Ütőér

 

b__rka.jpg 

 

Győrei Zsolt

 

Kosztolányin túl

 

„A sok tapasztalás gazdag koldussá tett”

1885. március 29-én született. 1936. november 3-án halt meg. Ötvenegy évet, hét hónapot és öt napot élt – éppen annyit, mint én eddig, 1970. február 8. és 2021. szeptember 13. között. Több mint harminchárom évvel a halála után születtem, mégis ezen a napon élem túl igazán Kosztolányit.

Ezt persze nem a „Ki húzza tovább?”-vetélkedő hejehujázó továbbjutójaként jegyzem fel ilyen akkurátusan. Az ember sokfélét megél, amiről korábban azt gondolta: onnantól egy csapásra másként érzi majd magát a bőrében. Azután a nagy szenzációk rendre elmaradnak, minden világrengetőnek hitt esemény ugyanazokon az idegpályákon szikrázik végig, az öröm és a csüggedés az őket kiváltó események látszólagos jelentőségével fordított arányban válik egyre megszokottabb élménnyé. Túlérek majd ezen a csillagórán is: az elmúlt cirka húsz esztendőben Dsida Jenőé és Kosztolányié közé esett az aktuális életkorom, mostantól sokáig Kosztolányié és Heltai Jenőé közé esik, és ha még nyolcvanhétnél sem állok meg, hát hosszú sorokban várnak a névről nem ismert, százötvenhat éves grúz pásztorok, hogy az övékhez közelítsem mind tisztesebb koromat. De mert mégis csillagóra ez, azon a ponton, ahol minden egyben volt már, amit ő valaha megírt és megálmodott, ezen a meredélyen mégis érdemes megállni és szétnézni egy szédítő pillanatra.

 

„A fák zúgnak: harmincöt év”

Amikor 1984 szeptemberében elkezdtem a gimnáziumot, és végre KISZ-alapszervezetet választhattam magamnak, a könyvtári mellett döntöttem. Ebben élénk olvasási hajlandóságomnak ugyanolyan nagy szerep jutott, mint annak a lanyhaságnak, amelyet Erzsi néni, a könyvtáros tanúsított a KISZ ügyei iránt. Nem lihegtük túl a mozgalmi munkát, tevékenységünk leginkább egy-egy irodalmi műsor összeállítására és előadására szorítkozott. Így került sor 1985 egy tavaszi délutánján az akkor százesztendős Kosztolányit ünneplő matinéra, ahol a Már elmondtam, mint kezdtem el… kezdetű vers értő interpretálását bízták nyiladozó szavalótehetségemre. Én pedig elsóhajtottam, alkalmasint némi selypeteg bájjal, hogy „már a bor, a bor is savanyú” – és a vers, sőt a műsor mindenestül alighanem nagyobb hatást tett rám, mint bárkire a nyájas unalomba süppedt hallgatóságból. Erről a savanyú borról panaszkodva részegedtem meg egy életre a Kosztolányi-rímek malaga-édességétől. Amint ronggyá olvastam a Magyar Remekírók sorozatban megjelent, Réz Pál szerkesztette válogatást, úgy vitt a versírás játékosságának ez a komoly önfeledtsége egyre beljebb ennek az ironikusan érzelgős, magát annyi rafinált keccsel kellető költészetnek a régen elsüllyedt mennyországába.

 

„S mondd, ki lehet, aki e verset írta…”

Tizenöt éves voltam, amikor elmondtam azt a verset, amelyben ő harmincötnek vallotta magát. Húsz évvel volt idősebb, és úgy indultam vele rímeket keresni Poe Hollójába vagy megénekelni az óbudai gyerekkorommal egy-érzetű, szabadkai-sárszegi gyerekkorát, mintha a bátyám mutatta volna meg a pöffeszkedő és ostoba felnőttek világának azt az egyetlen szeletét, amely egyszerű és otthonos. Ültem a lámpa mellett, lapozgattam a bibliapapírra nyomott versek között, és egyszerre azt találtam: „Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett” – és ahogyan végigszaladtam az Egy kézre vágyom sorain, tudván tudtam, hogy ez a vers korábban nem létezett: ebben a pillanatban az én figyelmes homlokom íratja be a kötetbe vele, és tudni véltem azt is, hogy panaszunk és örömünk egy és ugyanaz. Szegedre, a bölcsészkarra már Kosztolányi felkent papjaként jelentkeztem, tarsolyomban egy gyatra Holló-fordítással, annak a magam-fabrikálta axiómának a bűvöletében, miszerint Kosztolányi után érezni: utánérzés. Kész csoda, hogy felvettek.

 

„Sok furcsa ember néz bámulva rád”

Nagyjából egy időben – húszévesen – kezdtünk publikálni: lelkesen írtam újra mindent, amit megtanultam tőle az őszről, az elmúlásról, a fák integető aranykezéről. Az a szegény Holló-fordítás megjelent a frissen indult Hétvilág című lapban, én pedig elmeséltem a szerkesztőnek, hogy bárhol, bármikor pillantsam is meg a teliholdat, megállok, és elszavalom: „a holdat látom égni még, s a régi még, a régi még, a régi-régi hold még” –, mert ettől a ráolvasástól lesz igazán teliholddá a telihold. Mire Péter megvallotta: ezzel szakasztott így van ő is, csak éppen ő Esti Kornél egyik verskezdeményét szavalja ilyenkor: „A hold, ez ájult, légi hölgy csókolja a vad, néger éjszakát”. Erre ittunk egyet, úgy hajnalig, a már nem is annyira savanyú borból, hazaúton pedig persze elébem függeszkedett a sápadt telihold. De ezúttal, a friss barátság ihletében, nem a bús férfi megszokott panaszát, hanem Esti verscsíráját akasztottam rá nehezéknek. Másnap, amikor találkoztam Péterrel, a szavamba vágott, mielőtt a szavába vághattam volna: „Láttad, hogy este telihold volt? Megálltam, de nem az én idézetemet mondtam el rá, hanem a tiédet.” Így kezdődött az egyik nagy, egyetemi barátkozásom.

Később, amikor már a felvételi előkészítőn tanítottam, új barátságok jöttek szembe: Máté Petőfiről beszélt az Auditorium Maximumban, Gábor Cholnoky Viktorról és a többi ködlovagról, én Kosztolányi verseiről, ahány nyáron, annyiszor válogatva-szűrve újra az anyagot, és persze annyiszor lépve túl a másfél órás időkereten. Ezekre az előadásokra sokat készültem. Ültem a kis, tanszéki könyvtárban, Mátéval és Gáborral protekciós helyünk volt a raktár nagy asztalainál, immár egy újabb Erzsi néni anyai gondoskodásától kényeztetve. Kapkodtuk a könyveket a polcokról, rohantunk fel a fénymásolóba, állt össze az anyag a bodor pipafüstben. Az a kis könyvtár, ahol Erzsi nénit polgári nevén történetesen Kosztolányi Dezsőnének hívták, mára eltűnt – talán a füstmentesség tüntette el ebből a felfuvalkodottan egészséges, felnőtt világból.

 

„egy nagy, ismeretlen Úrnak vendége voltam”

Sokat tanultam azóta is Kosztolányitól, eljutottam saját rímekig és panaszokig, „halottjaim is itt-ott, egyre többen”. Ha a „hajrázni, ha a fejedre hágnak” igazságát sosem is tudtam elsajátítani, sem azt, hogy aki szobrot szeretne magának, az barátkozzék a szobor-előkészítő bizottság tagjaival, de annak megnyugodott tudatával, hogy egyszer s mindenkorra elengedtem ezt a szobor-óhajt, néhanap mégis jólesik megállni az ő szobrával szemközt, a Kosztolányi Dezső téren. A Mágia című verseskötetet, amely ércbe öntve ott fekszik előtte, most rendezem sajtó alá. Az előző, általam szerkesztett kritikai kiadás, A szegény kisgyermek panaszai apropóján sokat ültem együtt az idős Réz Pállal, aki dedikálta nekem a régi-régi, bibliapapírra nyomott versválogatást. A kötetbemutatón pedig nyolcéves unokaöcsém mondta el a Már néha gondolok a szerelemre… kezdetű verset.

Fordul tehát tovább a Föld, csillag és szemét a sorsunk, és benne ott áll szilárdan és reszketve, mint a hűség, az a Kosztolányi-univerzum, amelyet egymás csodálkozására rímelő olvasói visznek tovább hajnalról hajnalra, a közepében pedig Nap helyett az örök telihold ragyog. Most, hogy annyit éltem már, mint ő, és megyek tovább, abba az életbe, amelyből neki már nem jutott, mégsem változott semmi: saját életemtől részegen is jólesik érezni kezét a kezemben.


 

Trubadúrokról és ráadásképp egy kéményről

 

– Nem mondhatnánk ki végtére a szót magát? – nézett ránk a műsorvezető a beszélgetés utolsó kanyarjában. – Hogy hát akkor tulajdonképpen mijük is volt ezeknek a trubadúroknak?

És jobban meggondolva mélységesen igaza volt. Csaknem egy órája beszélgettünk már az Udvariatlan szerelem című, a középkor pajzán verseit egybegyűjtő antológiáról, bizonygattuk lázasan, hogy a trubadúrok és minnesängerek gerjedelme korántsem csupán a bástyafal alatti, kobozzal kísért téblábolásban teljesedett ki, fejtegettük, hogy Északtól Délig hányféle árnyalata, fokozata létezett témában és szókimondásban ennek az udvari líra ellenében viruló, a pap- és apácafalástól a homoerotikán át a virgonc májusköszöntőkig mindent magába fogadó, olykor harsányan jókedvű, olykor sandán epés költészetnek, egyszóval pergő nyelvvel dicsértük pőre portékánkat, és még mindig nem botránkoztattunk meg senkit.

Különösen azért vettem a szívemre e hanyagságból elkövetett illedelmesség felhánytorgatását, mert igazán sokat jelentett nekem ez a gyűjtemény. Nemcsak azért, mert fordíthattam is bele sokat, a minnesang-fejezetet Katona Tündével közösen szerkeszthettem, sőt még a címe is az én fejemből pattant ki. Azért is, mert kezdettől fogva nagyon jó munka volt, talán ugyanannak az Aphroditénak az áldása kísérte, aki olyan csúnyán elbánt a szerelmet mellőző Hippolütosszal. A szerkesztők: Szigeti Csaba és Bánki Éva a nagyszerű ötletre egy nagyszerű, fiatal és friss, a finnyásság minden fügefalevelére fittyet hányó csapatot toboroztak egybe, az érdesen robosztus Horváth Viktortól a szabatosan erőteljes Jeney Zoltánon, a játékosan vulgáris Havasi Attilán, a selymesen nyers Ladányi-Thuróczy Csillán át a lendületesen odamondó Csehy Zoltánig és sok más, jó svádájú és érzékeny fordítóig, bezárva a sort e mondatoknak folyvást drámai hatásra és rímkavalkádra törekvő rovóján. A kiadó: Balogh Endre szép kötetet álmodott a fordításaik köré, Gyulai Líviusz beszédes illusztrációival és Esterházy Péter illusztris zárszavával. Arra pedig, hogy Babits Eratójának, Tímár György Szajna-parti Eroszának, a Magyar Eratónak és a Pajkos énekeknek régi műélvezőjeként részt vehettem egy ilyen, tabudöntögetőn pimasz gyűjtemény létrehozásában, még külön büszke voltam. De a rang kötelez is, gondoltam ekkor, hát belenéztem a kamerába, és egyetlen rövid szóval kimondtam, sok egyebük mellett főleg mijük is volt a hajdani trubadúroknak.

És a könyv megjelent, ugyan stanecli nélkül, de ékes védőborítóban, melyet levetvén, a hátsó fedélen még egy verses ajánló is meglepte az olvasót, figyelmeztetve a vetkeztetésből nyerhető, vidám meglepetésekre. Nem lett belőle bírósági procedúra, mint Radnóti Újmódi pásztorok éneke című kötetéből, amelynek egyik, szeméremsértőnek kikiáltott versében egy szakállas férfiszentség gusztálja meg a költő könnyűléptű kedvesét, egy másikban pedig a halott csavargó jótőgyű, szűz angyalokkal viaskodik az égi kazlak tövén. Sem rendőrségi eljárás, mint Heltai Ius primae noctis című egyfelvonásosából, amelynek hőse, az öregedő várúr nem győzi már az első éjszaka teherré nőtt jogát, és szegény parasztlányok hiába állnak sorba az ajtajánál, hogy azután végre férjhez mehessenek. Mentegetőző kommentárt sem kellett biggyesztenünk a végére, mint az Erato első, bécsi kiadásának: „Babits Mihály jelen műve csupán az irodalom történetének komoly kutatói számára készült. Kereskedelmi forgalomba nem került. Terjesztése előzetes aláírások útján történt.” Szilenciumra sem ítéltettünk, mint Örkény István a Lila tinta című novellájáért, miután Révay elvtárs dörgedelmesen leteremtette érte. Egyáltalán, senki ádáz és álszent ügybuzgalmával nem kellett foglalkoznunk, akit Martialis – Weöres Sándor szép magyarításában – ekképp jellemez: „Saphronius, lelkedben s arcodon annyi szemérem – én nem is értem, hogy gyermekek atyja lehetsz.”

Rejtély, honnét, milyen résből bújtak újra és újra elő ezek a Saphroniusok, az erény és az erkölcs pengevékony ajkú csőszei. Sokan, nyíltan vagy susogva, a keresztény ethoszhoz szeretnék kötni őket, de ez így feketén-fehéren nyilván nem igaz, akár a Radnótit védő Sík Sándorra, akár a jámbor Dsida Jenőre gondolunk, aki ifjú szerelme ujjain maradó illatát dicsőítette a Kóborló délután kedves kutyámmal című, csodálatos versében. Saphroniusok ugyanakkor akadtak szép számmal a kommunisták között is, minden, világboldogítást hirdető rendszer megbízhatón kitermelte a maga hipokritáit. Nyomasztó tapasztalás, hogy ezek elpusztíthatatlanok. Cserébe viszont a vigasz is bőséges: az érzéki örömök világgá kiabálásának ezek az eleven tilalomfái felfuvalkodott ostobaságukban éppen azt nem veszik fontolóra, hogy ez az ájtatos, kenetes zordonság éppenséggel segít abban, hogy a pajkos énekek megőrizhessék az életöröm hirdetésén túl a lázadásnak örök üdeségét is. Hogy Tóth Árpád egy látszólag ártatlan képe hirtelen cinkos összemosolygássá váljék a Téli verőfény című impresszionista versben: „Egy ócska házon a rőt téglakémény / most ég felé bíbor kedvvel feszül, / az égbe szökken víg erotikával / s az édes levegőbe idvezül.” Bizony, még a kémények is ellenük merednek fel. Ha egy szexuális szerepjáték figurái közt matatnánk, bizonyára ők kapnák a gőgös, összeszorított combú királylánynak, a hideg szobájában egyedül vergődő Turandotnak a szerepét, aki éppen megecetesedett tagadásával inspirálja a líra Kalafjait új és új, egyáltalán nem csak a szívet csiklandó áriákra. Az ő rikácsoló, harsány szemérmük fűti az erotikus líra irodalmi kérdését fülledt násztereppé, végső soron tehát buta tilalmukkal ők avatják elcsüggedhetetlen szenzációvá minden idők trubadúrjainak ficánkoló, formaszép faszát.

 


 

 

A huszonnyolcadik

 

Mit tehet az íróember, ha a szavak sűrejében épp sehogy sem akaródzik szövegre lelnie? Holott nem is nagy zsákmányra feni a fogát, hanem apróvadra csupán, amelyet félkézzel elejtene, ha az a félkéz kéznél volna… Nos, ilyenkor az íróember nagyképűen vállat von, és mindenféle csip-csup ügye után kezd rohangászni, teszem azt: javíttatni viszi két pipáját, amelyekben meglazult az a hogyishívják, ami összeköti a fejet a csutorával.

– Persze, a csapot be tudom ragasztani, nem az a baj. Hanem nézze meg ezt a fejet belülről! – tolja a képembe a pipavallás budapesti igazhitűinek főmuftija az elsőre átadott pipát. – Szét van égetve a kazán! Hiszen ebből már nem is a dohányt szívja, csak a fejet égeti! Rosszul szívja, túl erősen. Mondom, megjavíthatom, de ebből már akkor sem lesz soha pipa.

A következőre már csak a távolból vet egy szánakozó pillantást:

– Ez is csupa repedés meg kráter belül, látja? Mennyi idő alatt szív el egy tömést?

– Félóra – túlzok egy keveset.

– Egy ekkora pipának ötvenöt-hatvan percig kellene égnie. Ha ilyen svunggal szívja, vegyen magának egy tajtékbetétest, az talán kibírja. Vagy térjen át a szivarra.

Kábultan fordulok ki az üzletből, és meg sem állok, míg Mekkából át nem érek Medinába, a Pipatórium nevű szent helyre, ahol végre értő füleknek panaszolhatom el a bánatom.

– Nem kell rá hallgatni – vigasztal nyomban az ottani kádi. – Többektől hallottam már, hogy ezt vagy azt mondta, és aztán vagy ez nem stimmelt, vagy az.

Akkor is jólesik, amit mond, ha tudván tudom: részvétét a rivális iránti ellenérzés is acélozza. De végtére megeshet, hogy egyszerűen a két legsilányabb pipámat vittem javíttatni, amelyek akár egy enyhe szellőtől is berücskösödhettek, és nincs mit röstellnem azon, hogy markánsan, férfias szuflával csődítem a füstöt a számba.

Főképp, hogy nem is vagyok elsőfüves csikó ezen a mezőn: idestova harminc éve gyújtok immár pipákra. Amikor elkezdtem, még az egyetemről jártam haza, és míg az ottani albérleti szobámat bőszen fürdettem a füstben, addig otthon csak suttyomban, a frissen elkészült padlásszobám bukóablakánál gyújtottam rá. Apám persze, aki minden nap feljött, hogy ellenőrizze: megfelelően gyönyörködöm-e a számomra berendezett Parnasszusban, így is kiszúrta.

– Te mit csinálsz itt fönt? – szimatolt, és felmutatta a hamutálat is, amelyet nagy elkényelmesedtemben elmulasztottam elrejteni. – Dohányt égetsz, hogy jó illat legyen?

Beismertem.

– De hát hogyan? – faggatott fonák kíváncsisággal, a válasz nélkül maradás erős reményében.

– Ezzel az eszközzel – oszlattam szét minden félreértést, mint a lenge füstöt.

November derekán járhattunk, karácsonyig nem állt szóba velem. Szenteste azután megint felmászott a padlásszobámba.

– Csinálok egy pár képet erről a szép szobáról meg a sok könyvről – nyögte ki, és fotózni kezdett. Azután úgy döntött, a költő szobája még jobban mutat, ha a berendezést maga a költő is gazdagítja. A fotelembe parancsolt, könyvvel a kezemben – igazából fenemód büszke volt az irodalmár fiára.

– Tedd a szádba azt az izét is – mordult végre rám.

– Mármint?

– Azt a pipát, na.

– Csak, ha meggyújthatom.

– Mit bánom én, csak a szobát ne gyújtsd fel – felelte, szemét fel sem emelve a régimódi fényképező élességállítójáról. Erről azután nem beszéltünk többet.

Anyám nehezebben adta be a derekát. Szólni ugyan nem szólt apám hallgatólagos beleegyezése után, de amikor a születésnapomra Exclusiv Wild Mango fémdobozos dohányt kértem, csípőre tette a kezét.

– Hogy képzeled?

– A dohányfüst valamilyen jótékony ködfátylat borít a világra; a pillanatok köznapi mámora ez a keserű boldogság és feledkezés. Valami méreg és játék is kell az élethez; máskülönben csak egészség és gyakorlat, nem élet – olvastam neki rögtön fel a Füves könyvből. – Ezt Márai írta.

– Akkor ez a Márai egy hülye – zárta le a témát, azután még visszafordult a létráról. – Vedd tudomásul, hogy soha, de soha nem fogom támogatni a káros szenvedélyedet! – mondta nagyon szigorúan. Ezután elment a nagymamámhoz, és kiadta neki, hogy vegyen nekem egy fémdobozos Exlusiv Wild Mango dohányt, mert ő nem hajlandó, de a Zsolti annak örülne.

És innentől nemcsak a szegedi albérletek hosszú sora, de a budapesti padlásszoba is lubickolt az aromás füstömben, ahogyan a későbbi lakásom, és általában ország- és Európa-szerte a kocsmák, kávéházak, közterek. A magányos és társas pipázás elengedhetetlen kísérője lett az írásnak, a beszélgetésnek. Apámtól egy későbbi karácsonyra kaptam egy mívesen esztergált pipatóriumot, a külön pipáim azon páváskodnak, míg Csabával egy öblös, fonott kosárban tartjuk a közös felszerelést. Mára huszonhét pipa csöndes társaságát élvezem, mindig édes, szultáni kéj kiválasztani a soron következőt. A 2011-es esztendő utolsó, gyászos napja a Centrálban ért: itt gyújtottam rá életem utolsó kávéházi pipájára Magyarországon – külföldre még eljártam vagy eljártunk olykor Csabával, afféle fedett pályás füst-turnékra. Erdélyben kétszer is voltam 2016-ban: februárban, a Velemi Névtelen felolvasóestjeit még kocsmai pöfékeléssel koronáztam meg, áprilisban már ott is kiszorultam a szabad levegőre. Az Emmuska című regényünkben nemcsak arról írtunk, hogyan kell megtömni egy pipát, de komoly bonyodalom kapcsolódik egy tajtékpipa mesteri kiszívásának fortélyos tudományához, a Magyariné szeretője narrátora pedig a debreceni Kollégium tilalmára füstös fittyet hányó Csokonaival pöfékel – és énrám mer förmedni ez a félnótás, hogy nem jól pipázom? Harminc év után? Hát már bocsánat!

Az érdemdús pipatudor megértőn bólogatva hallgatja a kifakadásomat, ha tíz-tizenkét vevője egybegyűlt közben, némán kiszolgálja őket. Úgy döntök, ez az empátia jutalmat érdemel: veszek nála egy huszonnyolcadik pipát, egy dohányt, és rájövök, hogy egy doboz filter sem jönne rosszul.

– Milyen filtert ajánl?

– Csakis a Dr. Perl Juniort a Vauentől. Vitán felül a legjobb.

– Nekem nem jött be. Gyakran szétesik, amikor kiszedem. Átnedvesedik.

– Hány szívás után? – vonja fel a szemöldökét.

– Egy.

– Akkor nem tetszik jól szívni. Annak három-négy tömést is ki kellene bírnia – jelenti ki megfellebbezhetetlenül.

Nem is tudom, hogyan keveredem ki arról a haramiatanyáról. Kezemben egy vadonatúj, ép Peterson pipát viszek, szívemben a lyukacsosra égett hiúságot. Csak a Lánchídon, miután a Dunába dobtam szegény régi, tönkreszívott pipáimat, jut eszembe váratlanul Babits egyik szép szava: megalázatosítottak. Az apjuk valagát – teszem hozzá egyik saját kedves kifejezésemmel.

Hazaérek, átolvasom, azután kidobom a novellakezdeményt. Megtömöm az új pipát, tiszta lapot kerítek, és az órámra nézek. Ha jól csinálom, van rá ötvenöt-hatvan percem, hogy egy kicsit kevésbé higgyem el magamat.


 

Találkozás két fiatalemberrel

 

A két fiatalember, akivel egyszer csak összehozott bennünket a jósors, a sikerei csúcsán járt. Ebben nem kis része volt egy, akkorra már a távoli múltba vesző (csaknem harmadfél esztendős!) fordulatnak. Az általános iskola emlékezetes diadalai után – a kazettára vett tévéműsor-paródiák (mint az Ablak helyetti Ebluk), az év közben távozó fizikatanárt búcsúztató esztrád (benne a Ballag már a vén svihák közös eléneklése), az egyik irodalomórán felolvasott József Attila-parafrázis (A lábát két kezébe fogta / úgy estefelé, egy reggelen, / csöndesen elbambult, / s ült egy kicsit a hasamon) – a gimnáziumban is rá tudtak hangolódni a közös munkára. Pedig már nem is voltak osztálytársak. Viszont változatlanul közel laktak egymáshoz, és reggelente csak azért keltek fel egy órával korábban, hogy sétáljanak egyet a Duna-parton, meghányva-vetve a kesernyésen mulatságos életfolyam művészi visszatükrözésének módozatait. Így is harmadikba jártak már, mire újra közönség elé léptek: a Toldys Diáknapokon előadott két dramolettet még külön-külön írták, csak A velszi bárdok-paródia és a Szőrösszívű Archibald nevű kóbor lovag viszontagságait feldolgozó balladatrilógia volt együttes szerzemény. Ilyen előzmények után nincs mit csodálni azon, hogy a rákövetkező esztendőben egymást érték a legendás bemutatók: a Mikes Kelemen című karácsonyi játék, amelyben a címszereplő II. Rákóczi Ferenc és P. E. grófnő törvénytelen gyermekét igyekszik Rodostóba lopni; a Toldy estélye című, nagyívű produkció, benne az Antigané című görög tragédia-átirattal, és az Amerika felfedezésének bonyodalmaiba elkalauzoló Kolumbusz tojásaival, nemkülönben A Kórus című rockoperával; és végül a Télaposz, ez a mitológiai tárgyú, verses darab, ahol a félisten-választást elbukott főszereplőt bünteti azzal Zeusz, hogy temérdek porontyának ezután ő hordja szét ajándékait a téli zimankóban. Tehát, mint azt az elején elmondtam: egy nagyívű sikersorozat zenitjén merült fel az opus magnus eszméje: egy grandiózus, shakespeare-i tragédiáé, amely összekapcsolja a Hamletet és a Lear királyt – a címe pedig legyen Hamlear.

Beláthatatlanul hosszú idő: egy egész esztendő telt el addig a délutánig, míg a bemutatóra induló egyik szereplő pánikot kelthetett a 11-es buszon a kezében lóbált véres (igazából temperával bekent) baltával. A darab rendületlenül íródott az érettségi előtti hónapokban, azután nyáron, a salföldi Pongrácz-rezidencián, ahol a szerzők a tűző napon álló, negyvenfokos sátorban fűztek jelenetet jelenethez, majd ősszel, amikor egyikük már a szegedi egyetemről járt haza, hogy kurta hétvégéjét megossza az első-második rész próbái, a harmadik megírása és a barátnője között. Tizenvalahány ember, a Toldy Teátrum egykori és ekkori sztárjai fogtak össze, tanultak szöveget, terveztek és varrtak jelmezeket, döntöttek úgy, hogy az egyiküknél porosodó balalajka jól jöhet a második rész szerenádjánál, beszélgettek, veszekedtek és akartak, hogy végül, 1989 februárjában és tavaszán két budapesti és egy egri színpadon megtörténjék az előadás, pontot téve egy egész korszak: egy baltával-buszozós, szívből-vitázós, együtt-meghajolós, szédületesen igazi kamaszkor végére.

Ami utána következett, már másképpen volt szabad: az egyetemista évek vándorszínészete, az évről évre bemutatott, Szegedről Budapestre, Pécsre, Debrecenbe, Miskolcra, Szombathelyre és Gyulára cipelt darabok. A társulat rendre apadt, ki-ki a saját dolgai nyomában kanyarodott el erre-arra. A Bolygó királlyal, a kétszereplős, reformkori színész-vígjátékkal végül már csak a szerzőpáros indult útnak kétmagában: mindketten betanulták mindkét szerepet, és úgy leosztva játszották, ahogyan úri kedvük hozta, közel negyvenszer az országban, kosztért-kvártélyért és benzinköltségért cserébe. És következett egy előadás a Szkénében, ami után sokáig nem következett több. Kevés volt az idő írni is, játszani is, és minthogy meghajolni a lelkük mélyén mindig a darabok írójaként hajoltak meg a nagyérdemű előtt, megtartották az írást, drámakötetek, később regények stációi mentén. Mindez már egyre gyorsulóbb iramú rohanás volt, leválva a régmúlt, az első Hamlear állóképéről.

Egyikük írt egyszer egy novellát, amelyben Karinthy örökszép történetét fordította ki: egy dacos fiatalember meséli el találkozását egy apjakorú férfival, akinek letisztult, érett bölcsessége akaratlanul is csodálatot ébreszt benne. Erőtlen torokköszörülésre sikerült csupán: a fiatalember, aki írta, még inkább sóvárogta, semmint pedzette a sok alkuban erősre fáradt férfikor higgadt hallgatását. És arról, hogy amannak szívében is ott az irigység, persze különösen fogalma sem volt.

Azután jött az a nyár, 2019-ben, csaknem ötven esztendős korunkban. „Halottjaim is itt-ott, egyre többen” – rímelteti Kosztolányi egy „gazdag koldus” élettapasztalatát az „ötven” szóra. És igaz lett ez addigra, többszörösen is: a régi Hamlear-gárdából többen nem éltek már, de temérdek történetünk is sorra megíratott, ezzel pedig múlttá lett – életművé, ahogyan a hát mögé dobált írásokat summázza a finom utókor. Ültünk Nagymaroson, rendes nyári alkotótáborunkban, vártuk a Magyariné szeretője korrektúráját, és egyszerre eszünkbe jutott, hogy találkozzunk azzal a két fiatalemberrel – hogy újraírjuk a Hamleart.

Többé nem egy napverte sátorban, hanem a hátsó terasz hűvösében fogtunk munkához, mint olyan férfiakhoz illik, akik többek között az időjárás természetét is kiismerték. De nemcsak azét, hanem a jambusét is, és annyi minden mást még: a jelenet- és jellemépítést, a hatásos poentírozást, és a hőguta túlsága mellett a nyelvi, stilisztikai szertelenségektől való okos ódzkodást ugyanúgy. Sok csodaszerünkre sült rá, hogy ügyesebben kikeverve egyszerű spanyolviasz, így szegényedtünk lassacskán gazdagabbá a két fiatalembernél: játékpénzeik dáriusi kincsét sikerült igazi garasokra váltanunk. Könnyű lett volna fölényesen kioktatva elhallgattatni őket, de inkább megidézni és megtartani akartuk határtalan, gyönyörű pimaszságukat. Sosem-tapasztalt, megrendítően izgalmas munka lett belőle. Mert az emlékezés, a képnézegetés csak egyoldalú játék a múlttal – a veszélyes, kölcsönös kaland régi önmagunk társszerzőivé szegődnünk. Mondatról mondatra faggatnunk egykori szövegünket, megfejteni az ötleteket, megoldásokat, igyekezve jobban akarni ugyanazt – ez csakugyan atlétika a javából, átlendülés az idő szakadékán, kirándulás a holtak birodalmába.

Befejeztük, és helyettünk immár arra érdemesebb, nagyszerű művészek mutatják be most Gyulán. Saját múltba-ugrásunkat nem adhatjuk át, de eredménye, a mai Hamlear, reméljük, tetszeni fog a közönségnek – és reméljük, nekünk is tetszeni fog, ahogyan a közönségnek tetszik. Azután ez is múlt lesz, míg szűk harminc év múlva, nyolcvanesztendősen – amint azt megfogadtuk – újra át nem írjuk még egyszer, ahogyan akkor akarjuk. És ott áll majd egymás mellett az ifjú-, a férfi- és az aggkori Hamlear, három pillanatképe az időnek.

Azután annak is vége lesz, a többi pedig – tudjuk jól – néma csend.


 

Pénztárca

 

Nagy, öblös fotel terpeszkedik a nemesen elegáns szoba közepén, abba ültetnek. Az egész stáb kedves és segítőkész, de senki sem annyira, mint a rendező, aki valósággal sürög-forog körülöttem, ülőpárnáról gondoskodik, szénsavas ásványvizet kerít, kínzó szomjam csillapítandó. Azután csapó, és elmondom becses gondolataimat: az első magyar mozgóképről, A táncról forgatnak dokumentumfilmet, én alakítom benne a színháztörténészt. És már vége is. A rendező rögvest odasereglik, kezemet szorongatja, vállamat veregeti, nyakamba borul, önmagát túlszárnyalva magasztal. Azután észreveszem, hogy ovációja epicentrumát lassanként szelíd nyomással helyezi mind közelebb az ajtóhoz, magyarán igyekszik kidicsérni a szobából. Ez azért kellemetlen, mert még feltennék neki egy fontos és sürgető kérdést. Lesem tehát a szünetet a hurrában, de bezzeg leshetem: mire karnyújtásnyira vagyunk az ajtótól, már újabb filmeket, hovatovább egész sorozatot helyez kilátásba tündöklő főszereplésemmel. Nem tudom, Öveges professzor vagy Cousteau kapitány (hogy a szórakoztatva tanítás másik két Góliátját említsem csupán) elkövetett-e valaha ily udvariatlanságot, de ezen a ponton, kezemmel immár a kilincsen, mégis félbeszakítom a tirádát, mondván:

– Elnézést, de jár ezért tiszteletdíj?

Az ünneplés félbeszakad. A rendező úgy néz rám, mint Caesar nézhetett a tőrt markoló Brutusra. Valósággal letaglózza a fájdalom.

– Ha már rákérdeztél, akkor jár, igen – nyögi ki, és ha attól tart, hogy beismerése hallatán bőszen és felháborodva alkudozni kezdek, hát igaza van: én Krőzusként, ő pedig szegény Lázárként távozik ebből a tanulságos történetből.

Az eset többször megismétlődött, akár nagytudású hozzáértőként, akár nagytehetségű íróként vetettem meg a lábam különböző ajtók küszöbén. Találkoztam megint kedélyes heherészéssel, de komoly, nemes csalódottsággal is, hiszen afféle magasztos misszióért, amelyre lám, elhívattam, valóságos eretnekség anyagi ellentételezést várni. Én pedig csúful belecsontosodtam ebbe az eretnekségbe: szellemi munkás létemre általában olyan gyalázatosan kérek pénzt, amilyen természetesen más, boldog emberek zöldségesként vagy redőnyszerelőként. És van, hogy még mindig pirulok a szégyentelenségem miatt.

Amikor mégis ingyen vagy majdnem ingyen vállaltam valamely nekem fontos munkát, akkor azt azért tettem meg, mert éppen megtehettem: például akkor, amikor éveken át írtam egy televíziós sorozat dialógusait. Nem éppen irodalmi munka, de hát ezt is lehet jól csinálni vagy nem jól – magyarázkodtam magamnak érthető kisebbrendűségi érzéssel, és kiállítottam az újabb számlát. Amióta ez nincs, folyvást fontolgatok: ami pénzt egyetemi oktatóként a munkahelyemen vagy itt-ott, vendégtanárként megkeresek, lehetővé teszi-e a saját kedvemre írás vagy az ingyenmunka luxusát? Mert a nekem fontos mondatokat világgá kiabálni egyfelől muszáj, redőnyt javíttatni meg másfelől az. És ha az ember a Seychelle-szigetekre utazik, az egyfelől luxus – ha pedig annyi pénzért ír, amennyit keres vele, és emiatt nem utazhat a Seychelle-szigetekre, az másfelől az. Az írók nálunk ilyen szempontból egytől egyig luxusban utaznak.

És még valami. Ha szétnézünk a boldog békeidők irodalmában, csupa olyan író szerepel mindmáig az élvonalban, lesz például érettségi tétel belőle (talán az egyetlen Móriczot leszámítva), aki nem keresett igazán jól: Ady, Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád. Bezzeg Heltainak, Szép Ernőnek, Gábor Andornak, Molnár Ferencnek, akik színházba, kabarékba is dolgoztak, a nevét újra és újra ki kell mondani, hátha egyszer végre-valahára megtapad. Nyilván megvan ennek a cáfolhatatlan esztétikai argumentációja is, de attól tartok, az sem mellékes körülmény, hogy utóbbiak nem átallottak olyan területekre tévedni, ahol tisztességes bevételhez jutottak, ez pedig – akár a kortársi irigység szemszögéből – egyet jelentett írói devalválódásukkal. A bátran őszinte Szép Ernő a Magyar kabaré tízéves antológiájába írt előszavában reflektál is erre: „kabaréköltők lettünk itt egynéhányan olyan életkorban, mikor az ember éppen elhagyta az éhezést, mert megfogadták az embert egy szerkesztőségben és az embernek a versekért is fizetni kezdtek az úgynevezett folyóiratok. Az ember akkor öt forintot kapott a versért. A költő gyönyörködtetni szeretné az emberiséget. De nincs emberiség, hanem közönség van. És a közönség többet kíván a gyönyörködésnél: jól akar mulatni. Szóval a kabaré megnyílt és jól ment, és tíz, tizenöt, huszonöt és a vége felé, a világbéke utolsó esztendeiben ötven pengő forintot is kaptunk már a kupléért, vagyis szövegért vagy még szakszerűbben mondva: számért. Azt a szót, hogy szám, az irodalmi vonatkozásában fájdalommal utáltam és magamban nagyon szégyelltem magamat azért az árulásért, hogy számokat csinálok versmértékkel és rímekkel, úgy, ahogy a Hymnust írta Kölcsey. De isten látja lelkemet, kellett a kabaré pénze, és isten látja testemet is éppen olyan jól, ahogy a lelkemet látja.” Mármost csakugyan alábbvaló-e annak a munkája, aki mellesleg jól is keres? Vagy eleve sok pénze van, mint Hatvany Lajosnak volt, akit azóta is inkább a Nyugat, Ady és József Attila mecénásaként ismerünk, és nem elsőrangú regényíróként és esszéistaként. Avagy az újságírás – Krúdy, Kosztolányi napi robotja – azért számít irodalmilag tiszteletreméltóbb és igényesebb elfoglaltságnak, mert, miként versek, novellák, regények publikálásából, szintúgy nem lehet más szegény legények arányérzékét borzolóan sokat keresni vele? A „havi kétszáz sose telt” összetevője-e az irodalmi rangnak?

Becsüljük azt, aki olyan sikeres és teherbíró, hogy íróként megéljen. És azt is, aki bármiből, de megél, hogy mellette még írhasson is. Becsüljünk mindenkit, aki kezében az új regényével felmosolyog az új redőnyére.


 

Fenséges orrok

 

Ültünk egyszer hárman az Andrássy úton, a Lukács Cukrászdában: a vérig sértett jogutód, a boldogtalan könyvkiadó és jómagam: a bajkeverő szerkesztő. Az asztalon, vázában egy csokor értetlenül pislogó virág: a boldogtalan könyvkiadó igyekezett kedveskedni vele a vérig sértett jogutódnak, egy legalább annyira komoly, amennyire hűvös hölgynek – mindhiába. Nemhogy nem enyhült meg, de az orrát sem engedte alább egy parasztarasszal sem, úgy meresztette a stukkós mennyezetre, mint egy légvédelmi ágyút.

A vérig sérelem oka az volt, hogy a bajkeverő szerkesztő (jómagam) Heltai Jenő verseiből egyberakott egy lényegesen bővebb merítésű kötetet, mint ami évtizedek óta közkézen forgott, holott pedig azt a vérig sértett jogutód szépemlékű édesapja kerekítette volt egybe. A hölgy főként az utószó erre vonatkozó, kritikus szerkesztői megjegyzéseit nehezményezte, de végül előhozakodott egy másik súlyos szemrehányással is: „Heltai kabaréverseiből nem kell több, azok nem méltók hozzá” – mondta, és ennek hallatán még a rózsák is lecsüggesztették szép fejüket a vázában.

Ez, a maga megfellebbezhetetlen együgyűségében sziklaszilárd érv – és persze a fölébe magasodó, csaknem függőleges orr – szavamat szegte. Ültem ott némán, míg a boldogtalan könyvkiadó szégyentelenül belesírt a virágvázába. Mi kábultan, a vérig sértett jogutód diadalmasan távozott, a cukrászda pedig mit is tehetett volna mást egy ilyen mondat után: mindörökre bezárt.

Hosszú esztendőkkel később újra megtalált ez a mondat. Móricz robosztusságukban is csodafinom, játékos humortól pezsgő kabaréjeleneteiről írtam tanulmányt, amikor a hatkötetes drámakiadás jegyzetében egyszer csak a szemembe pöffeszkedett: „elhagytunk néhány jelentéktelen jelenetet, tréfát, melynek szemlélete és humora egyaránt túlhaladott, melyeket bizonyára Móricz sem vállalna.” És aki ezt leírta, ő sem viccelt, bizony nem: jónéhányat kihagyott a könyvből, én pedig megint ránézhettem arra, a plafonra meresztett, önfeledt orra, amelynek Cyranója ugyancsak holmi vélt méltóságot pólyált be cifrán hímzett gőggel.

Ha igazam van, és csakugyan valamely nemzeti sajátosságunk ez nekünk, akik már gyermekeinket is gyerekek elárvulásával, megaláztatásával, halálával riogatjuk nagy előszeretettel, ha nem épp vérzivataros történelmünk hőseinek megpróbáltatásaival facsarjuk fiatal szívüket, akkor hadd kérdem mégis meg: mire föl vagyunk ilyen kevélyen savanyúk, honfitársaim? Ilyen megveszekedett medvék? – kérdem másképp az Esti Kornél énekére fakadt Kosztolányi szavával, akinek trillás könnyedségét is mintha azért bocsátanánk meg, mert Édes Anna vérfürdőt rendezett Vizyéknél, és talán mert ő maga is fogcsikorgatva, rettenetesen köszönt el az életétől. Miért tartjuk rendületlenül többre a komor fenekedéseket, a morózusan málé pusztába bámulásokat, a nemes póz görcsébe merevült, sorsharagot kihívó sírva vigadást? Mohácsnál kellett volna győznünk, Rákóczival világot hódítanunk, vagy kolbászból raknunk kerítést Kossuth Dunamenti Köztársaságában, hogy ez az örök-szürke hályog ne tompítsa bölcsen-vidor, okosan mosolygó pillantásunkat?

Hegedüs Géza így magyarázta Heltai költői elcsendesedését: „Amikor a magvetés kicsírázott, azokra bízta, akik nemegyszer nála is jobban csinálták. […] 1906-ban megjelenik Ady Új versek című kötete – és Heltai a legelsők közt van, akik felismerik, hogy vége a kezdeményezésnek: Adyval megérett a termés.”, és ez a magyarázat mindig akképpen háborít fel, mintha valakinek a szemébe akarnék nézni, de helyette csak a felmeredő orrának likaiba nézhetnék bele. Mindkettejüket magyartalansággal vádolták meg abban a korban, és mindketten kiálltak magukért. Ady az Én nem vagyok magyar? című versében körülbelül mindenki másnál borúsabb, megpróbáltabb magyarnak, Nap fiának vallotta magát válaszul, támadóit pedig svábokból jött magyaroknak titulálta, azaz úgy fordította vissza a vádat, hogy voltaképp megszentelte azt. Heltai pedig megírta a Pro domót, ezt a pimasz, vidáman és elegánsan könyörtelen verset, amelyben úgy koppint az égnek szegezett orrokra, hogy jaj a cimpáiknak.

Az a benyomásom, hogy mindmáig inkább megbocsátjuk az iróniát, a derűt, a játékot, semmint méltányolnánk. A Kincskereső kisködmön írójának elnézzük a Hannibál tanár urat, a Légy jó mindhalálig és az Úri muri szerzőjének legalább a Sári bírót, ha már minden kabaréjelenetét nem is, a Nemecseket gyilkoló Molnárnak a zseniális vígjátékok és színművek sorát, és periférián tartjuk a költő és humorista Heltait, a derűsen szomorú, tündérnyelvű Karácsony Benőt, és – ahogyan Kosztolányi írta egy cikkében – nagy nemzeti tragédiáink mellé nem sorjáztatunk nagy nemzeti komédiákat.

Természetesen nem a fenség, a pátosz irodalmi hatását vonom kétségbe, isten őrizz! csupán feltétlen felsőbbrendűségének nagyszerű vélelmére orrolok. Nem kétséges, temérdek okunk van a folyamatos, elrettenthetetlen borúlátásra – legalább annyi, mint bármely más, nehézsorsú nációnak az ég alatt. De hátha napsugarasabbak és téresebbek lennének mindennapjaink rozoga keretei, vagy mulatságosabban lennének kesernyések, ha komor méltóságunk patinás unalma helyett legalább lejjebb engedett orral néznénk a kútba. Ha mindenestül kevésbé vennénk olyan reménytelenül komolyan magunkat.

Ki tudja, egy szép napon talán még a Lukács Cukrászda is kinyitna örömében…

 


Főoldal

2021. május 24.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA