Géczi János
Géczi János
Újra és újra
És újra-újra újraírom a verset, mint aki szüntelen
visszajár élni, holott kizárólag lebontott otthon, felperzselt mező
elsüllyedt idő, mint aki hiszi, ott feledtem és
rátalálok a dolog másik (harmadik) oldalára
arra, hogy a másik (több) látás segít. De miben?
A versírásban, a vers csinálta én töprengésében avagy a
fejét kezére hajtó olvasónak, aki érzi, ott A rózsakorona a szívoldalon.
Csupán a vers jár-e vissza Csöppnyi, apró leveles fájdalom
koszorúvá fonva, a tetthelyre, ahol magára hagyta a szerzőt (engem)
hajdan, a fájdalmával, s mint nőnek az illata a nyugati szélbeolvad, színe a kárminhoz és káprázathoz illikalakja az antik, tág szemű istenekhez? Mintha nem teljesedne be?
Ha nincs büntetés, bűn sincs. Mind ártatlan marad, aki szereplő
hiába járkál, bokrok között szél, a nő (egyik főhőse
a szerelemnek), gyarapodnak a vékony ösvény szárán a lábnyomok
(egyet jobbra, egyet balra) mint levelek, s a másik szereplő
(a szerző kedvesebb hőse) ugyancsak hasztalan járja az erdőt
nem talál gombát a tölgyek alján, metafora nem nő a versben
nem írja: Dús élet: a lélek méltó helyről száll el, felmagasba, oda, hol összeköthető egyetlen, a szó burkábazárt történettel, amely volt egykor a miénk. Mi (ki) mondható még el?
Ártatlan marad az, ki háttérben alak csupán, lenge figurája
az évszaknak, adja a gyújtóst a lánghoz, mely tűzvészt lobbant
avagy szavakat hord egybe a vershez? Mi mondható róla? Hogy
maradtam magamra, miként kép (szó), mely hasonlattalan? Kérdőjel
mely elé se mondat nem kerül? Így kiderül, én fő- és mellék-
a szerző, aki bőszen beszél? Aki üvölt és mutatja mély sebét
hogy hívja vissza így, ki elhagyta őt. Talán, hogy mint méh billenőszárnyán a fény, ragyog benne riadt és falánk tűzakár a párduc szemében a nyers erő, ahogyan lépben a mézmely nem tudja milyen, a színét?Illatként a dolgok elillantak s nem őrzi húsukat a szavak csigaháza.
Talán, hogy szerettelek, s ezt tudtam adni neked? Talán,hogy kívántam, tó tükrét a fűz, halj és haljak bele?
Beszéljenek rólunk úgy, mint ha történészek: a história (mese, bonyodalom)
amely, édesem, belőlünk megmarad, fonnyadtráncos aszalvány, nyárból visszamaradt száraz virágmúmia.Szünettelen nyíló rólad mi még elmondható?Heversz a szívemen, koszorúm. Bársonyon, mert hiába múlt ela szerelem hatalma nagy. Összezúználak, de nincs napja egy seaz ítéletnek: úgy ragyogsz, mint szenvedésben a reménytelenségdéli álomban a rózsatövek fölött döngicsélő rózsabogárnyom, rigóé, szarvasé, hangyáé, amely a bővizű forráshoz (eredethez) vezet.Megjelenik a Bárka 2009/1. számában.
Kapcsolódó:
A Szépirodalmi rovat legfrissebb írásai:Oláh András versei
Vida Gergely versei
Tandori Dezső verse
Bajtai András versei
