barátságunkra hivatkozva megkértek, hogy afféle lótifutiként segítenénk nekik a szegedi Operafesztivál lebonyolításában, de bennem mégis összekapcsolódik ez a két muzsikás mámor. Hol egy-egy üresen maradt páholyból, hol a színfalak mögül hallgattuk a Traviatát, a Trubadúrt, a Parasztbecsületet, a Bajazzókat, a Carment, megannyi gyönyörű torkú és persze karcsú énekessel... És innentől nem volt megállás. Megvettem egy Traviata-kazettát, amelyen Domingo énekelt, és azután megvettem mindent, amelyen Domingo énekelt, olyan lemezboltokban, amelyeknek már a porát is elfújta a szél. Az pedig kivételes pillanat volt, amikor Abbado húsz év után egyszer csak újra lemezre vette A sevillai borbélyt, a címszerepben éppen Domingóval. Erre a tuttira végződik a második felvonás, csupa hajdani, gazdag jelenidőre.
Később szívesen beszéltem is operákról, akár az óráimon is, ha egy-egy művelődéstörténet-kurzus tematikájába belefért. Gildáról, akit annyira nyomaszt apja szeretete, hogy amikor feláldozhatja életét csapodár szerelmeséért, inkább a halálba menekül, mintsem Rigolettóval éljen tovább; Toscáról, aki azt hiszi, vaktölténnyel lőnek majd a kedvesére, és még ki is oktatja, hogyan játssza a halottat, a sortűz eldördülése után pedig néhány pillanatig szívből örül annak, milyen jól is játssza Cavaradossi a szerepét; a szegény, elhervadt Rosináról, aki kénytelen megbocsátani basáskodó férje minden félrelépését, és elhinni az ellenkezőjét annak, amit kénytelen tudni… És miközben mindez felépült bennem, meglettek a kedvenc felvételeim, és olyanná váltam, mint azok a régi, szép időket emlegető öregurak, akik régen halott énekeseket bezzegelnek makacsul.
A múlttá váló jelennek ez a személyre szabott döbbenete pár éve tört rám, az Erkel Színház rendíthetetlenül tágas és szép büféjében, a Don Pasquale szünetében. Kis üveg pezsgőt és persze csokis mignont vittem a születésnapját velem ünneplő anyámnak, aki akkor még legalább az ilyen kivételes napokon ki tudott mozdulni a lakásából. Nassoltunk, és tűnődtem, milyen kacskaringós utakon is érhet célba néha a világ szépségének megmutatása, a rácsodálkozás az élet élvezetére – miközben folyamatosan settenkedik szegény kövér és sovány mindnyájunk felé a Hunyadi László ama bizonyos, néma főszereplője.
Költőtoll
„S egyre ritkábban vállalom, amit nem tudok jól” – ez a szigorú, az öregedésen a megfontoltságot is számon kérő Zorán-sor csengett korholásként a fülemben, míg életem első nyilvános Pilinszky-beszélgetésére készülődtem. Pilinszkyt még középiskolás koromban, első találkozásunkkor kivetettem a szívemből, és ha később – nem utolsósorban Törőcsik Mari lemezének köszönhetően – sokkal árnyaltabb is lett a benyomásom, közelséggé mégsem nőtt a távolság. Miért nem mondtam bátran és őszintén nemet a kedves és megtisztelő felkérésre? A közszereplés vonzott? A fellépti díj delejezett?
Végül, bármennyire zordon bírája vagyok is magamnak, sikerült kiharcolnom a felmentést. Igazolást nyert, hogy a kihívás a kíváncsiságomat piszkálta fel leginkább. Elkezdtem vegzálni a Pilinszky-kötetemet: hol itt csaptam fel, hol amott, beleolvastam, becsuktam, és mikor már lassacskán megnyugodott volna, kezdtem az egészet elölről. Azután módszeresen estem neki: kerestem az egyes versek közti kapcsolatokat, a vissza-visszatérő motívumokat, a Halak a hálóban zárlatát egybevetettem Dsida Keserű ének című versének zárlatával, az örök és szinte táncos kedvű jambusokra magyarázatul József Attila Szürkületének két sorát fedeztem fel: „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul”, másutt a csillagokat néztem itt, megint József Attilánál és persze Kosztolányinál. Jegyzeteltem: rögzítettem tengernyi türelmem dagályát és apályát. És amellett, hogy szinte bármit elhiszek Zoránnak, most mégis örültem annak, hogy vállaltam valamit, amit nem tudok jól.
Talán a megrendülésről érdemes először számot adni, amelyet az első két kötet keltett bennem. Emlékeztem rá, hogy ezek között a versek között sok a tántorítóan pontos, halálosan kíméletlen – ez az emlékezés most egy új megbizonyosodással vált jelenidejűvé. Nem is versek ezek számomra, inkább egészen egyedi kameraállásokkal, fényekkel, tempókkal dolgozó némafilmek, csendjük minden kockáját kényszerű lenyűgözöttségben nézi végig újra és újra az ember. Egy csodálatos kamera a fejben, amely a szó villámfényénél veszi fel, amit lát. Szándék és képesség végletes egyensúlya, szédítő magabiztosság, az ismeretlenbe a kezemnél fogva biztosan és könyörtelenül vezető kéz. Trapéz és korlát, Miféle földalatti harc, Francia fogoly, Harbach 1944., Ravensbrücki passió… igen, talán leginkább az. A kitartott pillanat és utána a gyors, lekerekítő befejezés.
Utána pedig, fokozatosan, az eltávolodásom a későbbi versektől. A tömörödésük, a jegecesedésük: a fölösleg olyan mérvű lemaratása, amely számomra egy idő után ellehetetleníti a velük-érzést, az együtt-bolyongást. A kéz elengedi a kezemet, a hang inog a ködben, követném, de nem tudok merre indulni, egyik út sem az én utam. Ezek a versek már önmaguk túlszublimált esszenciái, gondolom két eltévedés között (vagy épp egy harmadiknak a közepén), ez a szinte szilárd vakhomály egy tökéletesre csiszolt monstranciának: egy önszobornak a belseje. Teli vagyok tisztelettel, áhítattal, amint a rövid, szinte odavetett versaxiómákat olvasom, de kihűlök, és kezdem azt is érteni, miért nevezzük a mélységet ásítónak. Én is elengedem hát őt, szépen visszafordulok ismerősebben integető tájak felé, és egy méltatlan asszociáció villan az eszembe Lillafüredi Agenorról, egy másik költőről.
Őt személyesen is ismerhettem, jóllehet csak egyszer találkoztunk, huszonöt éves koromban. Nagyívű gesztussal tessékelt be csupa mahagóni dolgozószobájába, „az én kis szentélyembe”, ahogyan az álszerénység kísértését egy ironikus kézlegyintéssel elhessentve becézte. A lillafüredi panzió tulajdonosnőjének férje, a sikerei zenitjén járó, ünnepelt múzsafi a fiatal szakmabelit, az ifjú tehetséget tisztelte meg bennem. Kényelmetlenül ültem a kényelmes bőrfotelben, a polcokon járattam a tekintetem: körben Agenor verseskötetei, ha jól számoltam, mindháromból cirka négyszázötven példány. Szép, egységes benyomást keltettek a szemlélőben. Követte a pillantásomat, és nyájas bólintással azonmód le is emelt egy kötetet a polcról, és már rótta is bele szépen kanyargó betűkkel, valóságos rondírással a nevemet, az „igaz barátsággal”-t és a dátumot. Az aláírás előtt azonban megtorpant – felemelte a nehéz, opálfényű töltőtollat a papírról, és felnézett rám, mint egy artista az igazi attrakció előtt. Gyorsan szétcsavarta a tollat, és lám: annak belsejében egy apró, élére fordított aranylapocska bújt meg, olyasféle, mint a mandzsetta. Ezt kihajtotta, belenyomta az íróasztalon várakozó, parányi tintapárnába, majd a könyvbe stemplizett vele. Sugárzó mosollyal nyújtotta át. Megnéztem: az ajánlás alatt piciny, kerekded betűkkel ez állt: Lillafüredi Agenor – Költő. Elolvastam a kötetet, és pontosan arra szolgált, amire gondoltam: mégis legyen mibe nyomni a pecsétet.
Hogyan lehet egyáltalán együtt említeni ezt a szegény, félbolond pecsétőrt a magyar líra egyik legkülönbnek elismert mesterével? Talán csak úgy – jobb mentségem nincs rá –, hogy amennyiben költő és olvasó együtt teremtik meg a vers egyszeri, a levegőégben megperdülő csodáját, akkor ő igenis hagyott lezuhannom a trapézról, mégpedig azért, mert túlontúl messzire jutott önnön pilinszkységében. Amint lapozok előre a kötetben, egyre többször látom a pecsétet: mintha ő is egy nemes, súlyos tollat kapott volna – nevezzük költőtollnak – keserű ajándékba, és pecsételné vele minden sorát, nem tudván kitörni a lassan szobrává sűrűsödő anyagból.
Szeretem, ahogyan a Száz vers életrajzi jegyzeteiben Szerb Antal bemutatja Goethét: „Goethe Johann Wolfgang von (1749–1832). Ő volt Goethe.” Pontos, tiszta ítélet ez – utólag. Elismerése annak, hogy valaki elég erős volt mindazt, amit csak megérintett, a maga kedvére alakítani, és ebben a mindenségben ismerhetjük fel keze nyomát. Mintha abban is titáni ereje nyilatkozott volna meg, hogy ne kösse gúzsba önnön goethesége. Amikor viszont Pilinszky mindössze hat verses meséjét és mindössze három Burns-fordítását olvasom, és ízelgetem bennük a könnyedség, a kalandvágy, a humor felcsillanását, fájón sajnálom, amiért mégis verseire ütötte a pilinszkység nehéz pecsétjét. Távolian tökéletes versek születtek e megbélyegzettségben – egy olyan költőéi, aki egyre ritkábban vállalta, amit nem tudott jól.
Kosztolányin túl
„A sok tapasztalás gazdag koldussá tett”
1885. március 29-én született. 1936. november 3-án halt meg. Ötvenegy évet, hét hónapot és öt napot élt – éppen annyit, mint én eddig, 1970. február 8. és 2021. szeptember 13. között. Több mint harminchárom évvel a halála után születtem, mégis ezen a napon élem túl igazán Kosztolányit.
Ezt persze nem a „Ki húzza tovább?”-vetélkedő hejehujázó továbbjutójaként jegyzem fel ilyen akkurátusan. Az ember sokfélét megél, amiről korábban azt gondolta: onnantól egy csapásra másként érzi majd magát a bőrében. Azután a nagy szenzációk rendre elmaradnak, minden világrengetőnek hitt esemény ugyanazokon az idegpályákon szikrázik végig, az öröm és a csüggedés az őket kiváltó események látszólagos jelentőségével fordított arányban válik egyre megszokottabb élménnyé. Túlérek majd ezen a csillagórán is: az elmúlt cirka húsz esztendőben Dsida Jenőé és Kosztolányié közé esett az aktuális életkorom, mostantól sokáig Kosztolányié és Heltai Jenőé közé esik, és ha még nyolcvanhétnél sem állok meg, hát hosszú sorokban várnak a névről nem ismert, százötvenhat éves grúz pásztorok, hogy az övékhez közelítsem mind tisztesebb koromat. De mert mégis csillagóra ez, azon a ponton, ahol minden egyben volt már, amit ő valaha megírt és megálmodott, ezen a meredélyen mégis érdemes megállni és szétnézni egy szédítő pillanatra.
„A fák zúgnak: harmincöt év”
Amikor 1984 szeptemberében elkezdtem a gimnáziumot, és végre KISZ-alapszervezetet választhattam magamnak, a könyvtári mellett döntöttem. Ebben élénk olvasási hajlandóságomnak ugyanolyan nagy szerep jutott, mint annak a lanyhaságnak, amelyet Erzsi néni, a könyvtáros tanúsított a KISZ ügyei iránt. Nem lihegtük túl a mozgalmi munkát, tevékenységünk leginkább egy-egy irodalmi műsor összeállítására és előadására szorítkozott. Így került sor 1985 egy tavaszi délutánján az akkor százesztendős Kosztolányit ünneplő matinéra, ahol a Már elmondtam, mint kezdtem el… kezdetű vers értő interpretálását bízták nyiladozó szavalótehetségemre. Én pedig elsóhajtottam, alkalmasint némi selypeteg bájjal, hogy „már a bor, a bor is savanyú” – és a vers, sőt a műsor mindenestül alighanem nagyobb hatást tett rám, mint bárkire a nyájas unalomba süppedt hallgatóságból. Erről a savanyú borról panaszkodva részegedtem meg egy életre a Kosztolányi-rímek malaga-édességétől. Amint ronggyá olvastam a Magyar Remekírók sorozatban megjelent, Réz Pál szerkesztette válogatást, úgy vitt a versírás játékosságának ez a komoly önfeledtsége egyre beljebb ennek az ironikusan érzelgős, magát annyi rafinált keccsel kellető költészetnek a régen elsüllyedt mennyországába.
„S mondd, ki lehet, aki e verset írta…”
Tizenöt éves voltam, amikor elmondtam azt a verset, amelyben ő harmincötnek vallotta magát. Húsz évvel volt idősebb, és úgy indultam vele rímeket keresni Poe Hollójába vagy megénekelni az óbudai gyerekkorommal egy-érzetű, szabadkai-sárszegi gyerekkorát, mintha a bátyám mutatta volna meg a pöffeszkedő és ostoba felnőttek világának azt az egyetlen szeletét, amely egyszerű és otthonos. Ültem a lámpa mellett, lapozgattam a bibliapapírra nyomott versek között, és egyszerre azt találtam: „Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett” – és ahogyan végigszaladtam az Egy kézre vágyom sorain, tudván tudtam, hogy ez a vers korábban nem létezett: ebben a pillanatban az én figyelmes homlokom íratja be a kötetbe vele, és tudni véltem azt is, hogy panaszunk és örömünk egy és ugyanaz. Szegedre, a bölcsészkarra már Kosztolányi felkent papjaként jelentkeztem, tarsolyomban egy gyatra Holló-fordítással, annak a magam-fabrikálta axiómának a bűvöletében, miszerint Kosztolányi után érezni: utánérzés. Kész csoda, hogy felvettek.
„Sok furcsa ember néz bámulva rád”
Nagyjából egy időben – húszévesen – kezdtünk publikálni: lelkesen írtam újra mindent, amit megtanultam tőle az őszről, az elmúlásról, a fák integető aranykezéről. Az a szegény Holló-fordítás megjelent a frissen indult Hétvilág című lapban, én pedig elmeséltem a szerkesztőnek, hogy bárhol, bármikor pillantsam is meg a teliholdat, megállok, és elszavalom: „a holdat látom égni még, s a régi még, a régi még, a régi-régi hold még” –, mert ettől a ráolvasástól lesz igazán teliholddá a telihold. Mire Péter megvallotta: ezzel szakasztott így van ő is, csak éppen ő Esti Kornél egyik verskezdeményét szavalja ilyenkor: „A hold, ez ájult, légi hölgy csókolja a vad, néger éjszakát”. Erre ittunk egyet, úgy hajnalig, a már nem is annyira savanyú borból, hazaúton pedig persze elébem függeszkedett a sápadt telihold. De ezúttal, a friss barátság ihletében, nem a bús férfi megszokott panaszát, hanem Esti verscsíráját akasztottam rá nehezéknek. Másnap, amikor találkoztam Péterrel, a szavamba vágott, mielőtt a szavába vághattam volna: „Láttad, hogy este telihold volt? Megálltam, de nem az én idézetemet mondtam el rá, hanem a tiédet.” Így kezdődött az egyik nagy, egyetemi barátkozásom.
Később, amikor már a felvételi előkészítőn tanítottam, új barátságok jöttek szembe: Máté Petőfiről beszélt az Auditorium Maximumban, Gábor Cholnoky Viktorról és a többi ködlovagról, én Kosztolányi verseiről, ahány nyáron, annyiszor válogatva-szűrve újra az anyagot, és persze annyiszor lépve túl a másfél órás időkereten. Ezekre az előadásokra sokat készültem. Ültem a kis, tanszéki könyvtárban, Mátéval és Gáborral protekciós helyünk volt a raktár nagy asztalainál, immár egy újabb Erzsi néni anyai gondoskodásától kényeztetve. Kapkodtuk a könyveket a polcokról, rohantunk fel a fénymásolóba, állt össze az anyag a bodor pipafüstben. Az a kis könyvtár, ahol Erzsi nénit polgári nevén történetesen Kosztolányi Dezsőnének hívták, mára eltűnt – talán a füstmentesség tüntette el ebből a felfuvalkodottan egészséges, felnőtt világból.
„egy nagy, ismeretlen Úrnak vendége voltam”
Sokat tanultam azóta is Kosztolányitól, eljutottam saját rímekig és panaszokig, „halottjaim is itt-ott, egyre többen”. Ha a „hajrázni, ha a fejedre hágnak” igazságát sosem is tudtam elsajátítani, sem azt, hogy aki szobrot szeretne magának, az barátkozzék a szobor-előkészítő bizottság tagjaival, de annak megnyugodott tudatával, hogy egyszer s mindenkorra elengedtem ezt a szobor-óhajt, néhanap mégis jólesik megállni az ő szobrával szemközt, a Kosztolányi Dezső téren. A Mágia című verseskötetet, amely ércbe öntve ott fekszik előtte, most rendezem sajtó alá. Az előző, általam szerkesztett kritikai kiadás, A szegény kisgyermek panaszai apropóján sokat ültem együtt az idős Réz Pállal, aki dedikálta nekem a régi-régi, bibliapapírra nyomott versválogatást. A kötetbemutatón pedig nyolcéves unokaöcsém mondta el a Már néha gondolok a szerelemre… kezdetű verset.
Fordul tehát tovább a Föld, csillag és szemét a sorsunk, és benne ott áll szilárdan és reszketve, mint a hűség, az a Kosztolányi-univerzum, amelyet egymás csodálkozására rímelő olvasói visznek tovább hajnalról hajnalra, a közepében pedig Nap helyett az örök telihold ragyog. Most, hogy annyit éltem már, mint ő, és megyek tovább, abba az életbe, amelyből neki már nem jutott, mégsem változott semmi: saját életemtől részegen is jólesik érezni kezét a kezemben.
Trubadúrokról és ráadásképp egy kéményről
– Nem mondhatnánk ki végtére a szót magát? – nézett ránk a műsorvezető a beszélgetés utolsó kanyarjában. – Hogy hát akkor tulajdonképpen mijük is volt ezeknek a trubadúroknak?
És jobban meggondolva mélységesen igaza volt. Csaknem egy órája beszélgettünk már az Udvariatlan szerelem című, a középkor pajzán verseit egybegyűjtő antológiáról, bizonygattuk lázasan, hogy a trubadúrok és minnesängerek gerjedelme korántsem csupán a bástyafal alatti, kobozzal kísért téblábolásban teljesedett ki, fejtegettük, hogy Északtól Délig hányféle árnyalata, fokozata létezett témában és szókimondásban ennek az udvari líra ellenében viruló, a pap- és apácafalástól a homoerotikán át a virgonc májusköszöntőkig mindent magába fogadó, olykor harsányan jókedvű, olykor sandán epés költészetnek, egyszóval pergő nyelvvel dicsértük pőre portékánkat, és még mindig nem botránkoztattunk meg senkit.
Különösen azért vettem a szívemre e hanyagságból elkövetett illedelmesség felhánytorgatását, mert igazán sokat jelentett nekem ez a gyűjtemény. Nemcsak azért, mert fordíthattam is bele sokat, a minnesang-fejezetet Katona Tündével közösen szerkeszthettem, sőt még a címe is az én fejemből pattant ki. Azért is, mert kezdettől fogva nagyon jó munka volt, talán ugyanannak az Aphroditénak az áldása kísérte, aki olyan csúnyán elbánt a szerelmet mellőző Hippolütosszal. A szerkesztők: Szigeti Csaba és Bánki Éva a nagyszerű ötletre egy nagyszerű, fiatal és friss, a finnyásság minden fügefalevelére fittyet hányó csapatot toboroztak egybe, az érdesen robosztus Horváth Viktortól a szabatosan erőteljes Jeney Zoltánon, a játékosan vulgáris Havasi Attilán, a selymesen nyers Ladányi-Thuróczy Csillán át a lendületesen odamondó Csehy Zoltánig és sok más, jó svádájú és érzékeny fordítóig, bezárva a sort e mondatoknak folyvást drámai hatásra és rímkavalkádra törekvő rovóján. A kiadó: Balogh Endre szép kötetet álmodott a fordításaik köré, Gyulai Líviusz beszédes illusztrációival és Esterházy Péter illusztris zárszavával. Arra pedig, hogy Babits Eratójának, Tímár György Szajna-parti Eroszának, a Magyar Eratónak és a Pajkos énekeknek régi műélvezőjeként részt vehettem egy ilyen, tabudöntögetőn pimasz gyűjtemény létrehozásában, még külön büszke voltam. De a rang kötelez is, gondoltam ekkor, hát belenéztem a kamerába, és egyetlen rövid szóval kimondtam, sok egyebük mellett főleg mijük is volt a hajdani trubadúroknak.
És a könyv megjelent, ugyan stanecli nélkül, de ékes védőborítóban, melyet levetvén, a hátsó fedélen még egy verses ajánló is meglepte az olvasót, figyelmeztetve a vetkeztetésből nyerhető, vidám meglepetésekre. Nem lett belőle bírósági procedúra, mint Radnóti Újmódi pásztorok éneke című kötetéből, amelynek egyik, szeméremsértőnek kikiáltott versében egy szakállas férfiszentség gusztálja meg a költő könnyűléptű kedvesét, egy másikban pedig a halott csavargó jótőgyű, szűz angyalokkal viaskodik az égi kazlak tövén. Sem rendőrségi eljárás, mint Heltai Ius primae noctis című egyfelvonásosából, amelynek hőse, az öregedő várúr nem győzi már az első éjszaka teherré nőtt jogát, és szegény parasztlányok hiába állnak sorba az ajtajánál, hogy azután végre férjhez mehessenek. Mentegetőző kommentárt sem kellett biggyesztenünk a végére, mint az Erato első, bécsi kiadásának: „Babits Mihály jelen műve csupán az irodalom történetének komoly kutatói számára készült. Kereskedelmi forgalomba nem került. Terjesztése előzetes aláírások útján történt.” Szilenciumra sem ítéltettünk, mint Örkény István a Lila tinta című novellájáért, miután Révay elvtárs dörgedelmesen leteremtette érte. Egyáltalán, senki ádáz és álszent ügybuzgalmával nem kellett foglalkoznunk, akit Martialis – Weöres Sándor szép magyarításában – ekképp jellemez: „Saphronius, lelkedben s arcodon annyi szemérem – én nem is értem, hogy gyermekek atyja lehetsz.”
Rejtély, honnét, milyen résből bújtak újra és újra elő ezek a Saphroniusok, az erény és az erkölcs pengevékony ajkú csőszei. Sokan, nyíltan vagy susogva, a keresztény ethoszhoz szeretnék kötni őket, de ez így feketén-fehéren nyilván nem igaz, akár a Radnótit védő Sík Sándorra, akár a jámbor Dsida Jenőre gondolunk, aki ifjú szerelme ujjain maradó illatát dicsőítette a Kóborló délután kedves kutyámmal című, csodálatos versében. Saphroniusok ugyanakkor akadtak szép számmal a kommunisták között is, minden, világboldogítást hirdető rendszer megbízhatón kitermelte a maga hipokritáit. Nyomasztó tapasztalás, hogy ezek elpusztíthatatlanok. Cserébe viszont a vigasz is bőséges: az érzéki örömök világgá kiabálásának ezek az eleven tilalomfái felfuvalkodott ostobaságukban éppen azt nem veszik fontolóra, hogy ez az ájtatos, kenetes zordonság éppenséggel segít abban, hogy a pajkos énekek megőrizhessék az életöröm hirdetésén túl a lázadásnak örök üdeségét is. Hogy Tóth Árpád egy látszólag ártatlan képe hirtelen cinkos összemosolygássá váljék a Téli verőfény című impresszionista versben: „Egy ócska házon a rőt téglakémény / most ég felé bíbor kedvvel feszül, / az égbe szökken víg erotikával / s az édes levegőbe idvezül.” Bizony, még a kémények is ellenük merednek fel. Ha egy szexuális szerepjáték figurái közt matatnánk, bizonyára ők kapnák a gőgös, összeszorított combú királylánynak, a hideg szobájában egyedül vergődő Turandotnak a szerepét, aki éppen megecetesedett tagadásával inspirálja a líra Kalafjait új és új, egyáltalán nem csak a szívet csiklandó áriákra. Az ő rikácsoló, harsány szemérmük fűti az erotikus líra irodalmi kérdését fülledt násztereppé, végső soron tehát buta tilalmukkal ők avatják elcsüggedhetetlen szenzációvá minden idők trubadúrjainak ficánkoló, formaszép faszát.
A huszonnyolcadik
Mit tehet az íróember, ha a szavak sűrejében épp sehogy sem akaródzik szövegre lelnie? Holott nem is nagy zsákmányra feni a fogát, hanem apróvadra csupán, amelyet félkézzel elejtene, ha az a félkéz kéznél volna… Nos, ilyenkor az íróember nagyképűen vállat von, és mindenféle csip-csup ügye után kezd rohangászni, teszem azt: javíttatni viszi két pipáját, amelyekben meglazult az a hogyishívják, ami összeköti a fejet a csutorával.
– Persze, a csapot be tudom ragasztani, nem az a baj. Hanem nézze meg ezt a fejet belülről! – tolja a képembe a pipavallás budapesti igazhitűinek főmuftija az elsőre átadott pipát. – Szét van égetve a kazán! Hiszen ebből már nem is a dohányt szívja, csak a fejet égeti! Rosszul szívja, túl erősen. Mondom, megjavíthatom, de ebből már akkor sem lesz soha pipa.
A következőre már csak a távolból vet egy szánakozó pillantást:
– Ez is csupa repedés meg kráter belül, látja? Mennyi idő alatt szív el egy tömést?
– Félóra – túlzok egy keveset.
– Egy ekkora pipának ötvenöt-hatvan percig kellene égnie. Ha ilyen svunggal szívja, vegyen magának egy tajtékbetétest, az talán kibírja. Vagy térjen át a szivarra.
Kábultan fordulok ki az üzletből, és meg sem állok, míg Mekkából át nem érek Medinába, a Pipatórium nevű szent helyre, ahol végre értő füleknek panaszolhatom el a bánatom.
– Nem kell rá hallgatni – vigasztal nyomban az ottani kádi. – Többektől hallottam már, hogy ezt vagy azt mondta, és aztán vagy ez nem stimmelt, vagy az.
Akkor is jólesik, amit mond, ha tudván tudom: részvétét a rivális iránti ellenérzés is acélozza. De végtére megeshet, hogy egyszerűen a két legsilányabb pipámat vittem javíttatni, amelyek akár egy enyhe szellőtől is berücskösödhettek, és nincs mit röstellnem azon, hogy markánsan, férfias szuflával csődítem a füstöt a számba.
Főképp, hogy nem is vagyok elsőfüves csikó ezen a mezőn: idestova harminc éve gyújtok immár pipákra. Amikor elkezdtem, még az egyetemről jártam haza, és míg az ottani albérleti szobámat bőszen fürdettem a füstben, addig otthon csak suttyomban, a frissen elkészült padlásszobám bukóablakánál gyújtottam rá. Apám persze, aki minden nap feljött, hogy ellenőrizze: megfelelően gyönyörködöm-e a számomra berendezett Parnasszusban, így is kiszúrta.
– Te mit csinálsz itt fönt? – szimatolt, és felmutatta a hamutálat is, amelyet nagy elkényelmesedtemben elmulasztottam elrejteni. – Dohányt égetsz, hogy jó illat legyen?
Beismertem.
– De hát hogyan? – faggatott fonák kíváncsisággal, a válasz nélkül maradás erős reményében.
– Ezzel az eszközzel – oszlattam szét minden félreértést, mint a lenge füstöt.
November derekán járhattunk, karácsonyig nem állt szóba velem. Szenteste azután megint felmászott a padlásszobámba.
– Csinálok egy pár képet erről a szép szobáról meg a sok könyvről – nyögte ki, és fotózni kezdett. Azután úgy döntött, a költő szobája még jobban mutat, ha a berendezést maga a költő is gazdagítja. A fotelembe parancsolt, könyvvel a kezemben – igazából fenemód büszke volt az irodalmár fiára.
– Tedd a szádba azt az izét is – mordult végre rám.
– Mármint?
– Azt a pipát, na.
– Csak, ha meggyújthatom.
– Mit bánom én, csak a szobát ne gyújtsd fel – felelte, szemét fel sem emelve a régimódi fényképező élességállítójáról. Erről azután nem beszéltünk többet.
Anyám nehezebben adta be a derekát. Szólni ugyan nem szólt apám hallgatólagos beleegyezése után, de amikor a születésnapomra Exclusiv Wild Mango fémdobozos dohányt kértem, csípőre tette a kezét.
– Hogy képzeled?
– A dohányfüst valamilyen jótékony ködfátylat borít a világra; a pillanatok köznapi mámora ez a keserű boldogság és feledkezés. Valami méreg és játék is kell az élethez; máskülönben csak egészség és gyakorlat, nem élet – olvastam neki rögtön fel a Füves könyvből. – Ezt Márai írta.
– Akkor ez a Márai egy hülye – zárta le a témát, azután még visszafordult a létráról. – Vedd tudomásul, hogy soha, de soha nem fogom támogatni a káros szenvedélyedet! – mondta nagyon szigorúan. Ezután elment a nagymamámhoz, és kiadta neki, hogy vegyen nekem egy fémdobozos Exlusiv Wild Mango dohányt, mert ő nem hajlandó, de a Zsolti annak örülne.
És innentől nemcsak a szegedi albérletek hosszú sora, de a budapesti padlásszoba is lubickolt az aromás füstömben, ahogyan a későbbi lakásom, és általában ország- és Európa-szerte a kocsmák, kávéházak, közterek. A magányos és társas pipázás elengedhetetlen kísérője lett az írásnak, a beszélgetésnek. Apámtól egy későbbi karácsonyra kaptam egy mívesen esztergált pipatóriumot, a külön pipáim azon páváskodnak, míg Csabával egy öblös, fonott kosárban tartjuk a közös felszerelést. Mára huszonhét pipa csöndes társaságát élvezem, mindig édes, szultáni kéj kiválasztani a soron következőt. A 2011-es esztendő utolsó, gyászos napja a Centrálban ért: itt gyújtottam rá életem utolsó kávéházi pipájára Magyarországon – külföldre még eljártam vagy eljártunk olykor Csabával, afféle fedett pályás füst-turnékra. Erdélyben kétszer is voltam 2016-ban: februárban, a Velemi Névtelen felolvasóestjeit még kocsmai pöfékeléssel koronáztam meg, áprilisban már ott is kiszorultam a szabad levegőre. Az Emmuska című regényünkben nemcsak arról írtunk, hogyan kell megtömni egy pipát, de komoly bonyodalom kapcsolódik egy tajtékpipa mesteri kiszívásának fortélyos tudományához, a Magyariné szeretője narrátora pedig a debreceni Kollégium tilalmára füstös fittyet hányó Csokonaival pöfékel – és énrám mer förmedni ez a félnótás, hogy nem jól pipázom? Harminc év után? Hát már bocsánat!
Az érdemdús pipatudor megértőn bólogatva hallgatja a kifakadásomat, ha tíz-tizenkét vevője egybegyűlt közben, némán kiszolgálja őket. Úgy döntök, ez az empátia jutalmat érdemel: veszek nála egy huszonnyolcadik pipát, egy dohányt, és rájövök, hogy egy doboz filter sem jönne rosszul.
– Milyen filtert ajánl?
– Csakis a Dr. Perl Juniort a Vauentől. Vitán felül a legjobb.
– Nekem nem jött be. Gyakran szétesik, amikor kiszedem. Átnedvesedik.
– Hány szívás után? – vonja fel a szemöldökét.
– Egy.
– Akkor nem tetszik jól szívni. Annak három-négy tömést is ki kellene bírnia – jelenti ki megfellebbezhetetlenül.
Nem is tudom, hogyan keveredem ki arról a haramiatanyáról. Kezemben egy vadonatúj, ép Peterson pipát viszek, szívemben a lyukacsosra égett hiúságot. Csak a Lánchídon, miután a Dunába dobtam szegény régi, tönkreszívott pipáimat, jut eszembe váratlanul Babits egyik szép szava: megalázatosítottak. Az apjuk valagát – teszem hozzá egyik saját kedves kifejezésemmel.
Hazaérek, átolvasom, azután kidobom a novellakezdeményt. Megtömöm az új pipát, tiszta lapot kerítek, és az órámra nézek. Ha jól csinálom, van rá ötvenöt-hatvan percem, hogy egy kicsit kevésbé higgyem el magamat.
Találkozás két fiatalemberrel
A két fiatalember, akivel egyszer csak összehozott bennünket a jósors, a sikerei csúcsán járt. Ebben nem kis része volt egy, akkorra már a távoli múltba vesző (csaknem harmadfél esztendős!) fordulatnak. Az általános iskola emlékezetes diadalai után – a kazettára vett tévéműsor-paródiák (mint az Ablak helyetti Ebluk), az év közben távozó fizikatanárt búcsúztató esztrád (benne a Ballag már a vén svihák közös eléneklése), az egyik irodalomórán felolvasott József Attila-parafrázis (A lábát két kezébe fogta / úgy estefelé, egy reggelen, / csöndesen elbambult, / s ült egy kicsit a hasamon) – a gimnáziumban is rá tudtak hangolódni a közös munkára. Pedig már nem is voltak osztálytársak. Viszont változatlanul közel laktak egymáshoz, és reggelente csak azért keltek fel egy órával korábban, hogy sétáljanak egyet a Duna-parton, meghányva-vetve a kesernyésen mulatságos életfolyam művészi visszatükrözésének módozatait. Így is harmadikba jártak már, mire újra közönség elé léptek: a Toldys Diáknapokon előadott két dramolettet még külön-külön írták, csak A velszi bárdok-paródia és a Szőrösszívű Archibald nevű kóbor lovag viszontagságait feldolgozó balladatrilógia volt együttes szerzemény. Ilyen előzmények után nincs mit csodálni azon, hogy a rákövetkező esztendőben egymást érték a legendás bemutatók: a Mikes Kelemen című karácsonyi játék, amelyben a címszereplő II. Rákóczi Ferenc és P. E. grófnő törvénytelen gyermekét igyekszik Rodostóba lopni; a Toldy estélye című, nagyívű produkció, benne az Antigané című görög tragédia-átirattal, és az Amerika felfedezésének bonyodalmaiba elkalauzoló Kolumbusz tojásaival, nemkülönben A Kórus című rockoperával; és végül a Télaposz, ez a mitológiai tárgyú, verses darab, ahol a félisten-választást elbukott főszereplőt bünteti azzal Zeusz, hogy temérdek porontyának ezután ő hordja szét ajándékait a téli zimankóban. Tehát, mint azt az elején elmondtam: egy nagyívű sikersorozat zenitjén merült fel az opus magnus eszméje: egy grandiózus, shakespeare-i tragédiáé, amely összekapcsolja a Hamletet és a Lear királyt – a címe pedig legyen Hamlear.
Beláthatatlanul hosszú idő: egy egész esztendő telt el addig a délutánig, míg a bemutatóra induló egyik szereplő pánikot kelthetett a 11-es buszon a kezében lóbált véres (igazából temperával bekent) baltával. A darab rendületlenül íródott az érettségi előtti hónapokban, azután nyáron, a salföldi Pongrácz-rezidencián, ahol a szerzők a tűző napon álló, negyvenfokos sátorban fűztek jelenetet jelenethez, majd ősszel, amikor egyikük már a szegedi egyetemről járt haza, hogy kurta hétvégéjét megossza az első-második rész próbái, a harmadik megírása és a barátnője között. Tizenvalahány ember, a Toldy Teátrum egykori és ekkori sztárjai fogtak össze, tanultak szöveget, terveztek és varrtak jelmezeket, döntöttek úgy, hogy az egyiküknél porosodó balalajka jól jöhet a második rész szerenádjánál, beszélgettek, veszekedtek és akartak, hogy végül, 1989 februárjában és tavaszán két budapesti és egy egri színpadon megtörténjék az előadás, pontot téve egy egész korszak: egy baltával-buszozós, szívből-vitázós, együtt-meghajolós, szédületesen igazi kamaszkor végére.
Ami utána következett, már másképpen volt szabad: az egyetemista évek vándorszínészete, az évről évre bemutatott, Szegedről Budapestre, Pécsre, Debrecenbe, Miskolcra, Szombathelyre és Gyulára cipelt darabok. A társulat rendre apadt, ki-ki a saját dolgai nyomában kanyarodott el erre-arra. A Bolygó királlyal, a kétszereplős, reformkori színész-vígjátékkal végül már csak a szerzőpáros indult útnak kétmagában: mindketten betanulták mindkét szerepet, és úgy leosztva játszották, ahogyan úri kedvük hozta, közel negyvenszer az országban, kosztért-kvártélyért és benzinköltségért cserébe. És következett egy előadás a Szkénében, ami után sokáig nem következett több. Kevés volt az idő írni is, játszani is, és minthogy meghajolni a lelkük mélyén mindig a darabok írójaként hajoltak meg a nagyérdemű előtt, megtartották az írást, drámakötetek, később regények stációi mentén. Mindez már egyre gyorsulóbb iramú rohanás volt, leválva a régmúlt, az első Hamlear állóképéről.
Egyikük írt egyszer egy novellát, amelyben Karinthy örökszép történetét fordította ki: egy dacos fiatalember meséli el találkozását egy apjakorú férfival, akinek letisztult, érett bölcsessége akaratlanul is csodálatot ébreszt benne. Erőtlen torokköszörülésre sikerült csupán: a fiatalember, aki írta, még inkább sóvárogta, semmint pedzette a sok alkuban erősre fáradt férfikor higgadt hallgatását. És arról, hogy amannak szívében is ott az irigység, persze különösen fogalma sem volt.
Azután jött az a nyár, 2019-ben, csaknem ötven esztendős korunkban. „Halottjaim is itt-ott, egyre többen” – rímelteti Kosztolányi egy „gazdag koldus” élettapasztalatát az „ötven” szóra. És igaz lett ez addigra, többszörösen is: a régi Hamlear-gárdából többen nem éltek már, de temérdek történetünk is sorra megíratott, ezzel pedig múlttá lett – életművé, ahogyan a hát mögé dobált írásokat summázza a finom utókor. Ültünk Nagymaroson, rendes nyári alkotótáborunkban, vártuk a Magyariné szeretője korrektúráját, és egyszerre eszünkbe jutott, hogy találkozzunk azzal a két fiatalemberrel – hogy újraírjuk a Hamleart.
Többé nem egy napverte sátorban, hanem a hátsó terasz hűvösében fogtunk munkához, mint olyan férfiakhoz illik, akik többek között az időjárás természetét is kiismerték. De nemcsak azét, hanem a jambusét is, és annyi minden mást még: a jelenet- és jellemépítést, a hatásos poentírozást, és a hőguta túlsága mellett a nyelvi, stilisztikai szertelenségektől való okos ódzkodást ugyanúgy. Sok csodaszerünkre sült rá, hogy ügyesebben kikeverve egyszerű spanyolviasz, így szegényedtünk lassacskán gazdagabbá a két fiatalembernél: játékpénzeik dáriusi kincsét sikerült igazi garasokra váltanunk. Könnyű lett volna fölényesen kioktatva elhallgattatni őket, de inkább megidézni és megtartani akartuk határtalan, gyönyörű pimaszságukat. Sosem-tapasztalt, megrendítően izgalmas munka lett belőle. Mert az emlékezés, a képnézegetés csak egyoldalú játék a múlttal – a veszélyes, kölcsönös kaland régi önmagunk társszerzőivé szegődnünk. Mondatról mondatra faggatnunk egykori szövegünket, megfejteni az ötleteket, megoldásokat, igyekezve jobban akarni ugyanazt – ez csakugyan atlétika a javából, átlendülés az idő szakadékán, kirándulás a holtak birodalmába.
Befejeztük, és helyettünk immár arra érdemesebb, nagyszerű művészek mutatják be most Gyulán. Saját múltba-ugrásunkat nem adhatjuk át, de eredménye, a mai Hamlear, reméljük, tetszeni fog a közönségnek – és reméljük, nekünk is tetszeni fog, ahogyan a közönségnek tetszik. Azután ez is múlt lesz, míg szűk harminc év múlva, nyolcvanesztendősen – amint azt megfogadtuk – újra át nem írjuk még egyszer, ahogyan akkor akarjuk. És ott áll majd egymás mellett az ifjú-, a férfi- és az aggkori Hamlear, három pillanatképe az időnek.
Azután annak is vége lesz, a többi pedig – tudjuk jól – néma csend.
Pénztárca
Nagy, öblös fotel terpeszkedik a nemesen elegáns szoba közepén, abba ültetnek. Az egész stáb kedves és segítőkész, de senki sem annyira, mint a rendező, aki valósággal sürög-forog körülöttem, ülőpárnáról gondoskodik, szénsavas ásványvizet kerít, kínzó szomjam csillapítandó. Azután csapó, és elmondom becses gondolataimat: az első magyar mozgóképről, A táncról forgatnak dokumentumfilmet, én alakítom benne a színháztörténészt. És már vége is. A rendező rögvest odasereglik, kezemet szorongatja, vállamat veregeti, nyakamba borul, önmagát túlszárnyalva magasztal. Azután észreveszem, hogy ovációja epicentrumát lassanként szelíd nyomással helyezi mind közelebb az ajtóhoz, magyarán igyekszik kidicsérni a szobából. Ez azért kellemetlen, mert még feltennék neki egy fontos és sürgető kérdést. Lesem tehát a szünetet a hurrában, de bezzeg leshetem: mire karnyújtásnyira vagyunk az ajtótól, már újabb filmeket, hovatovább egész sorozatot helyez kilátásba tündöklő főszereplésemmel. Nem tudom, Öveges professzor vagy Cousteau kapitány (hogy a szórakoztatva tanítás másik két Góliátját említsem csupán) elkövetett-e valaha ily udvariatlanságot, de ezen a ponton, kezemmel immár a kilincsen, mégis félbeszakítom a tirádát, mondván:
– Elnézést, de jár ezért tiszteletdíj?
Az ünneplés félbeszakad. A rendező úgy néz rám, mint Caesar nézhetett a tőrt markoló Brutusra. Valósággal letaglózza a fájdalom.
– Ha már rákérdeztél, akkor jár, igen – nyögi ki, és ha attól tart, hogy beismerése hallatán bőszen és felháborodva alkudozni kezdek, hát igaza van: én Krőzusként, ő pedig szegény Lázárként távozik ebből a tanulságos történetből.
Az eset többször megismétlődött, akár nagytudású hozzáértőként, akár nagytehetségű íróként vetettem meg a lábam különböző ajtók küszöbén. Találkoztam megint kedélyes heherészéssel, de komoly, nemes csalódottsággal is, hiszen afféle magasztos misszióért, amelyre lám, elhívattam, valóságos eretnekség anyagi ellentételezést várni. Én pedig csúful belecsontosodtam ebbe az eretnekségbe: szellemi munkás létemre általában olyan gyalázatosan kérek pénzt, amilyen természetesen más, boldog emberek zöldségesként vagy redőnyszerelőként. És van, hogy még mindig pirulok a szégyentelenségem miatt.
Amikor mégis ingyen vagy majdnem ingyen vállaltam valamely nekem fontos munkát, akkor azt azért tettem meg, mert éppen megtehettem: például akkor, amikor éveken át írtam egy televíziós sorozat dialógusait. Nem éppen irodalmi munka, de hát ezt is lehet jól csinálni vagy nem jól – magyarázkodtam magamnak érthető kisebbrendűségi érzéssel, és kiállítottam az újabb számlát. Amióta ez nincs, folyvást fontolgatok: ami pénzt egyetemi oktatóként a munkahelyemen vagy itt-ott, vendégtanárként megkeresek, lehetővé teszi-e a saját kedvemre írás vagy az ingyenmunka luxusát? Mert a nekem fontos mondatokat világgá kiabálni egyfelől muszáj, redőnyt javíttatni meg másfelől az. És ha az ember a Seychelle-szigetekre utazik, az egyfelől luxus – ha pedig annyi pénzért ír, amennyit keres vele, és emiatt nem utazhat a Seychelle-szigetekre, az másfelől az. Az írók nálunk ilyen szempontból egytől egyig luxusban utaznak.
És még valami. Ha szétnézünk a boldog békeidők irodalmában, csupa olyan író szerepel mindmáig az élvonalban, lesz például érettségi tétel belőle (talán az egyetlen Móriczot leszámítva), aki nem keresett igazán jól: Ady, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád. Bezzeg Heltainak, Szép Ernőnek, Gábor Andornak, Molnár Ferencnek, akik színházba, kabarékba is dolgoztak, a nevét újra és újra ki kell mondani, hátha egyszer végre-valahára megtapad. Nyilván megvan ennek a cáfolhatatlan esztétikai argumentációja is, de attól tartok, az sem mellékes körülmény, hogy utóbbiak nem átallottak olyan területekre tévedni, ahol tisztességes bevételhez jutottak, ez pedig – akár a kortársi irigység szemszögéből – egyet jelentett írói devalválódásukkal. A bátran őszinte Szép Ernő a Magyar kabaré tízéves antológiájába írt előszavában reflektál is erre: „kabaréköltők lettünk itt egynéhányan olyan életkorban, mikor az ember éppen elhagyta az éhezést, mert megfogadták az embert egy szerkesztőségben és az embernek a versekért is fizetni kezdtek az úgynevezett folyóiratok. Az ember akkor öt forintot kapott a versért. A költő gyönyörködtetni szeretné az emberiséget. De nincs emberiség, hanem közönség van. És a közönség többet kíván a gyönyörködésnél: jól akar mulatni. Szóval a kabaré megnyílt és jól ment, és tíz, tizenöt, huszonöt és a vége felé, a világbéke utolsó esztendeiben ötven pengő forintot is kaptunk már a kupléért, vagyis szövegért vagy még szakszerűbben mondva: számért. Azt a szót, hogy szám, az irodalmi vonatkozásában fájdalommal utáltam és magamban nagyon szégyelltem magamat azért az árulásért, hogy számokat csinálok versmértékkel és rímekkel, úgy, ahogy a Hymnust írta Kölcsey. De isten látja lelkemet, kellett a kabaré pénze, és isten látja testemet is éppen olyan jól, ahogy a lelkemet látja.” Mármost csakugyan alábbvaló-e annak a munkája, aki mellesleg jól is keres? Vagy eleve sok pénze van, mint Hatvany Lajosnak volt, akit azóta is inkább a Nyugat, Ady és József Attila mecénásaként ismerünk, és nem elsőrangú regényíróként és esszéistaként. Avagy az újságírás – Krúdy, Kosztolányi napi robotja – azért számít irodalmilag tiszteletreméltóbb és igényesebb elfoglaltságnak, mert, miként versek, novellák, regények publikálásából, szintúgy nem lehet más szegény legények arányérzékét borzolóan sokat keresni vele? A „havi kétszáz sose telt” összetevője-e az irodalmi rangnak?
Becsüljük azt, aki olyan sikeres és teherbíró, hogy íróként megéljen. És azt is, aki bármiből, de megél, hogy mellette még írhasson is. Becsüljünk mindenkit, aki kezében az új regényével felmosolyog az új redőnyére.
Fenséges orrok
Ültünk egyszer hárman az Andrássy úton, a Lukács Cukrászdában: a vérig sértett jogutód, a boldogtalan könyvkiadó és jómagam: a bajkeverő szerkesztő. Az asztalon, vázában egy csokor értetlenül pislogó virág: a boldogtalan könyvkiadó igyekezett kedveskedni vele a vérig sértett jogutódnak, egy legalább annyira komoly, amennyire hűvös hölgynek – mindhiába. Nemhogy nem enyhült meg, de az orrát sem engedte alább egy parasztarasszal sem, úgy meresztette a stukkós mennyezetre, mint egy légvédelmi ágyút.
A vérig sérelem oka az volt, hogy a bajkeverő szerkesztő (jómagam) Heltai Jenő verseiből egyberakott egy lényegesen bővebb merítésű kötetet, mint ami évtizedek óta közkézen forgott, holott pedig azt a vérig sértett jogutód szépemlékű édesapja kerekítette volt egybe. A hölgy főként az utószó erre vonatkozó, kritikus szerkesztői megjegyzéseit nehezményezte, de végül előhozakodott egy másik súlyos szemrehányással is: „Heltai kabaréverseiből nem kell több, azok nem méltók hozzá” – mondta, és ennek hallatán még a rózsák is lecsüggesztették szép fejüket a vázában.
Ez, a maga megfellebbezhetetlen együgyűségében sziklaszilárd érv – és persze a fölébe magasodó, csaknem függőleges orr – szavamat szegte. Ültem ott némán, míg a boldogtalan könyvkiadó szégyentelenül belesírt a virágvázába. Mi kábultan, a vérig sértett jogutód diadalmasan távozott, a cukrászda pedig mit is tehetett volna mást egy ilyen mondat után: mindörökre bezárt.
Hosszú esztendőkkel később újra megtalált ez a mondat. Móricz robosztusságukban is csodafinom, játékos humortól pezsgő kabaréjeleneteiről írtam tanulmányt, amikor a hatkötetes drámakiadás jegyzetében egyszer csak a szemembe pöffeszkedett: „elhagytunk néhány jelentéktelen jelenetet, tréfát, melynek szemlélete és humora egyaránt túlhaladott, melyeket bizonyára Móricz sem vállalna.” És aki ezt leírta, ő sem viccelt, bizony nem: jónéhányat kihagyott a könyvből, én pedig megint ránézhettem arra, a plafonra meresztett, önfeledt orra, amelynek Cyranója ugyancsak holmi vélt méltóságot pólyált be cifrán hímzett gőggel.
Ha igazam van, és csakugyan valamely nemzeti sajátosságunk ez nekünk, akik már gyermekeinket is gyerekek elárvulásával, megaláztatásával, halálával riogatjuk nagy előszeretettel, ha nem épp vérzivataros történelmünk hőseinek megpróbáltatásaival facsarjuk fiatal szívüket, akkor hadd kérdem mégis meg: mire föl vagyunk ilyen kevélyen savanyúk, honfitársaim? Ilyen megveszekedett medvék? – kérdem másképp az Esti Kornél énekére fakadt Kosztolányi szavával, akinek trillás könnyedségét is mintha azért bocsátanánk meg, mert Édes Anna vérfürdőt rendezett Vizyéknél, és talán mert ő maga is fogcsikorgatva, rettenetesen köszönt el az életétől. Miért tartjuk rendületlenül többre a komor fenekedéseket, a morózusan málé pusztába bámulásokat, a nemes póz görcsébe merevült, sorsharagot kihívó sírva vigadást? Mohácsnál kellett volna győznünk, Rákóczival világot hódítanunk, vagy kolbászból raknunk kerítést Kossuth Dunamenti Köztársaságában, hogy ez az örök-szürke hályog ne tompítsa bölcsen-vidor, okosan mosolygó pillantásunkat?
Hegedüs Géza így magyarázta Heltai költői elcsendesedését: „Amikor a magvetés kicsírázott, azokra bízta, akik nemegyszer nála is jobban csinálták. […] 1906-ban megjelenik Ady Új versek című kötete – és Heltai a legelsők közt van, akik felismerik, hogy vége a kezdeményezésnek: Adyval megérett a termés.”, és ez a magyarázat mindig akképpen háborít fel, mintha valakinek a szemébe akarnék nézni, de helyette csak a felmeredő orrának likaiba nézhetnék bele. Mindkettejüket magyartalansággal vádolták meg abban a korban, és mindketten kiálltak magukért. Ady az Én nem vagyok magyar? című versében körülbelül mindenki másnál borúsabb, megpróbáltabb magyarnak, Nap fiának vallotta magát válaszul, támadóit pedig svábokból jött magyaroknak titulálta, azaz úgy fordította vissza a vádat, hogy voltaképp megszentelte azt. Heltai pedig megírta a Pro domót, ezt a pimasz, vidáman és elegánsan könyörtelen verset, amelyben úgy koppint az égnek szegezett orrokra, hogy jaj a cimpáiknak.
Az a benyomásom, hogy mindmáig inkább megbocsátjuk az iróniát, a derűt, a játékot, semmint méltányolnánk. A Kincskereső kisködmön írójának elnézzük a Hannibál tanár urat, a Légy jó mindhalálig és az Úri muri szerzőjének legalább a Sári bírót, ha már minden kabaréjelenetét nem is, a Nemecseket gyilkoló Molnárnak a zseniális vígjátékok és színművek sorát, és periférián tartjuk a költő és humorista Heltait, a derűsen szomorú, tündérnyelvű Karácsony Benőt, és – ahogyan Kosztolányi írta egy cikkében – nagy nemzeti tragédiáink mellé nem sorjáztatunk nagy nemzeti komédiákat.
Természetesen nem a fenség, a pátosz irodalmi hatását vonom kétségbe, isten őrizz! csupán feltétlen felsőbbrendűségének nagyszerű vélelmére orrolok. Nem kétséges, temérdek okunk van a folyamatos, elrettenthetetlen borúlátásra – legalább annyi, mint bármely más, nehézsorsú nációnak az ég alatt. De hátha napsugarasabbak és téresebbek lennének mindennapjaink rozoga keretei, vagy mulatságosabban lennének kesernyések, ha komor méltóságunk patinás unalma helyett legalább lejjebb engedett orral néznénk a kútba. Ha mindenestül kevésbé vennénk olyan reménytelenül komolyan magunkat.
Ki tudja, egy szép napon talán még a Lukács Cukrászda is kinyitna örömében…
