Győrei Zsolt
A bús férfi százesztendős panaszai
Elöljáróban
A bús férfi panaszai Kosztolányi Dezsőnek 1924 júniusában a Genius könyvkiadónál megjelent verseskötete. Egyetlen versciklus, amely eredetileg ötvenhat, cím nélküli, egymástól vastag kezdőbetűvel elválasztott, a tartalomjegyzékben kezdősorával beazonosított versből áll. Közülük huszonhárom már korábban, a békéscsabai Tevan kiadónál megjelent verseskötetekben helyet kapott (Mágia, 1912; Lánc, lánc, eszterlánc, 1914; Mák, 1916; Kenyér és bor, 1920), ott még mindegyik külön címmel.
A kötetnek ezt követően új kiadása nem jelent meg, de anyagát Kosztolányi természetesen belefoglalta a halála előtti esztendőben, 1935-ben kiadott Összegyűjtött költeményeibe, három vers híján. Azokat kivette belőle, és visszarakta korábbi helyükre, a Kenyér és borba – így a ciklus ma ötvenhárom verset foglal magába.
Mire A bús férfi panaszaiig elér, Kosztolányi hét verseskötetet, kilenc novellagyűjteményt, egy drámát, két vegyes (kisprózából és versekből összeállított) könyvet, és harminchárom, különféle műnembe tartozó műfordításkötetet publikált, a Pacsirta című regénye pedig épp megjelenőben van – a pályája csúcsán álló, negyvenedik életévéhez közeledő, érett és befutott, saját bújában tehát felette jártas költőnek összefoglaló igényű, jelentős vállalkozásaként és teljesítményeként tekinthetünk erre a könyvre.
Séta panasztól panaszig, avagy Kosztolányi, a panasszista költő
Ha nem félünk a finom, de hatásos túlzásoktól, úgy is mondhatjuk: A bús férfi panaszai voltaképpen A szegény kisgyermek panaszainak megjelenésekor fogant meg. Hiszen már címében is ezt az 1910-es verseskönyvet idézi meg, amelynek első (és szinte rögtön második és harmadik) kiadása végre meghozta Kosztolányi számára az annyira áhított rangot és elismerést, és amely a fiatal költőnek valóságos talizmánja lett: folyamatosan újra és újra kiadatta (élete során, egyedülálló módon, összesen hét alkalommal), és a negyedik kiadástól kezdve (Tevan, 1913) folyamatosan bővítette is, egyrészt új, de másrészt és még inkább későbbi köteteiből kiollózott verseivel, mígnem az eredetileg harmincnégy verset tartalmazó ciklus hatvanhat versesre dalmahodott. E bővítés első jelentős állomása az 1913-as negyedik kiadás: Kosztolányi röviddel korábban kezdett együtt dolgozni Tevan Andorral, és közös munkájuk kettős eredményeképp mutatkozott be egyfelől a Mágia című vadonatúj kötet, másfelől A szegény kisgyermek panaszai bővített, bibliofil igényű, új kiadása. Kosztolányi és Tevan kapcsolata a húszas évek elején megromlik, ezután a költő az 1920-ban alapított Genius kiadóvállalat egyik favorizált szerzőjévé válik. 1921-ben itt jelenik meg A véres költő (későbbi, ismertebb címén: Nero, a véres költő) című regénye, majd gyors egymásutánban négy Oscar Wilde-fordítása (Salome, 1921, 1923; Dorian Gray arcképe, 1922; Firenzei tragédia és A szent parázna [egy kötetben], 1923) és Paul Geraldy Te meg én című, azóta is népszerű verseskötete (1923). Időközben készül A bús férfi panaszaira, a leendő ciklust beharangozó első folyóiratközlés 1920 decemberéből, az Új Magyar Szemléből való. Egy évvel később a Bácsmegyei Naplóban (a Szabadkán született Kosztolányi haláláig rendszeresen publikál szűkebb pátriájának, a Bácskának folyóirataiban) ezzel az annotációval ad közre egy kisebb válogatást az új anyagból: „Négy vers. Mutató a »Bus férfi panaszai« cimü verssorozatból, mely a »Szegény kisgyermek panaszai«-nak folytatása.” Sőt 1923-ban a Prágai Magyar Hírlapban egyértelműen ki is jelenti: „»A szegény kisgyermek panaszai«-nak folytatását írom, amelynek címe »A bús férfi panaszai« lesz.” Jellemző és nyomatékos gesztusként értékelhetjük tehát, hogy a folytatás előtt, mintegy emlékeztetőül és lezárásul, a Geniusnál 1923-ban megjelenteti A szegény kisgyermek panaszainak friss, ismét tetemesen bővített változatát – ugyanabban a Leidenfrost Sándor tervezte Miniatűr könyvtár sorozatban, amelyben nemsokára A bús férfi panaszai is napvilágot lát majd.
A címek egybecsendülése és a sajtóközlemények után a szerkezet is egyértelműen a kapcsolatot hangsúlyozza. Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszaiban alkalmazta először azt a hatásos kompozíciós megoldást, hogy az egész kötetet egyetlen ciklusként építi fel, amelyen belül az egyes verseknek nincs külön címük, így az egész ciklus akár egyetlen, hosszabb-rövidebb részekre tagolt, de egységes tematikus és hangulati keretbe zárt költeményként is olvasható. A bús férfi panaszaiban ugyanezzel a megoldással találkozunk – ráadásul az új ciklus több darabjában szövegszerűen is utal a Kisgyermek-kötetre mint előzményre:
Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák,
most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát.
Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt,
most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.
(Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről…)
Mert vén Szabadka, áldalak,
Mit hosszú, bús évek alatt
Hittem, sorsnak, hazának.
Te álom voltál és regény,
Poros hárfája „A szegény
Kisgyermek panaszá”-nak.
(Ha volna egy kevés remény…)
Eszembe jut a kisgyermek panassza,
A palatábla és az első skála,
Szegény anyám bús, gyöngyvirágos arca,
Szegény apám sötét Kossuth-szakálla.
(1914)
Ez a folytatás-státusz egyszerre szárny és béklyó. Egyfelől az ismert és népszerű korábbi verseskönyv erős ajánlólevelet jelent az újabb kötetnek, másfelől az ismétlés gesztusa akár felvetheti a teremtőerő elapadásának gyanúját. Németh László például erre célzó véleményét már-már bántó módon fogalmazza meg: „Ez a ciklus azonban nem olyan friss, nem olyan lenyűgöző, mint volt a hajdani. Nem beszélhet többé a gyermek felelőtlenségeivel s az elkoptatott formák sem ingerlik ellenállásukkal. […] Unja őket, mint a nőt, aki úgyis megtesz mindent, minek kényszeríteni.” Ám szárnyként és béklyóként egyaránt nagy kihívást jelent: Kosztolányinak, ha megidézte az egykori ciklus szellemét, birokra is kell kelnie vele, fölébe is kell kerekednie.
Ha csupán a kötet fogadtatásából indulunk ki, akkor bizony a szegény kisgyermek játszva lebírta a bús férfit. A kortárs kritika megosztott: ha nem is akad még egy a Németh Lászlóéhoz fogható elutasítás, Kosztolányi azért kap hideget is a meleg mellé, eleget. És csöndet is a tetejébe: feltűnő például, hogy a Nyugatban nem jelenik meg recenzió a kötetről, míg A szegény kisgyermek panaszairól annak idején Karinthy Frigyes és Lengyel Menyhért is írt. Ez persze önmagában nem jelent katasztrófát, de a Színházi Élet kommünikészerű, buzgó dicshimnusza vagy Forbáth Sándor merész pallér-metaforája az Új Időkben („»A bús férfi panaszai« méltán tetőzheti be azt a házat, melyet Kosztolányi Dezső a magyar irodalom legszebb utcasorán épített magának”) talán mégsem kárpótolja őt a nagy pályatársak elismeréséért. Nem tudni, mennyire csalódott – az viszont bizonyos, hogy legközelebb csak négy év múlva jelentkezik új verseskötettel, amelyben látványos újításként csupa – külön címmel bíró – szabadvers sorjázik, és mellesleg nyoma sincs semmiféle cikluskompozíciónak (Meztelenül, 1928). A két panaszkötet kedvelt bővítési eszközével: a korábbi kötetekből való versátemeléssel pedig mindörökre felhagy, sőt: Összegyűjtött költeményeinek A bús férfi panaszai-közléséből három verset vissza is tesz eredeti helyére, a Kenyér és borba (a Hitvest, a Verést és a csodálatos Boldog, szomorú dalt). Talán ha olvashatta volna az utókor nagy literátorainak, többek közt Vas Istvánnak, Szauder Józsefnek, Rónay Lászlónak, Tandori Dezsőnek és a könyv magaslati levegőjéről beszélő Térey Jánosnak rehabilitáló ítéleteit, nem fordul ennyire határozottan új irányba.
Vagy talán mégis: A bús férfi panaszai ugyanis nemcsak folytatás, hanem egy költői korszakot markánsan lezáró összegzés is, egyben pedig egy új, a Számadással inkább abbahagyott, semmint befejezett költői korszak nyitánya.
A Szphinx talánya
Melyik az a lény, amelyik reggel négy, délben kettő, este három lábon jár? – kérdezte a rettenetes Szphinx, a talányt pedig Oidipusz válaszolta meg: az ember. Gyermekként négykézláb mászik, felnőttként két lábon megy előre, élete alkonyán pedig botra támaszkodva botorkál. Az emberi élet teljességét jelképező három életkori stáció ugyanez a Szphinx-talány, amelyre feleletül Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai után megírja A bús férfi panaszait. Innen nézvést már egyáltalán nem ismétlésről, a régi favorit újralovaglásáról van szó, hanem egy folyamat természetesen bekövetkező, immáron elért, elkerülhetetlen állomásáról.
De vajon mennyire tudatos a hármasságnak ez az ideája a lírai életmű egészének vonatkozásában? Létezhetett-e efféle, az egészet ívvé formáló mesterterv vajon? Nos, Kosztolányi sokat próbált kompozíciós zsenijén túl egyértelmű bizonyíték nyilván nemigen van rá, de néhány itt-ott elszórt utalás mégis mintha ebbe a közös irányba mutatna.
A hármasság mint teljesség már A szegény kisgyermek panaszai záróversében felbukkan:
A te utad még a végtelenbe visz,
De én előttem már a semmi van.
A semmiség. Még egynehány merész év,
Aztán a férfikor s a sárga vénség.
(Menj, kisgyerek…)
Azután mintha erre a hármasságra – méghozzá dantei összefüggésben! – reflektálna az új kötet harmadik versének három strófája:
Ki énekeltem az eget,
A gyermekkort, most rettegek.
Sár és tűz az én férfibúm,
Haragvó purgatórium.
Aztán mi végül zsarnokol,
A vénség jő el, a pokol.
(Már elmondtam, mint kezdtem el…)
Ugyanez a ciklus egy későbbi darabjában is megjelenik:
Isten fölöttem és az ég
S lenn a fényes pokol.
(Május…)
Ne feledjük, ez az a két kötet, amelyet a legmohóbban hizlal Kosztolányi más versesköteteiből. A szegény kisgyermek panaszaiba ugyan még az első kötetből (Négy fal között, 1907) is átkerült három vers, de mind a Kisgyermek, mind pedig a Bús férfi bővítésének fő vadászterülete a Tevan-kötetek. A Mágiából, a Lánc, lánc, eszterláncból, a Mákból és a Kenyér és borból végül összesen hét vers kerül át A szegény kisgyermek, huszonhárom pedig A bús férfi panaszaiba. Úgy tűnik, a költő afféle vadalanynak tekinti az 1912–1920 között megjelent köteteit, amelynek arra érdemes hajtásait a két összegző, fontos ciklusába kívánja azután átoltani. Az oltás tökéletesre sikeredik: a forradás legkisebb hege nélkül, tökéletesen illeszkednek a máshonnét kivett versek az újakhoz, ez pedig egyszerre mutatja Kosztolányi mondandójának köteteken átívelő tartósságát, és dicséri szerkesztőtehetségét. Ez a sok átoltás talán a legfigyelemreméltóbb jele annak, hogy Kosztolányi különös nyomatékot ad a négy és a két lábon járás emberi korszakainak a költészetében. A három lábon járás harmadik pontja hiányzik csupán e tripodból, a befejezés – mindössze egy említés értesít minket arról, hogy az elképzelés szintjén létezett. Kosztolányi Dezsőné férjéről írt könyvének Csüggedés – Betegség című fejezetében olvasni: „tervezi, hogy megírja A szegény kisgyermek panaszai-nak s A bús férfi panaszai-nak folytatásaképpen A beteg öregember panaszai-t, versekben”. Sosem tudjuk meg, a Meztelenül és a Számadás darabjai közül válogatott volna-e a költő ebbe az utolsó összegzésbe, illetve egyáltalán azt sem, hogy a csodálatos Számadás-ciklus mennyiben tekinthető A beteg öregember panaszai első, nyers változatának.
Interjeremiáda, azaz séta a panaszok között
A ciklus lírai életműben elfoglalt helyének firtatása után néhány szó erejéig álljunk meg a kötet önbecsének mérlegelésénél!
A forma szédítően változatos: a strofikus, jambikus lejtésű versek mellett kötött formák: szonettek, ritornell, hexameterben írt, klasszikus elégia, rímtelen drámai jambus, két-, három- és négysoros versszakok váltakoznak nábobi gazdagságban. A poétikai mindent-tudás önfeledt, izmos magabiztossága, mint majd a Számadásban, de még annak rezignációja nélkül. Ez a kötet, talán az előző panaszkötettel való összeméredzkedés miatt, minden melankóliája mögött magával ragadóan dinamikus: dolgozik, tusázik, egész erejével diadalmaskodni: hatni akar.
A nyitás, mint azt a kezdővers zárlata pontosan meg is határozza, az emlékezésé. Mintha az ismerős eposzi konvenciókat látnánk: az útját járó ember magához intézett invokációja (Csak hús vagyok. Csak csont vagyok…) után a kisgyermek képét előtérbe helyező, a Négy fal között slágerdarabját, az Üllői úti fákat is megidéző, de hozzá rögtön az azóta eltelt esztendők nagy traumáit, a háborút, a forradalmat, a költő halottjait is mintegy enumerációval megelevenítő és egybefoglaló, több idősíkon mozgó propozíció következik (Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről…). Az ebben esszenciálisan megnyilatkozó szimultaneitás válik azután a ciklus egyik legjellemzőbb szervező elvévé: a harmincöt éves költő számvetésére (Már elmondtam, mint kezdtem el…) a Szabadkát végérvényesen múltként látó, szánalommal és együttérzéssel festő vers (Ha volna egy kevés remény…) következik, amelynek zárlata ugyanúgy a vonathoz vezet, mint A szegény kisgyermek panaszainak első és utolsó előtti verséből egyberakott keret. Azután folyton előre- és visszalépve az időben (a harmincöt éves költő kicsivel később már harminckettő lesz) haladunk lassan a jelenbe épült múlt és a múlttá bomló jelen állomásain át a halálos jövő felé. A tizedik vers még az édesanyáé (Én nagyon sokakat szerettem…), a huszonegyedikben bukkan fel a feleség (A repülő…), a huszonharmadikban a fia (1914…), de közben vissza-visszatérnek a gyerekkor emlékei, a Kisgyermek-kötet végén megénekelt New York Kávéház, amelynek irodalmi közönségét Kosztolányi csakugyan meghódította, és immár törzsvendégként, a bús pesti nép ismerőjeként, a Boldog, szomorú dalból ismerős jómódban van jelen azokkal a társakkal (név szerint Csáthot, Adyt és Cholnokyt említi), akiket azóta elveszített. A Kisgyermek-allúziók állandók: az olcsó angyalok a Lecsuklik minden pilla most… kezdetű versben a hajdani rosszleányokat idézik (A rosszleányok – mondják – arra laknak…), a zongora a Szegény anyám csak egy dalt zongorázik… kezdetű költeményt éppen úgy eszünkbe juttathatja, mint a Mágia-kötet Kedves című darabját, a Ferenc József hídon zokogó fiatalember képe szintén a Mágiából ismerős, a Halálba hívó délután… napszakszimbolikájában A délutánoktól mindig futottam kezdetű Kisgyermek-versre rímel, lezárásában ráadásul a Pipacsos alföldi út, forró délután című Mágia-versre is – és a lajstrom még hosszan-hosszan folytatható. A múltja tükrébe néző férfi újra és újra egybefonja az emlék és a szemét képét magában:
Merengek tétován e fáradt-fényü fürdőn,
Szemét közt turkálok, nem csitult bánatommal,
Emlékeket vetek föl megmozduló botommal,
S nézem a tükrökön meggyérült, régi fürtöm.
(New York, te kávéház, ahol oly sokszor ültem…)
A hosszú úton könny van és szemét.
Vér és szemét, csak bánat és szemét.
Emlékeinknek lombja is szemét.
(Mily messze van éntőlem már az ég…)
Vén limlomok vannak szívünkbe zárva,
Mint a szekrénybe fájó, ócska kelmék.
Terítsd ki őket, lelkem, még ma emlék,
Holnapra rongy lesz, megcsúfolt és árva,
Le is gázolják, szótlanul a sárba.
(1914)
– mégsem bír szabadulni az emlékeitől, mert a földet inogni érzi két lába alatt. A háború nemcsak a régi, békés, elveszett idillt gyászoltatja meg vele, de fiára gondolva is borzasztja (Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most…; Úgy írom néked, kisfiam, e verset…), s a régi barátok többször is megénekelt alakját (a Csáth Gézára tett utalások egyben a Kenyér és borban megjelent, Csáth Gézának című versre is vonatkoznak) szintén a háború sodorta tova.
És mert a férfikor határmezsgye is, mely a gyerekkor és a „sárga vénség” között húzódik, kataforákkal is találkozhatunk: a Most harminckét éves vagyok… és a Múlt este kissé lehajoltam önmagának tükröt tartva szembesíti a jelen és a közelgő elmúlás idősíkjait, a Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam… pedig mintha a Hajnali részegség előképe lenne. De az időszembesítés legfigyelemreméltóbb következése talán mégis a közös végzet megfogalmazása ebben a ciklusban, amely egy erős egyes számból indulva („Én, ember, én. Emlékezem.”) zárlatra egy erős, patetikus többes számig jut el („Jaj, jaj nekünk.”), megelőlegezve ezzel a Számadás című vers vagy a Halotti beszéd megrendítő együttérzését.
Dió (vagy gesztenye) helyett mák
Nem tudom, lezárásképp illendő-e másik költőre hivatkozni, de hadd tegyem meg. Radnóti a Mint észrevétlenül című versében beszél a változásról, amelynek egyik tünete, hogy a férfikorba ért embernek „kedvence már a mák s a bíborhúsu meggy, / a bús kamaszt igéző méz és dió helyett.” Jómagam sokáig – talán óbudai gyermekkorom okán is – A szegény kisgyermek panaszait éreztem közelebb magamhoz, amelynek azután összeállíthattam a kritikai kiadását is. Most, hogy A bús férfi panaszainak kritikai kiadásához fogok, a méz és dió helyett (A szegény kisgyermek panaszai egyik idilli helyén majdnem ugyanez: „a sárga gesztenyén végigcsorog a rózsaméz”) már sokkal jobban élvezem a mák és a meggy fanyarul édes, sötét aromáját, A bús férfi panaszainak – Rónay László szép kifejezésével élve – verses regényét: a még-vágyakozásnak és a már-bölcsességnek örök-férfikorú, erejét érző és hanyatlását tudó, remeklő összegzését.
És hát szeretnék félannyira friss lenni százévesen, mint ez a kötet.
Megjelent a Bárka 2024/6-os számában.
