Isten éltesse a nyolcvanéves Márkus Bélát! Kívánunk neki jó egészséget és töretlen alkotókedvet!
Márkus Béla
Elek Tibor
A szenvedélyes kritikus
Összefüggő töredékek a 80 éves Márkus Béláról
Ma már nincsenek kritikusok – mondja nemrég az irodalomtörténeti lektűrökben jeleskedő kiadói szakember egy vele készült interjúban. Mellbe vág az állítás, elgondolkodtat, már-már érteni vélem, mire gondol, s már-már kisebb-nagyobb megszorításokkal egyet is értenék vele, de aztán inkább mégsem. Nem úgy van…, még. Jóllehet, például én is, valóban elég régóta nem vagyok már kritikus, gyakorló, de azért mások vannak még. Élnek és alkotnak köztünk még nagy kritikusok. Itt van például a nemsokára 80. születésnapját ünneplő Márkus Béla, aki rendíthetetlenül írja még mindig kritikusként is a szövegeit, az irodalomtörténésziek mellett. Jól szemlélteti ezt a legutóbbi tanulmány- és kritikagyűjteménye, a Szólamból szólamra (2017) és az azóta született kritikái is, igaz, az elmúlt években inkább monográfiák írásában jeleskedett az irodalomtörténész (Gál Sándor, 2017, Cseres Tibor, 2018, Szilágyi István, 2022), de az is igaz, hogy a monográfiák viszont korábbi saját kritikákból is építkeznek.
*
Nemrég Zentán jártam, a Zentai Kamaraszínház házi fesztiválján, jobbnál jobb előadásokat láttam, s közben egy irodalmi beszélgetést is, melynek keretében Hózsa Éva és Mikola Gyöngyi irodalomtörténészek vallottak Tolnai Ottóról és Domonkos Istvánról, az idén elhunyt két kiváló vajdasági költőről, íróról. Nagyon lelkesen beszéltek a velük kapcsolatos élményeikről, az írói munkásságok természetéről, az életművek jelentőségéről, és a hogyan továbbról. Arról, hogy a pályák végső lezárultával eljött az ideje bizonyos kérdésekben a még mélyebbre ásásnak, az újabb kutatásoknak, s majdan az újabb összegzéseknek, monográfiak megírásának. S miközben hallgattam a saját korosztályom hölgyeit, arra gondoltam, hogy édesek vagytok nagyon, de vajon mire elkészülnek a munkáitok s a hozzátok hasonlóké, lesz-e, aki elolvassa azokat. S nemcsak azért, mert például Zenta lakossága a helyiek szerint az elmúlt két-három évtizedben kb. 30 ezerről 15 ezerre, a neten elérhető források szerint inkább csak kb. 24 ezerről 14 ezerre csökkent. Hanem azért leginkább, mert rohamosan csökken a humán tudományok, így az irodalomtudomány iránti érdeklődés világszerte, de a magyar nyelvterületen talán még inkább. Nem tudom, hogy szembesültek-e már ők ezzel a problémával, egyetemi tanárok lévén feltehetően igen, de valószínűleg nem érdekli őket. Mert őket szenvedélyesen Tolnai Ottó és Domonkos István művészete érdekli, nyilván, többek között. Ahogy Márkus Bélát is szenvedélyesen érdekelhette élete során például Dobos László (2010), Duba Gyula (2011), Ágh István (2015), Gál Sándor (2017), Cseres Tibor (2018) s legfőképpen Szilágyi István (2022) művészete, akik munkásságát elképesztően alapos, precíz, megbízható, az esetleges későbbi kutatások számára eligazító érvényű monográfiákban fel is dolgozta. Azért feltételezem ezt, mert másként nemigen lehet. Nem lehet így és ennyit dolgozni, csak akkor, ha szenvedélyesen érdekli az embert az, amiről, akiről ír (még ha megbízást is teljesít), az pedig kevésbé vagy egyáltalán nem, hogy lesz-e, aki olvassa majd. Az elmúlt két évtizedből nincs is más irodalomtörténész, aki ennyi s ilyen jelentőségű munkát letett volna az asztalra. Ráadásul, ha ő nem dolgozta volna fel e jeles szerzők életművét, többüké valószínűleg úgy marad, más már nemigen végezte volna el ezeket a feladatokat.
*
Ha megnéznénk, miről, kiről írt Márkus Béla eddigi élete során, azt látnánk, hogy nagyon sok szerző és téma érdekelhette és érdekli szenvedélyesen. A szenvedélyessége azonban sohasem túlzott személyességben, érzelmi túlfűtöttségben, netán fékevesztett indulatokban nyilvánul meg, épp ellenkezőleg, rendkívüli józanságban, körültekintésben, tárgyilagosságban, pontosságban, igazságkeresésben, méltányosságra törekvésben és mértéktartásban (a mondatfűzést kivéve). Egy ilyen alkalmi írás, természetesen, nem képes az eddigi életmű egészét számba véve, lajstromba venni minden egyes szeletét, de néhányat talán érdemes megemlíteni. A fent említett, monográfiahősökké tett szerzők mellett szenvedélyesen érdekelhette például az erdélyi irodalomból Sütő András, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, mert róluk, műveikről szinte minden kötetében írt. De nyilvánvaló, hogy az egész erdélyi magyar irodalom, úgy ahogy van, volt, szenvedélyesen érdekelhette a Magányos portyázók (1989) című legelső kötetétől kezdve a Szólamból szólamra (2017) című legutóbbiig, amelynek négy fejezetéből csaknem kettő erdélyiekről szól: Reményik Sándortól, Nyírő Józseftől, a „Schisma-pör”-ön, Berde Márián, Bánffy Miklóson, Horváth Istvánon, Wass Alberten, a Forrás-nemzedékeken át Páskándi Gézáig, Sütő Andrásig. Írásainak mindegyike új és fontos ismereteket, értékeléseket közöl, Wass Albert munkásságát például kevesen látják, értékelik ilyen tisztán és pontosan.
*
Nyilvánvaló, hogy nem csak az erdélyi magyar irodalom, hanem általában a nemzetiségi, kisebbségi sorsban születő magyar irodalmak szenvedélyesen foglalkoztatták, hiszen számtalanszor írt a vajdasági magyar irodalomról is, lásd például A betokosodott kudarc (1996) című kötete IV. és V. fejezetének hét tanulmányát, kritikáját vagy a Tények és képzetek (2005) című kötetének III. fejezetét, amelyben szintén 7 tanulmány, illetve kritika olvasható a vajdasági magyar regényirodalomról, költészetről, Domonkos István, Gion Nándor és még sok más alkotó műveiről. De ugyanezen kötetének több írása jelzi, hogy a kárpátaljai magyar irodalomban is éppúgy otthon van, s egyes kritikák, tanulmányok mellett, az említett felvidéki írókról szóló monográfiák bizonyítják, hogy a szlovákiai magyar irodalom egyik legjobb ismerője is ő.
*
Az ún. határon túli magyar irodalomrészek természetesen nem önmagukban, zárványokként érdekelték, hanem a magyar irodalom, a nemzeti kultúra egészének a részeiként, egészének összefügésrendjében, mint ahogy a társadalmi, nemzeti kérdésekre érzékenyen reagáló ún. népi irodalom is. A bükkaranyosi, paraszti származású, paraszti környezetből értelmiségivé váló Márkust természetes, hogy érdekelte, szenvedélyesen, a parasztság sorsát, a falu világának átalakulását vizslató, megjelenítő ún. valóságirodalom Móricztól Závadáig, Sarkadi Imre, Veres Péter, Sinka István, Illyés Gyula, Németh László, Szabó Zoltán, Tamási Áron, lásd például a Külön sors – külön irodalom (2002) című kötetének első felét és a Mennyei elismervény (2010) számos írását.
*
S hogy őt az egész magyar irodalom érdekli, azt a Nem dolgunk feledni (2000) című echte kritikagyűjteményének imponáló sokszínűsége mellett az olyan írástípusai, kritikái, tanulmányai, előadásszövegei is bizonyítják, amelyek pályája során újra és újra a magyar irodalom egy-egy korszakával, jelenségével, tendenciájával foglalkoznak. Gyakran vitatva másoknak az ugyanerre vonatkozó állításait, műveit, legyen szó bár az írók és a hatalom viszonyáról, spionprózáról, kanonikus kérdésekről, egyáltalán az elmúlt évtizedek, sőt a huszadik század második felének irodalomtörténeti kérdéseiről. Márkus Bélának csak kevesekével összemérhető tudása van minderről, és alkalmanként írásaiban meg-megvillantja azt. De nemcsak a széleskörű tárgyi tudás, pontosság imponáló ezekben az írásokban, hanem az a szellemesség, olykor vitriolos irónia is, amelynek nem célja a szerző, a vitapartner megalázása, de a gondolatok, a szövegek ellentmondásainak, hiányainak és hibáinak könyörtelenül leleplezése igen. Az ilyen vita-kritikák, előadásszövegek rendkívül szórakoztatóak is, ami kritikai, irodalomtörténeti szövegeknél nem annyira jellemző, ilyenkor mutatkozik meg, ebből is látszik, hogy a kritikust szenvedélyesen foglalkoztatja az, amiről ír.
*
Márkus Bélát, a kritikust szenvedélyesen kell hogy foglalkoztassa maga a kritika műfaja is, egyébként nem írt volna olyan sokszor pályatársakról, kritikustársakról, az ő könyveikről is. Szinte minden kötetében olvasható jó néhány olyan szöveg, amely kollégák egy-egy kötetét vagy akár tágabb munkásságát veszi górcső alá, s ez sem annyira jellemző. A Külön sors – külön irodalom (2002) kb. egyharmada, 11-12 írás foglalkozik kritikustársak műveivel, Alexa Károlytól, Bertha Zoltánon, Domokos Mátyáson, Görömbei Andráson át Standeisky Éváig. A Szólamból szólamra (2017) című legutóbbi kötete Imre László, Olasz Sándor, Tamás Attila, Szakolczay Lajos portréját rajzolja meg. A díjátadások alkalmával elmondott laudációkat kivéve, ezek sem baráti kritikus simogatások ugyanakkor, ezekben sem tagadja meg önmagát: ellenvéleményét a debattőr éppúgy megfogalmazza, és a szaktudós, ha szükségét látja, éppúgy kiegészíti, pontosítja, próbálja helyre tenni a kritikustársat, mint bármely más szerzőt.
*
Írásom végéhez közeledve, bármilyen szemérmes vagyok is, nem kerülhetem meg, hogy a személyes viszonyunkról szóljak, szigorúan tárgyszerűen. A nyolcvanas évek közepén, második felében az egyetemi tanárom, mesterem, Görömbei András mellett első kritikáimat Márkus Béla javítgatta, az Alföld főszerkesztő-helyetteseként. Később kritikában méltatta a második kötetemet, a Helyzettudat és önismeret címűt, majd kvázi kritikaként megjelentette a Székely Jánosról szóló doktori disszertációm opponensi szövegét is. Nemrég, 2022-ben a Tamási Áron-díjam átadásakor ő mondta a laudációt (olvasható a Hitel 2022/9. számában). Közben, sajnos, csak ritkán találkoztunk, ritkán volt alkalmam személyesen megtapasztalni és élvezni bölcsességét, humorát, bajtársiasságát. Egész eddigi pályámat végigkísérte (nyilván nem csak az enyémét, sok más ifjabb vagy idősebb kritikustársáét is), sőt, szenvedélyesen kommentálta is, a legkevesebb, hogy nyolcvanadik születésnapjához közeledve, én is szóljak róla néhány szót. De nem neki írom ezeket a sorokat, hanem azoknak, aki nem vagy nem eléggé ismerik őt. Nekik szeretném elmondani, hogy bármikor bátran vegyék kezükbe Márkus Béla kritika- és tanulmánygyűjteményeit, monográfiáit, mert nélküle nem tudnánk azt, amit általa tudhatunk az elmúlt bő fél évszázad magyar irodalmáról és számos fontos szerzőjéről.
