Erdész Ádám
Békéscsaba Munkácsy gyerekkorában
„A város képe csodálatba ejtett: hosszú-hosszú utca, egészen alacsony, széles házakkal, amelyek szalmafedelei mintha a földből nőttek volna ki. Mind rendjében, sorjában állottak, akárcsak a Rue Rivolin, Párizsban. A harminchatezer lakosú várost két hosszú utca vágja keresztbe. A közepén, ahol az utcák metszik egymást, farkasszemet néz a két templom. Mindenütt csend uralkodik, egy lelket sem látni sehol, a házakból kutyák rontanak a szekérre, hangosan megugatják, aztán ismét eltűnnek a kerítések mögött.” – így idézte Munkácsy Mihály 1897-ben, Párizsban megjelent memoárjában Békéscsabára érkezését. A magyarul Emlékeim címen kiadott visszaemlékezésében sokat mesélt Csabáról. Írásában megörökített épületeket, eseményeket, és megrajzolta közeli ismerőseinek arcképét. Olyan történeteket őrzött meg az 1850-es évek csabai életéből, amelyek nélküle rég elvesztek volna. Ő írta le pontos, erőteljes mondatokban, hogy milyen gyötrelmes is volt az inas élete az asztalosműhelyben, és ő rögzítette azt is, hogy a romantikus ábrázolásokkal szemben a valóságban miként zajlott le egy halálos áldozatot követelő betyártámadás.
Ha sokat írt is Munkácsy Békéscsabáról, természetesen a maga akkori, gyerekkori látószögéből megőrzött képeket vetíti elénk. Úgy gondolom, érdemes részletesebben megrajzolni a festő pályáját meghatározó módon befolyásoló város korabeli világát. Írásomban Csaba statisztikai adatokkal megragadható társadalmi-gazdasági állapotát, a helyi közösség gondolkodását formáló tényezőket és a kortársak előtt alig látható folyamatokat egyaránt szeretném felvillantani.
Munkácsy először 1852 májusában ballagott végig a csabai házak elé fektetett deszkapallókon. Ember és ember között a pallójárda is különbséget tesz. A jómódúak háza elé két szál deszkát tettek le, hogy a szembejövők nehogy a sárba taszítsák egymást. A szegényebbek háza előtt csak egy palló feküdt. Ilyen helyeken a gyalogosoknak segítenie kellett egymást. A korabeli leírások szerint a leányok kiváltképp számíthattak a segítő kezekre. Hat évig rótta a fiatal Munkácsy a csabai utcákat, s 1858-ban, immár felszabadult asztaloslegényként, időlegesen Aradra távozott. Az 1860-as években többször visszatért Gerendáson élő nagybátyjához, élete nagy fordulata – festővé válása – pedig Gyulán következett be.
Az 1852 utáni több mint hat esztendő alatt látszólag nem változott a város képe. Érkezésekor Csaba egy viszonylag frissen szerzett mezővárosi ranggal bíró, óriási falu volt. Ha nem is 36 000 – mint a visszaemlékezésben olvashatjuk –, de 23 400 lakójával a környék messze legnagyobb településének számított. A lélekszámra vonatkozó adatot Palugyay Imre közölte Magyarország történeti, földirati s állami legujabb leirása című művében. A részletes leírás éppen a Munkácsy érkezésének évében rögzített adatokat közölte. A több mint húszezres népesség szinte teljes egészében földművelésből élt. A már idézett Palugyay Imre összefoglalójában a következőket olvashatjuk: „Főfoglalkozása a lakosoknak földmívelés, barom- és juhtenyésztés; azonban különös gyönyörűségüket találják sokan a nép közül a kertészkedésben s a gyümölcsfák nemesítésében, úgyhogy nemes gyümölcsöt termő fák minden nemeit fellelhetni.” A részletesebb társadalomrajzot megelőzően még egyetlen adat, a mezőváros határa mintegy 65 500 katasztrális holdra rúgott. Azaz Csabának nagy népessége és óriási, majdnem teljes egészében művelhető határa volt. Ezek az adottságok kedvező politikai és gazdasági viszonyok között gyors és látványos fejlődést ígértek.
Ám az 1850-es évek elején a jövőt illetően semmi biztató nem mutatkozott. Az elbukott szabadságharc után érvényüket vesztették a demokratikus kormányzati rendszer kiépülését és a gazdaság tőkés átalakulását garantáló áprilisi törvények. A korabeli hangulatjelentések a társadalom fásult csüggedtségéről számoltak be. 1850 elejétől a megyefőnöknek havonta jelentést kellett küldenie a Nagyváradon székelő kerületi biztosnak arról, hogy milyen hangulat uralkodik a lakosság körében. A megyefőnök nem kendőzte el a valóságot. 1850 márciusában kelt beszámolójában arról számolt be, a helyzet távolról sem kielégítő, a nép ugyan teljesíti a rendeletek előírásait, de „magába vonult és komolyan hallgatag”. A csabai főszolgabíró is hasonló helyzetképet adott: „A nép általjában, tót úgy mint magyar, vagyonosabb úgy mint szegény, értelmesebb s műveltebb osztályú és köznép, mindenütt csendes és türelmes ugyan: de ezen csendes lepel, ezen türelmes arc, a belső nyugalom hiányával vagyon. A nép áltáljában aggódó és az elégedetlenség jelei, melyek fájdalommal vegyítvék látszanak, tetteiben, magaviseletében, gondolatjaiban. A nép most is egy más jövendő idők megérkezését remélve várja, s azok után sóvárog. Oka ezen várakozásnak, részint a leélt idők emlékezetében, részint pedig a népet érintett csapásokban rejlik, mert úgy érzi a nép, hogy családi és személyi, anyagi tekintetben sok veszteséget szenvedvén, s annak nyomait érezvén, semmi jóval nem kecsegteti magát.”
Békéscsabán a politikaformálásban részes kisszámú honorácior réteg súlyos vereségként élte meg a szabadságharc bukását. Az egymást követő bajok érintették a város lakosságának többségét: hadisarcot kellett fizetniük, büntetés terhe alatt – kárpótlás nélkül – összeszedték a Kossuth-bankókat. 1849 decemberében Tótkomlóson égették el a megyében összegyűjtött 1 193 984 forintra rúgó papírpénzt. A bankjegyek után maradt hamuban porlott szét a csabaiak vagyonának 150 000 forintnyi része. Az 1845-ös örökváltsági szerződés törlesztésére összegyűlt pénz is. Ekkor a Békéscsaba történetében fényes pontnak számító örökváltság is nagy bajok forrásává lett. 1848-ban a csabai elöljáróság a jobbágyfelszabadítást úgy értelmezte, hogy városuk is mentesül a megváltási terhektől, hiszen az áprilisi törvények ellenszolgáltatás nélkül adták jobbágykézbe az úrbéres földeket. Nem törlesztettek tovább a földesuraknak. Ám az 1850-es évek elején lezajlott jogi eljárások oda vezettek, hogy az önkéntes örökváltság magánjogi megállapodás, fizetni kell. Sőt, a csabaiaknak is teljesíteni kellett a jobbágyfelszabadítást osztrák részről elrendelő császári pátens által előírt különadót, amelyet a földesurak kaptak kárpótlásként. A csabaiak tehát kétszer fizettek földjeikért. Többek között erre a sérelemre utal a főszolgabíró hangulatjelentése.
A Munkácsyt fogadó rokonok és szűkebb társaságuk sötéten látta a jelent és a közeljövőt. Valójában milyenek voltak azok a tágabb keretek, amelyek meghatározták Békéscsaba sorsát? Az ország alkotmányos szuverenitása elveszett, a magyar királyság egyes területeit leválasztották, a maradékot pedig öt kerületre osztották. Egy-egy kerülethez 7–10 megye tartozott. Békés megye a Nagyvárad székhelyű kerület része lett. Békést Csanáddal egyesítették, az egyesített vármegye élén megyefőnök állt. 1851 márciusától Bonyhády Gyula töltötte be a posztot. Eredeti neve Perczel Gyula volt, a szabadságharcban katonai szerepet vállaló rebellis rokonságától való elhatárolódását jelezte a névváltoztatással. A megyék főszolgabíróságokra oszlottak, egyetlen közigazgatási szinthez sem kapcsolódtak önkormányzati jogok. Csaba is járási főszolgabírói központ volt, korszakunkban egy volt megyei alpénztárnok, Polner Lajos töltötte be a csabai főszolgabírói tisztséget. A forradalom utáni években, megyefőnöki utasításra, közvetlen figyelemmel kellett kísérnie a korábban politikai szerepet vállaló helyi vezetőket. Kötelezően jelentenie kellett, lehetőleg teljes névsorral, a társasági eseményekről, például egy műkedvelő színházi előadásról is. Jelentései arról tanúskodnak, hogy inkább tompítani, semmint élezni akarta a feszültségeket. Nem lehetett vonzó státus egy Békéscsabához hasonló településen az úri-értelmiségi társadalom számkivetettjének lenni.
Mindezek mellett az abszolutista rendszer érvényben hagyta a forradalom két fontos vívmányát, a jobbágyfelszabadítást és a törvény előtti egyenlőséget. S a Habsburg-birodalom keretében, de lépéseket tett a gazdaság modernizálására. Eltörölte a belső vámhatárokat, ez megkönnyítette a Csabához hasonló agrárvidékek termékeinek értékesítését. Megtörtént a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szétválasztása, Csaba is kapott járásbíróságot. Ugyancsak kulcsszerepet játszott az újonnan felállított megyei úrbéri törvényszék, amely lebonyolította az úrbérrendezés, a legelőelkülönözés gyakorlati feladatait. Ennek nyomán indulhatott meg a tagosítás, vagyis az egy tulajdonos kezén lévő szétszórt földdarabok észszerűen művelhető egységekbe tömörítése. Ugyancsak korszakos jelentőségű lépésnek bizonyult a telekkönyvezés, vagyis az ingatlan-nyilvántartás bevezetése, az ország kataszteri felmérése. Karácsonyi János 1896-ban a következőket írta a telekkönyvezésről: „… becsületére váljék az akkori hivatalnoki karnak, hogy a telekkönyvek Békés vármegyében a mai napig alig szorulnak igazításra.” A lényeg: sok-sok csabai jobbágy – akik 1848 előtt nem rendelkezhettek földtulajdonnal – megkapták földjeiket, azokat kimérték, a tulajdonjogot megbízhatóan rögzítették. Indulhatott az újfajta gazdálkodás, amelynek sikerét a tehetség, a szorgalom, a rendelkezésre álló tőke és a piaci viszonyok határozták meg. A földek kimérése után szaporodtak meg a külső határrészekben a Békéscsaba településszerkezetében oly nagy szerepet játszó tanyák. Az 1850-es évek hoztak még egy fontos változást, lendületet vett a vasútépítés. 1858-ban Csabára is becsattogott az első gőzmozdony. A Budapest–Szolnok vasútvonal Aradig történt kiépítése szinte azonnal megemelte a csabai határban termelt gabona iránti piaci érdeklődést.
A leírtak nem az abszolutista rendszer dicséretére szolgálnak, hiszen a nagyütemű fejlődés csak a kiegyezés, azaz az önkényuralmi rendszer megszűnése után indult meg. Modernizáció és nemzet elválaszthatatlan fogalompáros, ha az egyik hiányzik, a fejlődés sohasem lehet optimális, ráadásul előbb-utóbb súlyos társadalmi konfliktusok jelentkezhetnek. A leírtak csupán arra utalnak, hogy miközben Munkácsy egy látszatra mozdulatlan mezővárosban élte mindennapjait, a mélyben komoly változások előkészületei zajlottak.
A földtulajdonossá válást az érintettek többsége meghatározó fordulatként élhette meg, viszont a felszín alatt zajló társadalmi és gazdasági folyamatokat valószínűleg nagyon kevesen látták. A helyi dolgokat az önkormányzat tisztségviselői, valamint az evangélikus egyház lelkészei és világi elöljárói irányították. A mezővárost vezető elöljárók a nagyobbrészt betelepült honoráciorokból és a gazdag parasztok soraiból rekrutálódtak. A jómódú parasztgazdák befolyásukat hosszú ideig megtartották. Békéscsaba az 1871-es községi törvény megjelenése után azért nem kívánt rendezett tanácsú várossá válni, mert a magasabb közigazgatási státus az intelligencia hatalmi túlsúlyához vezetett volna. Az elsöprően lutheránus többségű Csabán az evangélikus egyház hatalmi központtá és társadalomszervező tényezővé vált. A település lakosságának szokásrenddé alakult együttélési szabályait a 18. században nagy tekintélyű lelkészek alakították ki. Német városi jogkönyvek mintájára foglalták írásba, hogy a közösség tagjainak milyen kötelezettségei vannak családtagjaikkal, az elöljárósággal, lakótársaikkal szemben, s milyen jogok illetik meg őket. Az egyház szervezte az iskoláztatást, és a szószékre lépő lelkészek beszéltek minden – gyülekezetüket foglalkoztató – kérdésről. A legkiválóbb papok nem is elégedtek meg a lelkek gondozásával. Haan Lajos apja, Haan János például kis könyvecskében oktatta híveit a dohánytermesztés fortélyaira, hangsúlyozva, hogy a dohánytermelés nagyszerű jövedelemforrás. A mezőváros elöljárósága és az evangélikus egyház presbitériuma egyaránt önkormányzati elvek szerint működött.
A nagypolitika és a helyi intézmények vázlatosan felrajzolt erőterei határozták meg a csabai élet kereteit. A város lakóiról korábban csupán annyit mondtunk, hogy több mint 23 000-en voltak, és ez a kimondottan nagy népesség szinte teljes egészében a paraszti társadalom soraiba tartozott. A helyi társadalom részletesebb bemutatása sok fontos információt ad a városban zajló életről. Palugyay Imre adatsorai szerint 1852-ben 4852 család élt a városban. 79 családfő tartozott a honoráciorok közé. A tanult emberek aránya elenyészően kicsinynek tűnik, de az utókor mérlege szerint közülük nem kevesen közösségük történetében nagy szerepet játszó, fajsúlyos egyéniségeknek bizonyultak. A lelkészek, tanítók, tisztviselők mellett 5 ügyvéd, 4 orvos, 1 állatorvos és a környező birtokokon alkalmazott gazdatisztek képezték a helyi intelligenciát. Idesorolhatunk még néhány feltörekvő, 1849 előtt politikai szerepet játszó családot, amelynek tagjai a hajdani Harruckern-birtok örököseinek földjeiből vásároltak kisebb birtokot maguknak. E szűk réteg társadalmi súlya és befolyása igen nagy volt. A családfők között 45 bejegyzett kereskedőt és 348 iparűzőt találunk. Az utóbbiak céhes keretek között dolgoztak, de bizonyos teret már az úgynevezett „kontárok” is kaptak. Ha az iparos családfők mellett a céhlegényekkel is számolunk, jóval magasabb iparos létszámot kapunk, de összességében a polgárosodás előtti archaikus társadalomszerkezet jellemző jegyeit regisztrálhatjuk.
Természetesen a paraszti társadalom erősen rétegzett volt. A mintegy 61 500 katasztrális holdas csabai határ 73%-a – kerekítve 44 600 hold – volt 1845 előtt úrbéres föld, vagyis ez a terület átment paraszti kézbe. A határ 23%-a – nagyjából 16 900 hold – maradt földesúri tulajdonban. A nagybirtokosok kezén maradt területek a várostól távolabbi kiterjedt pusztákat jelentették. Viszont ezek egy részét is bérletként művelték, például Munkácsy nagybátyja is a gerendási pusztán bérelt több mint 250 holdat. Mellesleg a paraszti és a földesúri földek aránya az országos átlagnak éppen fordítottja volt, ami önmagában is előlegezte az átlagosnál egészségesebb birtokszerkezet kialakulását és a paraszti polgárosodás megindulását. 1852-ben a hajdani úrbéres földek 1232 tulajdonos kezén voltak, meglehetősen nagy szórásban. Nem kevesen akadtak, akik csak 1/8 telek tulajdonosának mondhatták magukat, de volt olyan volt jobbágy, akinek birtokában 2 egész és 5/8 teleknyi föld gyűlt össze. Csabán egy telek 56 holdat jelentett, itt 1100 négyszögöles holddal számoltak. A későbbiekben a közös legelők felosztásának köszönhetően zsellérek is szereztek földet, és azután pár évtized alatt a csabai paraszti társadalom parcellázások révén megszerezte a maradék nagybirtok javarészét is.
Tovább árnyalja a csabai társadalomról alkotott képet az etnikai, felekezeti megoszlás. 1852-ben a város lakóinak 88%-a volt szlovák, viszont – mint Haan Lajos leírta – „a csabai férfi mind beszél magyarul”, s a nők többsége is értette a magyar nyelvet. A környező településekkel kiépített gazdasági kapcsolatok megkívánták a magyar nyelv ismeretét. A lakosság 5%-a magyar, 2%-a román, 1,8%-a zsidó volt. Az utóbbiakat ekkor még a nemzetiségi és felekezeti rovaton is számon tartották. Az 1,8% 416 Csabán letelepedett zsidó vallású lakost jelentett. Már zsinagógájuk is volt. Tekintve, hogy nem túl régen költözhettek be a városba, a 400 feletti lélekszám magasnak számít. Az 1857-es népösszeírás szerint 590-en voltak. S ez megint fontos mutató, mert a zsidó felekezetű népesség a belső kereskedelmi-szolgáltató hálózat kiépítésében, a mezőgazdaságban megtermelt áruk piacra vitelében, később pedig feldolgozásában játszott nagy szerepet. Vagyis a tőkés átalakulás és a polgárosodás előmozdítói lettek. A lakosság 77%-a tartozott az evangélikus egyházhoz, 16% katolikusnak vallotta magát, az ortodoxok, a már említett zsidók és a reformátusok 1–2%-kal voltak jelen a csabai felekezeti palettán. Azt még tegyük hozzá, hogy a város népessége az 1850-es években gyorsan nőtt. Az 1852 és 1857 között eltelt öt esztendő alatt 3305 fővel gyarapodott a népesség. A kiinduló állapothoz képest 13%-os növekedést regisztrálhatunk. Zárásként még egy fontos mutató: Haan Lajos adatai szerint a férfilakosság 17%-a tartozott a 40 és 60 év közötti korosztályba, és mindössze 5%-a volt 60 évnél idősebb. Az élet a többség számára nem nyúlt túl hosszúra.
A statisztikai adatok sokat elárulnak a város társadalmáról, de milyennek látták a kortársak a csabaiakat? Haan Lajos krónikájának szokásokról, erkölcsökről és viselkedésről szóló részét a következőképpen kezdte: „Ami először is a csabai nép házi életét illeti, az merő patriarchális. Néhol egy-egy házban három osztatlan család is ellakik, szeretetben és egyetértésben. A házat rendesen a család legöregebb tagja igazgatja.” A konfliktusok ritkák voltak, a felekezetek megfértek egymás mellett, és tősgyökeres csabai elvétve került be a vármegye tömlöcébe. A csabaiak munkaszeretetét is a helyi társadalom jellemző tulajdonságának tekintette Haan Lajos: „Okát a csabaiak ezen dicséretes erkölcsiségének részint a vallásosságban, részint pedig a páratlan dologszeretetben kell keresnünk, mely oly nagy, hogy például a kukoricatörésnél a csabai két éjjel és nappal képes fel lenni és dolgozni, anélkül, hogy szemét behunyná. Sőt, a szomszédos Csanád és Arad megyei helységek határait is nagyrészt a csabaiak dolgozzák fel feliből, részbe [részes munkába] pedig a csabai nép nemegyszer még Temesvár alá is elmegy.” A csabai lelkész tollát nem a gyülekezete iránti elfogultság vezette. Kívülállók is hasonló megállapításokat tettek. Palugyay például a nők szorgalmát emelte ki, akik a városi kenderföld terményeit feldolgozva a maguk által szőtt ponyvákból és zsákokból évi 10 000 forintot is szereztek. A Haan János által meghonosított munkaigényes dohánytermesztés is gyorsan népszerűvé vált, miután látták, hogy a füstölnivaló milyen jól jövedelmez.
Az efféle, hosszú időtartam alatt mentalitásformáló erővé váló tulajdonságok nem véletlenül alakulnak ki. A Haan által oly nagy respektussal emlegetett szorgalmat és munkaszeretetet evangélikus lelkészek sora plántálta a csabaiakba. A lutheri tanítás egyik lényeges gondolata volt a hivatás. Max Weber a protestáns etika és a kapitalizmus szellemének összefüggéseit kutató művében éppen Luther tanításában találta meg a hivatás és a világi kötelezettségek felértékelődésének eredőjét. Max Weber megfogalmazása szerint minden protestáns irányzat központi hittétele fejeződik ki a hivatás fogalmában, azaz a világi erkölcsi teljesítményt nem lehet többé például szerzetesi aszkézissel túllicitálni. Luther tanításainak lényegévé vált az a tétel, hogy „minden körülmények között az evilági kötelességek teljesítése az egyetlen út Isten tetszésének elnyeréséhez, hogy Isten ezt és csakis ezt akarja, s hogy éppen ezért Isten előtt teljességgel egyenlő minden bevett hivatás”. Amikor Békéscsaba evangélikus közösségének lelkészei – a kapott tálentumok és emberi mentalitásuk függvényében – a gyakorlatiasság, a racionalitás elvei szerint igyekeztek formálni gyülekezetüket, Luther tanításai szerint cselekedtek. S váltakozó sikerű, de hosszú távon látható eredményeket hozó munkájukkal valóban az írott normák szintje alatti identitásformáló tevékenységet fejtettek ki. Mellesleg a mentalitásba épült munkaszeretet éppúgy tényezője lett a századfordulón már jól látható fejlődésnek, mint a széles határ, a jó birtokszerkezet vagy éppen a magas lélekszám.
Hogy nézett ki Csaba, és milyen volt az élet a városban az 1850-es években? Munkácsy idézett visszaemlékezésében azt írta, hogy az alacsony, széles, szalmatetős házak úgy sorakoztak az utcák két oldalán, mint a Rue Rivolin álló épületek. A valóságban az utcák nagy többsége girbegurba vonalon futott. Csak a belváros egy részén, az Élővíz-csatorna környékének egyes részein, majd a vasút mellett kezdett kirajzolódni a szalagtelkes városkép. 1857-ben 2990 házat írtak össze, többségük szórtan helyezkedett el, aminek magyarázata, hogy korábban Csaba belterületét is vízerek szabdalták mélyebb és magasabb részekre. A házakat a partosabb területekre építették. Ha a magasabb fekvésű szakasz előrébb volt, mint a szomszédos ház frontja, akkor az épület kilógott az utca vonalából. A korábban épült házak többsége „simléderes” vagy „sipkás” ház volt. Ezeket a vert falú vagy vályogból emelt épületeket náddal fedték, és a nádtető az utca felé félkör alakban kiszélesedett. Haan Lajos leírja, hogy nyáron ponyvát függesztettek a tornác elé, és a nők az ily módon nyert szellős helyiségben dolgoztak. Épp ezért ő ezt az építkezési formát pletykaházas típusnak nevezte. Tűzveszélyes volta miatt az 1830-as évektől így már nem lehetett építkezni. Helyüket a jellegzetes csabai podsztyenás – oromtornácos – házak vették át. Az 1850 körül befejezett Steiner–Omaszta-kúria – ahol Munkácsy legszebb csabai napjait töltötte – kuriózumnak számított. Az elöljáróság ezekben az években kezdett határozottabb városrendezési elveket érvényesíteni. Lebontásra ítéltek forgalmat akadályozó házakat, megtiltották a tűzveszélyes fakémények beépítését, a még meglévő putri lakások 48 órán belüli lebontását rendelték el. Egymást érték az utcák tisztaságát célzó utasítások. Szigorú hangjukból és ismétlődésükből arra következtethetünk, hogy évekbe telt gyakorlatba való átültetésük.
A város központja a templomok környékén volt, itt állt a városháza és a főszolgabírói hivatal épülete is. 1847 előtt és 1860 után a főtéren tartották a hetipiacokat, a közbeeső időszakban a Gyulai út mellett. Szerdán és szombaton zajlottak a piacok, emellett évente négy országos vásárt tartottak. A piacok és a vásárok az árucsere fontos intézményei voltak, az iparcikkeket és mindennapi használati eszközöket egyelőre még itt szerezték be a város lakói. Az árjegyzékek tanúsága szerint az élelmiszert, zöldséget, gyümölcsöt olcsón lehetett vásárolni. Ezek a termények egyelőre csak a helyi piacon értékesültek. Ez a helyzet kedvezett a betelepülő kereskedő, iparos családoknak. Anélkül, hogy a piacok szerepe csökkent volna, gyors ütemben bővülni kezdett a boltokra épülő új kereskedelmi hálózat. Haan Lajos jegyzi meg az 1860-as években megjelent könyvében, hogy gyerekkorában 4 bolt működött a városban, ma 60. Az üzletek a modernizálódás jelei, de számuk gyors növekedése arról is árulkodik, hogy a csabai birtokos parasztság gazdaságilag erősödött, és mind nagyobb vásárlóerővel rendelkezett.
A szabadságharc után pár évvel a hétköznapi élet visszatért korábbi medrébe, de a közbiztonságot egyelőre nem sikerült helyreállítani. Haan Lajos ugyan joggal írta, hogy csabai ember ritkán került a vármegye tömlöcébe, de a környéken éppen elég rabló és útonálló akadt. 1852 decemberében éppen Munkácsy családjának kúriáját támadta meg és fosztotta ki egy hatfős banda. Munkácsy nagynénje a betyárok okozta súlyos sérülésekbe belehalt. Feltehetően ez az eset is hozzájárult a bűnelkövetőkkel szembeni rendeletek drasztikus szigorításához. Gyanús elemek nem tarthattak nyerges lovat, a csikósoknak 50 botütés terhe mellett saját lova, nyerge, zablája nem lehetett. A ménestől távolabbra nem lovagolhattak el. A tanyákon csak tartózkodási jeggyel maradhattak kinn az ott dolgozók. Országon belüli útlevél nélkül utazni nem lehetett. A magányos csárdák tulajdonosának, ha útlevél nélkül érkezőt befogadott és kiszolgált, „erős testi büntetés” járt. Hasonló megyefőnöki és főszolgabírói utasításokat lehetne még sorolni, a szigorú hang arra utal, a közrend helyreállítása nem ment könnyen. Ráday Gedeon tett pontot a betyárhistóriák végére.
Ha a felszínre tekintünk, az 1850-es években egy látszólag alig mozduló alföldi mezővárost látunk. Az emberek, a viselet, a mentalitás, a házak nem mutatnak változást. Az archaikus világ rég rögzült szabályok szerint élte mindennapjait. Ám ez csak a látszat, a mélyben nagy változások indultak meg, a lebomlóban lévő feudális gazdasági rend helyén kibontakoztak a tőkés gazdaság struktúrái. A hajdani jobbágytelkek megindultak az árutermelő parasztgazdasággá válás útján. Alig észrevehetően gyarapodott az a tőkeállomány, amely egy-két évtized múlva lendületet adott a fejlődésnek. Lassan-lassan kibontakozott a polgárosodás folyamata is. Az 1850-es években már mutatkoztak azok a gazdasági és társadalmi trendek, amelyek a századfordulóra gyökeresen átalakították Békéscsabát. A metamorfózis során felértékelődött a kulturális tőke, a város egyre büszkébb lett a falai között nevelkedett világhírű festőre, akinek ecsetvonásai csabai arcokat tettek ismertté. Az 1890-es években már akár azt is lehetett mondani, Békéscsabát ő tette fel Európa kulturális térképére. Igaz, hogy Csabán asztalosnak szánták – de lám, még az is javára vált.
Megjelent a Bárka 2024/5-ös számában.
